Szabad Föld, 1961. július-december (17. évfolyam, 27-53. szám)

1961-07-02 / 27. szám

— 2 Szabadföld 1961. JÚLIUS 2. A nap kél három ói a negyvenhat perckor, nyugszik tizenkilenc óta negyvenöt perckor. Ebben az időben mindössze nyolc óráig nem ragyog égboltunkon és — ha az alkonyati szürkületet, a hajnali de­rengést leszámítjuk — alig hat-hét órát hagyja sötétségben jalvóin­kat. városainkat. Az év legrövidebb éjszakáját az idén Zalaszent- ivánon töltöttem, s elhatároztam, hogy ébren maradok s meglesem: mi történik ezen az éjszakán a községben. Feljegyzéseimet, úgy, ahogy időnként papírra vetettem, közreadom. 19 óra 45 perc. Most Rakott le a nap, de még világos van. Két asszonnyal be­szélgetek az utcán. özv. Kiss Jánosáé mondja: „Árpát arat­tunk Nyerges-dűlőben. Ugyan kévekötő aratógép vágta, mi csak a kévéket hordtuk össze. Tán tíz hold maradt holnapra.” Szi- lasi Jánosáé hozzá teszi: „Azért igyekszünk haza, mert vasárnap nagy multság lesz, aztán most mindenki arra készül, takarít, ruhát varr, süt-föz.” Osztermann István hajtat el mellettünk kocsival. Az 55 éves, szikár ember a tsz legszorgal­masabb fogatosa. Neki még nem ért véget a nap. Pedig most már gyorsan alkonyodik. 21 óra Teljesen besötétedett. Kigyúl- tak az utcalámpák, az ablakok is sárga fénycsóvákat vetnek az úttestre. Föi-föituniK bennük egy-egy járókelő. íme, itt jön a két öreg Tóth: Gábor és József. Hallgatagon jönnek, pedig azt kellene énekelniük, hogy: Kilen­cet ütött az óra, térjen ki-ki nyugovóra. Ugyanis ők ketten a falu éjjeli őrei. A tsz bízta meg őket, ezért hát egyik fő felada­tuk az öt felé levő szövetkezeti istállók vigyázása. „Tűzre-víz- re” vigyáznak ők, meg a falu vil­lanyvilágítására. 22 óra 30 perc Mindjárt vége a mozielőadás­nak. A Spessarti fogadót játsz- szák. Böröndi János várakozik a kultúrház előtt a feleségére. Az asszony beült a moziba, ő meg pincénél volt, bort hozott a va­sárnapi mulatsághoz. A sötétben nem látom jól az arcát. De aki hamarabb ott tudja hagyni a pincét, mint ahogy egy filmet le­pergetnek, az csak rendes em­ber lehet. az előadás után ketten zárják be a kultúrházat. Borsos Sarolta nemcsak a tsz-ben pénztáros, itt is. Szilágyi Jánosné pedig a gépkezelő. „A férjemtől kaptam kedvet rá, hogy kitanuljam a gépészetet — mondja. — Férjem ma vándorvetitésre ment a kör­nyékre. Itt hetente kétszer ját­szunk. Ma nem voltak sokan, csak félig telt meg a mozi. Mun­kaidő van, fáradtak az emberek.” Bicikli cseng mögöttünk a sö­tétben, hazaérkezett a férj, fá­radt ő is. Elbúcsúzom hát, hogy nyugovóra térhessenek. Csendes már az utca. 23 óra Horváth Gyuláék előtt várat­lanul halk beszélgetőket találok. Vagy nyolc-tíz legényke üldögél az árokparton. „A Sáncparti Egyesület”, mint mondják. Csu­pa KISZ-fiatal. Esténként ehen­nének valahol, de a kultúrház szűk és mindig -foglalt, ilyenkor már a vasúti resti is bezár, oda amúgyse mennének — marad hát az árokpart. Az „Egyesület” rendszeres tagjai ülnek itt: ifj. Horváth Gyula, ifj. Mátraházi István, ifj. Simon József, Lukács Károly, Komádi János, Horváth Árpád. Egyikük középiskolai ta­nuló, másikuk motorszerelő, vagy Zalaegerszegen pincér; itt a fa­luban kevesen dolgoznak. Mi­ről beszélgetnek? Hogy hol, merre, milyen lehetőséggel várja őket az élet. Talán, ha nem szo­rulnának az árokpartra, jobban itthon lehetne őket tartani. Mert összetartóak. Együtt állí­tottak például májusfát az ital­boltos csinos lánykájának, Szalai Katalinnak, együtt szoktak éj­jeli zenét adni Horváth Valériá­nak, a földművesszövetkezeti bolt ugyancsak csinos kiszolgáló­jának. Szóval a „sóskázásban”, ahogy ők a lányok után járkálást tréfásan nevezik, összetartanak. De másra is volna bennünk haj­landóság, ha törődnének egy ki­csit velük. 24 óra Éjfél. A falu most már vég­képpen elcsendesült. Csak a vas­útállomás körül van még moz­gás: most jön be az utolsó sze­mélyvonat. Ruhagyári munkáso­kat hoz Zalaegerszegről. Molnár Pál, a szolgálattevő forgalmista fogadja. Az állomáson összesen hatan teljesítenek éjjeli szolgála­tot s bizony, van munkájuk bő­ven, hiszen a személyvonatok mellett nagy itt az átmenő te­herforgalom. A mozdonyok sípo­lása egész éjszaka föl-fölhang- zik. 1 óra 30 perc Nyugszik a falu. Becsukódott szempillák mögött álmodnak a házak. Csak az utcalámpák ég­nek, sehol semmi fény. De egy- helyütt mégis! A Sárvári Ba­romfifeldolgozó Vállalat Kiren­deltségének kapujában egy kis házikóból villanyfény vetődik az utcára. Bekopogtatok. Kocsis József virraszt itt, a vállalat éjjeli őre. „Nagy a válla­lat telepe — mondja — és teher­autók parkíroznak az udvaron, azért van itt rám szükség. Meg aztán rendszeres az éjjeli forga­lom. Nemrég indultak teherko­csik tojással Sárvárra, s fél há­romra pedig várom a csirkékkel megrakott kocsikat.” Lám van hely ahol az éjszaka kellős köze­pén is dolgoznak! 3 óra A két öreg Tóth hazafelé in­dul: Kelet felé már halványul az ég, nemsokára majd fel is de­reng. Nekik eddig tart a szolgá­latuk. Hamar elmúlt, valóban rövid ilyenkor az éjszaka. Hiszen csak az előbb volt, hogy Dor- mán Ferenc, a szomszédolásból lakására térve lefekvésre biztat- gatta ai velem beszélgető „Sánc­parti Egyesület” fiataljait...- 3 óra 46 perc A nap felbukkan a láthatáron, lángvöros fényével elönti a fa­lut. De már többeket talpon ta- talál. A Búzakalászból Pénzes Já­nos brigád vezetővel, az élükön huszonheten állnak bele a bíbor­táblába, hogy még harmatosán kaszálhassák. Gyönyörű kép! Uj nap, új munka képe. Még csak hajnalodik, de már így köszön­tének rám: Jó reggelt. Szüts László T ízperces szünetre csengettek. A festői szépségű zalai dombok közé ékelt Pakod község iskolás nebulói hangos csivi- teléssel rohantak az árnyas fákkal övezett udvarra. Ügy körül­fogták a vándor fa- gyist, hogy csak a fe- ■ hér, tornyos sapkája látszott ki a gyermek­gyűrűből. — Nekem, nekem tessék adni! — nyúj­togatták kezüket egy­szerre vagy hatva- nan, s a jagyis ado­gatta a kétforintos tölcséreket, mert mindegyik nagyot akart, s ráadásul nagy pénzzel. Nekem is az tűnt fel, hogy a gyerekek tízesekkel, húszasok­kal, sőt, százasokkal fizetnek a kedvenc nyalókáért. Egy idő után meg is állt a tudomány. A fagyis bácsi nem tu­dott visszaadni. — Mi történt? Hon­nan ez a rengeteg pénz a gyerekeknél? faggatom az egyik fiatal kis tanító né­nit, Kiss Erzsébetet, aki titokzatosan mo­solyog, majd a gyere­keire mutat. — Kérdezze meg a gazdagokat. — Takarékbélyeg­kifizetés volt — mondja egy szőke kislány. Egy tökszemnyi fiúcska alig látszik a földből nem is jutott még oda a mennyor­szágot jelentő fagyis- ládához — négy da­rab piroshasú százast lobogtat. De bizony most jobb lenne csak a 2 forintos, hama­rabb hűsítené magát az édes csemegével. — Hogy hívnak? — Paksa János. _ Hányadikos va gy? — Második osztá­lyos. — Milyen tanuló? Itt megakad a be­szélgetés. A társai nevetnek, hangosan a fejére olvassák gyen­geségeit, de engem ez most nem érdekel. — Édesapád hol dolgozik? — Sztalinyeces. — Te is az szeret­nél lenni? — Az. A bátyám is traktoros. — Igen? — A másik meg kőműves — bátorko­dik a beszélgetésbe a gyermek, de közben a fagyis felé is ka­csint. Egyik kezével izzadt homlokát tör­li, a másikkal bizto­san markolja a négy­száz forintot, amit egész évben gyűjtött a takarék kohyvéöen. Önkéntelenül is az én gyermekéveimre gondolok, a kis falusi iskolámra, ahol 1932- ben így állhattam én is egy kondér előtt szorongva, remény­kedve valami jó után, mint most a kis Pak­si Jani. Igaz, hogy abban a kondérban nem ilyen kis semmi nyalánkság volt, mint itt a fagyis ládájában. Fizetni sem kellett érte, mert a nép­konyha adta, ingyen, a kétkanálnyi, meleg bablevest. — Hej, gyerekek! — űzöm el mély só­hajtással kegyetlen gyermekkori emlé­keimet, s egy 2 forin­tost szedek elő, oda­nyújtom a fagyisnak, hogy Paksa Jani so- ronkívül — addig is, amíg hozzák az apró­pénzt a boltból — nyalogathassa azt a finom, csokoládés fa­gyit. Dávid József | '.WWWWV.WWWXWWWWWWWWWWWvWWWV.X'.WVVWWW.WOvWVÍVWVWWVA^WV.WW Gépesített szénaszárítási eljárások Az Agrártudományi Egyetem nagygombosi tangazdaságában bemutatták termelőszövetkezeti szakembereknek a széna szárítá­sának és betakarításának legújabb gépesítési módszereit. Az ismer­tetett'eljárásokkal csaknem teljesen ki lehet szorítani a kézi mun­kát s ami a legfontosabb, több tápértékét lehet a takarmányban megőrizni. Az egyetem munkatársai bemutatták és ismertették az állvá­nyos szárítási módszert is, amely egyszerű eszközökkel, viszonylag olcsón bármely szövetkezetben létesíthető. Az új szárítási eljárá­sokkal 40—50 százalékkal több kalória marad a szénában, mint a régi módszerek mellett. Bemutató: július 6-án (Negyven évvel ezelőtt, 1921. július 1-én alakult meg a Kínai Kommu­nista Párt.) M ég ma is sokan kérdezik: mi volt kínai utazásomnak leg­nagyobb élménye? Nehéz a vá­lasz, hiszen egy négyezer éves kul­túrájú nép országában csodálatos látnivalókban gyönyörködhet az utazó. Megejtő a kínai emberek udvariassága, szerénysége; bámu­latos szívóssággal dolgoznak, hogy gazdasági elmaradottságukat megszüntessék és felzárkózzanak a világ legfejlettebb iparral és mezőgazdasággal rendelkező or­szágai mellé. Apró, mindennapi történetek mozaikjaiból raktam össze ezt a freskót, amit magammal hoztam. A mezőgazdaságban abban az időben indultak rohamra, hogy legyűrjék a három fő ellenséget: az aszályt, az árvizet és a termé­ketlenséget. Tíz és tízezer, kilomé­ter hosszú csatornákat ástak, fo­lyókat zaboláztak meg, utakat építettek és országos mozgalmat indítottak a talaj termőképessé­gének a növelésére. Ekéket ko­vácsoltak, házilag készítették el a motort, hogy megkönnyítsék az öntözés nehéz munkáját. Tudva­levő dolog, hogy a kínai mezőgaz­daságban az öntözés létfontosságú. Még a szelet is befogták a mező- gazdaság szolgálatába: olyan szer­kezetet készítettek, amely a szél segítségével szántott a földeken. Ez a nemzedék vásbetonhída- kat, erőműveket emelt a Jangcén, amely eddig megzabolázatlanul hömpölygött a nagy kínai síksá­gon. Hallatlan energiával kohó­műveket. szerszám- és gépgyára­kat hoztak létre, hihetetlen rövid idő alatt. Jártam például a vuháni nagykohó építkezésénél, ahol 60 ezer ember dolgozott. 1957 őszén kezdték építeni és 1958 szeptem­berében már az I-es kohó vasat adott, a martin-kemencék pedig öntötték magukból az acélt. Ez az acélmű mára felépült és egyedül három és félmillió acélt ad egy esztendő alatt a kínai népgazda­ságnak. A pekingi kiállításon megtekintettem a legmodernebb híradástechnikai berendezéseket, diesel-meghajtású mozdonyokat, orvosi műszereket, olajfúró beren­dezéseket ... Alkalmam volt élvezni a kínai vendégszeretetet: megízlelni a pompás, különleges ínyenc falato­kat, amelyeket csak a híres pe­kingi, kantoni, sanghaji szakácsok tudnak készíteni. Gyönyörködtem a bűbájos kínai lányok táncaiban, dalaiban és a megejtően szép ke­leti zenében. T alán mégis a legnagyobb él­ményt egy sanghaji látogatás nyújtotta, amelynek emléke még- jobban megacélozta a hitemet, ilyen gigászi küzdelemre és harc­ra csak a kommunisták képesek. Semmiből teremtették meg párt­jukat és negyven éven át, még a poklok poklát kiállva, kudarcok és vereségek árán is, de győzelemre vitték a nép forradalmát. Egyemeletes kis villa a Sien Jen utcában, a régi francia negyed­ben. Ma, ragyogó tisztaság övezi, eredeti’ formájában állították helyre, és berendezése ugyanaz, mint negyven évvel ezelőtt volt. Itt van a Kínai Kommunista Párt bölcsője. Ebben az épületben ala­kult meg 1921. július 1-én a Kí­nai Kommunista Párt. Ekkor mindössze ötvenkét kommunista volt az egész birodalomban. Az első kongresszuson, amelyet illegálisan tartottak meg ebben az egyszerű épületben, tizenkét kül­dött vett részt. Köztük volt Mao Ce-tung. aki később a párt és a felszabadító mozgalom legendás- hírű vezetője lett és ma is a Kí­nai Kommunista Párt Központi Bizottságának elnöke. A lenini útmutatásokat követ­ve ülésezett az első kongresszus, amely öt napig tartott. A negye­dik napon a házban megjelent egy francia rendőr s a vendégek felől érdeklődött. A jelenlevő elvtársak gyanúsnak vélték a rendőr figyel­mét és távozása után tíz perc múlva elhagyták az épületet. Ép­pen idejében, mert a francia rend­őrség körül vette a házat és le akarta tartóztatni a kongresszus tagjait. A párt, amely már kimondta megalakulását, kongresszusát a Déli-tavon egy csónakban fejezte be. Kiáltványt adott ki, amely­ben felhívással fordult a kínai néphez, hangsúlyozta: a kínai nép csak akkor szabadul meg a fél­gyarmati elnyomástól, ha maga veszi kezébe sorsának irányítását. Az első kongresszus leszögezte, hogy a párt végcélja: a kommu­nista társadalom felépítése Kíná­ban. J ártuk a kis szobákat és nekem csak egyre az járt az eszem­ben: 50 kommunista az egész or­szágban. — és mára — a párt ve­zetésével — százmilliók építik a szocializmust! Arra gondoltam, hogy mennyi szenvedésen mentek át a kínai kommunisták. Semmi sem törte meg őket, pedig száz­ezer számra pusztultak el a forra­dalmi harcok során, soraik azon­ban egyre nőtt, mint a tenger vi­ze. amelyet számos folyó táplál. A kínai nép táplálta, óvta kom­munista pártját. A külső és belső reakció fojtogatta évtizedeken át az országot, összefogott a kuo- mintang és a japán intervenció. A Kínai Kommunista Párt vezette vörös hadsereget azonban nem le­hetett legyőzni. Amikor a déli tar­tományokban az ellenség azzal a veszéllyel fenyegette a vörös had­sereget, hogy felőröli, akkor a párt útmutatása alapján a vörös had­sereg megkezdte a Hosszú mene­telés elnevezés alatt ismeretes had­járatát, amely az emberi kitartás­nak, hősiességnek és akaratnak nagyszerű példája, amelyhez fog­hatót nem ismer a világtörténe­lem. Ma is meg van még a földszin­ti szobában az a tizenkét szék, amelyen a küldöttek ültek. Az asztalon tizenkét teáscsésze, ha­mutálcák, cigarettásdoboz, teás- kancsó, virágváza, — ebből a szo­bából indult el Kína újkori tör­ténete! ... A falakon képek, fotó­kópiák, dokumentumok. Ez az épület egyben a forradalmi múze­um i’s. amely a párt történetét, hősi harcait mutatja be. A forradalmi múzeum megláto­gatása után másnap a Huan Phu folyón hajókirándulást tet­tünk a tengerhez, ahol a nagy fo­lyam; a Jangce tengerré da­gad és egyesül a Csendes- óceánnal ... Eszembe jutott a régi, bölcs kínai mondás: „A tenger is apró patakok vizéből tevődik össze — mégis legyőzhe­tetlen!” Amikor megpillantottuk a mél- .tóságteljesen hullámzó végtelen tengert — a lenyűgöző látvány, az útunk során tapasztaltak és a for­radalmi múzeum megtekintésének hatására még inkább megbizo­nyosodott bennem, hogy a szocia­lizmus. a kommunizmus ügye szerte a világon legyőzhetetlen. Ezt példázza a negyvenéves Kínai Kommunista Párt története! Gáli Sándor / Mi történt az év \ • @D@@0BHBEÍL] J |jjj ■— Zalaszentivánon ? ÖAw*háji ewtléfe

Next

/
Thumbnails
Contents