Szabad Föld, 1970. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-05 / 27. szám
-------2 Bejárók . Bejárók. Azokat hívja így a köztudat, akik naponta kétszer, oda és vissza 60—80 vagy még több kilométerről járnak a főváros különböző üzemeibe, gyárakba, telephelyekre. Néhány évvel ezelőtt „tetőzött” a Budapestre járó vidékiek száma: hozzávetőleg 150—160 ezer embert szállított a vasút, azóta a mezővárosok iparosodásával párhuzamosan egyre többen vállalnak lakóhelyükhöz közelebb eső munkát. Mégis hajnalonként zsúfolt munkásvonatok érkeznek a fővárosi pályaudvarokra. Tizenévesek és nyugdíj előtt állók, férfiak és nők fáradt, gyűrött arccal lépnek le a szerelvénykocsik lépcsőin, s indulnak nyolc vagy túlórával tizenkét órát dolgozni. Később, délután vagy este még fáradtabban várják a vonatot, remélve, hogy maradt ülőhely számukra a fapados vagy bőrüléses, füstös szakaszokban. Nyakkendős, fehér inges utast ritkán láttam a hajnali vonatokon: egyszerűen öltözött munkások, sokan fésületlen hajjal, mindig álmos szemekkel, alszanak vagy bóbiskolnak a sötét kupékban. „Havi ezerért sem csinálnám” — mondja az, áld akkor ébred, amikor ingázó társa lelép a vonatról. Ők miért teszik? A hajnali kettő, három órakor való ébredés kegyetlen kényszer: időt és pihenést rabol el a távolság, mégis éveken, évtizedeken keresztül, nap mint nap álomtól mámorosan szaladnak a vonathoz, a veszély, hogy lekésik a megfelelő szerelvényt, náluk többszörös. Reggel: késés a munkahelyről, hazafelé talán egy óra várakozást jelent, amíg a következő vonat az állomásról kiindul. — Nekem pihenésem, szórakozásom az olvasás. Reggelenként pótolom az alvást azzal a másfél órás szundikálással, amit a fülkében töltök. Hazaérve kezdődik a második műszak. A kert munkája, a barkácsolás, a jószágetetés, no meg a feleségemnek segítik elkészíteni a vacsorát. Van tévénk, de legfeljebb csak vasárnap nézem a családdal. Csodálom a kertet, ahova vendégszerető büszkeséggel kalauzol. Szabályos és tiszta ágyásokban mindenféle házinövény, de legjobban egy hároméves szőlőtőkének örül: több rajta a fürt, mint a levél. Az udvaron a katonás rendet csak kisfia borítja fel néha. Illetve két kisfia. Mert Szőkéék két éve befogadtak egy kisfiút az állami gondozottak közül, családi szeretetet adtak az értelmes kis Karcsinak. Olyan rendezett az otthona, hogy elfeledjük: miről is beszélgettünk? Aztán okleveleket, dicsérőlapokat mutat, s egy marék jelvényt tesz az asztalra. Nem kell kommentár a dokumentumhoz: Szőke Gyula többszörös kiváló dolgozó, törzsgárdatag, szakszervezeti bizalmi, megbecsült ember a munkahelyén. Szép otthon, jó munkahely — csak a távolság. A bejárás. Az ingázók sorsa, az a nehéz. — Jól keresek, s azt a pénzt nem kapnám meg itt, vidéken. Családom sínylené meg a kevesebbet. Hát inkább vonatozom. Meddig? Amíg bírom. Cegléd fejlődő, iparosodó város. Az itt működő üzemek mégsem vehetik fel a versenyt egy fővárosival, sem anyagiakban, sem kollektív szellemben, így mondja: kollektív szellem. És tudja az értelmét, nemcsak társadalmi funkciója miatt. És nemcsak az ilyen közhasználatú kifejezés értelmét. Általában olvasott ember benyomását kelti. Paradoxon: este két kisfiának apró alkatrészekből repülőgépmodellt barkácsol, másnap nyolc órán keresztül 50—60 kilós anyagot emel. — Nem tanulhatok a bejárás miatt. Arra már nem lenne időm. A könyv az most. Zajban, kártyások között, a vonaton regényt még lehet olvasni. De tanulni nem nagyon. Márpedig, ha valaki tanulni kezd, jól tanuljon, ne döcögve. Van két szakmám, mégis rakodónak mondanak. Éveken át nem is tudták munkatársaim, hogy Ceglédről járok be. Egyszer elmentünk eagy öten egy pohár sörre. Valami névnap volt. Megittuk, felálltam. Fogom a táskát, indulok a kijárathoz. Ne hülyéskedj — mondták a haverok. — „Jó mutatást, megyek. Cegléd meszsze van.” Nem haragudtak, talán el sem hitték. Másnap megbizonyosodtak róla. Azóta még anynyi probléma sincs közöttünk, mint előtte volt. II. Keze szorítása erős, tenyeremen érzem a sok kemény dudort, a bőrkeményedéseket, melyek a bőr színétől elütő sárga színt kaptak az évek során. Szőke Gyula valóban szőke hajú, harmincöt éves, aki szerencsésnek mondhatja magát: lakása mindössze három-négy percnyire van a ceglédi állomás épületétől. Tíz éve hajnalban, három órakor ugrik azágyból és délután ötre érkezik vissza Ceglédre, a kispesti Magnezitipari Művek forró kemencéi előtt eltöltött nyolc—tíz órai munka után. Ez a munka napi 320 mázsa tűzálló anyag emelgetését jelenti, hazafelé mégis könyveket olvas a vonaton. Kárbaveszett fáradság írta: Jóba Tibor 1edélyes poharazgatás közö* ben faggattam falum deresedő, egykori donjuanját, a lány- és asszonyszívek koronázatlan hódítóját, hajdani emlékei felől. Az ő tarsolyában mindig akad néhány bűbájos történet, melyekből csaknem minden találkozásunkkor, trónjavesztett uralkodóként ajándékoz meg egygyel-eggyel. — Van már vagy harminc éve... — húzott egyet a harcosból. — A faluba nyaralóvendég érkezett. Sejtheted, hogy nem hímnemű: tűzről pattant, parázsszemű, ringó csípőjű elvált asszony. Kerülgettük, oldalaztuk. Kettőnkhöz volt a legtöbb bizodalma: Gáspár Ferihez, a száztíz kilós, kackiás bajuszú halászhoz meg hozzám. De úgy éreztem, engem valamicskét talán jobban a kegyeibe vett. Egy vérforraló délelőtt, amint az utcán, az akácok alatt összetalálkoztunk — mondanom sem kell, egészen „véletlenül” —, azt mondja a menyecske: — Péter, én olyan rossz emberismerő vagyok. Árulja el nekem maga, a tapasztalt férfi: milyen ember ez a Gáspár Feri? — No, te is jótól kérded! —Csomolyogtam magamban, majd kellően komoly képet vágva, így hümmögtem: — Nézze, nem szívesen mártom be a barátaimat. De ha már megkérdezte, miheztartás végett, s mert annyira ... khm... tisztelem magát, meg kell hogy súgjam: Gáspár Ferinek a nőkkel kapcsolatban irtózatos rossz a híre. Nagy szoknyavadász, meg ez, meg az. De miért kérdi? — Mivel őszinte volt — s ez végtelenül jól esett nekem —, én is őszinte leszek. Tudja, Feri ma délutánra tiszai csónakázásra hívott. Mit javasol, elmenjek? — kérdezte ártatlanul. — Csónakázni? Ezt végképp nem ajánlom. Tisza, füzes, romantika, Gáspár Feri: veszélyes, kétélű dolgok ezek. Ha nem, tudja mit: jöjjön délután én velem! kisétálunk a Tisza-gáton Várkonyra. Nem azért, mintha dicsekedni akarnék, de magad is emlékezhetsz, hogy nem voltam éppen utolsó legény. Bár súlyra csak feleannyit nyomtam, mint Feri, de nótáskedvű, vidám, az asszonyok nyelvén jól értő valakinek ismert a fél megye. Szó, ami szó, az asszonyka ráállt a sétára. A megbeszélt időben ott várt a gáton, könnyű nyári ruhában, s elindultunk, rndalolyva, a szomszéd falu felé. A Tisza közepén pedig, egy halászladikban, ott láttam Gáspár Ferit, aki félőrülten evezett, és rázta ránk az öklét. Némi átkozódás foszlányait is arrafelé sodorta időnként a forró nyári szél. Ezt a tréfámat csak hosszú évek múltán tudta nekem megbocsátani. Hiába, öcsém, a szerelemben nincs nagylelkűség, önző az ember, mint a kutya! — villantotta rám ma is töretlen fényű, asszonybolondításra termett szemét. — S az asszonykával — nógattam, hogy a történethez csókízű csattanó körülközgék —, a kökényszemű, darázsderekú kis virágszállal... hogy volt azután? — Hogy volt, hogy volt... — nézegette tettetett bosszúsággal a félig ürült boroskancsót. — Átkísértem Várkonyra, útközben elbeszélgettünk az időjárásról, aztán becipelt a falu templomába ... Engem — csikorgatta a fogát az emlékezés hevében —, képzeld, szépfiam, engem vezetett az oltár elé, aki utoljára a keresztelőm alkalmával éreztem tömjénillatot! Hazafelé már olyan voltam, mint a toportyánféreg, amelyik vért szagolt. Latba vetettem minden ékesszólásomat, megcsillogtattam hétpróbás, andalító, s eladdig mindig célra vezető fortélyaimat, hiába. Alkonyatkor már otthon is voltunk. Még a kisujját se fogtam meg! Apiszta borral öblítette le három évtizedes fájdalmát, a felkínált szódásüveget undorral tolva félre. — Hanem ezt csak neked mondtam, hallod-e! „Azt, hogy itt benn mi fáj, ne tudja más...” — sóhajtott. — Egyébként, ha kíváncsi vagy rá, a kökényszeműt ma is szemrevételezheted. A Tiszasoron lakik, a nagy nyárfánál. Úgy hívják: Gáspár Ferencné... Új nagyközségek Tovább halad előre a folyamat, amelynek során a megyei tanácsok nagyközségi rangot adományoznak azoknak a településeknek, amelyek a kívánt szintet már elérték. Hajdú-Biharbán július 1-i hatállyal nagyközségi rangot kapott Komádi, Földes, Vámospércs, Pocsaj, Nagyrábé, Biharkeresztes, Polgár és Derecske. Ezek azonban csak a székhelyek, mert egyes esetekben falucsoportok kapták meg a rangot, így a határozat összesen húsz települést érint. A megyei tanács ugyanakkor Nagylétát és Vértest „Létavértes”, valamint Berettyóújfalut és Berettyószentmártont „Berettyóújfalu” néven egyesítette. Hét nagyközségi rangot adományozott a Szabolcs megyei Tanács is. Ezek: Fehérgyarmat, Hodász, Nagyhalász, Nyírmada, Tiszadob, Záhony, és Vaja. (A dolog érdekessége: a fehérgyarmati tanács elnöke nemrégiben éppen a Szabad Föld hasábjain kérte, hogy az árvízkár miatt ne vegyék le napirendről a nagyközséggé alakítást. A kívánság íme teljesült.) SZABAD FÖLD III. — Aki vidékről fővárosra megy dolgozni, általában fizikai munkát végez. Stabil ember az ilyen. Egyrészt megszokta a nehezet, s egy nagyüzemben mindig jobb az összetartás, a megbecsülés. Nincs annyi irigy és rokon. Mert néha mindkettő elviselhetetlen. Meg aztán a nagyüzem biztos kenyeret ad, nagyobb a perspektívája. Még bírom a vonatozást, mégis remélem, hogy a családomhoz, otthonomhoz közelebb eső munkahelyem is lesz, ha Cegléden az ipar jelentős fejlődést ér el. Késő este van, halljuk a vonatok sípjelét. Aztán a bemondó értesíti az utasokat, gyorsvonat érkezik a második vágányra. Halljuk, amikor két perc várakozás után indul tovább a szerelvény. Új utasokkal, új állomások felé. Besze Imre 1970. JULIUS 5. Húsz kombájnos munkában (Folytatás az 1. oldalról.) Valójában rajtuk kívül hány ember munkája, gondja itt is az aratás? — Kézi erővel, vagy aratógéppel, már 4—5 esztendeje egyáltalán nem aratunk —, mindje Major elvtárs. Talán már nincs is nálunk, aki a kaszához, marokszedéshez, kévekötéshez értene. Ahogy összeszámoljuk, a segédvezetőkkel együtt 20 kombájnos, s velük együtt a szembeszállításnál, kombájnszerűkön és a szalmalehúzásnál dolgozókkal, összesen 60 ember gondja a közel 4 ezer hold gabona gépesített betakarítása. De milyen eredményt hozaz idei aratás, most már nem csupán a becslések, hanem a betakarított mázsák alapján is — kérdezzük a gazdaság vezetőitől. — Őszi árpából a tavalyi 17 és félmázsás átlagnál jobb lesz a termésünk — válaszolják. A 20 mázsán biztosan felül, talán 21 mázsa is meglesz a holdankénti átlagunk. Búzából, sajnos, a felhasznált műtrágyához és munkához képest várható 22—23 mázsás átlagból 10—15 százalékot elvitt a szárazság, a lisztharmatfertőzés és a búzalégy tavaszi kártétele. A tavalyi 19 mázsa 70 kilós átlaggal azért az idén is számolunk. Csak eső, eső kellene már, sóhajtják a gazdaság vezetői, bármilyen hihetetlenül is hangzik ez így aratás kezdetén. Hajdú Júlia Hol van a legmelegebb? Az elmúlt heti kánikula idején hőmérővel járták az üzemeket a tatabányai munkavédelmi felelősök. Az eredmény helyenként elképesztő volt. Az alumínium kohóban a kádsorok között „csak” 45 fok volt a hőmérséklet, de amikor megnyitották a kádakat, 70 fokig szaladt a higanyszál. A cementgyár kemenceháza még ezt a rekordot is megdöntötte, mert ott a hidakon 80 fokot is mértek. És ebben a hőségben emberek dolgoztak, a cement termelés még csak le sem lassult. A hőerőmű legtüzesebb pontján, a kazán tűztere felett, még magasabb hőmérsékletet mérhettek volna, erre azonban már nem volt szükség. Ott ugyanis ipari tv-kamerát szereltek fel, tehát a forró helyen lévő műszereket távolról lehetett figyelni. A hőség természetesen a melegüzemek munkásait gyötri legjobban. Szép számot mutatna azonban a hőmérő ilyenkor a szőlősorok között is, ahol a lányok kötöznek, de egész napon át éppen elég a kombájnok nyergében is elviselni a tűző napsugárral szövetkezett 30—35 fokos meleget. Húsz vagon csiga (Tudósítónktól) Nyolc megyéből 20 vagon éti csigát szállítottak be a gyűjtők a központi átvevőhelyre, Veresegyházára. A nálunk mire sem becsült csemegét különleges csomagolásban Franciaországba, Svájcba és az NSZK-ba exportálják. A jó üzletnek számító gyűjtőmunkával az ezzel foglalkozók még három vagon csigát szeretnének összeszedni az utóidényben. Elégtételű karóval összeverekedett három részeg emberrel a jászkarajenői kocsmában Bódi Dezső téesz-tag. A verekedés az utcán folytatódott, amikoris a 31 éves fiatalember karót húzott ki egy kerítésből és mindhárom ellenfelét leterítette. Ezután, mint ki jól végezte dolgát, beszólt a csaposnak: „Vitesse el őket, ott fekszenek sorban.” A bíróság megállapította, hogy ez a „hőstett” nem önvédelemnek, hanem garázdaságnak számít és ezért Bódi Dezsőt tíz hónapi szigorított börtönre ítélte. Az ítélet nem jogerős.