Szabad Föld, 1989. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-04 / 27. szám

is Vállalkozó orgoványiak A bácsi töpörödött, és az első alka­lommal némileg zavart is volt talán. Amíg viseltes tarisznyájában kotorá­szott, a takarékszövetkezeti ügyintéző arra gondolt: bizonyára aprópénzt gyűjtöget, hogy lottószelvény megvá­sárlásával birizgálja a szerencsét. Ugyancsak meglepődött, amikor a bütykös ujjak százezer forintot számol­tak le elé. Érdekes, sőt ámulatba ejtő emberek, persze nem csupán a betétesek, hanem a hitelért folyamodók között is szép számmal akadnak — tudtam meg Konfár Józseftől, az Orgovány és Vidé­ke Takarékszövetkezet ügyvezető igaz­gatójától. — Köztük említette azt a gépkocsivezetőt, aki félmilliót kért­ ezüstrókák vásárlására. Ma nyugat­európai országokba exportál, többféle prémet. Aztán egy lakatost, aki a kül­földről behozott tetőablakok diadalút­­jára fölfigyelve, saját — a Kermi által is elfogadott — prototípust szerkesz­tett, amelyeket a korábbi ár feléért épít be a gépkocsikba. — Nos, neki kétmil­lió forint kellett a sorozatgyártás bein­dításához. És mert a rendeletek csak egymilliót engedélyeztek, társult egy kisiparossal. A kért összeget egy he­lyett fél év alatt fizették vissza. A leghosszasabban egy üzemgaz­dász fiatalról beszélt Konfár József. Arról, aki a tanulmányainak elvégzése után kétszáz márkával a zsebében ki­utazott az Amerikai Egyesült Államok­ba. Ott másfél évig dolgozott egy far­mer mellett, aztán hazajött a falujába, ahol most ötödmagával számítógépes programokat készít. Először az álló- és forgóeszközök nyilvántartását, később a mezei leltárkészítést dolgozták föl Hogy milyen színvonalon, azt jól érzé­kelteti talán, hogy ügyfeleik között olyan cégek vannak, mint a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát. A bámulatba ejtő emberek sorát bő­víteni eggyel: Konfár Józseffel, az ügy­vezető igazgatóval. Azzal, aki sokat tett azért, hogy az 1961-ben megala­kult takarékszövetkezet tagjainak szá­ma 300-ról 14 ezerre, betétállománya 400 ezerről 400 millió forintra, vagyona pedig a nulláról 47 millióra növeked­jék. Azzal, aki most milliókat ruház be egy Baja környéki gyógyszálló és egy orgoványi étterem építésébe olyan el­képzeléssel, hogy az ebből származó haszon olcsóbbá teheti majd a hitel­­nyújtást. Azzal a Konfár Józseffel, aki úgy véli: egy pénzintézet nyereséges működtetéséhez a hideg számítások nem elegendők. Közelebb kell kerülni az emberekhez, meg kell ismerni a ter­melési kultúrájukat — és ehhez semmi sem alkalmasabb, mint a bizalmon ala­puló együttműködés. — káposztás — 1989. JÚLIUS 4. Nemzetközi sajtótájékoztatót tartottak az MSZMP újonnan megválasztott elnökségének tagjai: Nyers Rezső elnök, Grósz Károly főtitkár, Németh Miklós miniszterelnök és Pozsgay Imre államminiszter. MTI Fotó : Varga László Csaknem ellátnak hazáig... Egy derűs, középkorú férfi járja az erdélyi menekültek táborait Debrecen­től Békéscsabáig, és „gyűjti” magához a fiatalokat. Gyűjti, mégpedig jóleső érzéssel, mert úgy érzi, két jó ügyet is szolgál egyszerre. Munkaerőt szerez a csodálatos, tízemeletes gyulai gyógy­üdülőnek, és munkát, hajlékot, megél­hetést­ biztosít a rászorulóknak. Jelen­leg negyvenhét magyar és hét román nemzetiségű fiú és lány, ifjú házaspár dolgozik már a különböző munkahe­lyeken, a konyhán, az éttermekben, az uszodában, a szaunában, a sportsze­reknél. S úgy tűnik, ez a létszám még nőni fog, mert az igazgató, Dömény Ferenc továbbra is utazik, telefonál, le­velez, hogy az újonnan érkezettek kö­zül felvegyen, el tudja helyezni őket. — Miért viseli annyira szívén az er­délyiek sorsát? — Mert egykoron magam is mene­kültként érkeztem a Felvidékről, job­ban bele tudom élni magam a helyze­tükbe — válaszol a joviális külsejű igazgató, de hozzáteszi: — Engem saj­nos nemcsak a jóindulat, hanem a na­gyon kemény érdek is vezet. Itt ugyan­is minden ellenkező híreszteléssel szemben, kevés a munkaerő, ezt azért tudom egészen pontosan, mert én va­gyok a városi szakszervezeti titkár is, és egy meglehetősen pontos felmérést készíttettem az elkövetkezendő évek munkaerőhelyzetéről. Nekünk ezután is munkaerő-problémáink lesznek, mert legnagyobb fájdalmunkra na­gyon keveset fizethetünk alkalmazot­tainknak. Egy felszolgáló például 3800 forintot kaphat, ezért a pénzért helybé­li fiatal nem jön hozzánk, de még a környező községekből sem. Ellenben van valami, ami a menekülteknek töb­bet jelent a szép fizetésnél, ez pedig a teljes ellátás, szállás, sportolási, szóra­kozási és kulturális lehetőség. S mind­ezért néhány száz forintot fizetnek ha­vonta. . S az igazgató lelkesen dicséri az er­délyieket. Nagyon takarékosak, s a legtöbbjüknek az a célja, hogy előbb­­utóbb egy kis házat vegyen valamelyik faluban, tanyán. Erre több példa is van: az egy évvel ezelőtt érkezett na­gyon ügyes Attila már a közeli faluban gazdálkodik, s rövidesen meg is háza­sodik itt megismert szerelmével. Né­hány kárpitos Vésztőn egy remek kis gmk-t alapított, s már meg is kapták a magyar állampolgárságot. Két trakto­ros az egyik tsz-ben helyezkedett el, már egy kis házat is vett. De került már innen a különböző településekre lakatos, asztalos, cipész, szabó, eszter­gályos, s a falu örömmel fogadja őket, mert végre kisiparos került a közelük­be. — Meg is kérdezte egyik-másik vál­lalati igazgató — nevet fel Dömény Fe­renc —, megéri neked, hogy idehozod őket, aztán alighogy megmelegszenek, továbbállnak? — Megéri — válaszol szinte magá­nak —, mert azért a többség, akinek eddig nem volt szakmája, itt marad, másrészt bűn lenne megakadályozni, hogy valaki a szakmájában helyezked­hessen el. Egyébként a hosszú beszélgetés so­rán az is kiderült, hogy ebben a hatal­mas üdülőben is szükség van minden­féle szakmunkásra. Itt is kell vízveze­ték-szerelő, festő-mázoló, lakatos, var­rónő, kárpitos . . ., s ha valaki nyugdíj­ba megy — jövőre többen is — az er­délyiek közül helyükbe léphetnek. Ma huszonhatan tanulnak közülük, s egy év múlva vizsgáznak, aminek eredmé­nyeképp államilag elismert felszolgálói szakmunkás-bizonyítványt kapnak. De természetesen más tanfolyamokra is beiskoláznak (pár száz méternyire van a szakmunkásképző intézet és a szakközépiskola) fiatalokat, szívesen küldik őket nyelvtanfolyamokra, ab­ban a reményben is, hogy két-három év múlva idegenvezetőként dolgoznak majd, esetleg szállodai portásként. Csinos egyenruhába öltözött lányok­kal, fiúkkal ülünk az összetolt asztalok mellett. Sok mindent láttak-hallottak, éreztek már, noha őket fizikailag nem bántalmazták. Legtöbben az érettségi utáni munkavállalástól féltek, attól, hogy elviszik őket Románia túlsó felé­be, sok száz kilométernyire szüleiktől, testvéreiktől, el a magyarságtól, szét­szórva a románok közé, mint ahogy az sok érettségizett ismerősükkel meg­esett. Egy szép arcú román fiatalember az élelmiszerhiánnyal, a rideg életmi­nőséggel indokolja jöttét. Aztán egy fi­ligrán fiatalasszony, gondterhelt férjé­vel ... Kicsinyeiket a nagymamánál hagyták, a gyors családegyesítés remé­nyében. Már régen készültek, de vala­mi mindig visszatartotta őket. Az utol­só csepp, amitől betelt a pohár az volt, amikor a magyar iskolában az igazgató rendőrrel verette meg a gyerekeket, mert állítólag nagy volt a hajuk. A fiatalasszony varrónő, itt felszol­gálóként fog dolgozni, férje esztergá­lyos, jó kilátásai vannak egy magán­kisiparosnál szép fizetésre. Gyulai ro­konoknál laknak. Bár tetszik nekik a város, vágyuk, egy kis darab föld és egy ház, ahol nyugodtan gazdálkod­hatnának és élhetnének gyerekeikkel együtt. Mert a közeli családegyesítés­ben nagyon reménykednek. Most min­denkit az állampolgárság megszerzése foglalkoztat az ittlévők közül, a házas­párt is. De a honvágy időről időre oda­szólítja őket a szálló tizedik emeletén elhelyezett csillagászati távcsőhöz, me­lyet ha Románia felé fordítanak, csak­nem ellátnak hazáig . . . Rapai Piroska SZABAD FÖLD 3 Ezekben a hetekben Európa legtöbb országában takarék­lángra áll a társadalmak élete, az állampolgárok ugyanis meg­szolgált és megérdemelt nyári szabadságukra készülődnek. Tíz- és százezrek kerekednek föl s lepik el a világ légi és földi országútjait, hogy aztán majd­­ ki-ki a maga többhetes pihenő­je után — ott folytassa a munkáját, ahol most abbahagyja. Nincs ebben semmi különös; természetes tartozéka ez már jó idő óta a nálunknál szerencsésebb történelmi múlttal rendel­kező országok állampolgárainak és nem kell sem nagypocakú, vastag szivart rágó tőkésnek, sem az úgynevezett és a szemi­náriumokon oly sokat emlegett „úri osztályához tartozónak len­ni ahhoz, hogy köznapi realitás legyen azok számára mindez, akik év közben a napi munkájukat tisztességgel elvégzik. Megértem és rögvest csillapítani szeretném azt a magyar állampolgárt, aki most fölháborodik és azt mondja: ő is tisztes­séggel végzi a dolgát, mégsem képes a családja számára még csak megközelítőleg sem hasonló lehetőséget biztosítani. Ki, vagy mi fosztja meg őt ettől? Nos, először is: ez ilyen sarkosan azért nem igaz, mert ne­künk is volt már néhány olyan esztendőnk, amikor azt hihettük, mi is kezdünk fölzárkózni e téren is Európához. Sajnos illúzió volt, most fizetünk érte. Aztán: mi sem volna könnyebb dolog, mint két kézzel mutogatni ez ügyben is a történelemre — a tá­voli és a közelmúlt évekre —, de aligha lenne ez több annál, mint közömbös sebtapaszt tenni egy ország — mélyebb régió­kat érintő — sérüléseire. Tudomásul kell vennünk, hogy ez a nyár nekünk, magyaroknak nem a pihentető üdülések nyara, ha­nem olyan nemzetmentő, történelmi időszak, amikor a takarító­nőtől a miniszterelnökig mindenkinek egy ügyet kell szolgálnia: hazánk társadalmi, politikai-gazdasági megújhodását, talpraállí­tását. Tudom, naponta halljuk, írjuk, mondjuk ugyanezt, rádióban, újságban, utcán és a sarki fűszeresnél, és túl nagyok már ben­nünk az indulatok, a felgyülemlett feszültségek ahhoz, hogy ezt így, egyszerűen, füstölgés nélkül tudomásul vegyük. Pedig nincs más kiút! A bajainkból való kilábalás érdekében föl kell vállalnunk a lemondásokat, köztük bizony sokunknak a nyári pi­henés feladását, a másoktól oly gyakran elirigyelt családi üdülé­seket is. És nem is csak azért, mert nincs rá pénzünk. És nem is csak azért, mert a fölvállalt munka nem engedélyez rá időt. Ha­nem egyszerűen azért, mert ez az ország s benne az állampol­gárok többsége ma lelkileg vigyázzban áll és nincs az a csoda­­üdülője a világnak, amely ezt a lelki stresszt, ezeket a sejtjeink­be ivódott gondokat feledtetni tudná. Nem is lehet. Ezeket ugyanis nem feledtetni, hanem megoldani kell, en­nek pedig ára van. Több és nagyobb, mint egy nyári üdülés! Ez­zel együtt is azt kívánom mindazoknak, akiknek rövidebb-hosz­­szabb nyári pihenőre módjuk s alkalmuk nyílik, hogy töltsék el kellemesen, új erőt gyűjtve. Akinek meg ez most elmarad, az re­ménykedjék velem együtt abban 1989 júliusában, az esztendő 27. hetében, hogy kárpótol majd bennünket egy gondjaiból kilá­baló Magyarország a mostaninál szebb, ígéretesebb sok-sok nyara.

Next