Szabad Föld, 1965. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1965-07-04 / 27. szám

2 FOGADÓNAP //ügyfelek" nélkül Egy tsz-elnök sokat lót-fut egyetlen napon is. Sok a tennivalója. Segít a munkák megszervezésénél a többi vezetőnek, tárgyal a kiküldöttekkel, értekezletekre jár, ellenőrzi a határt stb. De mennyi idő marad a tsz-gazdák ügyeire? — Már hagyomány nálunk. — mondja Borsos Sándor, a lakitelki Szikra Tsz elnöke —, hogy a hét minden szerdája elnöki fogadónap. Ilyenkor ki se mozdulok a hivatali szobámból, csak a tsz-gazdák ügyeit intézem. Meghallgatom javaslataikat, panaszaikat stb. Jó lett volna pont szerdán jönni. Az újságíró akkor első kézből kaphatta volna írásához az élményanyagot. Nyilván sok érdekes esetet feljegyezhetett volna. — Nem így áll a helyzet — mosolyog a tsz elnöke — ugyanis valósággal „elfogytak az ügyfelek’. Tegnap már csak egyetlen „ügyfél” jelentkezett. Gálfi Józsefné jött, hogy szolgálati lakásában a mennyezet megrepedezett, s kérte, hogy a tsz csináltassa meg. Sok volt a panasz Lakitelken az a szokás, hogy minden kérelmet, panaszt, javaslatot megvizsgálnak — így Gálfiné kérelmét is — utána az érdekeltekkel még egyszer megbeszélik vagy értesítést kapnak, hogy kérésük teljesíthető, vagy nem. Ha nem teljesíthető, miért nem, ha jó ötlete van valakinek, mikor, hogyan kerül bevezetésre stb. Ezután a fogadónap történetéről kérdezzük Borsos elvtársat Mikor, hogyan alakult ki ez a szokás? Miért látták szükségesnek, mi a haszna? Az elnök így kezdi: — Néhány év óta vagyok elnök. Amikor idejöttem, úgy látszott, hogy egyébbel se tudok foglalkozni, csak a tszgazdák panaszaival. Az egyik jött, hogy még most sem kapta meg a földjáradékát, pedig törvény van rá. A másiknak az SZTK-ügyét hanyagolták el, a harmadik a háztáji gazdaságával kapcsolatos panaszát terjesztette elő, a negyedik a részeges urára panaszkodott — és ki tudná elsorolni, hogy mi mindennel foglalkoztunk egyegy ilyen fogadónapon. Ugyanakkor a gazdaság ügyeivel is kellett volna foglalkozni — folytatja a mozgékony, javakorban levő tsz-elnök — és társadalmi kötelezettségeim is voltak. Rendszert kellett tehát belevinni a munkámba, így született meg a fogadónap ötlete. Megtudjuk azt is, hogy az elnöki fogadónapról az „ügyfelek” nem mostanában fogytak el, hanem már a múlt évben, de az elnök úgy tartotta, ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Kezdte behívogatni a fogadónapra azokat a tsz-gazdákat, akik nem teljesítették a kötelező munkaegységet. A türelem eredménye — kiderült — hangsúlyozta az elnök, hogy ezek a „ lógósok” legtöbbje nagyon rendes ember, csak tájékozatlan. Még olyan is akadt közöttük, aki azt hitte, hogy a régi vezetőség működik, amely bizony nem sokat törődött a tagsággal. Az elnök türelmesem elmagyarázta ezeknek a „munkafegyelem-lazítóknak”, hogy most már érdemes dolgoznok. A vezetők nem herdálják el, nem kontárkodják el a tagság munkájának eredményét, és bizony hátrány is származik abból, ha valaki legalább a kötelező munkaegységet nem teljesíti. A jó szó, a türelmes érvelés, használt. Ezután elfogytak a fent említett „ügyfelek” is. Az elnöki fogadónapot azért a tsz elnöke továbbra is rendszeresen, következetesen megtartja. „Ügyfelek” is akadnak, csak rendszerint nem panasszal jönnek. Jön a tsz kertésze, Gulyás László, akinek még egyéni gazda korából rengeteg tapasztalata van, és szinte kifogyhatatlan az ötletekből, jöttek a Sziget-határrész lakói is, akik azt beszélték meg a tsz-elnökkel, hogy azzal a határrésszel csinálni kellene valamit, mert rettentő egyenetlen, nem lehet rajta egy időben vetni, tehát nem lehet nagyüzemi módon kihasználni. Az elnök a tsz szakembereivel együtt megnézte a kérdéses területet és megszületett a döntés is. Megszántották 40 centi mélyen. Azóta ez a határrész is elnyeli a tocsogókat, idejében el lehet munkálni. Lakodalom — tsz nászajándékkal Nemrég kedves jelenet játszódott le az elnöki fogadónapon. Két fiatal — Százdi Imre és Lipó Marika — állított be az elnök szobájába s pironkodva közölték, hogy házasságot akarnak kötni, végül hozzátették: — Az elnök elvtársat is meghívjuk a lakodalmunkba. Az elnök természetesen elfogadta a meghívást és nyomban intézkedett, hogy a két házasulandó a lakodalomra két birkát, 50 liter bort és fejenként 300 forintot kapjon nászajándékul és az esküvő alkalmával használhassák a tsz személykocsijait. A tsz-gazdák és a vezetők közötti jó kapcsolat szép példák ezek, s nagy részük van abban, hogy a néhány évvel ezelőtti gyenge tsz megerősödött Nem gond ma már a lakitelki Szikra Tsz-ben, hogy honnan szerezzenek pénzt üzemi kiadásokra, nincs mérleghiány, nincs „sorbanállás”, és az sem mellékes körülmény, hogy a tsz gazdái jól érzik magukat ebben a közös gazdaságban, jókedvvel, szorgalmasan dolgoznak, és ennek évről évre meg is van a gyümölcse. Teszkó Sándor AZ ÚJ írta: Gáli Sándor Nemrégen riportúton jártam egy dunántúli telepesközségben. Munkám elég hosszúra nyúlt. A végén a tanácselnök — aki segített az anyaggyűjtésben — meghívott a lakására. A hivatalos dolgokon már túl voltunk, s ahogyan ez már ilyenkor lenni szokott, az ország baja, az élet minden furcsasága szóba került. Lassan esteledett. Kinn csendesen fütyülta szél, a holdfényben rezegtek a nyárfalevelek. Egyszeresük azt mondta a házigazda: — Akármilyen nehéz az élet, az ember azért mégis csak előbbre lép. Jöjjön velem, bemutatok magának egy parasztembert, aki olyan szegény volt, mint a templom egere s mára már a szép házába televíziót vásárolt. Talán éppen most szerelik be, mert a napokban vette a készüléket. Valóban úgy volt, ahogyan a tanácselnök mondta. A falusi szobában az új készülék körül szorongott az egész család. A gazda, a felesége, egy fakó arcú, elnyűtt, sovány asszony. A három gyerek és a szerelő, Tarbai Pista. — Ezután már nem kell moziba járni! — mondta Tarbai Pista. — Házukba jön a nagyvilig. — Nem jártunk mi eddig sem sehová — felelt az asszony. — Nem értünk rá! — Hadd kapcsoljam én be a készüléket — lábatlankodott a legkisebb gyerek, Gabika, aki még csak az őszön megy iskolába. — Hogyne, még az kéne csak — feleselt a nagyobbik lány, Piriké, aki az idén végezte el a nyolc általánost. A szerelő megnyomott egy fehér gombot és a képernyőn vibrálva megjelent egy férfi arcképe, valaki éppen a legújabb nemzetközi helyzetet ismertette. — Hát ilyen egyszerű? — csodálkozott a középső gyerek, Marika, aki már látott ugyan a művelődési házban televíziót, de a készülékhez nem nyúlhatott hozzá senki. Azt egyedül Kisari tanító bácsi kezelhette, aki igazgatója, mindenese volt a művelődési háznak. Ezt a televíziót azonban nemcsak nézni lehet, hanem simogatni és bekapcsolni is. Nagy volt hát az öröm a családban. Csak egyedül az új tvtulajdonos, Szacskó János hallgatott. Ült a szobában egy sámlin, fejét tenyerébe hajtotta, és csendesen, hangtalanul sírt, úgy, hogy a gyerekek ne hallják. Elnéztem a félhomályban a sovány, véres képű, őszesszőkés hajú embert. Vajon mi juthatott az eszébe? Talán a múlt? Van, aki akkor is sír, amikor valami öröm éri. Szacskó ilyen ember. Hogy hol tanult meg sírni? Maga se tudja, talán el sem felejtette a sírást, még gyermekkorából magával hozta ezt a természetét. Mert bizony neki nagyon szomorú gyermekkora volt. Szegény summásfaluban született, még szegényebb ember fiaként. Ráadásul alig volt kétéves, amikor meghalt az apja, s ő árvagyerekként nevelkedett, jobban mondva tengődött. Édesanyja sem bírta sokáig a magányosságot, és a sok gyerekért való harcot, rövidesen az apja után ment a temetőbe. Így hát ő lelencbe került, majd nagygazdákhoz a szolgagyereknek. Miért örült volna hát az életnek? Legfeljebb megszokta a nyomort, a sok munkát, amit sokszor nem bírt, mert gyenge, vézna fizikumú volt é s bizony akaratlanul is megtanult sírni. Nem szeret erre emlékezni. Csak most önkéntelenül is ez jutott az eszébe. Az egyik gazdától a másikig hánykódott. Nem tudja ezt már a mai fiatalság (ne is tudja meg soha!), a mai ember, hogy milyen is volt az a világ, a cselédek világa. Sokan szidják a közöst, pedig a tsz-ben mégiscsak a maga gazdája az ember. Megmondhatja a véleményét, ha valami nem tetszik, leszavazhatja az elnököt. De próbált volna csak a cseléd visszabeszélni a gazdának, úgy repült volna, hogy a lába se érte volna a földet. Szacskón a szolgaság meglátszik még ma is, talán egészen addig, ameddig él. De hát majd a gyerekek másmilyenek lesznek, öntudatosak, szabadok. A tv-t is azért tette, hogy tanuljanak, ismerkedjenek a világgal. Mert nagyon elfér a házban egy kis kultúra. Se ő, se a felesége nem járta végig még a hat elemit sem. Éppen csak le tudják írni a nevüket, és nehezen kibetűzik az újságot, de az olvasásban hamar elfáradnak. A gyerekek tehát a tanulásban rájuk nem szállíthatnak. A tv-ben meg iskolatelevízió is van. A gyerek csak pl a képernyő előtt, és a feladatot együtt oldja meg a tv-tanárral. Az elmúlt húsz év alatt Szacskó a művelődésben alig jutott előbbre. Előbb a juttatott földön kellett megkapaszkodnia, aztán házat építeni az uradalmi pusztaságban. Nehéz évek is adódtak. 1952 nyarán például zsírozó és kenyér nélkül arattak le. A padlásgépregetők minden szem búzáját elvitték, kenyeret pedig a puskán nem lehetett kapni, így itt sárgaborsót főztek, és azt ették, már olyan gyenge volt a koplalástól, hogy kikötötte magát, nehogy a kaszába dőljön — de azért learattak. Dolgozott máskor is, a tszben is, min egy igavonó, mert kellett a pénz az új házra, a berendezésre is a három gyerek nevelésére. Életéből tíz év a házépítésre, tíz a berendezés megszerzésére ment el. Hát tudott ő tanulni? Most vette ezt a tv-t. Neki is több ideje lesz ezután, mert a termelőszövetkezetben könynyebb munkára osztották be, ő adja ki a kocsisoknak a szálas takarmányt. Neki a mai nap boldogságot jelent. (Ezért könnyezett.) Eddig talán igazából nem is élt, illetve alig élvezte az életet, hiszen minden mozdulata csak azért volt, hogy legyen valamije, kikászálódjon a szegénységből. Most már élvezheti munkája gyümölcsét: a szép házat, a kertet és a formás kivitelű Kékes televíziókészülékből kisugárzó műsort. Elnézem őket és nem szólok. Csendesen beteszem magam után az ajtót. Odabent a házban a Szacskó család megbűvölve nézi a félhomályban a képernyőn vibráló fényeket, a mozgó képeket. Egy darabig szótlanul megyünk az utcán, majd a mellettem baktató tanácselnök töri meg a csendet: — Ha nem is váltja meg őket, de közelebb hozza a világot, az embereket a technikának ez a dobozba zárt csodája. Szükség is van erre, hiszen nem elég csak gazdaságilag felemelni a parasztokat, lelkileg is fel kell őket szabadítani, hogy végleg eloszoljon a múltból itt maradt sötétség. SZ/MK 408&ID 1935. JÚLIUS 4. Aratás hava Július: a Nap a Rák jegyébe lép, az öreg kalendáriumok így mondják: az Aratás hava. Erős felmelegedés zivatarokkal, villámlásokkal. A zivatarokból, folyókat árasztó záporokból, reméljük már megkaptuk a részünket, most már csak az erős, gyümölcsérlelő jó meleg következik. Kánikulás napok, magnéziumfénnyel lobban a nyár, az aratók után a mezőkön, réteken megindul a gyógynövények gyűjtése. „Fűben, fában orvosság van”, mondja a békési mondás. A hársfa, papsajt, szarkaláb, bodza — de a sort nehéz lenne folytatni, oly hosszú —, virágait gyűjtjük most, a növény föld feletti részeiből. Az anyarozsot, ezerjófüvet, somkórót, az üröm, szamóca, málna levelét. A számtalan gyógynövény közül — talán nem is hinnénk, hogy az — a legegyszerűbbről, a fejét mindenütt, még a romok közt, sziklák közt is felütő, igénytelen bodzáról szóljunk. Babonás félelemmel rettegtek a germánok, de tisztelték is, mert azt hitték, hogy a bokrában lakik Holler Mutter, a ház és a majorság jószelleme. A dánok szerint a bodzában lakó szellem alkonyatkor mindig benéz az ablakon: rendben van-e minden a házban? A vándor Szívesen húzódott meg a bodza alatt, ott kígyó nem marhatta meg, féreg nem bánthatta. A bodza feketés-lila terméséből lekvárt főztek, több helyen szörpöt is készítettek. (Most is gyűjtjük, a feldolgozó vállalat sokat exportál belőle.) A lekvár, a lé, kiváló gyomor- és vértisztító szer, pálinkája kitűnő gyomorerősítő és a reumás fájdalmat is enyhíti, ha naponta bedörzsölik vele a fájós részeket. Bogyójával régen szép vörösre festették a bort, most likőröket, gyümölcsízeket színesítenek vele. Zsenge hajtásából salátát készítenek, egyes helyeken virágját levesbe főzik, vagy tésztába sütik. Az erdő nyári szüretére is most indulunk. Most érik illattá, ízzé a nyár édességétől az őszi fanyarig az erdő gyümölcse. A szamócán már túl vagyunk, most a nagy szüret jön: a málna. Mirnászok ezrei járják majd a cserjéseket. Ősrégi magyar gyümölcs. A málna, s az abból készült nedűje már i. e. ötezer évvel is honos volt kontinensünkön, s a kutatók bebizonyították, a svájci cölöpépítmények növényi maradványaiból, hogy a svájci tavak környékén élő emberek már élvezték a málna illatos zamatét. A honfoglaló magyarok pedig már készen találták, a szorgalmas földműves szlávok már terjesztették. Egy 1667-ben megjelent „Pozsonyi kert” című munkában olvashatjuk: „Szép illatú, mint a xajola, fejjül felérlik egy kevéssé, mintha harmat este volna meg. Nagy hegyekben terem kiváltképen, de a kertekben is ültetik, hogy hamarabb kaphassa az ember, mint eperjet, amit kiváltkép szeret. Jó ecetet lehet csinálni, jó illatút, mint a rózsáim vagy visolábul, mely egészséges, hűvösítő." Csapó József debreceni orvos az 1700-as évek végén „Boldogaszszorty tsipkéjé”nek nevezte a málnát. A debreceni orvos igen becsülte, ezt irta róla: „Forró betegségben ezen gyümölcsöknek kinyomott levét igen hasznos inni, fél-fél kis pohárral, mert a nagy tűzet a vérben eloltja és az ellankadt testet megvidámitja.” Júliusi forró esték, a szúnyogveszedelmek — idén sajnos, különösen — ideje. Több száz fajtáját ismeri a tudomány, de nálunk — ez is elég — negyvenre tehető fajtáinak száma. Legismertebb közülük: a gyötrő szúnyog nevű. Nappal vízmenti bokrok, fák levelének alján tanyázik, s napszállta után... de minek ezt külön mondani. Jelentéktelen dolog, de jó ezt tudni: a gyötrő szúnyog — ugyanúgy, mint a többi szúnyogfajtánál is! — csak a nőstény állat csíp, a hím nem. Búcsúzva júliustól egy kedves névnapnál állunk meg: az Annák napjánál. A lombok alatt, a parti kertekben — Füreden, hová hajdan delizsánsz vitte a bálozókat, most autók konvojain és gyorsponton érkeznek a mai szívhalászok — Anna-bálhoz hangolnak a zenészek. Anna-bál — most már a csillagporos esték jönnek. Kőbányai György Tanulnak a tanárok A pedagógusok hagyományos nyári továbbképző tanfolyamai — több mint ezer részvevővel — hétfőn országzerte megkezdődtek. Debrecenben, Békéscsabán, Egerben, Győrben, Kaposváron Kecskeméten, Sárospatakon, Nagykanizsán, Szolnokon és Hódmezővásárhelyen az orosz nyelvet oktató tanárok fejlesztik tudásukat, beszédkészségüket. Gyulán német, Pécsett délszláv, Budapesten pedig angol és francia tanfolyam kezdődött. Az idegen nyelvű kurzusokat a Szovjetunióból, az NDK-ból, Jugoszláviából, Franciaországból és Angliából érkezett vendégelőadók vezetik.