Szabad Föld, 1961. július-december (17. évfolyam, 27-53. szám)
1961-07-02 / 27. szám
— 2 Mi történt az év • @D@@0BHBEIL_Jjjj ■— Zalaszentivánon ? A nap kél három óra negyvenhat perckor, nyugszik tizenkilenc óra negyvenöt perckor. Ebben az időben mindössze nyolc óráig nem ragyog égboltunkon és — ha az alkonyati szürkületet, a hajnali derengést leszámítjuk — alig hat-hét órát hagyja sötétségben falvainkat, városainkat. Az év legrövidebb éjszakáját az idén Zalaszentivánon töltöttem, s elhatároztam, hogy ébren maradok s meglesem, mi történik ezen az éjszakán a községben. Feljegyzéseimet, úgy, ahogy időnként papírra vetettem, közreadom. 19 óra 45 perc. Most Rakott le a nap, de még világos van. Két asszonnyal beszélgetek az utcán. özv. Kiss Jánosáé mondja: „Árpát arattunk Nyerges-dűlőben. Ugyan kévekötő aratógép vágta, mi csak a kévéket hordtuk össze. Tán tíz hold maradt holnapra.” Szilasi Jánosáé hozzáteszi: „Azért igyekszünk haza, mert vasárnap nagy multság lesz, aztán most mindenki arra készül, takarít, ruhát varr, süt-föz.” Osztermann István hajtat el mellettünk kocsival. Az 55 éves, szikár ember a tsz legszorgalmasabb fogatosa. Neki még nem ért véget a nap. Pedig most már gyorsan alkonyodik. 21 óra Teljesen besötétedett. Kigyúltak az utcalámpák, az ablakok is sárga fénycsóvákat vetnek az úttestre. Föl-förtűnik bennük egy-egy járókelő, íme, itt jön a két öreg Tóth, Gábor és József. Hallgatagon jönnek, pedig azt kellene énekelniük, hogy: Kilencet ütött az óra, térjen ki-ki nyugovóra. Ugyanis ők ketten a falu éjjeli őrei. A tsz bízta meg őket, ezért hát egyik fő feladatuk az öt felé levő szövetkezeti istállók vigyázása. „Tűzre-vízre” vigyáznak ők, meg a falu villanyvilágítására. 22 óra 30 perc Mindjárt vége a mozielőadásnak. A Spessarti fogadót játszszák. Böröndi János várakozik a kultúrház előtt a feleségére. Az asszony beült a moziba, ő meg pincénél volt, bort hozott a vasárnapi mulatsághoz. A sötétben nem látom jól az arcát. De aki hamarabb ott tudja hagyni a pincét, mint ahogy egy filmet lepergetnek, az csak rendes ember lehet, az előadás után ketten zárják be a kultúrházat. Borsos Sarolta nemcsak a tsz-ben pénztáros, itt is. Szilágyi Jánosné pedig a gépkezelő. „A férjemtől kaptam kedvet rá, hogy kitanuljam a gépészetet — mondja. — Férjem ma vándorvetítésre ment a környékre. Itt hetente kétszer játszunk. Ma nem voltak sokan, csak félig telt meg a mozi. Munkaidő van, fáradtak az emberek.” Bicikli cseng mögöttünk a sötétben, hazaérkezett a férj, fáradt ő is. Elbúcsúzom hát, hogy nyugovóra térhessenek. Csendes már az utca. 23 óra Horváth Gyuláék előtt váratlanul halk beszélgetőket találok. Vagy nyolc-tíz legényke üldögél az árokparton. „A Láncparti Egyesület”, mint mondják. Csupa KISZ-fiatal. Esténként ehennének valahol, de a kultúrház szűk és mindigfoglalt, ilyenkor már a vasúti resti is bezár, oda amúgy se mennének — marad hát az árokpart. Az „Egyesület” rendszeres tagjai ülnek itt: ifj. Horváth Gyula, ifj. Mátraházi István, ifj. Simon József, Lukács Károly, Komádi János, Horváth Árpád. Egyikük középiskolai tanuló, másikuk motorszerelő, vagy Zalaegerszegen pincér; itt a faluban kevesen dolgoznak. Miről beszélgetnek? Hogy hol, merre, milyen lehetőséggel várja őket az élet. Talán, ha nem szorulnának az árokpartra, jobban itthon lehetne őket tartani. Mert összetartóak. Együtt állítottak például májusfát az italboltos csinos lánykájának, Szalai Katalinnak, együtt szoktak éjjeli zenét adni Horváth Valériának, a földművesszövetkezeti bolt ugyancsak csinos kiszolgálójának. Szóval a „sóskázásban”, ahogy ők a lányok után járkálást tréfásan nevezik, összetartanak. De másra is volna bennünk hajlandóság, ha törődnének egy kicsit velük. 24 óra Éjfél. A falu most már végképpen elcsendesült. Csak a vasútállomás körül van még mozgás, most jön be az utolsó személyvonat. Ruhagyári munkásokat hoz Zalaegerszegről. Molnár Pál, a szolgálattevő forgalmista fogadja. Az állomáson összesen hatan teljesítenek éjjeli szolgálatot s bizony, van munkájuk bőven, hiszen a személyvonatok mellett nagy itt az átmenő teherforgalom. A mozdonyok sípolása egész éjszaka föl-fölhangzik. 1 óra 30 perc Nyugszik a falu. Becsukódott szempillák mögött álmodnak a házak. Csak az utcalámpák égnek, sehol semmi fény. De egyhelyütt mégis! A Sárvári Baromfifeldolgozó Vállalat Kirendeltségének kapujában egy kis házikóból villanyfény vetődik az utcára. Bekopogtatok. Kocsis József virraszt itt, a vállalat éjjeliőre. „Nagy a vállalat telepe — mondja — és teherautók parkíroznak az udvaron, azért van itt rám szükség. Meg aztán rendszeres az éjjeli forgalom. Nemrég indultak teherkocsik tojással Sárvárra, s fél háromra pedig várom a csirkékkel megrakott kocsikat.” Lám van hely ahol az éjszaka kellős közepén is dolgoznak! 3 óra A két öreg Tóth hazafelé indul. Kelet felé már halványul az ég, nemsokára majd fel is dereng. Nekik eddig tart a szolgálatuk. Hamar elmúlt, valóban rövid ilyenkor az éjszaka. Hiszen csak az előbb volt, hogy Dormán Ferenc, a szomszédolásból lakására térve lefekvésre biztatgatta a velem beszélgető „Láncparti Egyesület” fiataljait... - 3 óra 46 perc A nap felbukkan a láthatáron, lángvörös fényével elönti a falut. De már többeket talpon talalál. A Búzakalászból Pénzes János brigádvezetővel, az élükön huszonheten állnak bele a bíbortáblába, hogy még harmatosan kaszálhassák. Gyönyörű kép! Új nap, új munka képe. Még csak hajnalodik, de már így köszöntenek rám. Jó reggelt. Szüts László Bemutató: július 6-án Szabadföld Tízperces szünetre csengettek. A festői szépségű zalai dombok közé ékelt Pakod község iskolás nebulói hangos csiviteléssel rohantak az árnyas fákkal övezett udvarra. Úgy körülfogták a vándor fagyist, hogy csak a fe- ■ hér, tornyos sapkája látszott ki a gyermekgyűrűből. — Nekem, nekem tessék adni! — nyújtogatták kezüket egyszerre vagy hatvanan, s a fagyis adogatta a kétforintos tölcséreket, mert mindegyik nagyot akart, s ráadásul nagy pénzzel. Nekem is az tűnt fel, hogy a gyerekek tízesekkel, húszasokkal, sőt, százasokkal fizetnek a kedvenc nyalókáért. Egy idő után meg is állt a tudomány. A fagyis bácsi nem tudott visszaadni. — Mi történt? Honnan ez a rengeteg pénz a gyerekeknél? faggatom az egyik fiatal kis tanító nénit, Kiss Erzsébetet, aki titokzatosan mosolyog, majd a gyerekeire mutat. — Kérdezze meg a gazdagokat. — Takarékbélyegkifizetés volt — mondja egy szőke kislány. Egy tökszemnyi fiúcska alig látszik a földből nem is jutott még oda a mennyországot jelentő fagyisládához — négy darab piroshasú százast lobogtat. De bizony most jobb lenne csak a 2 forintos, hamarabb hűsítené magát az édes csemegével. — Hogy hívnak? — Paksa János. — Hányadikos vagy? — Második osztályos. — Milyen tanuló? Itt megakad a beszélgetés. A társai nevetnek, hangosan a fejére olvassák gyengeségeit, de engem ez most nem érdekel. — Édesapád hol dolgozik? — Sztalinyeces. — Te is az szeretnél lenni? — Az. A bátyám is traktoros. — Igen? — A másik meg kőműves — bátorkodik a beszélgetésbe a gyermek, de közben a fagyis felé is kacsint. Egyik kezével izzadt homlokát törli, a másikkal biztosan markolja a négyszáz forintot, amit egész évben gyűjtött a takarék könyvében. Önkéntelenül is az én gyermekéveimre gondolok, a kis falusi iskolámra, ahol 1932- ben így állhattam én is egy kondér előtt szorongva, reménykedve valami jó után, mint most a kis Paksi Jani. Igaz, hogy abban a kondérban nem ilyen kis semmi nyalánkság volt, mint itt a fagyis ládájában. Fizetni sem kellett érte, mert a népkonyha adta, ingyen, a kétkanálnyi, meleg bablevest. — Hej, gyerekek! — űzöm el mély sóhajtással kegyetlen gyermekkori emlékeimet, s egy 2 forintost szedek elő, odanyújtom a fagyisnak, hogy Paksa Jani soron kívül — addig is, amíg hozzák az aprópénzt a boltból — nyalogathassa azt a finom, csokoládés fagyit. Dávid József | '.WWWWW.WWWXWWWWWWWWWWWwWWWW.X'.WWWWWW.WOwWWWWWWWWWWWWW.WW 1961. JÚLIUS 2. Gépesített szénaszárítási eljárások Az Agrártudományi Egyetem nagygombosi tangazdaságában bemutatták termelőszövetkezeti szakembereknek a széna szárításának és betakarításának legújabb gépesítési módszereit. Az ismertetett eljárásokkal csaknem teljesen ki lehet szorítani a kézi munkát s ami a legfontosabb, több tápértékét lehet a takarmányban megőrizni. Az egyetem munkatársai bemutatták és ismertették az állványos szárítási módszert is, amely egyszerű eszközökkel, viszonylag olcsón bármely szövetkezetben létesíthető. Az új szárítási eljárásokkal 40—50 százalékkal több kalória marad a szénában, mint a régi módszerek mellett. (Negyven évvel ezelőtt, 1921. július 1-én alakult meg a Kínai Kommunista Párt.) Még ma is sokan kérdezik: mi volt kínai utazásomnak legnagyobb élménye? Nehéz a válasz, hiszen egy négyezer éves kultúrájú nép országában csodálatos látnivalókban gyönyörködhet az utazó. Megejtő a kínai emberek udvariassága, szerénysége; bámulatos szívóssággal dolgoznak, hogy gazdasági elmaradottságukat megszüntessék és felzárkózzanak a világ legfejlettebb iparral és mezőgazdasággal rendelkező országai mellé. Apró, mindennapi történetek mozaikjaiból raktam össze ezt a freskót, amit magammal hoztam. A mezőgazdaságban abban az időben indultak rohamra, hogy legyűrjék a három fő ellenséget: az aszályt, az árvizet és a terméketlenséget. Tíz és tízezer, kilométer hosszú csatornákat ástak, folyókat zaboláztak meg, utakat építettek és országos mozgalmat indítottak a talaj termőképességének a növelésére. Ekéket kovácsoltak, házilag készítették el a motort, hogy megkönnyítsék az öntözés nehéz munkáját. Tudvalevő dolog, hogy a kínai mezőgazdaságban az öntözés létfontosságú. Még a szelet is befogták a mezőgazdaság szolgálatába: olyan szerkezetet készítettek, amely a szél segítségével szántott a földeken. Ez a nemzedék vasbetonhidakat, erőműveket emelt a Jangcén, amely eddig megzabolázatlanul hömpölygött a nagy kínai síkságon. Hallatlan energiával kohóműveket, szerszám- és gépgyárakat hoztak létre, hihetetlen rövid idő alatt. Jártam például a vuháni nagykohó építkezésénél, ahol 60 ezer ember dolgozott. 1957 őszén kezdték építeni és 1958 szeptemberében már az I-es kohó vasat adott, a martin-kemencék pedig öntötték magukból az acélt. Ez az acélmű mára felépült és egyedül három és félmillió acélt ad egy esztendő alatt a kínai népgazdaságnak. A pekingi kiállításon megtekintettem a legmodernebb híradástechnikai berendezéseket, diesel-meghajtású mozdonyokat, orvosi műszereket, olajfúró berendezéseket ... Alkalmam volt élvezni a kínai vendégszeretetet, megízlelni a pompás, különleges ínyenc falatokat, amelyeket csak a híres pekingi, kantoni, sanghaji szakácsok tudnak készíteni. Gyönyörködtem a bűbájos kínai lányok táncaiban, dalaiban és a megejtően szép keleti zenében. Talán mégis a legnagyobb élményt egy sanghaji látogatás nyújtotta, amelynek emléke mégjobban megacélozta a hitemet, ilyen gigászi küzdelemre és harcra csak a kommunisták képesek. Semmiből teremtették meg pártjukat és negyven éven át, még a poklok poklát kiállva, kudarcok és vereségek árán is, de győzelemre vitték a nép forradalmát. Egyemeletes kis villa a Sien Jen utcában, a régi francia negyedben. Ma, ragyogó tisztaság övezi, eredeti formájában állították helyre, és berendezése ugyanaz, mint negyven évvel ezelőtt volt. Itt van a Kínai Kommunista Párt bölcsője. Ebben az épületben alakult meg 1921. július 1-én a Kínai Kommunista Párt. Ekkor mindössze ötvenkét kommunista volt az egész birodalomban. Az első kongresszuson, amelyet illegálisan tartottak meg ebben az egyszerű épületben, tizenkét küldött vett részt. Köztük volt Mao Ce-tung, aki később a párt és a felszabadító mozgalom legendáshírű vezetője lett és ma is a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának elnöke. A lenini útmutatásokat követve ülésezett az első kongresszus, amely öt napig tartott. A negyedik napon a házban megjelent egy francia rendőr s a vendégek felől érdeklődött. A jelenlevő elvtársak gyanúsnak vélték a rendőr figyelmét és távozása után tíz perc múlva elhagyták az épületet. Éppen idejében, mert a francia rendőrség körülvette a házat és le akarta tartóztatni a kongresszus tagjait. A párt, amely már kimondta megalakulását, kongresszusát a Déli-tavon egy csónakban fejezte be. Kiáltványt adott ki, amelyben felhívással fordult a kínai néphez, hangsúlyozta: a kínai nép csak akkor szabadul meg a félgyarmati elnyomástól, ha maga veszi kezébe sorsának irányítását. Az első kongresszus leszögezte, hogy a párt végcélja: a kommunista társadalom felépítése Kínában. Jártuk a kis szobákat és nekem csak egyre az járt az eszemben: 50 kommunista az egész országban. — és mára — a párt vezetésével — százmilliók építik a szocializmust! Arra gondoltam, hogy mennyi szenvedésen mentek át a kínai kommunisták. Semmi sem törte meg őket, pedig százezer számra pusztultak el a forradalmi harcok során, soraik azonban egyre nőtt, mint a tenger vize, amelyet számos folyó táplál. A kínai nép táplálta, óvta kommunista pártját. A külső és belső reakció fojtogatta évtizedeken át az országot, összefogott a kuomintang és a japán intervenció. A Kínai Kommunista Párt vezette vörös hadsereget azonban nem lehetett legyőzni. Amikor a déli tartományokban az ellenség azzal a veszéllyel fenyegette a vörös hadsereget, hogy felőröli, akkor a párt útmutatása alapján a vörös hadsereg megkezdte a Hosszú menetelés elnevezés alatt ismeretes hadjáratát, amely az emberi kitartásnak, hősiességnek és akaratnak nagyszerű példája, amelyhez foghatót nem ismer a világtörténelem. Ma is megvan még a földszinti szobában az a tizenkét szék, amelyen a küldöttek ültek. Az asztalon tizenkét teáscsésze, hamutálcák, cigarettásdoboz, teáskancsó, virágváza, — ebből a szobából indult el Kína újkori története! ... A falakon képek, fotókópiák, dokumentumok. Ez az épület egyben a forradalmi múzeum is, amely a párt történetét, hősi harcait mutatja be. A forradalmi múzeum meglátogatása után másnap a Huan Phu folyón hajókirándulást tettünk a tengerhez, ahol a nagy folyam, a Jangce tengerré dagad és egyesül a Csendesóceánnal ... Eszembe jutott a régi, bölcs kínai mondás: „A tenger is apró patakok vizéből tevődik össze — mégis legyőzhetetlen!” Amikor megpillantottuk a méltóságteljesen hullámzó végtelen tengert — a lenyűgöző látvány, az útunk során tapasztaltak és a forradalmi múzeum megtekintésének hatására még inkább megbizonyosodott bennem, hogy a szocializmus, a kommunizmus ügye szerte a világon legyőzhetetlen. Ezt példázza a negyvenéves Kínai Kommunista Párt története! Gáli Sándor ÖAw*háji entléje