Szabad Föld, 1962. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-07 / 1. szám
2 - t volt az én falumban karácsonyi és újév — a téli napváltás — idején rendszeresen felbukkanó népszokás, aminek a gyökere talán még az ősi pogány időkbe nyúlik vissza: a tarkajárás. A télen egyre kisebbedő, rövidülő, majd újjászülető és ha percenként is, de feltartóztathatatlanul növekvő nap szimbóluma gyanánt világító korong állt az együgyű játék központjában. Ezt a korongot ha legények játszották, bika vagy ökör szarva közé erősítették, míg a zötyögős mondókákat hoszszú, városi hálóingbe bújt, kosszakállas, papírkoronás szereplők mondták hozzá. Nyilván a háromkirály-járás figurái, akik között a koromtól maszatos vagy cipőkrémtől fényes arcú főszereplőt úgy hívták: Bogyizsár király. De régen is volt! Van vagy huszonegy esztendeje! Gyalázatos, hideg téli időjárta. Körorvos voltam. Beteghez hívtak Szentgyörgyhalmára. Az urasági majort valósággal eltemette a hó. A négytűzhelyes cselédkonyhából apró béresszobába léptem, ahol nagy csíkos dunyha alatt tágpupillás, lázas szemmel, piros arccal, riadtan lapult a beteg. Az asztalon tarka papírkorona, ezüsttel kiteremtettetett ing, kócszakáll és az a nehéz, dohos, vigasztalan, furcsa szag, ami a nedves, szigetelés nélküli vályosfalak izzadásának biztos jele. Kínos, egészségtelen, szomorú, nyomasztó környezet. És: tüdőgyulladás. Nyílik az ajtó. Két riadtképű süvölvény óvatoskodik be. Gyereknek már serdülők, de legényeknek még gyerekek. Az egyik kisallangozott ingben, a másik valami szoknyafélében parádézik és az arca feketére van kenve. — Aha!... — nézem — ez a Bogyizsár király. Ii a nagyobb és módosabb lentine, bizonyára a tarkabikát vezetné, de igy csak egy bánatos kecskét vonszol maga után. A kecske két szarva közt a születő nap szimbólumaként ott világít a kerek sajtskatulyából összeeszkábált korong, villanyelemmel kivilágítva, bizonyítva az idők haladását. Szerény nap. Rozoga kecske, riadt szereplők, lázas beteg. Szomorú jelenet. De még szomorúbb, amit a pityergő édesanya mesél. — Az uramat elküldtéje, mertazt találta mondani a főintéző úrnak, hogy a béres is ember. A kommenciót se kapom. Pedig három gyerekkel vagyok. Ez a legnagyobb — a beteg — keres csak valamit. Egy krajcárom sincs. Tüdőgyulladás... Ultraseptyl... recept... patika ... pénztelenség kóvályog körülöttem. Érzem, hogy fel kell vennem a receptet, hogy kiváltsam a gyógyszert és elküldjem, talán azt mondva, hogy ez mindenki számára ingyenes, nehogy az önérzékét megsértsem vele. Bogyizsár király megelőzött. Kikapta kezemből a receptet és fegyvertársával, a másik csillagkövető, napkeleti bölccsel elrohant vele. Csak a felcicomázott kecske maradt ott, szomorú, bamba pofával bámulva rám. Az ágyban a beteg vívódott, az asztalnál pedig az asszony sírt csendesen, csak a könnyek hangját hallottam, ahogy az asztalra estek. - folytatást a patikus mesélte. Cl Már zárni akart, amikor beesett az ajtón a két furcsaruhás, zilált tanyai gyerek. Letették a receptet. Talán az egész úton kézben hozták. A gyógyszer előkerült, megmondták az árát. Bogyizsár király fizetni kezdett. A jobb kabátzsebében volt két pengő. A bal nadrágzsebben két húszfilléres. A nagykabát zsebben is talált egy húszast. A másik gyereknél egy húsz, két tízfillér, meg két réz... Mind, mind kevés. És ekkor... Talán az öreg petróleumlámpa lobbant... talán új idő született... Boldizsár király felvágta a fejét, helyrerántotta a megsérült jelmezt, végigsimította a szakállát és belekezdett a mondókába. A barátjára, a lázas, har-madik királyra gondolt. Maszatos, képén folyt a könny, de mondta a rigmust. Nemcsak a magáét, a be- tegét is. Csillag, kecske, minden < kellék nélkül, mert meg akarta ] keresni a pénzt, a gyógyszer árát. De régen is volt! A naptárak] akkor az 1940. eztendőt írták. Dr. Buga László * Szabad Föld Ijj, nagy eredmény szülesért Clarion vásáron• Beltermésű új lucernafajtánk: a „Martonvásári Synalfa" kitűnő szereplése az európai fajtaösszehasonlító kísérletekben A magyarl lucerna a világpiacon a harmincas évek végéig szinte veretlenül állt a versenyben. Bár nem volt nemesített magyar lucernafajtánk, ez a kiváló eredmény kizárólag a hazai szélsőséges éghajlati adottságunk következménye volt. Tessedik Sámuel közel kétszáz éve honosította meg Magyarországon ezt a kitűnő takarmánynövényt. Ez alatt az idő alatt a hazai, elsősorban a tiszántúli száraz nyári éghajlat és sokszor hótakaró nélküli kemény téli időjárás annyira megedzette a magyar lucernát, hogy jó tulajdonságai miatt szinte egész Európában keresett áru lett. A második világháború előtt azonban már egyes európai államokban, elsősorban Franciaországban, nagyarányú lucernanemesítési munka kezdődött. Ennek a munkának az eredménye az ötvenes évek elején jelentkezett a világpiacon. A magyar lucernának az ötvenes években Európa-szerte erős versenytársa lett a francia Du Puits lucernafajta, amely gyors fejlődésű, a csapadékot a magyar lucernánál jobban meghálálja, de rövidebb élettartamú. A rövidebb élettartam azonban több államban nem jelentett hátrányt, mert a lucernát is több helyütt a vetésforgóba beillesztve, legfeljebb három évig termesztették. Ilyen körülmények között a magyar lucerna vesztett régi hírnevéből a világpiacon és egyre élesebben felvetődött, hogy hazánkban is nagyobb gondot kell fordítani a lucerna A kísérletek eredményei A Magyar Tudományos Akadémia martonvásári Mezőgazdasági Kutató Intézetében Bojtos Zoltán tudományos főmunkatárs, a mezőgazdasági tudományos kandidátusa 1950-ben kezdte meg a lucernanemesítő munkát. Tisztában volt azzal, hogy ez a munka csak a hatvanas évek elejére érhet el majd megfelelő eredményt. Ezért szükségesnek tartotta, hogy addig is az eredeti magyar tájfajtákat — elsősorban a tiszántúli tájfajtákat— amelyek régebben a világpiacon annyira keresettek voltak, kell felkutatni és elszaporítani. Ebből a célból a hazai fajtakísérletezés szakembereivel együtt felkutatták, begyűjtötték és elszaporították az eredeti magyar lucerna tájfajtát. A martonvásári Mezőgazdasági Kutató Intézet 1954-ben befejezte ilyen irányú munkáját és a népgazdaság érdekeinek megfelelően a tájfajták fenntartását, javítását, továbbszaporítását a Földművelésügyi Minisztérium tiszántúli intézetei — elsősorban a Szarvasi Öntözési és Rizstermesztési Kutató Intézet, a Nagykunsági Mezőgazdasági Kísérleti Intézet és a Dél-alföldi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet — kapták meg tervfeladatként. A tájfajták vetőmagszaporító területét az 1955 —éü közti években jelentős mértékben továbbnövelték ezek az intézetek, a Növényfajtaminősítő Tanács Dedre az elszaporított négy tájfajtát — nagyszénást, szarvasi, bárkríti és békésszentandrási lucerna néven, államilag elismert fajtákká minősítette. Ezzel a munkával a legsürgősebb fasorfajták megcsaladtak. Egyrészt a belterjesség irányában fejlődő mezőgazdaságunk, másrészt az exportlehetőség kiterjesztése azt követelte, hogy olyan nemesített lucernafajtákat állítsunk elő, amelyeknek nagyobb tápanyag- és vízigényük van s az intenzív viszonyokat — tehát a műtrágyát, a természetes csapadékot, vagy mesterséges öntözést a korszerű szénabetakarítást — különösen meghálálják Tízári komérai munka után Börös Voltánnak, és munkatársainak s-van-mono olyan lucernifaftát előállítaniuk, amely már külföldön is kitűnően megállta a helyét. A Növényfajta Minősítő Tanács 1961. november 29-i ülésén ezt a lucernafajtát „Martonvásári Synalfa” néven előzetes állami elismerésben részesítette. A kutató nyilatkozata Az új, nemesített magyar lucernafajta jövőjéről beszélgettünk az óév egyik utolsó napján a martonvásári Mezőgazdasági Kutató Intézetben Bojtos Zoltán tudományos főmunkatárssal. Ezeket mondotta: — Nyolcévi munkával, 1957- ben állítottuk elő az új lucernafajtát, amelynek értékét 1958 óta hazai és külföldi fajtaösszehasonlító kísérletekben vizsgálták meg. Intézeti kísérleteink és több állami gazdaságunkban végzett nagyüzemi próbák eredményei szerint lucernafajtánk évente holdanként kettő-hat métermázsa szénával, illetőleg egykettő métermázsa nyers fehérjével adott többet az eddigi legjobb magyar fajtáknál, vagy a gazdasági lucernánál. Több külföldi államban szintén kitűnően megállta helyét új lucernafajtánk, mert évente hektáronként átlag hat és fél—huszonhárom métermázsa szénatermeléssel adott többet a kereskedelmi magyar lucernánál. Ugyanezekben a külföldi kísérletekben hektáronként kettő—négy méter mázsa nyers fehérjével is többet termett évente, mint a régi magyar lucerna. A külföldi — összesen nyolc államban — beállított kísérletekben a legjobb német, olasz és amerikai fajtáknál is nagyobb termést adott, és fagyállóságban is megelőzte a külföldi fajtákat. Azokon a kísérleti helyeken, ahol az évi csapadék átlaga 780—920 milliméter volt, csak a csapadékot még jobban megháláló francia, Du Puits-fajta előzte meg a „Martonvásári Synalfa” lucernát. — A „Martonvásári Synalfa” lucernafajta — folytatta Böjtös Zoltán — a műtrágyázást, a csapadékot és az öntözést nagyon meghálálja, ezért elsősorban a belterjes nagyüzemi gazdaságainkban ad nagy termést. Nagyobb^ fehérjetermését a dús levélzet, a ff. levélbetegségekkel szemben mutatott nagyobb ellenállóság és a ^ finom jellegű szár biztosítja. ^ Ezenkívül a fonálféreg kártevő- ^ nek is jobban ellenáll és öntöző^ területen emiatt is termőképe- ff sebb az eddigi hazai fajtáknál. f A világpiaci elsőségért! — Visszanyeri-e az első helyet a magyar lucerna a világpiacon? — tettük fel a kérdést a „Martonvásári Synalfa” nemesítőjének. Válaszából sok érdekes dolgot tudtunk meg. Mindenekelőtt hangsúlyozta a nemesítő, hogy, ehhez még több évi, változatlanul kemény munkára és anyagi áldozatra van szükség. A francia Du Puits lucerna jelenleg az egyedüli nagy konkurrense az új magyar lucernának a világpiacon. Elsősorban a betegségeknek teljesen ellenálló, több típusú lucernafajtát kell előállítanunk, mégpedig egy legalább négy évig bőven termő fajtát, ezenkívül szükség lesz egy gyorsabb fejlődésű, de rövidebb élettartamú fajtára is, mert ilyent máris igényelnek tőlünk. Fontos lesz nagyüzemi vetőmagtermesztésünk színvonalának fokozása is, hogy nagy mennyiségű, egyidejűleg kitűnő minőségű vetőmagot állíthassunk elő, fajtanévvel ellátva, mert ma már csak fajtanévvel ellátott és állandóan azonos értékű vetőmagot lehet a világpiacon megfelelő áron értékesíteni. A magyar lucerna iránt változatlanul nagy az érdeklődés mind a baráti államokban, mind a tőkésországokban, és éppen ezért megfelelő munkával el kell érnünk, hogy a világpiacon ezt a felénk mutatkozó érdeklődést teljes mértékben kielégítsük. A „Martonvásári Synalfa” lucernát 1962-ben az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek már háromezer holdon szaporítják tovább kapásművelésben. Ennek terméséből megfelelő alapot teremthetünk a hazai és külföldi igények kielégítésére. Környei Elek 1962. JANUÁR 7. Nagy a sürgés-forgás, levágták a hízót Tóth Lajos, gyöngyössolymosi tsz-gazda portáján is. A munkából a szomszéd Harsai Pál is kiveszi részét, feleségével együtt. Körülöttük ott lábatlankodnak a gyerekek. Hiába, nem mindennap kerül sor disznótorra A huszonyai ikrek azokat a traktorosokat kereti sem — mondom a zalaszentgróti tsz irodájában —, akik... — Biztos, hogy az ikreket — nevetnek a jelen levő üzemegységvezetők, brigádvezetők, fogatosok. — Hol találom őket? Az udvaron valaki azt mondja: Az ikrek? Reggel a türjei mezőre láttam menni őket. A türjei mezőn hírmondójuk sincs. Bejárom később a kisszentgróti mezőt. Ott éppen egy öreg paraszttól érdeklődöm, amikor mellénk állít egy még öregebb csősz. — Az ikrek? Én tudom, hol vannak, nekem kötelességem tudni. Kint vannak a Nagyároki hatholdasban. Ott szántanak. Az éjszaka is dolgoztak. Hogy hívják őket? Hát Ferenczi Imrének és Molnár Jenőnek. — Hogyan? — Ferenczi és Molnár... és hogy ikrek... Nem értem... — Ó, nem igazi ikrek ők. A falu hívja így őket. Amíg a Nagyároki hatholdasig eljutok, sok mindent megtudok a Türjei Gépállomás e két nagyszerű traktorosáról. A többi között azt, hogy immár a hatodik hónapja éjjel-nappal dolgoznak. Az UTOS csak 20—25 percet áll naponta az ő kezük alatt. Kovács Istvántól, a tsz egyik üzemegységvezetőjétől hallottam. — Megkérdeztem egyik nap Molnárt: te, Imre, miért jártok ti örökké ketten azon a gépen? Nem tudjátok egymást sohase elhagyni? Aszongya erre: ki meri arra a szerencsétlen Ferenczire a gépet rábízni?... Na jó, mondom. Délután találkozom a Ferenczivel. Őt is megkérdezem: hogyan van ez te, Jenő, hogy ti még lépni sem tudtok Molnárral egymás nélkül? Ki meri arra a szerencsétlen Molnárra a gépet rábízni? — hangzik a világ legtermészetesebb hangján a másik felelet, a „Nagyároki hatholdasban” két fiatal, amolyan örökké jó kedélyű legénnyel találkozom. No, ami a kedélyt illeti, azt valóban megleltem. De csak néztem, amikor az irgalmatlan hoszszú kukoricaföldről végre előpöfögött az UTOS. Két ötven év körüli ember ült a gépen. Az egyik a kormánynál, a másik pedig a szerelőládán. Leszállnak, bemutatkoznak. Csak nézek... Egyik egy igen alacsony soványság, a másik pedig egy kétméteres, vállas óriást Beszélnek a munkáról, a családról, a traktoros életről. Ferenczinek hat családja van, Molnárnak kettő. Egyszerre beszélnek mind a ketten, de szó szerint egyformát. Hosszan sorolják, hogy a szárazságban is éjjel-nappal dolgoztak, akkora hantokat fordított ki az eke, mint az első kerék, de ők nem hagyták magukat. Tárcsát fogas, fogast tárcsa követett. — S most meg lehet nézni, ahol mi dolgoztunk — mutatnak szét a huszonyai hegy alatti mezőségen. A kereset? Tisztességes 1900—2000 forint. Hogy meddig hajtunk? Ameddig munka lesz! Búcsúzom a Huszonya-hegy egykori napszámosaitól. Az UTOS türelmetlenül dohog. A két ember felül a gépre. A kisebbik a szerelőládára, az óriás pedig a kormány mögé. Elindulnak. Az ikrek a gépen éppen olyan egyformák, mint emberi helytállásukban. , Ágoston László