Szabad Föld, 1965. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-03 / 1. szám

— 2 CÍM A KIADÓBAN Apróhirdetések húsz éve és most Senki nem állíthatja, hogy az apróhirdetés „irányított műfaj”. Viszont mindenki elhiheti, hogy a kort, amelyben fogalmazták, ta­lán hívebben tükrözi, mint az új­ságok első oldala, ahol a vezér­cikk található. Ezért láttam neki, hogy elolvassak, összehasonlítsak mai és húsz évvel ezelőtti, sza­badságunk hajnalán megjelent ilyesfajta „irodalmi alkotáso­kat” Az apróhirdetés oldal „Házas­ság” rovatához lett volna a leg­nagyobb kedvem. Elő is szedtem a mai, valamint az 1944—45-ös Magyar Nemzet-köteteket, hiszen ez az újság már évtizedekkel ez­előtt is kedvenc fóruma volt a hirdetőknek. Maiakat találtam is, ragyogókat, de kerestem az el­lenpólust. A polgári, radikális Magyar Nemzetet 1944 tavaszán, a német megszállás után három nappal betiltották. Az 1944. már­cius 19-i számban még találtam is egy kitűnő példát: „özv. 40 éves úrinő 1­400 Hol­das birtok- és malomtulajdo­nos, teljesen­­egyedül élek. Társaságba nem érek rá járni. Korrekt úr benősülhet. jelige: Feltétlen úriembert.” Ez jó, ez valóban kifejezi a kort, amelyben megjelent. De nézzük azt a Magyar Nemzetet, amely már a mi rendszerünkben jelent meg. Csalódás ér. 1945. má­jus elsején jelenik meg a megúj­­hodott lap első száma — házas­sági hirdetés nélkül. És nem közli a rovatot az 1945-ös esztendőben, később sem. Úgy látszik, akkori­ban az emberek nem újságok út­ján házasodtak. Fogták magukat, és megnősültek, vagy férjhez­­mentek, minden külön értesítés nélkül.­­ Nézzük, hát a többi hirdetni valót, és ne is Budapesten. A Délmagyarország volt az első na­pilap, amely fasiszta cenzúra nél­kül jelent meg Magyarországon. Mindjárt az első számban, 1944. november 19-én: „Baráth Istvánnénak Békés­csabára, Dorozsmáról üzenem, hogy fiunk született, jól va­gyunk. Aki olvassa, kérem az üzenetet szíveskedjék átadni.” Lám, ez a hirdetés is kifejezi a kort. Szörnyű távolságra volt akkor Dorozsma Békéscsabától, a hír eljuttatását legfeljebb így re­mélhette a feladó. A szövegben azonban valami hallatlanul magá­val ragadó kedvesség is van. Ez az üzenet, egy fiúcska születésé­ről, egyben tudtul adja a világ­nak azt is, hogy más valami is született akkoriban Magyarorszá­gon: a szabadság, az új élet, egy egész nép számára. Az apróhirdetés rövidesen ter­jedelmes rovattá gyarapodik az újságban. Sajnos, szomorú ro­vattá. Az 1944. karácsonyi szám­ban például egy egész kolumnát foglal el a „Ki tud róla?” rovat. Szülők keresik gyermekeiket, fe­leségek férjeiket, a háború vérzi­vatarában szétszóródott családok nyújtogatják tapogatódzó kezüket a szürke ólombetűkön át, ki a túloldalon még véres világba. De közben már indul a gazda­ság is. Szerényen persze, kicsi­ben, és némileg még folytatva az abbahagyott régit. Keresnek mun­kaerőt, de leginkább cselédet, szolgálót, napszámost, legfeljebb segédeket, cipész-, vagy asztalos­műhelybe. El is adnának, de mi­ket? Használt férfiruhát, polgári iskolai tankönyvet, dióbelet, ke­rékpárt, amin gumi nincsen. És cserélnének! Élelmiszert karika­gyűrűért, tüzelőt lisztért, malacot tüzelőért. Vennének z­angoragyap­­jút, és sokan vállalnának kárto­lást, fonást, szövést. Szegény az ország, keveset tud még cserélni, de már akar, mozdul, indul. Ugyan, mit akart például szállí­tani az, aki feladta: „Egy négykerekű kézikocsit keresek, egyheti használatra.” Talán maradék kis vagyonát átmenteni egy másik fészekbe. És különben is nagy foga lehe­tett akkor a szállításnak, ami egy másik hirdetésből derü­l ki: ,,35—40 mázsa dinkatök és 38 kúp száz feléből hazaszál­­lítható.” No, de nézzük, a mai Délma­gyarországot. Mintha nem is ugyanabban az országban szer­kesztenék az apróhirdetési rova­tot. Eladnának az emberek, Pan­­ni-robogót, Wartburgot, Pobedát, Moszkvicsot, hordozható magnót, persze, mindezt kifogástalan álla­potban, vennének külföldi bőr­kabátot csehszlovák bútorgarni­túrát, persze, csak újat. A legna­gyobb helyet pedig az 1964. de­cember 6-i apróhirdetés rovatban a Kecskeméti Felsőfokú Gépipari Technikum felvételi hirdetménye foglalja el. Persze, van olyan dolog is, ami ellenkezőképpen fordult. Mert az 1944-es Délmagyarországban sok szegedi ember hirdetett kiadó la­kást, sok idős pár keresett gond­viselőt. Az 1964-esben pedig: „Becsületes, leinformálható, gyermektelen házaspár idős személy vagy házaspár eltartá­sát vállalná, vagy életjárad­ékot fizetne lakásért, vagy külön be­járatú szobát keres.’* Igen, rohamtempóban száguld ma már az élet, senkinek nem kell használt ruha, vagy négy­kerekű kocsi kölcsön, annál több az olyan ember, akinek nem jut lakás. De nézzük csak, van itt valami állandó is! A húsz esztendős pél­dányban, és a kéthetesben ugyan­azzal a névvel szerepelt ez a hir­detés: „Bélyeget legelőnyösebben tőlem vásárolhat, nálam értéke­síthet.” Kedves szegediek, vegye­tek már ettől az embertől bé­lyeget, húsz esztendős kitartásért igazán megérdemli! Földeáki Béla HÁRMAN * Irta: Mészáros Ottó Reggel volt, mégpedig hétfő reggel, s ilyenkor kevés ember­nek van oka a vigasságra. Még­is, alig, hogy Roszik leszedte a vaspántokat az ajtóról, s a sön­­téspult felett levő szögre akasz­totta a lakatot, rányitották a zöldre festett, zörgő üvegű ajtót Az elnök, meg a két segédtiszt­je — ahogyan a hátuk mögött a főagronómust meg a fő állatte­nyésztőt nevezték. Vidám volt mindhármuk ábrázata, holott azért jöttek, hogy a vesztes fi­zessen. A vesztes pedig az elnök volt. Még kora ősszel tette az ígé­retet: ha november elejére vé­geznek mindennel, beülnek Ro­­szikhoz, s amit csak akarnak, azt fizet. Hát, most megszorítot­ták, mert az utolsó cső kukori­ca is rendesen a góréba került, minden helyén van, a mag a földben, az istállóban levő jó­szág is jól telel. Az elnök nem bánta, hogy sa­rokba szorították, szerette ezt a két gyereket, akik alig hagyták el az egyetemet, nyakig ugrot­tak mindenbe, s íme, már két esztendeje, szinte hónapról hó­napra csodát tesznek. Testvé­rek, mégpedig ikrek, hetek kel­lenek, míg megtanulja az em­ber, melyik a György, melyik a Pál. A munkájukban azonban hajszálnyira egyeznek: úgy dol­goznak, mint a gép, pontosan, szinte hibátlanul, ám a géppel ellentétben, nem lélek nélkül. Szerették, babusgatták őket az emberek, még a vastagabb nya­­kúak is engedelmességet fogad­tak nekik, s úgy is cselekedtek. Mi a titkuk, mi a varázsuk? Most is ezen elmélkedett, amíg Roszik hozta az italt. A pára befutotta a szemüket, amikor lenyelték az illatos, utá­nozhatatlan zamatú szilvóriu­­mot. Ez jól esett — ezt fejezte ki a bólintásuk, s nyomaték kedvéért, még az asztallaphoz is koccintották a poharat Az el­nök intett Rosziknak, hozhatja a következőt, de ezek ketten már nem oda figyeltek, egymás­sal beszélgetett a szemük, míg végül Pál volt az, aki rákezd­te: — Ha jól számolom, két év, két hónapja, hogy itt vagyunk. Ugye? György megadóan bólintott. — Gondolom, ezt-azt azért csináltunk... Az elnök várt. Hová akar ez kilyukadni? Mit kerülget eny­­nyire? Hirtelen megütötte a félsz: csak nem azt akarják tud­tára adni, hogy elpályáznak in­nen? Hiszen jó a jövedelmük, hallgatnak is rájuk az emberek. Háromezer hold ez, nem akár­milyen gazdaság! Itt nemcsak afféle cím, hogy fő állattenyész­tő, főagronómus, ezek itt való­ban fő­emberek! Mit akar ez a két gyerek? Roszik letette az újabb poha­rakat, egyikük sem nyúlt érte. Pál az elnököt nézte, György meg Pált. Pál félig kinyújtotta a karját, mintha rögtön megra­gadná az elnököt, de inkább csak a maga bátorítására kap­kodott a levegőbe: — Mi ugyanis arra gondol­tunk, azaz nemcsak gondoltunk, hanem szándékunk is ... Az elnök elkapta a poharat, mint akit valami rossztól ment meg a mozdulat. Most, most mondja ki... És akkor kezdőd­het a tusakodás, hogy hiszen semmi bajotok, fiam, jó itt nek­tek, én már túl vagyok az öt­venötön is, magamba nehéz len­­ne, hogy lenne a nép is nélkü­letek, maradjatok, kérjétek in­kább ezt, vagy azt, a vezetőség se mond ellent, de a közgyűlés is azt mondja, megérdemlitek, csak ne mozduljatok, ne menje­tek ... Elengedte a poharat, s kese­rűen arra gondolt: lám, együtt dolgoznak hárman, több, mint két esztendeje. Fél szavakból is megértik egymást, soha nem kellett a másikat noszogatni, csinálja, ami a dolga, tudták, mikor, mi fáj, s nemcsak hi­vatalos hanem baráti szó is cse­rélődött közöttük, nem is ritkán. S lám, most meg ez... Ünne­pelni jöttek, temetés lesz belőle? — Szóval, Gyuri is meg én is megnősülnénk, s lakás kellene, mert az a pici szoba ahol most... Nem tudta befejezni a mon­datot, az elnök szája először hangtalanul nyílott szét, de csak azért, hogy utána minden ere­jével szakadjon ki rajta a haho­ta. Mert nevetett, a térdét meg az asztalt csapkodta ... Ezek csak nézték az elnököt, mit nevet? — Hát... hát... — nem tu­dott mit mondani, már-már res­­tellte, hogy ennyire hatalmába kerítette a kacagás, de a meg­könnyebbült lélek a hirtelen le­szakadó terhet így adta ki. — Ti... ti... szóval lakoda­lom lesz? Még mindig nem értették, mi ezen a nevetnivaló, kicsit még orroltak is érte, nem kaca­gás dolga ez! Hanem voltak annyira jóban, hogy az elnök megmondta becsülettel, mi min­den fordult meg a fejében. Most már hárman nevettek. Az elnök most már könnyű lélekkel ter­vezgetni kezdett: nem is lenne rossz, ha a tsz állná a lakodal­mat. Úgyse volt még efféle szo­cialista lagzi a közösben. Ez az egyik. A másik a lakás. Hát, ab­ba a pici szobába tényleg nem vihetnek asszonyt. Mit is lehet­ne, hogyan is lehetne? Összehajoltak az asztal fö­lött, fellobbant egy ötlet-szikra, kihúnyt gyorsan, hogy helye le­gyen a következőnek. Most már szépen megbékélve egymással, hárman tervezgettek, milyen is legyen a fiatalok esküvője... SzabadFöld 1965. JANUÁR 3. Disznóölő-szolgálat Baranyában A baranyai falvakban a téli hónapokban mintegy másfélszáz­ezer hízót vágnak le. A sok ve­­sződséggel járó munkát a föld­művesszövetkezetek „disznóölő szolgálattal” segítik. A földmű­vesszövetkezet irodájában beje­lentik, hogy hol és mikor akar­nak disznót ölni, mire van szük­ségük, s a földművesszövetkezet máris kiküldi szakképzett hente­sét, aki levágja és feldolgozza a sertést. Ha szükséges, a kölcsönző­ szol­gálat ellátja az­­illető falusi la­kost forrázóteknővel, üsttel, hús­darálóval, hurkatöltővel és kü­lönféle edényekkel. Azok számára, akik perzselik a sertést, perzselőgépet kölcsönöz­nek. A szalonnák, sonkák és töl­telékek füstölését is magukra vál­lalták a földművesszövetkezetek. A nagyobb községekben központi füstölőt állítottak fel, másutt pe­dig hordozható füstölőket indítot­tak útnak. Forrásvíz - kétezer év mélyről Dunaszekcsőn ma is vizet ad egy római kori, faragott kövekből épített forráskút. A kétezeréves kutat egy fontos dunai átkelőhely őrzésével megbízott légió részére építették. Megtalálták a községben a kétezeréves település vízvezetékeit, valamint az iskola, a templom és a tanácsháza falába építve a római őrtorony köveit is. Különösen szép, faragott követ tártak fel Gyöngyösi József házának falában. Római pénzeket, ékszereket, sírokat is gyakran fordít napvilágra az eke a község határában. A honismereti szakkör összegyűjti a köz­ség történetével kapcsolatos tárgyi emlékeket, iskolamúzeumot ren­deznek be azokból és egyben szemléltető eszközként használják a történelemórákon, a helyismereti foglalkozásokon. Ping­álás, politechnikában Kalocsán az országban egyedül „virágzik” az utánozhatatlan né­pi pingálóművészet. A háziipari szövetkezet fontos feladatnak tekinti, hogy a népművészeti ág művelésére utánpótlást biztosít­son. Ebből a célból az idén több tanfolyamot indítottak, amelye­ken ügyes kezű fiatal lányok vesznek részt A gimnáziumban és az általános iskolákban egy­­egy tanulócsoport a politechni­kai órákon , sajátítja el a kalo­csai népművészetet, ugyancsak a népművészeti ház idős tag­jainak irányítása mellett. ------­ TÖBB A NŐ, MINT A FÉRFI Száz év alatt megduplázódott hazánk lakossága ♦ Több a fiatalkorú házasság ♦ Nőtt a válások száma ♦ Mit mond a statisztika? Ha az ember a statisztikát bön­gészi, érdekes adatokat talál. Ki tudja például­ azt, hogy Magyar­­ország jelenlegi területén 1784- ben csak 2 millió 681 ezer ember élt. 1869-ben, majdnem száz év­vel ezelőtt, pedig ötmillió 11 ezer 310, vagyis valamivel kevesebb, mint a jelenlegi fele. Ma hazánk­nak 10 millió 104 ezer állampol­gára van. Magyarország lakosságát a má­sodik világháború jelentősen csökkentette. 1941-ben 9 millió 316 ezer 74 lakost számoltak ösz­­sze. 1949. január 1-én csak 9 millió 204 ezer 799-et, vagyis nyolc év alatt — a tényleges sza­porodás ellenére — 111 ezer 275 fővel csökkent az ország lakos­sága. Még érdekesebb jelenségekre bukkanunk, ha a népesség szá­mát nemek szerint nézzük. 1920- ban hazánk minden ezer férfi­lakosára 1062 nő jutott, 1949-ben 1081, 1964-ben 1071. Jelenleg ha­zánkban 4 millió 863 ezer 372 férfi és 5 millió 208 ezer 343 nő él. Ennek oka főleg az, hogy a nők általában tovább élnek, mint a férfiak. A 15—39 év közötti ezer férfira 1030, a 40—60 év közöttiekre 1125, a 60 év felet­tiekre 1314 nő jut. A férfiaknál 19 éves kora előtt minden száz közül 1,1 házasodik, ugyanakkor a lányoknak már 12,8 százaléka férjnél van. Legtöbben 20—29 év között házasodnak meg, a férfiak 50,6 százaléka, a lányok­nak már 75,5 százaléka ebben a korban férjnél van. Az utóbbi években lényegesen több fiatal házasodott meg, mint a felszabadulás előtti években. Ez azt bizonyítja, hogy javultak az életfeltételek, nincs olyan lét­bizonytalanság, mint a 30-as években volt. Sajnos, a válások száma tovább emelkedett. 1938-ban 5784-en vál­tak el, 1963-ban már 18 ezer 364-en. Persze, azért a válásnál nemcsak a meggondolatlanság, a felelőtlenség játszik közre, ha­nem az is, hogy a házasságot ma már nem tartják fenn, ha az nem a szerelmen, a kölcsönös megértésen alapszik. A felsza­badulás előtt — mint tudjuk — a vagyoni kötöttségek, vallási szokások gátolták a válást. Tehát nem volt kevesebb a rossz há­zasság, mint ma, csak nem bon­tották azt fel. Hazánkban ma minden ezer házasságra csak 6,8 válás jut. Ez viszont azt bizo­nyítja, hogy a társadalom to­vábbra is a tartós házasságokra, a családokra épül. Még érdekesebb az idős embe­rek vizsgálata hazánkban. A sta­tisztikusok megnézték a 85—99 évesek, és ennél idősebbek csa­ládi, társadalmi helyzetét, foglal­kozási viszonyaikat, életmódju­­­kat. Kitűnt, hogy az ország legidő­sebb lakói általában korán kezd­tek dolgozni. Tíz százalékuk 6— 10 éves korukban, 50 százalék 10—14, 35 százalékuk 15—19 éves korukban már dolgoztak. Vala­mennyien fizikai munkások vol­tak, s nagy többségük — 69 szá­zalék — földműveléssel kereste a kenyerét. Hazánk matuzsálemei között négyen még a felmérés időpontjában is el-eldolgozgattak. Hatvanan 95—100 éves koruk­ban hagyták abba a munkát. A munka tehát használ az egész­ségnek. A megkérdezett 99 éveseknek és idősebbeknek átlagosan öt testvére volt. A „rekorderek” — ketten voltak — több mint tized­­magukkal nőttek fel, öt aggas­tyánnak három, ötnek négy, há­romnak öt, kettőnek hét, három­nak pedig nyolc testvére volt és csak egyetlen „egyke” akadt kö­zöttük. Az ország legöregebb lakóinak fele inkább húsféléket fogyasz­tott, egynegyede a növényi ere­detű ételeket szerette. A 95 éve­sek és idősebbek közül — jól­lehet, többségük nő — 25 szá­zalék volt olyan, aki életében nem fogyasztott alkoholt. Néha ivott egy-egy pohárral az agg­­korúaknak csaknem a fele, egy­­harmada pedig rendszeresen ivott bort, sőt öten még most — ma­gas koruk ellenére is — isznak. A megkérdezett férfiaknak a nőknek 11 százaléka dongoár­zott életében. .

Next