Szabad Föld, 1969. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-06 / 27. szám

1969. JÚLIUS 2.– SZABAD FÖLD Beszélgetés közben mindig meg szoktam kérdezni az embe­reket, hogy minek örültek leg­jobban mostanában. Ilyenkor majd mindenki felcsillanó szem­mel válaszol. S hogy milyen szé­les skálája van az örömnek? Íme néhány válasz a sok közül: Egy esős délután beszélget­tünk Zimányban Zalavári Zol­­tánnéval. Életéről faggattam, a családjáról beszélt. A gyerekei­ről, férjéről és hetvennégy éves édesapjáról, aki még mindig , szenvedélyes állattenyésztő. A „papa” a környék neves állatte­­nyésztői közé tartozik. Végig a gangon tucatnyi oklevél bizo­nyítja ezt. Amíg az okleveleket nézegettem, az asszony mesélt: — Az én édesapám nem tud­na meglenni tenyészállatok nél­kül. Órák­on át dolgozik körülöt­tük, azután meg újabb órákon át figyeli őket. Még azt is szá­mon tartja, hogy melyik hogyan emelgeti a lábát. Be-bejön hoz­zám a konyhába, és rám szól: Gyere csak, lányom! Ilyenkor ki kell vele menni az istállóba, s Ürömök meg kell nézni a jószágot. Apám öröme teljesen átragad az em­berre. Így volt vele boldogult édesanyám is ... Ez a mindenna­pi öröm.­­De én mostanában másnak is örülök. Mind a há­rom gyerekemnek egyforma ru­hát csináltattam. Igaz, hogy hét­ezer forintba került, de megérte. Amikor fölvették és egymás mellé álltak, úgy repesett a szí­vem, hogy azt nem is tudom el­mondani ... — Én a gyerekeimnek, a két lányom boldogságának örülök legjobban — kezdi a vallomását Takács Gyula erdészeti brigád­­vezető. — Egyszerre ment férj­hez mind a kettő. Egy napon volt az esküvőjük. Tudja, mi­lyen érzés ez egy apának? És hogy milyen véletlenek van­nak?! Mit szól hozzá: mind a két rém asztalos. Ennél jobban már csak akkor fogok majd örülni, ha sikerül a gyerekek ter­ve. Mert saját otthont akarnak maguknak építeni. Én biztos va­gyok benne, hogy az is meglesz. Mert amit nagyon akar az em­ber, az mindig teljesül... — Ho­gy én Tűinek örülök? Pavlekovics Mária tótújfalui tanítónő meglepődve kérdez vissza. — Mit is tudnék erre mondani? Ebben a pillanatban még Iliasics Jancsi feleletének. Ez az elsős kisfiút még a negye­dikeseken is túltesz. De még sok mindent felsorolhatnék. Mert én valahogy mindennek tudok örül­ni, ami szép és jó. — Örülök, mert az én gyere­keim csak hírből ismerik a tbc-t és a trachomát. Annak is, hogy tisztasági versenyt nyert a fa­lum. Hogy csinosodnak a por­ták, szépülnek a házak. Hogy kevés ilyen falu van, mint a miénk. Képzelje el, minden há­zat átépítettek, vagy tataroztak. Özvegy Erdélyi Lászlóné házát most fejezték be. Ez volt az utol­só, amit át kellett építeni. Rosz­­szul mondtam, nem kellett. Ön­szántukból tették, hogy szép le­gyen az otthonuk. Higgye el, én is örültem, Erdélyiné örömé­nek ... mrnmpaipinp Félszázados perirat Előkerült a Tanácsköztársa­sággal kapcsolatos Kövendi­­féle­ szekszárdi tömegper­ íté­letének fök oldalas irata. Jelentkezett ugyanis a per egyik szenvedő alanya, a je­lenleg Zalaegerszegen élő, 72 éves Pogány István, akit an­nak idején börtönnel sújtott a királyi törvényszék, — s a csaknem 50 éven át megőr­zött eredeti dokumentumot most átadta a Tolna megyei Pártbizottságnak. Az 1920. április 16-tól má­jus 20-ig — több mint egy hónapig —­ tartó politikai per főtárgyalásán 110 vádlot­­tat ítéltek el különböző idő­tartamú — két hónaptól élet­fogytiglan terjedő­­ fegyház­büntetésre, mert közremű­ködtek a tanácshatalom fegy­veres védelmében. A per fővádlottja, az élet­fogytiglani fegyházra ítélt Kövendi Sándor vöröskatona később a fogolycsere folytán a Szovjetunióba került és 1944-ben a német fasiszták elleni harcban hősi halált halt. A böhönyei malom előtt talál­koztam Pistivel. Középső cso­portos az óvodában, és szemmel láthatóan élvezi a jó időt. Még egy igazi maszkmester se tudná igazibban maszatosra festeni. Ülünk az árokpart zöldjében, és beszélgetünk. Pisti az édesapját várja. Elmondja, hogy Pesten dolgozik az apja, házakat épít. — Olyan nagyokat, hogy még a bácsi se látott akkorát. — És fölmutat a kis kezével a magas­ba. — Ekkorát! — és a szemé­ben olyan derű ragyog, hogy el kell hinnem: Pisti édesapja építi a legnagyobb, a legszebb háza­kat ... Németh Sándor 4 ­ Hatodosok írta: Szentkirályi János „Senki báróéknál hatodos tengeri, a jó Isten jó, és mégis megengedi.” (Sinka István.) Hogy mi volt az a hatodos ten­geri — arra már csak az idő­sebb nemzedékek emlékeznek, de az ország valamennyi táján még azok sem, csak főként az Alföld olyan megyéiben, ahol hajdanában divat volt a tenge­rit a termés hatodjáért munkál­ni. Vagyis, ez a harmados nyo­morúságnak pontosan a duplá­ját jelentette... Ám a „hato­dos” szót — ebben az értelmé­ben — ma már hiába keressük a lexikonokban, értelmező szó­tárban... Egyszerűen nyoma sincs... Mint ahogy a Magyar Hatodo­sok Társaságának sincs halvány nyoma sem; sehol — sem a tör­ténelemkönyvekben, sem az iro­dalomtörténetben. Pedig volt ilyen társaság —, én aztán iga­zán tanúsíthatom, hiszen egész negyedéves (!) fennállása alatt én voltam az ügyvezető titká­ra... Ilyen magas rangot azóta sem értem el. A megalapítás gondolatát — több éves tervezgetés után — Sinka István kezdeményezte 1942 kora tavaszán, talán úgy február vége táján. Annyiféle szedett-vedett társaság virágzott ebben az országban, s az írók és költők is több tucatnyi különfé­le címkéjű társaságba, egyesü­letbe tömörültek. De hát a ve­­zérkolompsirok mindegyikben az urak voltak, no persze, ki mások is lettek volna — az úri Magyar­­országon .­­ • Mögöttük az arisz­tokrácia, a főpapok, az egyhá­zak, a minden rendű és rangú úri rétegek ... Hányszor düny­­ösyögött Sínka, jó Békés megyei, hosszú í hangzóival: — Oszt már éppen annak a milliós rétegnek ne legyik iro­dalmi társasága, amelyik ezt az egész bandát eltartja, a falusi, mezei szegínységnek, — illetve azoknak, akik tollúkkal, vésőjük­kel vagy ecsetjükkel a falusi szegénység igazáért és felemel­kedéséért küzdenek. így született meg a gondolat, amelyet rövidesen tett követett: nyolcan-tízen, valamennyien „válogatott szegénylegények”, Sinka István „vezetésével’­ meg­alapítottuk a Magyar Hatodosok Társaságát. Az alakuló összejövetelt a Szentkirályi utca egyik kisven­déglőjében, Tóth bácsi kocsmá­jának hátsó szobájában tartot­tuk. Legelőször is elhatároztuk, hogy székhelyünk ez a kocsma lesz, és minden csütörtökön es­te 7 órakor összejövünk. Ezen az első ülésen — természetesen — Sinka István „elnökölt”, s meg­nyitóbeszéd helyett ízes, reked­tes, de kellemes hangján felol­vasta az erre az alkalomra írt „Hatodosok” című versét. (Múlt heti számunkban közöltük.) — Na, Pista — jegyezte meg valaki kuncogva, ha jól emlék­szem, Balázs Árpád — ha mi ezzel a programmal az ország tetejére jutunk, akkor belőled esztergomi hercegprímás lesz! Mert álmodoztunk , ragyo­gó, fényes jövőt szántunk a Tár­saságnak: országos elismerést és visszhangot, tapsoló közönséggel ünnepi esteket a Városi Színház­ban, vagy a Vigadóban. És ilyen még nem volt: Magyar Hatodo­­sok­ Társasága ... Ha egyelőre nem is a nagy közönség, mi nyolcan-tízen megtapsoltuk Sinka versét... Utána egyhangúlag elnöknek választottuk, majd az én megdi­csőülésem következett, a jelen­levők ugyancsak egyhangúlag titkárnak, pontosan: ügyvezető titkárnak jelöltek. (Akkoriban fürgébb­­ legény voltam, mint ma...) Azon nyomban elkezdtem a funkcióm gyakorlását: jegyző­könyvet vezettem a Társaság megalakulásáról. .. Bélyegzőnk nem volt, de az „elnök úr” kilá­tásba helyezte, hogy azt is csi­náltatunk — majd összeadjuk rá a pénzt... Mert ugye, egy tekin­télyes Társaság abban a világban sem létezhetett bélyegző nél­kül... Nehezen tudnám már elsorol­ni, hogy az alakuláson kik vol­tak jelen ... A már említett Ba­lázs Árpád, aztán Kádár Lajos bácsi, B­arsi Dénes, Fáy Dezső, a kiváló grafikus, Karay Gyula szintén; Boda Gábor, a szobrász, aztán jó néhány magamfajta if­jú lázadó, merész álm­ú író­költő- és újságíró-fiókák, lobogó szemű, cingár legénykék — sze­gényebbek voltunk a templom egerénél —, csak a lelkesedé­sünk és a fantáziánk volt határ­talan ... Hát bizony, nem sokat végez­tünk ezen az estén — legföl­jebb tíz liternyi kiskőrösi ka­dart megittunk — Tóth bácsi jó­voltából. .. Tóth bácsi, a vendéglős volt a mi nagylelkű mecénásunk... Nemcsak a különszobát biztosí­totta a csütörtök estékre, hanem azt is felajánlotta, hogy ingyen kapunk vacsorát (jó konyhája is volt), és csak az elfogyasztott italért kell fizetnünk... (Vagy fordítva? — jaj, már­ nem em­lékszem.) Én tudom: szegény­ke úgy vélte, hogy társaságunk növeli majd a vendéglő tekinté­lyét, esetleg a hírét is... Megéri hát neki ... Zajos társaság ivott a söntés­­ben, Tóth bácsi a pult mögött mérte a fröccsöket. Ilyenkor a jobb keze mutatóujját a szájára tette és megszólalt, szinte átszel­­lemülten kérte a vendégeket: — Uraim, egy kicsikét csönde­sebben — fejével a belső terem felé biccentett —, odabent a ha­todosok üléseznek... Sinka el­nök úr is itt van ... Jámbor Tóth bácsi — ő ko­moly valaminek tekintette a mi társaságunkat... Talán egyedül az országban... A vendégek összenéztek: mi aői meszet evett az öreg? Mi­ket beszél... Hatodosok... el­nök úr... Ha kopott aktatáskámmal — amelyben az „iratokat” cipeltem — megjelentem a sűrítésben, Tóth gazda kitárt karokkal kö­szöntött: — Jó estét, titkár úr! Az elnök úr és az író urak már bent van­nak! És ha déltájt a Szentkirályi utca környékén jártam, ilyenkor is be-beugrottam a törzshelyünk­re — hát hogyne, hiszen a „ve­zérkar” tagjainak azért egy-egy ingyenebéd is kijárt... Nagy szó volt ez abban az időben! Én azt hiszem, Tóth bácsi szá­mításai nem nagyon váltak be.... Nemcsak azért, mert meglehető­sen sokba kerültünk neki, ha­nem azért is, mert — legalábbis én úgy vettem észre — néhány hét alatt szemmel láthatóan csökkent a törzsvendégek szá­ma... Ugyan miféle hely lehet az, ahova ilyen időkben holmi „hatodosok” járnak... Sinka volt mindig az első ... Ott ült az asztalfőn, fázósan, görbülten, megviselt, sötétszürke lódenkabátjával a hátán... Amíg egyedül volt, rendszerint verset írt. Szinte minden alka­lommal „meglepetéssel” várt bennünket... Egyszer is, hun­cut szemekkel mosolyog... a szegénységéről írt egy szép és tréfás hangvételű verset... „Irgalmatlan kerek világ, sze­génységemért te felelsz.. Bi­zony, helyetted te víg domb, nem felelhet Móricz Zsigmondr..” De a legszebb az volt, amelyet ugyancsak egy „hatodos” este írt: „A vádló hangja” (ez a ver­se, tudomásom szerint nem je­lent meg sehol). ..Tallótlan seregnek tallózó ezrei, tudjuk, mért hányódtak.. Amerikába ki. Mert kinn, Vizesfáson Nádasdy grófnőnek pusztáján kell a hely száz kövér göbének. Feketeéren meg a nagy fehér kastély mindig több könnyet és kisebb kenyeret mér. Ahol a Korhány­­oly, kinn, a vize mellett Gyanté is rúgást ad ölelések helyett. De a hóviharba disznót makkoltatni Kondás Ferkét küldik szívére bút rakni. Kenyértelen ünnep, pendelytelen gyerek — s ezer éve fogy a vereckei sereg. Ezért vádol értük bűnében is tisztán, mielőtt lehull a­­­ sírba Sinka István”­ Mi újság a Biztosítónál? Az elmúlt hetekben, szinte nap nap után, megdöbbentő közleke­dési balesetek híre rázta meg a közvéleményt. Az év első hónap­jaiban a népszavatossági és a Casco-biztosítás alapján kifize­tett összeg a múlt év hasonló időszakához képest több mint egyharmadával emelkedett. Csu­pán Budapesten tavaly május végéig 14,5, az idén pedig már 23 millió forintot fizetett ki a biztosító­ a károsultaknak. A közutakon növeli a baleset­­veszélyt, ha kisebb karambolok után felületesen javított kocsival folytatják útjukat az autósok. Ez különösen nyaranta fordul gyak­ran elő. A fokozottabb közleke­dési biztonság érdekében az Ál­lami Biztosító tárgyalásokat foly­tatott a Balaton környéki gép­­járműjavító műhelyekkel, amelynek eredményeként a biz­tosító, ügyfelei elsőbbséget élvez­nek az egyébként telített üze­mekben. Az ÁB a Balaton környékén négy helyen gépjárműkárfelvé­teli irodát létesített, a déli pon­ton Siófokon és Fonyódon, az északi parton üdülök Keszt­helyen, az ÁB fiókjában, illető­leg Veszprémben a megyei igaz­gatóságon jelenthetik be a gép­­járműkáraikat. A kárszakértők itt szemlélik meg az autókat és megadják a legközelebbi javító­­műhely címét, ahol a kisebb sé­rüléseket még az üdülés alatt helyrehozzák. Az Állami Biztosító minden biztosított gépjármű által oko­zott kárt megtérít. A sérültek, hátramaradottak anyagi gond­jait tehát megoldja a kötelező gépjárműszavatossági biztosítás. A személyi sérülések, a halál­esetek azonban sürgetően figyel­meztetnek: a törvény szigorával, a nevelés, a felvilágosítás min­den eszközével meg kell akadá­lyozni, hogy a fejlődő közleke­dés ne jelentsen egyre fenyege­tőbb veszélyt, s ne szedjen jár­ványnál is több áldozatot. —ts—• Áruház a Hortobágyon A f­ortobággyal szomszédos Tiszafüreden avatta fel Nánási László, az Elnöki Tanács tagja, a környék legnagyobb szövetke­zeti áruházát. A kilencmillió forintos áru­készlettel megnyitott négyszintes áruház a „Tisza” nevet kapta, mivel a község ellátásán kívül a Tisza 2. vízlépcső leendő idegen­forgalmát is szolgálja majd. Pereg a „varjúköröm” A kiskunsági rozsföldeken megkezdték az értékes gyógy­szer-alapanyag betakarítását, az anyarozsmag gyűjtését. Az előző évinél kisebb területen, összesen 700 holdon kezdték meg a beta­karítást. Az állami és termelő­szövetkezeti gazdaságokban a talponálló gabonából különleges, mozgó anyarozs-cséplők pergetik a „varjúkörmöket”. A kisebb parcellákon pedig kézzel gyűjtik össze a fekete szemeket. A szeszélyes időjárás ellenére bőséges az anyarozs­képződés. Így mintegy kétva­­gonnyit kap belőle a hazai gyógy­szeripar és a külkereskedelem.

Next