Szabad Föld, 1984. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1984-07-07 / 27. szám

, 2 SZABAD FÖLD 1981. júl; A közelmúltban ügyes-bajos dolgaimat intézni az egyik ke­rületi rendőrkapitányságon jártam. A kapuban — nem kis meglepetésemre — csinos, szép arcú rendőrlány teljesített szol­gálatot. Olyan, akire férfiember­nek lehetetlen volt nem felfi­gyelni. Azon morfondíroztam, hogy meg kellene dicsérni az egyenruhát, milyen jól áll ne­ki, de valahogy nem vitt rá a bátorság. Hiába, az egyenruha tekintélyt parancsol... De a tollforgató ember kíváncsisá­ga csak nem hagyott nyugodni. Meg kellene ezt a kislányt szó­laltatni, vajon mit mondani a munkájáról, a rendőri hivatás­ról. Meg is próbáltam beszédbe elegyedni vele: — Mondja, nem unalmas egész nap itt a bejáratnál áll­dogálni? — Szórakozásnak kissé unal­mas volna, de munkának, vagy­is szolgálatnak egyáltalán nem. — Majd kétkedésemet látva, Így folytatta: — Különben, ha rászán egy kis időt, könnyen meggyőződhet róla. A bejáratnál valóban nagy volt a sürgés-forgás, szinte egy­mást érték az emberek. De azért egy kis beszélgetésre ju­tott ideje. — Egy éve teljesítek rendőri szolgálatot, amint láthatja, őr­mester vagyok. A barátnőm­mel együtt határoztuk el, hogy rendőrök leszünk, és az érett­ségi után egy szép napon fog­tuk magunkat, felutaztunk Bu­dapestre. Itt elmentünk a főka­pitányságra, és közöltük, hogy szeretnénk beállni rendőrnek. Végül sikerült is. Azt, hogy a szolgálat mit je­lent, magam is érzékelhettem. Percenként érkezett valaki és a csinos őrmesterlánynak min­denkivel szót kellett váltani. Kissé félrehúzódva figyeltem a gyors, udvarias eligazításokat, s egyszercsak: — Pardon, egy pillanatra, várjanak! — szólt az őrmes­ternő határozottan, és már fu­tott is ki az utcára, a kapitány­ság elé. Egy gépjárművezetőt szólított fel a továbbhaladásra, még mielőtt az illetőnek mód­jában állt volna az autót bezár­ni és távozni. Tiltott helyen akarta hagyni a kocsit. ★ Alig érkezett vissza futástól kipirulva a lány, egy hetven kö­rüli hölgy szokatlan problémá­val fordult hozzá: — Kedveském, én feljelentést szeretnék tenni. — Milyen ügyben? — érdek­lődött az őrmesternő. — Tetszik tudni, a dolog úgy volt, hogy... — kezdte, s az­után hosszan mesélte az esetet. A lényege, hogy valahol a tro­lin valaki ellopta a kulcsait, és ő most nem tud bemenni a laká­sába. Arra a kérdésre, hogy hol voltak a kulcsok, a néni meg­mutatta a táskájában a helyet, ahová a pénztárcája mellé — állítólag — tette. Az őrmesternőnek gyanús volt a dolog: hogyan lehetséges, hogy a tolvaj egy kulcscsomót elemei, és ugyanakkor a tárcát a táskában hagyja. Udvariasan, vigyázva, nehogy megbántsa, javasolta a néninek, hogy men­jen ki a közeli térre, üljön le a padra és nyugodtan nézze át még egyszer a zsebeit, meg a csomagját, hátha a kulcs még­is előkerül. — Előfordulhat, hogy az em­ber nem pontosan emlékszik, hová tette — próbálta nyugtatni az idős asszonyt. — Az, kedveském, kizárt. Én nagyon is jól emlékszem, sőt még azt is sejtem, hogy ki lop­ta el. — Nocsak, ismerős volt ta­lán? — Dehogy, csak volt a trolin egy rossz külsejű, egy olyan ún- szimpatikus alak, őrá gyanak­szom. Közben újabb ügyfelek jöt­tek, mentek, a telefon is meg­megszólalt, de az őrmesternő változatlan türelemmel és ud­variassággal próbálta a nénit megnyugtatni, és a kulcs továb­bi megkeresésére rábeszélni. Miután az ügyfél távozott, el­ismerésemet fejeztem ki a tü­relmes rendőrlánynak, s ő mo­solyogva csak ennyit mondott: — Nincs ebben semmi, ez a hivatásom. Különben higyje el, a néni azóta már meg is találta a kulcsait. Képzelje el, mi vol­na, ha minden apró dologgal beküldeném az ügyfeleket a kollégákhoz. Elhiheti, jut nekik tennivaló így is bőven. Megköszöntem a beszélgetést, bementem a kapitányságra, s amikor kifelé jöttem, az őrmes­ternő már ismerősként fogadott: — Képzelje, visszajött a néni, megtalálta a kulcsait. Látja, megérte... Hajdú Sándor Nemrég jelent meg a népi ellenőrzésről szóló tör­vények és rendeletek egy­séges szerkezetbe foglalt szövege. E szövegből az alábbiakban néhány tételt ismertetünk. A népi ellenőrzés általá­nos hatáskörű, állami el­lenőrző szervezet, amely feladatait az állampolgárok széles rétegeinek az ellen­őrzési munkába való be­vonásával, a társadalmi szervezetekkel együttmű­ködve oldja meg. A népi ellenőrzés részt vesz az ország gazdasági, szociális, egészségügyi, kulturális fej­lesztésével, illetőleg a la­kosság életkörülményeivel összefüggő célok megvalósí­tásának ellenőrzésében, gaz­dasági és társadalompoliti­kai szempontból fontos kér­désekben véleményt ad a Minisztertanács számára a költségvetést és a zárszám­adást megállapító törvény- javaslathoz. A népi ellenőrzés segít­séget nyújt a törvényesség és az állampolgári fegye­lem megszilárdításához, a nemzeti vagyon gyarapítá­sához, a társadalmi tulaj­don védelméhez, a vissza­élések leleplezéséhez. A népi ellenőrzés javas­lataival előmozdítja a hi­bák okainak megszünteté­sét, a hiányosságok meg­előzését, a kedvező tapasz­talatok elterjesztését, fi­gyelemmel kíséri az el­lenőrzéseket követő intéz­kedéseket, fellép a mu­lasztókkal szemben, figye­lemmel kíséri a közérdekű bejelentések, javaslatok, valamint a panaszok inté­zését, tapasztalatairól tájé­koztatja, az illetékes álla­mi szerveket. A népi ellenőrzési bi­zottságok az üzemi gyűlé­sek, a közgyűlések, az an­kétok, a sajtó, a rádió és a televízió nyújtotta lehe­tőségek felhasználásával gondoskodik a vizsgálati megállapítások és a ta­pasztalt hibák kiküszöbölé­sére tett intézkedések nyil­vánosságra hozataláról. — Csőri kan ász mit főztél? — Tüdőt káposztával. — Mivel rántottál alá? — ILusa szalonnával. A Bakonyba igyekezvén, át kellett mennem Csórón is, ahol a község névtábláját megpil- latva mindjárt a fenti híres kanásznóta jutott eszembe. Mi­közben halkan dúdolni kezd­tem, az az ötletem támadt, hogyha már itt vagyok, felke­resem e mostani csőri kanászt, és megkérdezem tőle: ismeri-e ezt a régi dalt, s ha igen, szo- kott-e ő is tüdőt káposztával főzni? De mindenekelőtt bementem a tanácsházára, hogy megtuda­koljam a kanász nevét és lak­címét. — Nálunk kanász? — nézett rám csodálkozva Magyarov Miklósné elnökasszony. — Hir­telenjében meg sem tudom mondani, hogy ki volt Csór utolsó kanásza. Várjon csak! Alighanem Bazsó József... De ő már meghalt... Utána a köz­ségi konda is eltűnt... — Ezek szerint Csórón disz­nó sincs? — Azt nem mondanám. A konda helyébe most a sertéste­nyésztő szakcsoport lépett. Borbás Sándorné a helyi meg­bízott. De amennyiben a régeb­bi dolgok érdeklik, azokról Se­regély Józsi bácsit, a nyugdíjas tanácselnököt kérdezze. Ugyan­is az ő idejében még kijárt a konda, és kánásza is volt a fa­lunak. Seregély József készségesen állt rendelkezésemre, és mond­ta, amit erről a témáról tudott: — Utoljára a konda 1970-ben ment ki a legelőre. Akkoriban csapták a téeszünket az Lszka- szentgyörgyihez, s mivel a köz­pontot is oda tették, sokan más foglalkozás után néztek. Azóta nincs se konda. se kondás. Az utolsó csőri kanász Bazsó József volt. De már nem él, a gánti szociális otthonban halt meg két éve. A pásztorház még megvan, Szemenyei József vette meg. A legelőt pedig — amit mi pás­komnak mondunk — részben felszántották, részben pedig bérbe adták a pusztaszabolcsi téesznek. Most növendékmar­hák legelnek rajta. Együtt mentünk át Borbás Sándornéhez a csőri sertésügyek mai legfőbb tudójához és inté­zőjéhez. — Először is a nóta felől fag­gattam: — Ismeri-e? — Még nem hallottam. De ha káposztáról is szó van benne, akkor valóban csóri nóta lehet, mert a mi falunk mindig híres káposztatermelő hely volt, itt mindent káposztával főztek, s főznek még a mai napig is, mert a falun aluli, úgynevezett Sárréten jelenleg is káposztaföl­dek vannak. — És a disznóhús hova tűnt a káposztából? Nincs már sér­tés Csórón? — Sertés van, csak konda nincs. Ólakban nevelik a ' :ó- nak valót. Saját fogyasztásra, meg szerződve a szakcsoporttal. — Most például hány szerző­dött sertés van a faluban? — Hatszáz. De ezren felül szokott lenni. Ha jó termés mu­tatkozik, akkor több malacot vesznek az emberek. — Kik foglalkoznak sertéstar­tással? Egy irkát hozott ki, abból sorolta: — Az idén húsz portával van szerződésünk. A sógornőm, Borbás Erzsébet például tíz hí­zó leadására szerződött. \ leg­több hízót — 40 darabot — Nagy Ferenc adja le. Utána Balogh Béla, Sípos Gyula, Né­meth István következik. — És maga, mint megbízott, tart-e sertéseket? — Tavaly huszonkilencet ad­tam le. Az idén húszra szer­ződtem, de ennél valamivel több lesz. — Mikor tartottak több ser­tést a faluban, régen, vagy most? — Amikor kanász volt. Ak­kor minden háztól egy vagy több anyadisznó járt ki a lege­lőre. Most csak a régi parasz­tok, meg a fiaik foglalkoznak vele. Azok, akik még kaszálni tudnak. — Mióta intézi a szerződéses hizlalás ügyeit? — ötvenkilenc óta. Jelenleg mint a sárszentmihályi Gor- zium Áfész szakcsoportjának helyi megbízottja. Én szerződ­tetek, nekem szólnak a gazdák, hogy s mint állnak a hizlalás­sal. Megnéztem a hajdani községi pásztorházat. Talán éppen eb­ben lakott ama bizonyos nóta­beli csóri kanász is, aki hasa- szalonnával rántott alá a ká­posztának. A ház kezd polgárias külsőt ölteni. Virágos udvarán gyerekek labdáztak ... Ari Kálmán „VESZÉLYES ÜZEM" — Jobban is vigyázhatnál a fűnyírásnál Géza, mert a nyár végére kisebb leszel, mint a kertitörpe..# (KRENNER ISTVÁN RAJZA) SZABAD FÖLD A Hazafias Népfront és a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának hetilapja Főszerkesztő: Eck Gyula Főszerkesztő-helyettes: Söptei János Szerkesztőség: Budapest Somogyi Béla U. 6. 1978 Telefon: 138-821. Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat Budapest. Blaha Lujza tér 3. 1959 Telefon: 343-100, 336-130 Felelős kiadó: Till Imre vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely posta­hivatalnál. a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlap Irodá­nál (KHI) Budapest V., József nádor tér 1. 1900 személyesen vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 315—96 162 pénzforgalmi jelzőszámlára. Előfizetési díj 1 hónapra 12 Ft. negvedévre ^6 Ft Beküldött kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk viasza. Index: 25 777 14—3322. Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató ISSN #133—0950 Őrmesteriány, szolgálatiban A csőri kanász nyomában

Next

/
Thumbnails
Contents