Szabad Föld, 1970. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-04 / 1. szám

SZABAD FÖLD 19Í0. JANUÁR 4. 2 Emlékezés Rózsahegyi Kálmánra Irta* RiEirci TiuarSar Rózsahegyi Kálmán, minden­ki Kálmán bácsija, idén lenne 95 éves! Szinte magam előtt lá­tom kedves, pisze orrát, élénk fekete szemét, busa szemöldö­két, pirospozsgás arcát, kicsit mindig borostás állát, örökké homlokába hulló hófehér haját —, melyet könnyed kézmozdu­lattal hátra-hátra simít, fekete keretes szemüvegét és szájában a füstölgő pipáját. Inkább ala­csony, mint magas termete tel­jes összhangban volt mulatsá­gosan mozgékony, kimunkált komédiás arcával. Hacsak ráné­zett az ember, már kénytelen volt mosolyogni. Hát még, ha megszólalt! Hoz­zá hasonló egyéni hangja nem volt senkinek a magyar színpa­don. Utánozták is úton-útfélen ezt az „utánozhatatlan” han­got, s főként hanghordozását, hivatásos parodisták és amatő­rök egyaránt. De hát ez akkor is csak hang volt, a hangot meg­szólaltató tehetséget és szívet még csak megközelíteni sem tudta senki. Varázsa volt a hangjának! Ha csak kívül, a színfalak mögött, végszóra, megszólalt jellegzetes, kissé fá­tyolos hangján (például mint gonosz Pista, a furfangos, ré­szeges bakter a „Falu rosszá­ban”), még mielőtt színpadra lépett volna, már csak a hang­ja hallatára is felmorajlott a közönség: „Rózsahegyi! Jön 'Rózsahegyi!” És a belépő, rendkívül nép­szerű művészt tapsvihar fogad­ta, ami aztán sokáig fokozó­dott, míg folytathatták az ün­neplés miatt percekre elakadt előadást. Micsoda felemelő ér­zés fogadni a közönségnek ezt a szeretet-megnyilvánulását! Ilyen körülmények között láttam éle­temben először én is Kálmán bácsit színpadra lépni az 1920-as évek elején, a mostani Erkel Disznótor írta: Bába Mihály Szép kövérre gömbölyödött hízója volt Rácz Anti bácsi­nak. Ismerte a féá falu, mert mindenkinek dicsekedett ve­le. Szerette is Anti bácsi, na­gyon, mert úgy vigyázott rá, mint a szeme világára. Becéz- gette, simogatta, mint egy gyermeket. Ha kiengedte az udvarra, ott őrködött mellette, hogy ne szaladgáljon sokat, hogy ne fogyjon a zsírja, sza­lonnája. Egy napon aztán mégis úgy döntött, hogy padlásra viszi. Feleségével ment bevásárol­ni. Rizst vettek a hurkába, paprikát, borsot, majoránnát, sót, egyszóval mindent, ami a disznóöléshez kellett. Hazafelé ballagtak a csoma­gokkal, amikor Varjú Gyuri­val találkoztak. — Hát leölöd a szip hízót? kérdezte Varjú Gyuri. — Hónap lesz a napja. — Meghívhatnál a disznótor­ba ... — Ipp mondani akartam, hogy gyertek el — vágott sza­vába Anti bácsi —, a felesé­geddel meg a két jányoddal, hallod. De ott legyetek ám... — Ott leszünk, komám — ígérte Varjú, aki már érezte is a finom, friss hurkának, kol­básznál*: az ízét. Alig mentek néhány lépést Anti bácsiék, amikor egy má­Színházban — mint öreg Zsi­gát „A cigány’ -bán, a népszín­mű címszerepében. A siker az előadás folyamán — ha lehet — még fokozódott, s az előadás vé­gén a közönség felállva ünne­pelte a meghatcrttan hajlongó művészt. Ez volt az ő igazi világa: hu­mor és tragikum. Moliére: „Dán. din György”-e, vagy a „Vén gazember" felejthetetlen Borly Gáspárja! Erről a szerepéről mesélt el egy tündéri történetet a Magyar Színház társalgójá­ban. „Egyszer egy kis vidéki városkában vendégszerepeltem a „Vén gazember ’-ben. Tudjá­tok. hogy a szerepem szerint a második felvonás végén meg­halok. Legördül a függöny. Óriá­si siker! Ott hajlongok a ked­ves, tehetséges vidéki kollégák között, nem győzzük megkö­szönni a tapsokat. Egyszerre csak az első sorban feláll egy köpcös termetű úr, leinti a tap­sokat, csendet teremt. Egy hang a karzatról: „Halljuk a polgár- mester urat! Halljuk! Halljuk!” — visszhangzik az egész néző­tér. „Kedves, szeretett Rózsa­hegyi Kálmán! Mindannyiunk Kálmán bácsija! Kedves ün­neplő közönség! Mi ezt a szín­darabot már láttuk, ismerjük s ma este csak az itt vendégsze­replő Kálmán bácsi kedvéért néztük meg újra és élveztük utolérhetetlen alakítását, mű­vészetét ebben a szerepben. De miután ő a darabban már — annak rendje és módja szerint — meghalt, azt javasolom, hogy a színtársulat fejezze be most azonnal az előadást! Vonuljunk át a szomszédos sörcsarnok kerthelyiségébe és ott sör, bor és nótaszó mellett ünnepeljük tovább a mi szeretett, igen nagy­ra becsük Kálmán bátyánkat!” sik komával akadt össze. Meg­hívta azt is, a harmadikat is, mindenkit, akivel csak talál­koztak, alti a disznóölésről szólt, meg a disznótorról pél­dálózott. — Tán a fél falut meg aka­rod hívni? — berzenkedett An­ti bácsi felesége. — Ilyen em­bert se láttam még. Ha ötmá­zsás lenne, akkor is megenné ennyi ember egyszerre. — Nem értesz te ehhez — legyintett Anti bácsi. — Férfi­politika ez, abba meg fejken­dős ne üsse az orrát. Az asszony duzzogva ment mellette. Szidta bolond embe­rét, aki sorra hívta a komá­kat-, nászokat, sógorokat, kert­szomszédokat, tüszomszédo- kat, lábszomszédokat a disznó­torba. — Megbolondultál? — csap­ta le otthon a csomagokat az asszony. — Hát meghívtak ők téged valamikor is, te bolond, te. Anti bácsi csak nevetett, bajsza alatt huncutkás mosoly bújkáll. — Azért hívom én őket, mert ők nem hívtak éngem. Lássák, hogy milyen ember Rácz Anti!... Azt nem kell meghívni a disznótorba, de ő mindenkit meghív, minden po- tyalesőt, a hétszentségit ennek a világnak ... Lesz itt olyan disznótor, hogy hét vármegye megemlegeti. Másnap hajnalban kelt Anti bácsi. — Idehallgassatok — zör- dült feleségére meg a lányára — maradjatok ágyban, a fiú­val mindent elintézünk. Amíg nem szólok, ki ne bújjatok... — Tapsvihar és éljenzés fogad­ta a polgármester javaslatát. — Aznap este csak két felvonásban ment a „Vén gazember”. Várpalotán vendégszerepel­tünk egy esztrádműsor kereté­ben. Anekdotázott, humoros Petőfi-verseket mondott, ma- gyarnótázptt. így kezdte műso­rát: „Kedves közönség! Kenye­rem javát már megették a szín- igazgatók, de én mégis töretlen kedéllyel fogom ma este önö­ket szórakoztatni. Azt hiszem, tudják, hogy szabad időmben szenvedélyes vadász vagyok. Most. az ősszel is meghívott egy barátom körvadászatra. El­foglaltuk a kijelölt helyeinket. Az én szomszédom egy fiatal, nagyon szimpatikus gyógysze­rész volt, de mint később kide­rült, teljesen kezdő, vagyis ko­cavadász. összevissza lődözött. Egy darabig csak tűrtem, de mi­kor a sörétek már az én bőrka­bátomon pattogtak, rászóltam, hogy: „Kedves öcsém, ne tartsd felém a puskádatí’ Mire meg­szólalt a patikus, jó palóc táj­szólással: „Aki gyává, áz ne menjen vádoszni!” Kálmán bácsi híres volt arról, hogy nem veszi szentírásnak a szerző által megírt szerepeit. Ahol úgy érezte, hogy saját sza­vaival jobban tudná önmagát, «z érzéseit kifejezni, ott bizony sokszor még vita, veszekedés árán is küzdött a maga igazáért. Ezt az álláspontját lassan elfo­gadták a szerzők és rendezők is. Persze nem minden esetben tud­ta keresztülvinni az akaratát, pedig még klasszikus vágy ver­ses darabban is megpróbálkozott változtatni a szövegen a saját módszere szerint. Egri István szininövendék korában a szín­ház társalgójában aztán elő is adta, hogyan mondaná el Kál­Anti bácsi kiment a fiával az udvarra, összekapartak egy csomó rozsét, gizt, gazt, szal­mát, szemetet a színből, aztán megvinnyogtatták a disznót úgy. hogy a határ is zengett a visításától, majd tüzet gyújtot­tak. Ott álldogáltak a tűz kö­rül, ami alatt disznó helyett csak hamu volt. — így kell ezt fiam — ma­gyarázta elképedt fiának, mert azt sem tudta, hogy mit eszelt ki az apja. — Ügy teszünk, mintha leszúrtuk volna. Köz­ben elégetjük ezt a kis szeme­tet, még meg is locsoljuk, ka- pargatjuk, hogy ha bekukkan­tanak, lássák, hogy lesz itt disznótor. Nagy sürgés-forgás volt egész nap. Anti bácsi csak pa­rancsolgatott. Mire alkonyodni kezdett, a kemencében jó me­leg volt, a kimosott ruhát meg Anti bácsi vitte fel a padlás­ra, mintha szalonna lenne, közben meg eregette le a ku­koricával telt zsákokat. A szo­bát lócával rakták körül, hogy mindenki le tudjon ülni a szoba közepén púposodó ten­geri köré. A két sógor volt az első ven­dég. — Hát a disznó? — sápad­tak el, amikor beléptek. — Na, csakhogy már itt vagytok, úgy vártunk már rá­tok — lépett hozzájuk Anti bácsi és segített nekik levetni a télilcabátot, lenyomta őket a lócára és ölükbe tett egy kosa­rat, hogy morzsoljanak. — Hát az asszonyok? Nem jön­nek? De kár! Mit mondasz, só­gor? Hogy később? Ügyis jó. Tán berekcdtél, hogy olyan mán bácsi a Rabszolga szerepét, Madách „Ember tragédiájában”. íme az eredeti szöveg: „Mért él a pór? — a gúlához követ hord az erősnek, s állítván utódot Jármában, meghal. — Milliók egy miatt!” Egri Pista átköttése szerint ez így hangzanék Kálmán bácsi előadásában: „Fáraó kedves! Minek él a paraszt? Hogy kavicsot, meg miegymást Cepeljen a piramidálisokhoz Aztán megnősül és járvány­ban meghal! Uszkve ötezer egy miatt!” A drága, jó humorú Kálmán bácsi maga mulatott legjobban ezen a kis változtatáson. A „Gyergyói bál” című Husz- ka-opereltben együtt játszot­tunk. Ö egy kis félénk öreg bá­csit, én egy álköltőt alakítottam a darabban. Az egyik próbán megkértem, hogy a következő jelenet során kérdezze meg tőlem, miéit vagyok olyan sá­padt? Mire én azt felelném tra­gikus hangon: „Mert most jö­vök a boltból! Tudja, milyen boltból? A sírboltból!!! ’ Rosz- szallóan rámnózett és szó sze­rint ezt mondta: „Ez marhaság! Ezt ne mondd el!’ Aztán egy pillanatig gondolkozott és így szólt: „Különben tudod mit? Add nekem! Az én szerepemhez ez jobban passzol.” El is mond­gyengén ereszted a szót? Üjabb vendég érkezett. Var­jú Gyuri a feleségével meg a két lányával, aztán rögtön utánuk a nász feleségestül, meg a régi fődszomszéd. Azok­nak is elszállt a hangjuk, ami­kor meglátták a tengeri cso­mót és a kosarakat, de a disz­nótornak még a szagát sem érezték. Fél óra sem telt el, már tele volt a szoba lesütött tekintetű vendégekkel. Csak Anti bácsi beszélt nagy han­gon arról, hogy amikor ő hu­szár volt, esténként meséltet- ték őket, sorba, egymás után folytatni kellett a mesét, de aki nem jól kerekítette to­vább a mesét, akkor készülhe­tett a denevérlovaglásra ... Arra már nem került sor, hogy elmondja, mi is az a de­nevérlovaglás, mert az egyik éhes koma felugrott. — Hallod-e, Anti koma, a bolondját járatod velünk, vagy mi? Hát ez a disznótor? — Ez nem az — mondta ko­molyan Anti bácsi — én má­nia csak disznóbúcsút tartok, amolyan legénybúcsút a disz­nónak, mert áldott egy szip jószág, meg én így szoktam, na ... A vendégek egymás után surrantak haza. De nem bú­sult Anti bácsi. Másnap már nyugodtan vághatta le a hí­zót. De az esetnek híre ment és ha ezután valakit disznótorba hívtak, csak nevetett: — Disz­nóbúcsút akarsz tán tartani, mint Rácz Anti bácsi, amikor lemorzsoliatta a tengerijét?! ta az előadáson viharos de­rültséget keltve. Dicséretére le­gyen mondva, kórpótoláskép- pen 6 is adott nekem egy re­mek ötletet, amivel viszont én arattam nagy sikert. „Mint ál­költő dicsekedj el legújabb köl­teményeddel. kezdd el szavalni szépen azt a verset, hogy „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok Még zöldell a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot Már hó takard el a bérei tetőt." Mire én majd megkérdezem tőled: „Mikor írta ezt a gyönyö­rű. költeményt, édes öcsém?” Erre le azt feleled: „Szeptember végén”. — Minden este nyílt­színi tapsot kaptam rá. Csodálatos partner volt, ha bejött, élettel telt meg a szín­pad. Született realista színész volt, különösen paraszti, népi figurák megformálásában volt utolérhetetlen. Egyik Móricz Zsigmond-darabban vidéki tűz­oltót játszott, aki a kocsmában dicsekszik, hogy szakácsnő sze­relme micsoda földi javakkal halmozza el. „Tudjátok. minden vasárnap libacombot kanok tőle. Meg szivarokat is lop ne­kem. Múltkor rajtacsipték, ka­pott is két nagy pofont a gaz­dájától. De megérte, mert na­gyon finom szivarok voltak.’’ Olyan komolyan, zamatosán, mint ő. ezt senki nem tudta volna elmondani. Mindent tudott, énekelt, sőt, láncolt is, ha kellett. Komikus és tragikus szerepekben egyaránt a csúcsokon járt. Síelők — fürd őzök A mintegy félméteres hó sem tartotta vissza a téli túrák ked­velőit kedvenc kirándulóhe­lyeiktől. Szentiélektől. Biikk- szentkereszttöl. Fehérkölapától. ahol turistaházakban alig győz­ték kiszolgálni a természetjáró­kat. Amíg a havas Bükkben a téli sportok kedvelői hódoltak szen­vedélyüknek. addig Miskolc-- Tapolcán. a termálfürdőben, az „Augusztus 20.” strand nyitott medencéjében, gőzölgő párában lubickoltak a vendégek — nem egyszer vidám húcsatát vívva-a melegvizű medencék melletti hófödte parkban. LOVA SMÚZE UM A Magyar Mezőgazdasági Mú­zeum és a Szilvásváradi Állami Gazdaság rendezésében ünne­pélyes keretek között nyitották meg Szilvásváradon a lipicai ló történetét bemutató állandó ki­állítást. A gazdag és érdekes gyűjte­mény több mint négy évszázad áttekintésével szemlélteti a li­picai lótenyésztés történetét, hagyományait. Az egyik legré­gibb dokumentum 15S0-ból szár­mazik. Ift a pempős méz Hazánkban elsőként, pompás méz készítését kezdte meg a ta­mási ÁFÉSZ, és azt a Bara­nya—Tolna megyei FŰSZERT közvetítésével élelmiszerként hozzák forgalomba. Mivel a méhpempő igen nehezen nyer­hető, csak korlátozott mennyi­ségben állítják elő. Jelenleg csupán Tamásiban. Pécsett és két budapesti boltban árusít­ják. A pempős méz sok vitamint és más, élettanilag fontos anya­got tartalmaz, a méhpempőről azt tartják, hogy javítja a köz­érzetet, enyhíti az idegkimerü- lést, a szív- és gyomoridegessé­get, jó a vérkeringési zavarok és magas vérnyomás ellen.

Next

/
Thumbnails
Contents