Szabad Föld, 1970. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-04 / 1. szám
9. rfüLÜ.U.É.K. XXVI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM, ARA: 1,20 FT, 1970. JANUÁR 4. n Az idén huszonhatodik évfolyamába lépő Szabad Föld szívből köszönti a kedves Olvasót! Lapunk valamennyi barátjának boldog új esztendőt kívánunk, erőt, egészséget, boldogulást az új évben! Mielőtt fölemelnénk a teli poharat, az óévtől búcsúzás perceiben első gondolatunk az emlékezése. Az ember elgondolkodik sorsa felől s rájön, mert rá kell jönnie, hogy életének alakulása, személyes vágyainak és szándékainak sorsa nem független a nagy közösség, hazája sorsától, fejlődésétől. A Himnusz minden sora lelkünkben visszhangzik, dallamában felivel soksok egyéni érzés bizakodása, hogy víg esztendőnek nézhet elébe mindenki, akinek lelkiismerete tiszta, és nemcsak óhajai nagyok, hanem a tenniakarása is. Ezúttal egy évtizedet búcsúztatunk, elköszönünk a huszadik század hatvanas éveitől. Az elmúlt évtized történelmi sorsfordulónak számít a magyar falu életében. Lapozzuk csak fel, miről írt lapunk tíz évvel ezelőtt, újévi vezércikkében. „Ezekben a napokban is folyik a termelőszövetkezetek szervezése — olvassuk. — Helyes és célszerű ez, hiszen a népgazdaság további gyors fejlesztése alapvetően függ a mezőgazdasági termelés előrehaladásától." . . . „Megnőttek az igények és ezek kielégítését várja és óhajtja minden ember.. A szövetkezet meghozza ezt, csak dolgozni, munkálkodni kell benne. Aki ezt felismeri — az boldogul . . . Az egész mezőgazdaság átalakításával falun egy gazdagabb, jobb világ következik.” Ami remény volt akkor — ma valóság. Egyetlen írás kevyretében még felsorolni is lehetetlen, mi az, amit kapott a falu. Ugyanilyen lehetetlen annak felsorolása is, amit terméktöbbletben adott. De minden mutatószámnál többet mond annak elismerése, hogy tíz év alatt parasztságunk megtanult munkálkodni a szövetkezetben. E munka során maga is átalakult, szemléletmódja hozzáigazodott napjaink realitásaihoz, a korszerű életvitelhez, amelynek mércéi megegyeznek a városi életforma kritériumaival. „A termelőszövetkezeti eszme végérvényesen győzött — állapította meg Kádár János, a karácsonyi ünnep előestéjén, a budapesti Láng Gépgyárban elmondott képviselői beszámolójában. A termelőszövetkezetek tagjainak száma az elmúlt esztendőben százezer új belépővel gyarapodott. Ez a növekedés az idén is folytatódott. (1969-ben •— a szerk.) Az új téesz-tagok 40 százaléka a fiatalabb korosztályhoz tartozik.” Átéltük az elmúlt tíz év változásait. Tudjuk, mit jelentett 1960-ban százezer embert meggyőzni, hogy jobb lesz a közösben. Következésképp, azt is megfelelően értékelni tudjuk, mit jelent százezer olyan belépő, akit nem kellett hívni, s aki maga mondja, sorolja el, miért szeazt is láthatjuk, milyen nagy idő tíz év, mit hoztak a hatvanas évek. Mennyi mindenről beszélhetnénk! Ha a paraszti mesterség átalakulásának mércéit az újonnan meghonosodott kifejezésekkel akarnánk mérni, rájönnénk, először is, hogy a szóhasználatból teljesen kiveszett „földműves” jelzőt több tucat új foglalkozásnév váltotta fel. Mindegyikben ott van a régi szó jelentéstartalmának maradványa is — de egészen mást jelöl az is. Gépek és eszközök, foglalkozások és beosztások puszta felemlítése is a mezőgazdasági munka jellegének gyökeres megváltozásáról beszél. Emellett bizonyos régi, ma is használatban lévő fogalmakról, műveletekről is tudjuk: nem azt értjük alattuk, amit régen értettünk. A fejéshez, mint művelethez, hozzáértjük automatikusan a fejőgépet, az aratáshoz azt, hogy kombájn, a rakodáshoz a szállítószalagot és így tovább. Voltak „irigyelt” szavak, amelyekről, a falu népe csak más foglalkozású emberektől hallott, vagy olvasott. Ilyenek például: társadalombiztosítás. Táppénz. Fizetett szabadság. Nyugdíj. Családi pótlék. Szülési segély. Vagy talán ezzel kellett volna kezdeni: fix fizetés. Munka szerinti jövedelem. Szocialista brigád. Szakmai továbbképzés. Szakmunkásbizonyítvány. Prémium. Ismét más oldalról. Fürdőszoba. Táskarádió. Országjárás. Közös színházlátogatás. Öregek napja. Ahány szó, annyi történet. Ahány szövetkezeti közösség, annyi külön-külön érzékelt valóságtartalom minden szóban. Azt mondják, a történelemkönyvek lapjain tíz évre alig jut egy-két mondat. De ezt a tíz évet nem lehet egy-két mondattal elintézni. Erről sokat lehet írni vagy beszélni. Lehet, sőt talán kell és illik is. Mert ez a múlt, az új életforma meghonosodásának időszaka erő a mában. Támaszték, kapaszkodó és garancia a hetvenes évek számára. A teli pohárral a kezünkben, az új év, új évtized köszöntésekor ne szégyelljünk a józanságról beszélni. Arról a józanságról, amelyre a politika tanította a népet az elmúlt évtizedben. Az ország vezetői soha nem szólnak úgy az örömökről, hogy ne szólnának mindjárt a gondokról is. Sőt, hellyel-közzel néha ez utóbbiról több szó esik, hogy a figyelem ne pihenjen, és az emberek újabb és újabb lehetőségek felismerésére nevelődjenek, amelyeknek kihasználásával jobbá tehetik és teljesebbé az életet, a jövőt. Üdvözöljük a józanságot a politikában. És a jó belátást, az igények tiszteletét, az emberek iránti bizalmat. Számunkra ma már ez és így a természetes. Valóban nem is lehet ez másként olyan nép esetében, amellyel vezetői nehéz harcokban forrtak össze és nincs olyan céljuk, amely a néptől idegen lenne. De bármennyire természetesnek vesszük is, azért azt nem szabad elfelejtenünk, hogy népünk, nemzetünk életében ez az állapot a történelem folyamán először a szocializmus építésének viszonyai között következett be. Amikor tehát az elmúlt tíz évet illően búcsúztatjuk, gondolkodni ajánlatos erről is, továbbá a szocializmus és az ember viszonyáról napjainkban, a jubileumi 1970-es év küszöbén, amely a 25 éves felszabadulás ünnepi éve. Fél emberöltő mérlege készül, amennyire ismerjük magunkat, sok lesz a köszöntő, a poharak összecsendülése, de a pohárcsengés mellett ezt az esztendőt mással is jó lenne emlékezetessé tenni. Mi lehet ez a „más”, mint a kötelességek maradéktalan elvégzése? Az emberek azt nálunk is, másutt is megunták, hogy unos-untalan a kötelességeikre figyelmeztessék őket. Sokszor bebizonyították azt is, hogy világosan megfogalmazott, valóban helyes célokért készek dolgozni becsülettel. Ezért mellőzzük ezúttal az 1970. évi feladatok tételes felsorolását, írtunk és írunk róla eleget év közben. Egy valamiről azonban ne feledkezzünk meg: arról, hogy ne csak akkor nézzünk szépen egymásra, amikor köszöntőt mondunk, vígságjelző pohárral a kezünkben. Hanem a hétköznapokban is. Akkor is becsüljük meg a másik embert, ha valamit fogni és emelni kell. Ne bántsuk azokat, akik bennünket nem bántanak, ne úgy keressük a magunk boldogságát, hogy a másik emberről elfelejtkezünk, vagy éppen irigyeljük tőle a levegőt is. Érzelmeinkből ne hagyjuk ki azokat az eszményeket, amelyeket az emberiség ezredévek alatt munkált ki és amiket új társadalmunk is tiszta szívvel magáénak vall. Egy kicsit több szeretetet, egymás jobb megbecsülése, az együvétartozás kifejezésre juttatása nemcsak ünnep idején fontos — jól jön az a hétköznapokon is. Merjünk élni vele, ne várjunk a másik emberre, kezdje ő. A szabadság, az emberi felszabadultság teljessége kötöttségeink felismerését és bátor vállalását jelenti elsősorban. Becsüljük azokat a kötöttségeket, amelyek a másik emberrel, az egy célért dolgozó közösséggel összefűznek bennünket. Önmagunkat is megbecsüljük ily módon. Máskülönben pedig köszöntsük 1970-et illő jókedvvel. Jusson is, maradjon is belőle elegendő a hétköznapokra! Kovács Imre (Tiszai kő Akár újévi üdvözletnek is beillene ez a kép, a jól olvasható szám PC teisz újévi kívánságnak. Pedig csupán esemény és figyelmesség. A vetne belépni. Ha pedig ezt a napokban érkezett meg ugyanis Magyarországra az egymilliomodik különlegesen nemesített csibe Hollandiából. A szállító cég pedig két végletet összehasonlítjuk, ilyen kedvesen csomagolta és ilyen csinos stewardesre bízta a nevezetes csirkét.