Szabad Föld, 1975. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-06 / 27. szám
lt)75. JÚLIUS 6. Harminc év a vizeken A Halászati Termelőszövetkezetek Szövetségének küldöttközgyűlésén ünnepélyes külsőségek között emlékeztek meg a mozgalom születésének harmincadik évfordulójáról. Három évtizede annak, hogy a vizek népének történelmében is eldőlt az „ezeréves per”. Harminc éve, 1945 nyarán jelent meg az a kormányhatározat, amely a vizeket állami tulajdonba vette, a hasznosítás jogát pedig a hivatásos halászok szövetkezeteire bízta. Nem nagy ez a mozgalom, hiszen a tizenkilenc húsz másfélezer tagot számlál, de jelentős. Munkájuk eredménye, hogy évenként mintegy negyven deka halhúst tesznek le minden magyar állampolgár asztalára. Illetve nem is jó a hasonlat, mert a lakosság ennek a halnak jelentős részét a htsz-ek ízléses halászcsárdáinak asztalainál fogyasztja el. Nagy utat tettek meg a halászok szövetkezetei. Éves fogási eredményük az első időszakban még tízezer mázsa körül ingadozott, tavaly pedig már hajszál híján elérte a negyvenezer mázsát. Egész éves árbevételük még 1957-ben is csak 53 millió forint volt, tavaly viszont már 370 millió. Persze a csárdák forgalmával és a kisegítő üzemágak termelésével együtt. Elismerés jár ezért a jubiláló mozgalomnak. A központi és a helyi ünnepségek hangulata azonban nem felhőtlen, mivel — önhibájukon kívül — létkérdést jelentő gondokkal küszködnek a halászok. Életterük a víz, mégpedig a folyók, a holtágak, a kisebb tavak. Élővizeink romlása azonban már az iparosítás térhódításával, a XIX. században megkezdődött, és azóta — úgy tűnik — feltartóztathatatlanul erősödik ez a folyamat. Az élővizekből megélni egyre nehezebb, ráadásul pedig a civilizáció fejlődésével, a szabad idő növelésével egyre többen tartanak igényt az élővizek időszakos vagy egész éves használatára. A halászok aggódnak. De az ősi halászati mesterségért — távlatait tekintve — nem kell aggódni. Hazánkban a halfogyasztás más országokhoz mérve nevetségesen alacsony. A halhús viszont rendkívül egészséges táplálék, az alacsonys fogyasztásba nem óhajtunk beletörődni. Kell tehát a hal, a halász, persze a működési terület lassanként áthelyeződik. Az állampolgárok asztalára kerülő hal nagyobbik részét már most is tavakban nevelik, a szó mezőgazdasági értelmében termelik. Ebbe az irányba tartanának a halászati szövetkezetek is, de az áttéréshez, a beruházáshoz kevés a földjük, a pénzük. Az évforduló most reflektorfénybe állítja nemcsak a halászati tevékenységet, hanem az ezzel kapcsolatos gondokat is. Reméljük, hogy ez a fokozott figyelem közelebb segít a megoldáshoz. F. B. Harmattól harmatig korán kezdődött az aratás Békés megyében, a sárréti termelőszövetkezet gabonatábláin. Ott messze, a gépek roppant sáskateste csupaszítja a földeket. Itt a poros dűlőúton aranynyal megrakott szekér jön. Görnyed a kocsiderék, rajta vállas szalmaépítmény vastag árnyékot vet. Két öreg hajtja a fáradt lovakat. — Korán kezdődött az aratás — mondja az egyik, véget vetve a lovakat kimerítő, nyikorgó döcögésnek. — Mi már nem aratunk, csak kijöttünk egy szekér szalmáért. Álomnak visszük, be a marhákhoz. — Meg látni akartuk — mondja a másik. S a kalap árnyékában megbújt arc átrendeződik, talán a múltra gondol, talán arra, amit Ambrus Sándor mesélt. A portól rekedt kombájnosok épp heccelődni kezdtek egymással, amikor vadászpuskás, egyenes tartású ember termett az éles tarlón és megindult felénk. Megállt, figyelte a könynyedén forduló kombájnt, aztán odajött. — Ambrus Sándor vagyok. Tarlófelelős. — Annak mi a dolga? — Vigyázni, hogy a fordulóknál a sarkokat is levágják ... — Ehhez puska kell?! — Megy az anélkül .. De én mezőőr is vagyok. Meg ilyenkor előkerülnek a rókák. Arra kell a puska. — Szóval maga nem arat. — Már nem. De volt úgy, hogy bizony keményebben megdolgoztunk. Ötvennyolcban történt. Én brigádvezető voltam, az akkor még „Viharsarok” termelőszövetkezetben. Később érett a gabona, mint most. A vezetőség jó előre leszerződött a gépállomással, hogy kombájnokkal levágatják. Két brigád volt a növénytermesztésben, összebeszéltek az emberek, mert féltették a termést, mert kombájnt nemigen láttak még akkor, csak néhányszor ezeket az AC-gépeket, ahogy mentek a földön térdig érő tarlót hagyva maguk után, elszórva a szemeket. Levette a kalapját, megrázta verejtékes homlokú fejét. — összebeszéltünk. Mindenki azt mondta, ne hagyjuk pocsékolni a gabonát. És reggel, amikor a harmat már fölfele indult, kint volt a két brigád és kaszával vágtuk a búzát. Estig meg másnap, ki tudja meddig... Mire a kombájnok kijöttek, learattunk. — A vezetőség mit szólt? — Nem haragudtak. A kombájnokat politikai okokból hívták. A kiskaszában ők is jobban megbíztak. Minket azért — a két brigádvezetőt — megbüntettek. A kötbért a gépek után nekünk kellett megfizetni. Azt hiszem, kétszáz-kétszáz forint volt. Nagyot nevetett. — Megérte — mondta és a puskára csapott. Az egyik kombájnosra nézett. — Verni kéne, mi, hogy kaszát fogjatok!... — Hát... röugrott a gépre Boruzs József, aztán bele a búzába. Apró, éles tarló vérzett a nyomában, hatalmas potroha nőtt a gépnek, üresen, kifosztva maradtak a kalászok. Minden szem elindult kenyérré válni. Ambrus Sándor utána nézett. — Ez igen. Kiskasza?!... — Somogyi István 20 éves. Most arat először. Odaáll a kombájnnal a vontató mellé, és zúdítja a búzaszemek zivatarát a pótkocsiba. Aztán magára hagyja a gépet. — Miért van az, hogy az ember aratáskor sokat gondol a múltra? — Nem tudom. Talán azért, mert olyan nehéz volt és mégis, az életet jelentette A kenyeret. Szenvedést a jóért. — És ma? Ma nem szenvedés? — Csak a por — és a puhaszürkére porosodott testére mutatott, amelyen apró patakok csorogtak. — Meg a meleg. De az aratáshoz meleg kell, hogy a gabona száraz legyen. — Este? — Sör. Az ifjúsági klubban. — Mennyit dolgozik? — Tizenkét-tizenhárom órát. — Nem sok? — Nem. — Mennyit keres? — Remélem a négyezer forint meglesz. Mázsánként egynegyvenet fizetnek. Jó párszor kell fordulni, hogy legalább a napi kétszázötven mázsa meglegyen. — Miért olyan nagy dolog az aratás? , — Hát... mindenki figyel, mindenki érdeklődik. Az egész ország. Harmattól harmatig dolgoznak. Reggel kimennek, és akkor kezdik vágni a gabonát, amikor a forrósodó nap már fölszívta a harmatot. Estig aratnak a kombájnok, döcögnek a szemszállítók — hordva óránként a friss vizet, s üdítő italokat is —, nézelődnek a mezítlábas gyerekek, talán rámerészkednek az éles tarlóra is... Estig, amíg újra tele lesznek a kalászok, az éjszaka hús könnyeivel. Harmattól harmatig. S az öreg ráncos kezű emberek arra gondolnak, hogy ez más, mint látástól vakulásig. Bánki Péter SZABAD FÖLD 3 Az első búzaszemek Az Érsekcsanádi Búzakalász Tsz főagronómusa, Salt Árpád és Turcsányi József kombájnos ellenőrzi, mennyi a szem veszteség a gép után. Alul, bal oldalt: az új magtárak. Lent: régi hagyomány szerint a búza acélosságát foggal „kóstolják meg”. (Berendi Ferenc felvételei)