Szabad Föld, 1972. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-02 / 1. szám

2 SZABAD fÖLD V Veres Péter írói hagyatéka Gyűjtött, leltározott, kiállított, Két apróság megfigyelt és írt Azok közé a szerencsések kő­ié tartozom, akik hamar meg­látták, mekkora az a tölgy, amelynek árnyékában élek, de csak most vagyok már képes leltározni élményeimet apám­ról: arról az emberről, aki kora gyermekkorától haláláig a Rosz- szat {emberekben és társada­lomban egyaránt) jelölte meg a leküzdés tárgyául. Mi is maradt utána. Minde­nekelőtt: életének példája! Fe­szült értelmi koncentrációval válogatok most mindabból, ami róla bennem megmaradt, kiala­kult tartalmat öltött. Nyári, őszi, s téli estéket látok. Nagy­anyám nagy kertjét s elcsönde- sedett kis udvarát, s az öreg ház sárgán világító ablaka mögött szikár alakját (akkor még na­gyon sovány volt), amint papír­jai fölé hajolva tollát sűrűn a tintásüvegbe mártogatva, sebe­sen ír. Az írástól nem sajnálta éjszakáit, hajnalait. Ezt tekin­tette teremtésnek. A Kadarcs utcai házban írt műveiből tíz kötet jelent meg a felszabadulás előtt. A hűség mindennapi ke­nyere némely léleknek. Ezek­ben az években osztálya — a szegényparasztság — iránti hű­ség volt számára a lelki kenyér. A szegényparasztság sorsának jobbra fordítása érdekében ír.t több száz cikket, tanulmányt, melyeknek jó fele könyvekben még nem jelent meg. Veres Péter 47 évet évet élt le Balmazújvároson, de íróvá csak 35—36 éves korára nőtt fel. Az alkotás mesterségbeli részét önerejéből sajátítottatok Sokat küzdött a. kifejezésekért, de győzött: ezt bizonyítja régi no­vellái mellett az Aszály című mindmáig kiadatlan regénye, amelynek kiadására a Szépiro­dalmi Kiadó vállalkozott. (Jövő­re, 1972-ben jelenik meg.) Szépíró, gondolkodó, politikus volt. Az előadás, a szónoklás ujjongó, nagy érzését — sajátos magyar műfaji hagyományai vannak ennék, gondoljunk Köl- eseyre — már a munkás- otthonokban, diákegyesületek­ben tartott előadásai közben megélte. Ez az élménye teljese­dett ki a felszabadulás után a fo ld osztó és parasztpárti elnök­nek. Ebkor volt a szónak, ere­jének, biztonságának teljében. S a nagy elszánásból, hogy meg­győzze igazáról az embereket, nemcsak beszédek születtek, de több száz cikk is, melynek ja­vából (kortörténelmi doku­mentumok) a későbbi években nem lenne haszontalan kiadni egy válogatást, hiszen mint po­litikus is mindig látta a tények sokaságában a valóságot. Szerette, ha rendezett élelet lát maga körül: szelíd szokáso­kat, s az őt körülvevő embe­rek jellemének harmóniáját. Ezt igyekezett megvalósítani az 1949-től (ekkor vonult vissza az irodalomba) írt szépirodalmi műveiben. Ezerkilencszáznegyvenkilenc- től haláláig 10 kötetbe gyűjtve jelentek meg regényei, kisregé­nyei, elbeszélései. Mindenképpen a teljes őszin­teségre és közvetlenségre töre­kedett. Független volt ez a tö­rekvés a politikus'meggondo­lásoktól. Alapja a nép és a szo­cializmus iránti elkötelezettség volt. Gondolatait és indulatait naplójába írta bele: 1949-től kórházba kerüléséig vezette ezt a naplót. Az itt leírt gondolatok egy részéből cikkek, tanulmá­nyok kerekedtek ki. Tanulmá­nyaiból, naplójegyzéseiből hét kötet jelent meg életében. Huszonegy éven út vezetett naplóját -x- körülbelül ötezer kézírásos oldal — most vettük számba. A naplójegyzeteket a terjedelmes levéltárával együtt (mintegy tízezer levél) átadjuk a Magyar Tudományos Akadé­mia kézirattárának. Az író halála óta két Veres Péter- könyv (Történelmi jelenlét, Szárszó) jelent meg. Kiadat­lan napló jegyzeteiből készült egy újabb kötet. Régi folyóira­tokban megjelent s a még publikálatlan tanulmányaiból egy másik kötet készül. Naplójegyzeteiből és cikkei­ből még négy-öt kötetre való kiadatlan anyag, amelynek meg­jelentetése éveket vesz igénybe. Ugyancsak több esztendős mun­ka lesz leveleinek (a sárga le­velezőlapok) összegyűjtése és kiadásra való előkészítése. Nádasdl Péter PEDAGÓGIA. Panaszügyben kerestem fel a családját elha­nyagoló részeges apát az alföldi mezőváros védőnőjével. A har. mincöt év körüli férfi, bizonyí­tékul, hogy az információnk nem felel meg a valóságnak, megmutatta a tisztára kisepert konyhát és az ebédet is, amit az iskolából hazatérő három gyermekének főzött. — Nálunk most újfajta mun­kamegosztás van — magyaráz­ta —, velem ugyanis kitolt az állami gazdaság, megvonta a prémiumomat, otthagytam őket. — Mikor? — Másfél esztendje sincs még. De a feleségem dolgozik, nem szűkölködünk, Az pedig, hogy nem törődöm a gyerekekkel, rosszindulatú rágalom. Péterire és Juliska átmegy a szomszéd­ba, Jóskát meg mivel már na­gyobbacska, mindig magammal viszem a kocsmába. ASSZONY, tevéi a legfris­sebbek közül: „Tisztelt szerkesz­tőség! Községünkben megrom­lott egy házasélet, mert a fele­ség állandóan fenyegetődzik, és ha a férje ezért szól, kéri, hogy legyen szelídebb, akkor a fele­sége a szerencsétlen embert összeveri, arcát karját csúffá te­szi, mindenki csak röhög rajta. Ennek a szerencsétlen ember­nek nincs biztonságban az éle­te. Mert az asszonya már nem­egyszer megfenyegette, hogy agyonüti, vagy ami még rosz- izabb, agyonütteti. Az ünne­pek alatt is olyan történt, hogy amikor a szóban forgó ember megivott egyliterriyi borocskát, a felesége arcul öntötte egy nagy kancsó hideg vízzel. Véle­ményem szerint nemcsak ez az egy ember van megalázva, és az önérzete megsértve, hanem mindenki, aki férfinak érzi ma­gát. Nincs arra törvény, hogy az ilyen elvetemült asszonyt megfékezzék? így akkor meg is gyilkolhatják az embert. Minthogy rólam van szó, kérem a tisztelt szerkesztőséget, hogy azonnal intézkedjenek. Ha ki­jönnek, az állomás melletti res­tiben megtalálnak. Tisztelettel egy szerencsétlen ember”. Hát ilyen „kegyetlen” asszo­nyok is vannak, és ilyen „szo­morú” leveleket is kapunk oly­kor-olykor olvasóinktól. Súlyán Pál Kilencven esztendeje született Kiss Lajos, a magyar néprajz- tudomány „szögény emböre". Életében keveset emlegették, ha­lála után sem sokkal több szó esett róla, pedig alig egy évti­zede búcsúzott el (főkre azok­tól, akiket legjobban ismert és szeretett: az alföldi nehéz sor­sú kétkezi emberektől. Színésznek készült S ami­kor kezébe kapta az Okleve­les Színészi diplomát úgy érez­te, övé a világ. S hazauta­zott nagy boldogan szüleihez, nyári vakációra, Hódmezővá­sárhelyre. Ott éppen a város év­százados jubileumát megün- neplő kiállításra készültek, melybe belevonták a helybeli híres festőművészeket is, Tor­nyai Jánost és társait. Azzal, hogy gyűjtsék össze a mezővá­ros és vidéke szerteszét kalló­dó néprajzi kincseit. Ebbe a gyűjtőmunkába von­ta bele Kiss Lajost, a Mester­ként tisztelt Tornyai János. Járták együtt a tanyákat és pa­rasztházakat s hamarosan sok­szobányi értékesebbnél érté­kesebb anyag gyűlt össze; tá­lasok, szűcsmesterek, pászto­rok ltezemunkája. A kiállítás megnyílt, az anyag együtt ma­radt, megalapozódva ezzel Vá­sárhely máig híres múzeuma. S a múzeumőr Kiss Lajos lett. Ott hagyott csapot-papot, vi­lágot jelentő deszkákat, hírne­vet és dicsőséget, s minden fi­gyelmét a magyar századforduló alföldi magyar népének szen­telte. Mivel nemcsak gyűjtött, lel. tározott és kiállított, hanem megfigyelt és írt is. Első „dol­gozata” — ahogy maga emle­gette nagy szerényen — a ke­nyérsütésről szólt. Vagyis gye­rekkori megfigyelésekből s fér­fiúi szakértelemből azt vetette papírra, amit előtte senkisem. Tárgyhoz hűen, mint népraj­zoshoz illik; szépirodalmi ol­vasmányossággal, ahogy írók­nak kell dolgozniuk; történeti hely, idő s tér adottságai között, mint a történettudósok. S maga rajzolta, illusztrálta mondaniva­lóját, akár egy hivatásos rajz­tanár. Majd sorra vette az al­földi ember háza táját, a sze­gény ember malacától a „tár­gyak” szinte már titokzatos éle­téig. A parasztember semmit sem dob el; a díszes mángorló­sulyok pl. lakodalom után — népi babonából — a fejpárna alá kerül, majd a házasévek hétköznapjai közben lábnál rugdossák, később a konyhán diót törnek vele. S amikor szú szállja meg, a fáskamrában szol­gálja még mindig gazdáját. Ilyen megfigyelések ezrei adták Kiss Lajos „dolgozatainak” témáját, amikből később könyvek kere­kedtek ki, köztük a legneveseb­bek: A szegény ember élete (1939), majd A szegény asszony élete (1943), amiket később egy kötetben adtak ki, 1955-ben, a hálás tanítvány, a néprajz- professzor-akadémikus Ortutay Gyula előszavával. Kiss Lajos később Nyíregyhá­zára került, a tudós Jósa And­rás famulusának, ki megyei fő­orvosként múzeumot alapított, felásta saját költségén fél Sza­bolcs vármegyét, s honfoglalás­kori ősöknek találta meg csont­jait, táborhelyét, vette számba a sírokba temetett kincseket. S amit Jósa András megha­gyott Szabolcs másik felét, Kiss Lajos ásatta fel. Olyan kincsek­re akadt a népvándorláskorból meg a honfoglalás idejéből, hogy nemcsak múzeumaink büszkél­kednek vele, hanem külföldi professzorok is tanulmányoztak munkamódszerét. Több évtizedes gyűjtőmunká­val, faluról falura, határrészről határvégre, dűlőről dűlőre jár­va végigjárta az egykor lápos- ingoványos Rétköz több tucat faluját — amit a Tisza-szabá- lyozás tett mezőgazdasági mű­velésre is alkalmassá — s ösz- szeszedte, rekonstruálta a Rét­köz világát, mindennapi életét. Feljegyezte az utókor számára valamennyi, legapróbbnak is számító földrajzi nevét, Kiss La­jos könyvét (Régi Rétköz) nem sokkal halála előtt adta ki a Magyar Tudományos Akadémia. Amikor élete alkonyán, a Ma­gyar Néprajzi Társaságban kö­szöntötték, szokásos szerénysé­gével így válaszolt: „A Magyar Néprajzi Tudománynak a szö­gény emböre voltam és vagyok, aki anyagot hord és köveket, téglákat talyicskáz össze, hogy ebből egykor fölépüljön a Nép­rajzi Tudomány hatalmas haj­léka.” Tóbiás Áron Állok a söntéspultnál és azon gondolkodom: vajon hányán szólnak meg majd azért, hogy ezúttal nem a szerkesztőség ablakában állva, hanem innen kívánok boldog új esztendőt kedves olvasóim­nak? Mert napjainkban valahogy úgy vagyunk a söntésekkel {sörözőkkel, borozókkal), mint a konzervételekkel: sehogy- . sem akarjuk elhinni, hogy ezek is őrizhetnek valamit a kellemes ízekből, zamatokból. Sajtóban, rádióban, televízió­ban annyi kellemetlent olva­sunk, hallunk, látunk — ha belépünk valamelyikbe, akkor tapasztalunk is — a söntések világáról, hogy hajlamosak va­gyunk feltételezni: az igazi, kedves kocsmaélet már egyik­ben se, sohase lelhető fel. Pe­dig hát nem így van. A mai •öntésekben, borozókban is megtalálhatók — alkoholisták, garázda részegek, bűnözők mellett — a szórakozni vágyó emberek, az alkalmi ttaloeók, a jámbor korhelyek, a búsla- kodók, a jókedvűek, az eleset­tek. Csakhogy ők nem a haj­dani, hanem korunk kocsmái­nak „hősei”. Én sokszor talál­kozom velük, különösen így szilveszter táján; most is őket keresem, emlékezetemben — és a söntáspult ünnepi hangu­latában. Szeretném például, ha most összeakadhatnék néhai tanító- mesteremmel, a borivás öko­nómiájának modem apostolá­val. Rég levitézlett időket idé­zett pedig, úgy külsőleg (cilin­der, hosszú kabát,' kalucsni), oktatása azonban napjaink szélsőséges emberéhez szólt, „Soha ne virtuskodj az itallal, egy hajtásra ne ürítsd poha­radat, inkább tölts a maradék­hoz — egy kis öncsalás min­dig kell ahhoz, hogy megbir- kózzz az itallal és az élettel”. De hol van már ő? Mennybeli*. söntések látogatóit oktatja. Vagy szeretném, ha hozzám lépne a Doki, „Hol szilveszte­rezel,' testvér?” és elém tenné a borral teli poharat, hogy koccinthasson velem, ahogy legelőször ismeretlenül is elém tette, mintha réglátott barátja lennék, mint ahogy minden alkalommal öt-hat pohár bort osztott azét a borozóban, is­merősök és ismeretlenek kö­zött, valami nagy-nagy testvé­riség jegyében, a pénzes or­vos jogán, rossz kis csehók ol­csó krisztusainak. Mennyi emberség, emberi sors, vagy legalább arra törek­vő szándék - elevenedik meg, még az emlékezetemben is — de hadd nézzek körül, most és itt, akárcsak egy percre! Közelemben bámul pohará­ba a Chat Nőire — ahogy itt hívjuk — az éjfekete hajú kis ápolónő, munka után van mór, nem fehér köpenyben, ami­ben először szaladt le ide a kórházból, hogy felhajtson egy pohár bort, hogy megszabadul­jon a halál látványától ;„s mert a bor csakugyan jó szabadi- tónak bizonyult, hát azóta hoz­zá folyamodik, valahányszor szabadulni kell valamitől, csó­koktól, csalódástól, gondoktól, fáradtságtól. Mellettem őszülő hajú, ma­gányos férfi, én eddig még sohasem láttam itt, várom hát, hogy megszólít, hogy mesélni kezdi életét, mert itt minden­ki bemutatkozik egyszer, el­mondja a maga kis életét — hány ilyen életet őrzők már emlékezetemben I Igen, még egy korty a borból és kezdi. .Tudja, uram, hogy először Iszom le magamat életemben?! Én nem szeretem a szeszt. De, ismeri itt kint a sarkon azt a bazáros trafikot? No, annak a vezetője a feleségem. És ma­reggel elhagyott, végleg.” Né­zem újdonsült ismerősömet, bemutatkozása is új a szá­momra, eredeti — ugyan hányadszor mondhatja most el, hogy életében először nyúl borospohárhoz?! Mert szeretnek4 Játszani ezekben a söntésekben. Lám, a boltvezető is ráér* most — még kevesen vagyunk, asszo­nya egyedül ellát bennünket — játszik hát ő is, vállalko­zó szellemű vendégeivel: a pultra könyökölve (egymásnak támasztott karokkal, egymás kezét markolva) sorra össze­méri erejét velük. Fejünk fe­lett színes papírszalagok, lam­pionok — szilveszter estélye közeledik — körülöttünk füst, zaj és szeszgőz, de most még egyik sem elviselhetetlen mér­tékben. A játék napja ez, a maskaráé, a szilveszteri bálo­ké, új évi malacoké — így az­tán megengedhetőnek tartom, hogy innen hangozzék a jó kí­vánság: Boldog új esztendőt! Szüts László SZABAD FÖLD A Hazafias Képíróm falusi hetilapja A szerkesztő bizottság elnöke: Szentkirályi János Főszerkesztő: Eck Gyula •zerkesztőség: Budapest vm.; Somogyi Béla utca í. Telefon: 142—220, 138—8S1 Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat Budapest Vili.. Blaha Lujza tér 8. Telefon: 343—100, 143—220 Felelős kiadó: Csollány Ferenc Terjeszti a Magyar Posta E őfizethető minden postahivatalban és a kézbesítőknél Előfizetési díj: 1 hőnapra 5 forint negyedévre 16 forint Beküldött kéziratokat Bem érzünk meg és nem adunk vissza. Index: 25 777. Szikra Lapnyomda A Szabad Föld levélcíme: Budapest 8. Pf. 82.

Next

/
Thumbnails
Contents