Szabad Föld, 1962. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-07 / 1. szám

2 - t v­olt az én falumban karácsony­i és újév — a téli napváltás — idején rendszeresen felbukka­nó népszokás, aminek a gyökere talán még az ősi pogány időkbe nyúlik vissza: a tarkajárás. A té­len egyre kisebbedő, rövidülő, majd újjászülető és ha percen­ként is, de feltartóztathatatlanul növekvő nap szimbóluma gyanánt világító korong állt az együgyű játék központjában. Ezt a koron­got ha legények játszották, bika vagy ökör szarva közé erősítették, míg a zötyögős mondókákat hosz­­szú, városi hálóingbe bújt, kos­­szakállas, papírkoronás szereplők mondták hozzá. Nyilván a három­­király-járás figurái, akik között a koromtól maszatos vagy cipő­krémtől fényes arcú főszereplőt úgy hívták: Bogyizsár király. De régen is volt! Van vagy hu­szonegy esztendeje! Gyalázatos, hideg téli idő­járta. Körorvos voltam. Beteghez hívtak Szentgyörgyhalmára. Az urasági majort valósággal eltemette a hó. A négytűzhelyes cselédkonyhából apró béresszo­bába léptem, ahol nagy csíkos dunyha alatt tágpupillás, lázas szemmel, piros arccal, riadtan lapult a beteg. Az asztalon tarka papírkorona, ezüsttel kiteremtet­­tetett ing, kócszakáll és az a ne­héz, dohos, vigasztalan, furcsa szag, ami a nedves, szigetelés nél­küli vályos­falak izzadásának biz­tos jele. Kínos, egészségtelen, szomorú, nyomasztó környezet. És: tüdőgyulladás. Nyílik az ajtó. Két riadtképű süvölvény óvatoskodik be. Gye­reknek már serdülők, de legé­nyeknek még gyerekek. Az egyik kisallangozott ingben, a másik valami szoknyafélében parádézik és az arca feketére van kenve. — Aha!... — nézem — ez a Bogyizsár király. Ii a nagyobb és módosabb len­ti­ne, bizonyára a tarkabikát vezetné, de igy csak egy bánatos kecskét vonszol maga után. A kecske két szarva közt a szüle­tő nap szimbólumaként ott vilá­gít a kerek sajtskatulyából össze­­eszkábált korong, villanyelemmel kivilágítva, bizonyítva az idők haladását. Szerény nap. Rozoga kecske, riadt szereplők, lázas beteg. Szo­morú jelenet. De még szomorúbb, amit a pityergő édesanya mesél. — Az uramat elküldtéje, mert­­azt találta mondani a főintéző úr­nak, hogy a béres is ember. A kommenciót se kapom. Pedig há­rom gyerekkel vagyok. Ez a leg­nagyobb — a beteg — keres csak valamit. Egy krajcárom sincs. Tüdőgyulladás... Ultraseptyl... recept... patika ... pénztelenség kóvályog körülöttem. Érzem, hogy fel kell vennem a receptet, hogy kiváltsam a gyógyszert és elküld­­jem, talán azt mondva, hogy ez mindenki szám­ára ingyenes, ne­hogy az önérzé­­két megsértsem vele. Bogyizsár király megelőzött. Kikapta kezemből a receptet és fegyvertársával, a másik csillag­követő, napkeleti bölccsel elro­hant vele. Csak a felcicomázott kecske maradt ott, szomorú, bam­ba pofával bámulva rám. Az ágy­ban a beteg vívódott, az asztalnál pedig az asszony sírt csendesen, csak a könnyek hangját hallot­tam, ahogy az asztalra estek. - folytatást a patikus mesélte. Cl Már zárni akart, amikor be­esett az ajtón a két furcsaruhás, zilált tanyai gyerek. Letették a receptet. Talán az egész úton kézben hozták. A gyógyszer előkerült, meg­mondták az árát. Bogyizsár ki­rály fizetni kezdett. A jobb ka­bátzsebében volt két pengő. A bal nadrágzsebben két húszfilléres. A nagykabát zsebben is talált egy húszast. A másik gyereknél egy húsz, két tízfillér, meg két réz... Mind, mind kevés. És ekkor... Talán az öreg pet­róleumlámpa lobbant... talán új idő született... Boldizsár király felvágta a fejét, helyrerántotta a megsérült jelmezt, végigsimította­­ a szakállát és belekezdett a mon­dókába. A barátjára, a lázas, har-­­madik királyra gondolt. Maszatos, képén folyt a könny, de mondta a­ rigmust. Nemcsak a magáét, a be-­ tegét is. Csillag, kecske, minden < kellék nélkül, mert meg akarta ] keresni a pénzt, a gyógyszer árát.­ De régen is volt! A naptárak] akkor az 1940. e­ztendőt írták.­­ Dr. Buga László * Szabad Föld Ijj, nagy eredmény szülesért­­ Clarion vásáron• Beltermésű új lucernafajtánk: a „Martonvásári Synalfa" kitűnő szereplése az európai fajtaösszehasonlító kísérletekben A magyarl lucerna a világpia­con a harmincas évek végéig szin­te veretlenül állt a versenyben. Bár nem volt nemesített magyar lucernafajtánk, ez a kiváló ered­mény kizárólag a hazai szélsősé­ges éghajlati adottságunk követ­kezménye volt. Tessedik Sámuel közel kétszáz éve honosította meg Magyarországon ezt a kitűnő ta­karmánynövényt. Ez alatt az idő alatt a hazai, elsősorban a tiszán­túli száraz nyári éghajlat és sok­szor hótakaró nélküli kemény téli időjárás annyira megedzette a magyar lucernát, hogy jó tulaj­donságai miatt szinte egész Euró­pában keresett áru lett. A második világháború előtt azonban már egyes európai ál­lamokban, elsősorban Francia­­országban, nagyarányú lucerna­­nemesítési munka kezdődött. En­nek a munkának az eredménye az ötvenes évek­ elején jelentke­zett a világpiacon. A magyar lu­cernának az ötvenes években Európa-szerte erős versenytársa lett a francia Du Puits lucerna­fajta, amely gyors fejlődésű, a csapadékot a magyar lucernánál jobban meghálálja, de rövidebb élettartamú. A rövidebb élettar­tam azonban több államban nem jelentett hátrányt, mert a lucer­nát is több helyütt a vetésforgó­ba beillesztve, legfeljebb három évig termesztették. Ilyen körül­mények között a magyar lucerna vesztett régi hírnevéből a világ­piacon és egyre élesebben felve­tődött, hogy hazánkban is na­gyobb gondot kell fordítani a lu­­cerna A kísérletek eredményei A Magyar Tudományos Aka­démia martonvásári Mezőgaz­dasági Kutató Intézetében Boj­tos Zoltán tudományos főmunka­­társ, a mezőgazdasági tudomá­nyos­ kandidátusa 1950-ben kezd­te meg a lucernanemesítő mun­kát. Tisztában volt azzal, hogy ez a munka csak a hatvanas évek elejére érhet el majd meg­felelő eredményt. Ezért szüksé­gesnek tartotta, hogy addig is az eredeti magyar tájfajtákat — el­sősorban a tiszántúli tájfajtákat­­— amelyek régebben a világpia­con annyira keresettek voltak, kell felkutatni és elszaporítani. Ebből a célból a hazai fajtakísér­letezés szakembereivel együtt fel­kutatták, begyűjtötték és elszapo­rították az eredeti magyar lu­cerna tájfajtát. A martonvásári Mezőgazdasági Kutató Intézet 1954-ben befejezte ilyen irányú munkáját és a népgazdaság ér­dekeinek megfelelően a tájfajták fenntartását, javítását, tovább­­szaporítását a Földművelésügyi Minisztérium tiszántúli intéze­tei — elsősorban a Szarvasi Ön­tözési és Rizstermesztési Kutató Intézet, a Nagykunsági Mező­­gazdasági Kísérleti Intézet és a Dél-alföldi Mezőgazdasági Kí­sérleti Intézet — kapták meg tervfeladatként. A tájfajták ve­tőmagszaporító területét az 1955 —éü­ közti években jelentős mér­tékben továbbnövelték ezek az intézetek, a Növényfajtaminősítő Tanács Dedre az elszaporított négy tájfajtát — nagyszénást, szarvasi, bárkríti és békésszent­­andrási lucerna néven, állami­lag elismert fajtákká minősítet­te. Ezzel a munkával a legsürgő­sebb fasorfajták megcsaladtak. Egyrészt a belterjesség irányá­ban fejlődő mezőgazdaságunk, másrészt az exportlehetőség ki­­terjesztése azt követelte, hogy olyan nemesített lucernafajtákat állítsunk elő, amelyeknek na­gyobb tápanyag- és vízigényük van s az intenzív viszonyokat — tehát a műtrágyát, a természetes csapadékot, vagy mesterséges öntözést a korszerű szénabeta­­karítást — különösen meghálál­ják Tízári komérai munka után Börös Voltánnak, és munkatár­sainak s-van-m­ono olyan lucerni­­faftát előállítaniuk, amely már külföldön is kitűnően megállta a helyét. A Növényfajta Minősítő Tanács 1961. november 29-i ülé­sén ezt a lucernafajtát „Marton­vásári Synalfa” néven előzetes állami elismerésben részesítette. A kutató nyilatkozata Az új, nemesített magyar lu­­cernafajta jövőjéről beszélget­tünk az óév egyik utolsó napján a martonvásári Mezőgazdasági Kutató Intézetben Bojtos Zol­tán tudományos főmunkatárssal. Ezeket mondotta: — Nyolcévi munkával, 1957- ben állítottuk elő az új lucerna­fajtát, amelynek értékét 1958 óta hazai és külföldi fajtaössze­hasonlító kísérletekben vizs­gálták meg. Intézeti kísérleteink és több állami gazdaságunkban végzett nagyüzemi próbák ered­ményei szerint lucernafajtánk évente holdanként kettő-hat mé­termázsa szénával, illetőleg egy­­kettő métermázsa nyers fehér­jével adott többet az eddigi leg­jobb magyar fajtáknál, vagy a gazdasági lucernánál. Több kül­földi államban szintén kitűnően megállta helyét új lucernafaj­tánk, mert évente hektáronként átlag hat és fél—huszonhárom métermázsa szénatermeléssel adott többet a kereskedelmi ma­gyar lucernánál. Ugyanezekben a külföldi kísérletekben hektáron­ként kettő—négy méter mázsa nyers fehérjével is többet ter­mett évente, mint a régi magyar lucerna. A külföldi — összesen nyolc államban — beállított kí­sérletekben a legjobb német, olasz és amerikai fajtáknál is nagyobb termést adott, és fagyállóságban is megelőzte a külföldi fajtákat. Azokon a kísérleti helyeken, ahol az évi csapadék átlaga 780—920 milliméter volt, csak a csapadé­kot még jobban megháláló fran­cia, Du Puits-fajta előzte meg a „Martonvásári Synalfa” lucer­nát. — A „Martonvásári Synalfa” lucernafajta — folytatta Böjtös Zoltán — a műtrágyázást, a csa­padékot és az öntözést nagyon meghálálja, ezért elsősorban a belterjes nagyüzemi gazdasága­inkban ad nagy termést. Nagyobb^ fehérjetermését a dús levélzet, a ff. levélbetegségekkel szemben mu­­t­­atott nagyobb ellenállóság és a ^ finom jellegű szár biztosítja. ^ Ezenkívül a fonálféreg kártevő- ^ nek is jobban ellenáll és öntöző^ területen emiatt is termőképe- ff sebb az eddigi hazai fajtáknál. f A világpiaci elsőségért! — Visszanyeri-e az első helyet a magyar lucerna a világpiacon? — tettük­ fel a kérdést a „Mar­tonvásári Synalfa” nemesítőjé­­nek. Válaszából sok érdekes dol­got tudtunk meg. Mindenekelőtt hangsúlyozta a nemesítő, hogy, ehhez még több évi, változatla­­­­nul kemény munkára és anyagi­­ áldozatra van szükség. A fran­­­cia Du Puits lucerna jelenleg az egyedüli nagy konkurrense az új magyar lucernának a világpiacon. Elsősorban a betegségeknek tel­jesen ellenálló, több típusú lu­cernafajtát kell előállítanunk, mégpedig egy legalább négy évig bőven termő fajtát, ezenkívül szükség lesz egy gyorsabb fejlő­désű, de rövidebb élettartamú fajtára is, mert ilyent máris igé­nyelnek tőlünk. Fontos lesz nagy­üzemi vetőmagtermesztésünk színvonalának fokozása is, hogy nagy mennyiségű, egyidejűleg kitűnő minőségű vetőmagot ál­líthassunk elő, fajtanévvel el­látva, mert ma már csak fajta­névvel ellátott és állandóan azo­nos értékű vetőmagot lehet a vi­lágpiacon megfelelő áron érté­kesíteni. A magyar lucerna iránt változatlanul nagy az érdeklődés mind a baráti államokban, mind a tőkésországokban, és éppen ez­ért megfelelő munkával el kell érnünk, hogy a világpiacon ezt a felénk mutatkozó érdeklődést tel­jes mértékben kielégítsük. A „Martonvásári Synalfa” lu­cernát 1962-ben az állami gaz­daságok és a termelőszövetkeze­tek már háromezer holdon sza­porítják tovább kapásművelés­ben. Ennek terméséből megfelelő alapot teremthetünk a hazai és külföldi igények kielégítésére. Környei Elek 1962. JANUÁR 7. Nagy a sürgés-forgás, levágták a hízót Tóth Lajos, gyöngyössoly­­mosi tsz-gazda portáján is. A munkából a szomszéd Harsai Pál is kiveszi részét, feleségével együtt. Körülöttük ott lábatlankodnak a gyerekek. Hiába, nem mindennap kerül sor disznótorra A huszonyai ikrek a­zokat a traktorosokat kere­ti sem — mondom a zalaszent­­gróti tsz irodájában —, akik... — Biztos, hogy az ikreket — ne­vetnek a jelen levő üzemegység­vezetők, brigádvezetők, fogato­­sok. — Hol találom őket? Az udvaron valaki azt mond­ja: Az ikrek? Reggel a türjei mezőre láttam menni őket. A türjei mezőn hírmondójuk sincs. Bejárom később a kisszent­­gróti mezőt. Ott éppen egy öreg paraszttól érdeklődöm, amikor mellénk állít egy még öregebb csősz. — Az ikrek? Én tudom, hol vannak, nekem kötelességem tud­ni. Kint vannak a Nagyároki hat­holdasban. Ott szántanak. Az éj­szaka is dolgoztak. Hogy hívják őket? Hát Ferenczi Imrének és Molnár Jenőnek. — Hogyan? — Ferenczi és Mol­nár... és hogy ikrek... Nem ér­tem... — Ó, nem igazi ikrek ők. A falu hívja így őket. Amíg a Nagyároki hatholdasig eljutok, sok mindent megtudok a Türjei Gépállomás e két nagy­szerű traktorosáról. A többi kö­zött azt, hogy immár a hatodik hónapja éjjel-nappal dolgoznak. Az UTOS csak 20—25 percet áll naponta az ő kezük alatt. Kovács Istvántól, a tsz egyik üzemegységvezetőjétől hallottam. — Megkérdeztem egyik nap Molnárt: te, Imre, miért jártok ti örökké ketten azon a gépen? Nem tudjátok egymást sohase elhagyni? Aszongya erre: ki me­ri arra a szerencsétlen Ferenczi­­re a gépet rábízni?... Na jó, mon­dom. Délután találkozom a Fe­­renczivel. Őt is megkérdezem: ho­gyan van ez te, Jenő, hogy ti még lépni sem tudtok Molnárral egymás nélkül? Ki meri arra a szerencsétlen Molnárra a gépet rábízni? — hangzik a világ leg­természetesebb hangján a másik felelet, a „Nagyároki hatholdasban” két fiatal, amolyan örökké jó kedé­lyű legénnyel találkozom. No, ami a kedélyt illeti, azt valóban megleltem. De csak néz­tem, amikor az irgalmatlan hosz­­szú kukoricaföldről végre elő­pöfögött az UTOS. Két ötven év körüli ember ült a gépen. Az egyik a kormánynál, a másik pe­dig a szerelőládán. Leszállnak, bemutatkoznak. Csak nézek... Egyik egy igen alacsony soványság, a másik pe­dig egy kétméteres, vállas óriást Beszélnek a munkáról, a csa­ládról, a traktoros életről. Fe­­renczinek hat családja van, Mol­nárnak kettő. Egyszerre beszél­nek mind a ketten, de szó szerint egyformát. Hosszan sorolják, hogy a szárazságban is éjjel-nap­pal dolgoztak, akkora hantokat fordított ki az eke, mint az első kerék, de ők nem hagyták magu­kat. Tárcsát fogas, fogast tárcsa követett. — S most meg lehet nézni, ahol mi dolgoztunk — mutat­nak szét a huszonyai hegy alatti mezőségen. A kereset? Tisztessé­ges 1900—2000 forint. Hogy med­dig hajtunk? Ameddig munka lesz! Búcsúzom a Huszonya-hegy egykori napszámosaitól. Az UTOS türelmetlenül dohog. A két ember felül a gépre. A ki­sebbik a szerelőládára, az óriás pedig a kormány mögé. Elindul­nak. Az ikrek a gépen éppen olyan egyformák, mint emberi helytál­lásukban. , Ágoston László

Next