Szabad Föld, 1970. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-04 / 1. szám
2 Emlékezés Rózsahegyi Kálmánra írta* RiBirci TilarSar Rózsahegyi Kálmán, mindenki Kálmán bácsija, idén lenne 95 éves! Szinte magam előtt látom kedves, pisze orrát, élénk fekete szemét, busa szemöldökét, pirospozsgás arcát, kicsit mindig borostás állát, örökké homlokába hulló hófehér haját —, melyet könnyed kézmozdulattal hátra-hátra simít, fekete keretes szemüvegét és szájában a füstölgő pipáját. Inkább alacsony, mint magas termete teljes összhangban volt mulatságosan mozgékony, kimunkált komédiás arcával. Ha csak ránézett az ember, már kénytelen volt mosolyogni. Hát még, ha megszólalt! Hozzá hasonló egyéni hangja nem volt senkinek a magyar színpadon. Utánozták is úton-útfélen ezt az „utánozhatatlan” hangot, s főként hanghordozását, hivatásos parodisták és amatőrök egyaránt. De hát ez akkor is csak hang volt, a hangot megszólaltató tehetséget és szívet még csak megközelíteni sem tudta senki. Varázsa volt a hangjának! Ha csak kívül, a színfalak mögött, végszóra, megszólalt jellegzetes, kissé fátyolos hangján (például mint gonosz Pista, a furfangos, részeges bakter a „Falu rosszában”), még mielőtt színpadra lépett volna, már csak a hangja hallatára is felmorajlott a közönség: „Rózsahegyi! Jön 'Rózsahegyi!” És a belépő, rendkívül népszerű művészt tapsvihar fogadta, ami aztán sokáig fokozódott, míg folytathatták az ünneplés miatt percekre elakadt előadást. Micsoda felemelő érzés fogadni a közönségnek ezt a szeretet-megnyilvánulását! Ilyen körülmények között láttam életemben először én is Kálmán bácsit színpadra lépni az 1920-as évek elején, a mostani Erkel Színházban — mint öreg Zsigát „A cigány’ -ban, a népszínmű címszerepében. A siker az előadás folyamán — ha lehet — még fokozódott, s az előadás végén a közönség felállva ünnepelte a meghatottan hajlongó művészt. Ez volt az ő igazi világa: humor és tragikum. Moliére: „Dándin György”-e, vagy a „Vén gazember" felejthetetlen Borsy Gáspárja! Erről a szerepéről mesélt el egy tündéri történetet a Magyar Színház társalgójában. „Egyszer egy kis vidéki városkában vendégszerepeltem a „Vén gazember ’-ben. Tudjátok, hogy a szerepem szerint a második felvonás végén meghalok. Legördül a függöny. Óriási siker! Ott hajlongok a kedves, tehetséges vidéki kollégák között, nem győzzük megköszönni a tapsokat. Egyszerre csak az első sorban feláll egy köpcös termetű úr, leinti a tapsokat, csendet teremt. Egy hang a karzatról: „Halljuk a polgármester urat! Halljuk! Halljuk!” — visszhangzik az egész nézőtér. „Kedves, szeretett Rózsahegyi Kálmán! Mindannyiunk Kálmán bácsija! Kedves ünneplő közönség! Mi ezt a színdarabot már láttuk, ismerjük s ma este csak az itt vendégszereplő Kálmán bácsi kedvéért néztük meg újra és élveztük utolérhetetlen alakítását, művészetét ebben a szerepben. De miután ő a darabban már — annak rendje és módja szerint — meghalt, azt javasolom, hogy a színtársulat fejezze be most azonnal az előadást! Vonuljunk át a szomszédos sörcsarnok kerthelyiségébe és ott sör, bor és nótaszó mellett ünnepeljük tovább a mi szeretett, igen nagyra becsüli Kálmán bátyánkat!” — Tapsvihar és éljenzés fogadta a polgármester javaslatát. — Aznap este csak két felvonásban ment a „Vén gazember”. Várpalotán vendégszerepeltünk egy esztrádműsor keretében. Anekdotázott, humoros Petőfi-verseket mondott, magyarnótázott, így kezdte műsorát: „Kedves közönség! Kenyerem javát már megették a színigazgatók, de én mégis töretlen kedéllyel fogom ma este önöket szórakoztatni. Azt hiszem, tudják, hogy szabad időmben szenvedélyes vadász vagyok. Most, az ősszel is meghívott egy barátom körvadászatra. Elfoglaltuk a kijelölt helyeinket. Az én szomszédom egy fiatal, nagyon szimpatikus gyógyszerész volt, de mint később kiderült, teljesen kezdő, vagyis kocavadász, összevissza lődözött. Egy darabig csak tűrtem, de mikor a sörétek már az én bőrkabátomon pattogtak, rászóltam, hogy: „Kedves öcsém, ne tartsd felém a puskádat!’ Mire megszólalt a patikus, jó palóc tájszólással: „Aki gyáva, az ne menjen vadászni!” Kálmán bácsi híres volt arról, hogy nem veszi szentírásnak a szerző által megírt szerepeit. Ahol úgy érezte, hogy saját szavaival jobban tudná önmagát, az érzéseit kifejezni, ott bizony sokszor még vita, veszekedés árán is küzdött a maga igazáért. Ezt az álláspontját lassan elfogadták a szerzők és rendezők is. Persze nem minden esetben tudta keresztülvinni az akaratát, pedig még klasszikus vagy verses darabban is megpróbálkozott változtatni a szövegen a saját módszere szerint. Egri István színinövendék korában a színház társalgójában aztán elő is adta, hogyan mondaná el Kálmán bácsi a Rabszolga szerepét, Madách „Ember tragédiájában”. íme az eredeti szöveg: „Mért él a pór? — a gúlához követ hord az erősnek, s állítván utódot Jármában, meghal. — Milliók egy miatt!” Egri Pista átközlése szerint ez így hangzanék Kálmán bácsi előadásában: „Fáraó kedves! Minek él a paraszt? Hogy kavicsot, meg miegymást nepeljen a piramidálisokhoz Aztán megnősül és járványban meghal! Uszkve ötezer egy miatt!” A drága, jó humorú Kálmán bácsi maga mulatott legjobban ezen a kis változtatáson. A „Gyergyói bál” című Huszka-operettben együtt játszottunk. Ő egy kis félénk öreg bácsit, én egy álköltőt alakítottam a darabban. Az egyik próbán megkértem, hogy a következő jelenet során kérdezze meg tőlem, miért vagyok olyan sápadt? Mire én azt felelném tragikus hangon: „Mert most jövök a boltból! Tudja, milyen boltból? A sírboltból!!! ’ Roszszallóan rámnézett és szó szerint ezt mondta: „Ez marhaság! Ezt ne mondd el!’ Aztán egy pillanatig gondolkozott és így szólt: „Különben tudod mit? Add nekem! Az én szerepemhez ez jobban passzol.” El is mondta az előadáson viharos derültséget keltve. Dicséretére legyen mondva, kárpótolásképpen ő is adott nekem egy remek ötletet, amivel viszont én arattam nagy sikert. „Mint álköltő dicsekedj el legújabb költeményeddel, kezdd el szavalni szépen azt a verset, hogy „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok Még zöldell a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot Már ha takard el a béres tetőt." Mire én majd megkérdezem tőled: „Mikor írta ezt a gyönyörű költeményt, édes öcsém?” Erre se azt feleled: „Szeptember végén”. — Minden este nyíltszíni tapsot kaptam rá. Csodálatos partner volt, ha bejött, élettel telt meg a színpad. Született realista színész volt, különösen paraszti, népi figurák megformálásában volt utolérhetetlen. Egyik Móricz Zsigmond-darabban vidéki tűzoltót játszott, aki a kocsmában dicsekszik, hogy szakácsnő szerelme micsoda földi javakkal halmozza el. „Tudjátok, minden vasárnap libacombot kapok tőle. Meg szivarokat is lop nekem. Múltkor rajtacsípték, kapott is két nagy pofont a gazdájától. De megérte, mert nagyon finom szivarok voltak.’’ Olyan komolyan, zamatosan, mint ő, ezt senki nem tudta volna elmondani. Mindent tudott, énekelt, sőt, táncolt is, ha kellett. Komikus és tragikus szerepekben egyaránt a csúcsokon járt. Disznótor írta: Bába Mihály Szép kövérre gömbölyödött hízója volt Rácz Anti bácsinak. Ismerte a fél falu, mert mindenkinek dicsekedett vele. Szerette is Anti bácsi, nagyon, mert úgy vigyázott rá, mint a szeme világára. Becézgette, simogatta, mint egy gyermeket. Ha kiengedte az udvarra, ott őrködött mellette, hogy ne szaladgáljon sokat, hogy ne fogyjon a zsírja, szalonnája. Egy napon aztán mégis úgy döntött, hogy padlásra viszi. Feleségével ment bevásárolni. Rizst vettek a hurkába, paprikát, borsot, majoránnát, sót, egyszóval mindent, ami a disznóöléshez kellett. Hazafelé ballagtak a csomagokkal, amikor Varjú Gyurival találkoztak. — Hát leölöd a szip hízót? kérdezte Varjú Gyuri. — Hónap lesz a napja. — Meghívhatnál a disznótorba ... — Épp mondani akartam, hogy gyertek el — vágott szavába Anti bácsi —, a feleségeddel meg a két lányoddal, hallod. De ott legyetek ám... — Ott leszünk, komám — ígérte Varjú, aki már érezte is a finom, friss hurkának, kolbásznal, az ízét. Alig mentek néhány lépést Anti bácsiék, amikor egy másik komával akadt össze. Meghívta azt is, a harmadikat is, mindenkit, akivel csak találkoztak, aki a disznóölésről szólt, meg a disznótorról példálózott. — Tán a fél falut meg akarod hívni? — berzenkedett Anti bácsi felesége. — Ilyen embert se láttam még. Ha ötmázsás lenne, akkor is megenné ennyi ember egyszerre. — Nem értesz te ehhez — legyintett Anti bácsi. — Férfipolitika ez, abba meg fejkendős ne üsse az orrát. Az asszony duzzogva ment mellette. Szidta bolond emberét, aki sorra hívta a komákat, nászokat, sógorokat, kertszomszédokat, tószomszédokat, lábszomszédokat a disznótorba. — Megbolondultál? — csapta le otthon a csomagokat az asszony. — Hát meghívtak ők téged valamikor is, te bolond, te. Anti bácsi csak nevetett, bajsza alatt huncutkás mosoly bújkált. — Azért hívom én őket, mert ők nem hívtak engem. Lássák, hogy milyen ember Rácz Anti!... Azt nem kell meghívni a disznótorba, de ő mindenkit meghív, minden potyalesőt, a hétszentségit ennek a világnak ... Lesz itt olyan disznótor, hogy hét vármegye megemlegeti. Másnap hajnalban kelt Anti bácsi. — Idehallgassatok — zördült feleségére meg a lányára — maradjatok ágyban, a fiúval mindent elintézünk. Amíg nem szólok, ki ne bújjatok... Anti bácsi kiment a fiával az udvarra, összekapartak egy csomó rozsét, gizt, gazt, szalmát, szemetet a színből, aztán megvinnyogtatták a disznót úgy, hogy a határ is zengett a visításától, majd tüzet gyújtottak. Ott álldogáltak a tűz körül, ami alatt disznó helyett csak hamu volt. — Így kell ezt fiam — magyarázta elképedt fiának, mert azt sem tudta, hogy mit eszelt ki az apja. — Úgy teszünk, mintha leszúrtuk volna. Közben elégetjük ezt a kis szemetet, még meg is locsoljuk, kapargatjuk, hogy ha bekukkantanak, lássák, hogy lesz itt disznótor. Nagy sürgés-forgás volt egész nap. Anti bácsi csak parancsolgatott. Mire alkonyodni kezdett, a kemencében jó meleg volt, a kimosott ruhát meg Anti bácsi vitte fel a padlásra, mintha szalonna lenne, közben meg eregette le a kukoricával telt zsákokat. A szobát lócával rakták körül, hogy mindenki le tudjon ülni a szoba közepén púposodó tengeri köré. A két sógor volt az első vendég. — Hát a disznó? — sápadtak el, amikor beléptek. — Na, csakhogy már itt vagytok, úgy vártunk már rátok — lépett hozzájuk Anti bácsi és segített nekik levetni a télikabátot, lenyomta őket a lócára és ölükbe tett egy kosarat, hogy morzsoljanak. — Hát az asszonyok? Nem jönnek? De kár! Mit mondasz, sógor? Hogy később? Úgyis jó. Tán berekedtél, hogy olyan gyengén ereszted a szót? Újabb vendég érkezett. Varjú Gyuri a feleségével meg a két lányával, aztán rögtön utánuk a nász feleségestül, meg a régi főszomszéd. Azoknak is elszállt a hangjuk, amikor meglátták a tengeri csomót és a kosarakat, de a disznótornak még a szagát sem érezték. Fél óra sem telt el, már tele volt a szoba lesütött tekintetű vendégekkel. Csak Anti bácsi beszélt nagy hangon arról, hogy amikor ő huszár volt, esténként meséltették őket, sorba, egymás után folytatni kellett a mesét, de aki nem jól kerekítette tovább a mesét, akkor készülhetett a denevérlovaglásra ... Arra már nem került sor, hogy elmondja, mi is az a denevérlovaglás, mert az egyik éhes koma felugrott. — Hallod-e, Anti koma, a bolondját járatod velünk, vagy mi? Hát ez a disznótor? — Ez nem az — mondta komolyan Anti bácsi — én mámia csak disznóbúcsút tartok, amolyan legénybúcsút a disznónak, mert áldott egy szép jószág, meg én így szoktam, na ... A vendégek egymás után surrantak haza. De nem búsult Anti bácsi. Másnap már nyugodtan vághatta le a hízót. De az esetnek híre ment és ha ezután valakit disznótorba hívtak, csak nevetett: — Disznóbúcsút akarsz tán tartani, mint Rácz Anti bácsi, amikor lemorzsoltatta a tengerijét?! SZABAD FÖLD 1910. JANUÁR 4. Síelők , fürdőzök A mintegy félméteres hó sem tartotta vissza a téli túrák kedvelőit kedvenc kirándulóhelyeiktől. Szentlélektől, Bükkszentkereszttől, Fehérkölapától, ahol turistaházakban alig győzték kiszolgálni a természetjárókat. Amíg a havas Bükkben a téli sportok kedvelői hódoltak szenvedélyüknek, addig Miskolc-Tapolcán, a termálfürdőben, az „Augusztus 20.” strand nyitott medencéjében, gőzölgő párában lubickoltak a vendégek — nem egyszer vidám hócsatát vívva-a melegvizű medencék melletti hófödte parkban. LOVASMÚZEUM A Magyar Mezőgazdasági Múzeum és a Szilvásváradi Állami Gazdaság rendezésében ünnepélyes keretek között nyitották meg Szilvásváradon a lipicai ló történetét bemutató állandó kiállítást. A gazdag és érdekes gyűjtemény több mint négy évszázad áttekintésével szemlélteti a lipicai lótenyésztés történetét, hagyományait. Az egyik legrégibb dokumentum 1500-ból származik. Itt a pempős méz Hazánkban elsőként, pompás méz készítését kezdte meg a tamási ÁFÉSZ, és azt a Baranya—Tolna megyei FŰSZERT közvetítésével élelmiszerként hozzák forgalomba. Mivel a méhpempő igen nehezen nyerhető, csak korlátozott mennyiségben állítják elő. Jelenleg csupán Tamásiban, Pécsett és két budapesti boltban árusítják. A pempős méz sok vitamint és más, élettanilag fontos anyagot tartalmaz, a méhpempőről azt tartják, hogy javítja a közérzetet, enyhíti az idegkimerülést, a szív- és gyomoridegességet, jó a vérkeringési zavarok és magas vérnyomás ellen.