Szabad Föld, 1966. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1966-07-03 / 27. szám

— 2 - KESE! Két ágy, két szekrény, két éjjeli szekrény, egy tükör. Ez az Erzsébet-háló. Ragyogó barnán kináltatja magát a kirakatban: gyere Bérczi Ist­vánná, meggürcöltél értem, el­vihetsz. De az asszonynak sose volt ideje romantikára, érzelgősségre. Azt módja hát: — Megyünk az urammal, dolgozunk. Mikor Juliskámat kiházasítottuk az ősszel, úgy tettem: na, gyerekek, most már én következem. Őszre meg kell neki lenni. A karcagi bútorüzletben már ismerik Bérczinét. Nyolc esz­tendővel ezelőtt lépett be oda vásárolni. — Marikám ment akkor férjhez, akinek sofőr a férje. Erzsébet-hálót kapott, 5400 forintért. Erzsike is ugyanazt, Juliska szintén. A két fiú, az más. De azoknak meg a la­kodalmat kellett kiállítani. Ülünk, hallgatunk. A legki­sebb, az itthon maradt lány a leckét írja. — A bútor? Régi álom? — Ó, már nem is tudom mióta. Mindig másra kellett. Mikor összekerültünk egy te­henet vettünk először. A har­mados tanyás tehén nélkül olyan, mintha semmije nem lenne. A tehenet kitisztáztuk, aztán jöttek a gyerekek sor­ban. Tíz gyerek. Heten élnek. — Min mentünk keresztül? Nagy család, nagy baj, de nagy öröm is. Mikor a névna­pom van, vagy disznótor, olyan jó, hogy jönnek haza a gyerekek. Az őszintét meg­vallva, tele is vagyunk olyan­kor a szobában. De mind olyan kedves énnekem, mint­ha egy volna. Eszébe jut valami. — Kinn a tanyán volt egy nagy tulipános ládám. Abba tettem két-három gyereket is, hogy a jószág alá ne men­jen. Mikor bementem a ha­tárból, sokszor azt se tudtam, a gyerekeket mosdassam-e vagy a jószágot etessem. Sok jószággal kellett baj­lódnia egy harmados tanyás­­nénak. " — A gazdasszonynak 120 csirke járt, meg 500 tojás esz­tendőként. Ez volt az angá­­lia, úgy mondtuk. De Puskás Sándorné, Ökrös Eszter gazd­­asszony visszadobálta a csir­két, hogy azok kicsik, nem fogadja el. Már a Lakatos gazdáné az másabb volt. Kinn laktak Tilalmason, ott szolgáltak. Az esküvő után azonnal cselédnek áll­tak. Azelőtt napszámba járt és félrészes törekesnek a cséplőgéphez. Azelőtt. Tizen­hat éves korában ment férj­hez. A földosztáskor valaki meg­kérdezte Bérczi Istvánt, hogy van az, hogy olyan sokáig szolgáltak egy gazdánál. Azt válaszolta micsoda ember az, aki mindig a helyét változ­tatja. — Ilyenek voltunk. A gye­rekek is mind ránk ütöttek. Ahová először kerültek kicsi korukban dolgozni, azóta vé­gig ott vannak. A szövetkezetbe kerékpár­ral járnak ki. Elől az as­s­­zony, utána a férfi. — Nem szereti, ha hátul vagyok. Az én uram nem úgy tesz, mint sok más ember, hogy maradj csak­­hátra feleségem. Reggel ötre járnak. Egy brigádban dolgozik a család. A menyük is ott dolgozik ve­lük. Négy éve együtt laknak. De még egy rossz szó se hang­zott el soha. Bérczi Istvánnénak minden esztendőben megvan a 400 munkaegysége. — Attól kezdve, hogy fel­vettük a munkát a közösben, mi aztán dolgozunk. Elgon­dolhatja, nyolc év alatt öt la­kodalom, kellett oda a pénz. A négy kiságyat is forintért adták. Mert azt mondták, a gyerekeknek, az első kis­ágyat ők veszik meg. És a konyhabútort­ is. — Csak Juliskámnak tarto­zunk még vele. Mondtuk ne­ki: ne siessenek az esküvővel, várjanak zárszámadásig. De nem vártak. Rövidesen meg­vesszük azért. Aztán majd én következem. Már szólt Orosz Mihálynak, a bútorboltosnak Az azt vála­szolta, őnála nincs személyi kivétel, aki előbb megy, az a vásárló. De Bércziné még nem tud érte menni. Eszten­dők óta készül pedig rá. — Akik velem dolgoznak a szövetkezetben, már mind vettek maguknak bútort. Nem hiszem, hogy sajnál­ná. A más tanyája után a sa­ját házukban laknak, benn a városban, tíz esztendeje. Most vezetik be a villanyt. Arra se telt még eddig. — De tisztességesen öltöz­tünk és az se semmi ám. Egyelés, kapálás, cséplés, így váltották egymást az esz­tendők. Sok gondot hoztak és sok örömet. És becsületet is. — Hallom, sok helyen nem nézik semmibe az asszonyo­kat a tsz-ben. Nálunk a Di­­mitrovban azt mondta az el­nök, mindenkit a munkája után tartanak embernek. So­kat emlegetjük... ha meg­láttuk a gazdát, a gazdasze­­zonyt, messziről, kellett ke­­zitcsókolomozni. Most meg akárhol vagyok, meglát az elnök, a párttitkár, odajön hozzám, nemhogy az csak egy munkásnő, aztán jól van. A vonuló esztendőknek voltak szép napjaik. — Négy esztendeje odajön hozzám egy elvtárs, nem gon­doltam-e még én arra, hogy belépjek a pártba. Azt se tu­dom, hogy kell az ilyesmit elkezdeni. Azután a tagköny­vemet a Mátyás elvtárs, a tit­kárunk adta át. Annyi ember annyi szépet mondott akkor rólam ... Már ne haragudjon az elvtárs, úgy füstöl ez a kályha ... Majd a Pista fiam megjavítja. Pista a legelső gyerek, kályhás Hajdúszoboszlón. — Nem ért rá idáig, mert építkeztek. Látja, négy évi házasság után már olyan szép házuk van. A Marikámék is bele akarnak vágni. Mondjuk meg őszintén, ezt a múltban a magunkfajta ember nem tudta megtenni. Csak az sírja vissza azt a világot, aki nem szeret dolgozni. Én is hogy jártam a bútorral... Bizony, megkésett a Bérczi Istvánná stafirungja. Sokat váratott magára. Ilyen az élet. Ilyen élet is van. A tar­talmas, az érdemes, a szép élet mindenkor ilyen. Borzák Lajos STAFIRUNG A kibic írta: Szüts László Tehát ő az! — állapítom meg a bemutatkozásnál. Most látjuk egymást először, és ő nem tudja — honnan is sejte­né? —, hogy én már sok min­dent hallottam róla. A faluban, évekkel ezelőtt, sűrűn emleget­ték előttem a nevét. Idősebbnek gondoltam, olyan régivágású úriembernek. Nem régivágású, s sincs még negyvenéves. De jól­öltözött és magabiztos. Beszélték, hogy egyszer a szü­reti mulatságon is részt vett. Fekete autón érkezett a faluba, az autó kint várakozott rá az utcán. A mulatságot a vendéglő kerthelyiségében rendezték, és a vendéget a járástól jött em­bernek kijáró tisztelettel fogad­ták. Akkoriban még jobbadán ő döntött a termelőszövetkezet dolgaiban. Tulajdonképpen ő szabta meg, hogy a falu határá­ban miből, hány holdnyit vesse­nek, mennyi és milyen állatot tartsanak, hova mit építsenek. Az elnököt is ő hozta a tsz-be. A mulatságon a nép közé akart vegyülni — ott ült az elnök asz­talánál. Egész délután ropta a népség a táncot, szürkületkor a népze­nészek izzadtan rakták le szer­számaikat, hogy ők is ehesse­nek-ihassanak valamit, aztán folytassák tovább, akár éjfélig húzva a talpalávalót. Az első pohár bor után a prímás még rágyújtott egy cigarettára. Ek­kor odaintették az elnök aszta­lához, és a járási vendég — nem az első pohár bor után — megkérdezte: — Ismered-e azt a nótát, hogy „Egy cica, két cica...”? — Hogyne ismerném, kérem­­a lássan! — No, akkor rajta! A prímás álla alá illesztette a hegedűt, s megilletődve, hogy ilyen magas állású ember­nek játszhat, lendületbe hozta a vonót. — Várj! — emelkedett fel székésül a járási vendég, majd sajátkezűleg vette ki a prímás szájából a félig elszívott ciga­rettát, hogy azt gyengéden föld­re ejtse, s cipője talpával ko­mótosan széttapossa. Ezzel vé­gezvén, visszaült a helyére. — Most már elkezdheted! Hát ezért gondoltam én róla, hogy biztosan régivágású úri­ember. És íme, kiderült, hogy nem az. Kiderült, hogy a gondolkodása teljesen korszerű, lelkesen be­szél az új gazdasági mechaniz­musról, pártolja a termelőszö­vetkezetek önállósodását, hogy a járás szövetkezeteiben önál­lóbb gazdálkodást folytassanak, mindenütt azt termeljenek, ami ott kifizetődő, körülményeik szerint tartsanak állatokat, s úgy építkezzenek, ahogy jónak lát­ják. Eszembe jut a falu, ahol annyi időn át harcoltak ezért. — Hallom, hogy a tsz-tagok elküldték a faluből a volt el­nököt. — Sajnos, keresztülvitték az akaratukat — mondja. ■jNem lepődöm meg a vála-I­­­szán, hiszen a leváltott el­nököt annak idején ő segítette a tsz élére. Azt az embert már évekkel ez­előtt is jól ismertem. Éppen miatta fordultam meg akkor a faluban, rengeteg volt ellene a panasz. Durván bánt az embe­rekkel, akadt idős paraszt, akit megütött. Erőszakoskodott a férjes asszonyokkal, előfordult, hogy részegen bezörgetett hoz­zájuk, amikor egyedül voltak, ,,Pofára” mérte az embereket, a háztáji földet, a kedvező munkaalkalmakat, a prémiu­mot. Aki engedelmeskedett ne­ki, annak kedvezett, aki ellen­szegült, annak ártott, ahol tu­dott. Szakképzettsége alig volt, hiába is gazdálkodott volna jól, a tagság nem állt mögötte. Vi­szont mögötte állt a járási „is­merős”. A tagság nagy része egy falu­beli agrármérnököt akart a tsz elnökévé választani, aki a hete­dik falu termelőszövetkezetében töltötte be a főagronómus tiszt­ségét eredményesen. De meny­nyivel eredményesebben dolgoz­gatott volna otthon, a falujá­ban, ahol nemcsak a szakmai tudását, hanem helyi ismereteit is hasznosíthatta volna. Nem szólva az emberek bizalmáról. S most, lám, ezeknek az emberek­nek annyi idő után mégiscsak sikerült hazavinni, és szövetke­zetük élére állítani. — Miért „sajnos” ez? —kér­dem hát, pedig a tények isme­retében előre tudhatnám a vá­laszt. — Azért — mondja —, mert az az ember most le fogja zül­­leszteni a szövetkezetét. — Már miért züllesztené le? Ha máshol kiváló szakember­nek bizonyult, otthon csak nem lesz rosszabb az előző, valóban rossz elnöknél? — Éppen hogy rosszabb lesz! Máris túlságosan megeresztette a gyeplőt. Szabad prédává te­szi a szövetkezetét, csakhogy maga mellett tartsa az embere­ket. Mindent a kedvük szerint igyekszik tenni, s ezért még sza­bálytalanságokra­­is hajlandó Mindenáron produkálni akar. Én csak figyelem, hogy így hova jut majd a tsz. Erre már én is felfigyelek. — Igen, figyelemmel kísé­rem, mit csinál az az ember, s akármit csinál, hagyom. Csak hadd züllessze le a tsz-t, csak egyék meg a tagok, amit főztek. Csak hadd gyűljenek a bizonyí­tékok az elnök ellen, amíg ele­gendőt össze nem gyűjtök. Be­le fog bukni, az biztos. Ennek már fele se tréfa! Döbbenten figyelem, ahogy beszél. Komolyan gondolja, semmi kétség. A sértett ember beszél belőle, akinek a pártfo­­goltját esküdték a tsz éléről. Ki tudja, milyen veszteség érte ez­zel?! De egy biztos: a bosszú beszél belőle, s most arra vár, hogy a másik is veszítsen. Ta­lán nemcsak vár? Talán a ba­nánhéjat is igyekszik a másik útjába tenni, hogy az elcsúsz­­szon rajta? Egyre több kérdés tolul fel bennem. Akkor hát őt az a tsz tulajdonképpen nem érdekli? Hogy van ez: a leváltott rossz elnököt annak idején minden erejével támogatta, és most ezt a jó szakembert — csak mert ezt nem ő hozta a szövetkezet élére — nem támogatja, sőt árgus szemekkel figyeli? Az utolsó kér­désemet már hangosan teszem fel. — Mondja! Végül is kinek ki­­bicel maga? Egyszerre sündisznóállásba helyezkedik. •— Hogy érti ezt az elvtárs? Meg kell ismételnem a kér­dést. — Végül is kinek kibicel ma­ga? Szabadföld Folytatás az 1. oldalról i­sak bemutatni, kimagasló eredményeivel már több íz­ben elnyerte a Miniszterta­nács vándorzászlaját, s a pártkongresszus tiszteletére indított versenyben szeretnék most öregbíteni hírnevüket Éppen ezért a növényter­mesztésben, állattenyésztés­ben, valamint a gépműhely­ben dolgozó brigádok számos felajánlást tettek, így például a szövetkezet a tervezett 108 vagon helyett 112 vagon bú­zát ad a népgazdaságnak, őszi árpából 546, burgonyából 1000—1150, cukorrépából 1600, kukoricából 900 mázsá­val értékesít többet. Vállalták, hogy az aratást július 25-ig, a cséplést augusztus 15-ig be­fejezik és hogy a tarlóhántást az aratást követő öt napon belül elvégzik. Az állatte­nyésztők a tervezettnél 40 ezer literrel több tejet és 30 ezer kilóval több húst értéke­sítenek. A termelőszövetkezet vezetősége a kongresszusi versenyben legjobb ered­ményt elért brigádokat érté­kes jutalomban részesíti. Ugyancsak hír érkezett az országos hírű Bólyi Állami ------- A jókedvű tizenegy és a többiek Gazdaságból is. Az MSZMP IX. kongresszusának tisztele­tére brigádgyűléseken vállal­ták a gazdaság dolgozói, hogy terven felül két és fél millió forint értékű hozamot ér­nek el. A növénytermelők a termésátlagok másfél százalé­kos, az állattenyésztők pedig a hozamok egyszázalékos túlteljesítését ajánlották fel. Látszólag szerény számok ezek, de például az ötezer­száz holdon termelt és a hol­danként 17 mázsás termésre tervezett búzánál ez a másfél százalék tizenhárom vagon kenyérrevalót jelent. A hib­rid, illetve szokványkukorica esetében pedig több mint húsz vagon terméstöbbletet ered­ményez a vállalás teljesítése. A gazdaság sátoraljaújhelyi tehenészei elhatározták, hogy a tervezett tejmennyiség megtermelése mellett az elő­irányzott takarmányköltség négy százalékát megtakarít­ják. Az állami gazdaság vezető­sége — méltányolni akarván e vállalásokat — háromne­gyedmillió forintot tűzött ki a verseny során kiemelkedő eredményt elérő dolgozók ju­talmazására. És hír­hírt követ. Kisebbek és nagyobbak, szerényeb­bek és merészebbek. De — és gondolom ez bennük a lényeg — abban valamennyi megegyezik, hogy kifeje­zője annak a tiszteletnek és bizalomnak, melyet a dol­gozók nagy tömege a párt politikája iránt érez és kifeje­zője annak a várakozásnak, amellyel az ország népe az MSZMP IX. kongresszusa elé tekint. Söptei János 1966. JÚLIUS 3. A SZABAD FÖLD BÍRÁLATA NYOMÁN Elengedték Balázs István adóhátralékát „A görbe út zsákutcába ve­zet” című riportunkban. 1966. május 22-én megírtuk Balázs István Kiskunhalas-tajai lakos történetét, aki engedély nélkül barackost telepített és emiatt több mint 55 ezer forint adót vetettek ki rá, noha a telepítés nem is sikerült. Az ügyben most a következő levelet kaptuk a Pénzügyminisztériumtól: „Balázs István kiskunha­lasi lakos adóügyében tör­tént további intézkedések­ről az alábbiakat közlöm: ’ A megyei pénzügyi osz­tály az adókivetés jogerős befejezése után kelt hatá­rozatával méltányosság cí­mén 10 717 forintot törölt a fennálló hátralékból. Ezt a határozatot a Pénzügymi­nisztérium fellebbezés foly­tán felülvizsgálta és kivé­teles méltányosságból to­vábbi 18 000 forint törlését rendelte el. Így a pótfizetés összegének több mint fele törlésre került, a különbö­zet pedig időközben már kiegyenlítést nyert. Garamvölgyi Károly miniszterhelyettes:’*

Next