Szabad Föld, 1992. július-december (48. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-07 / 27. szám
1992. JÚLIUS 7. Megkezdődött a meggy és a zöldborsó feldolgozása a Nagykőrösi Konzervgyárban. (Geleta Pál felvételei) Társadalmi agrárparlament Az ezeréves perben dőlt el? !— magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar legjelen- / atősebb érdekképviseleti szervezetei, így az LI—A ÉDOSZ, az ÉFOSZ, a MEDOSZ, a Magyar Agrárkamara és a MOSZ társadalmi agrárparlament összehívását, megalapítását kezdeményezte. Huszonhat érdekképviseleti szervezet csatlakozott e nem mindennapi elgondoláshoz. A magyar agráriumban a válság jelei már a nyolcvanas évek közepétől kezdve kitapinthatók. A terhek nagy része a mezőgazdaságra hárult, és a hozzá szorosan kapcsolódó feldolgozóiparra. A tünetek ismertek: szövetkezetek, vállalatok, gazdasági társaságok és társulások, magánvállalkozók mennek tönkre. Nőnek a termelési költségek, az adó- és a kamatterhek, ugyanakkor a támogatások drasztikusan csökkentek és tovább csökkennek, az értékesítési lehetőségek pedig lassan, de biztosan minimálisra zsugorodnak. Szabályozatlan az élelmiszerpiac. Az sem új, hogy a kormánynak nincs belföldi termelést védő hatékony agrár- és iparvédő politikája. Egyik gond az is, hogy a hazai piacokon a hazai élelmiszereket kezdi kiszorítani az importáru, amely az esetek nagy részében nem jobb, de mindenképpen drágább. Egyenlőtlen a verseny. Az elmondottak egyértelműen szociális feszültségeket gerjesztenek, s ezek a feszültségek kiszámíthatatlan következményekkel járhatnak. Mindezek arra ösztönözték az érdekképviseleti szervezeteket, hogy összehívják a társadalmi agrárparlamentet. A szándék tisztességes, a cél megvalósítható. Nem a kormány s a kormányzati intézkedések megvétózására jött létre ez az egyesített országos fórum, hanem éppen segítő szándékkal. A közelmúltban Budapesten a 450 résztvevővel megalakult társadalmi agrárparlament első tanácskozásán nem kisebb kérdésről esett szó, mint az agrárágazat és az élelmiszeripar válságáról. Akinek érdeke, hogy ebből a válságból mind az ágazatot, mind pedig a nemzetgazdaságot kivezesse, az megjelent, és csatlakozik ehhez a mozgalomhoz. Göncz Árpád köztársasági elnök hozzászólásában kiemelte, hogy neki nem feladata a kórképet megállapítani, a gyógyulásnak az útját-módját meghatározni. Ezt ez a tanácskozás megtette. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a mezőgazdaság problémája az egész országnak a problémája, és így a magyar társadalom egészét szorosan érinti. A falu az ország megtartó ereje. Ma már nagyon nehéz a falut különválasztani a várostól, és régóta arra irányul az erőfeszítés, hogy a falu lakosságmegtartó képessége növekedjen. Most újabb veszély, hogy a város nem bírja felvenni a munkanélkülivé lett tízezreket. De legnagyobb veszélynek érzi, hogy az előttünk álló változási folyamat a falu társadalmának finom szerkezetét zilálja szét. Alkalmas rá, hogy családokat állítson egymással szembe. „Azt hittük — mondta -, egy ezeréves per eldőlt. Úgy látszik, nem dőlt el. Az, hogy végleg eldőljön, és a mezőgazdaságnak, a falunak jövője legyen, ez javarészt önöktől (a társadalmi agrárparlamenttől) függ. Önök nélkül a mezőgazdaságot megmenteni nem lehet, önök nélkül és az agrárértelmiség nélkül, érdekképviseletek nélkül még csak javaslat sem születhet, nemhogy a kiutat végig lehetne járni.” A sok hozzászóló nemcsak a szőkébb táj gondját-baját mondotta el, hanem olyan problémákat is a fórum elé tárt, amelyek a tragikusan kibontakozó folyamatok irányába mutatnak. Borsod-Abaúj-Zemplénben például 93 szövetkezet közül 63 veszteséggel zárt, közülük 24 ellen csődeljárás folyik, 14 ellen felszámolás. Egy társadalmi agrárparlament megalakult, kezdeménnnyezi a Nemzeti Agrárkerekasztal összehívását, terve hogy a nemzeti sorskérdéseket megfogalmazva használhasson ennek a sokat szenvedett országnak. Sz. Lukács Imre Megvalósuló, merész álmok Mindenki várta már az esőt. Nemcsak az igazi földművelő, hanem az is, aki csak a háza mögötti kert egy-kétszáz négyszögölén akart termelni egy kis krumplit, borsót vagy hagymát. Aztán szombat reggelre végre beborult, dél körül pedig megeredt az eső. A falu „pedagógusházának” udvarán Schmickl tanár úr óriási harcot vívott magával: örüljön, vagy bosszankodjon? Hiszen itt él ezek között az emberek között, tanítja gyermekeiket már évtizedek óta, hogyne tudná hát, hogy mit jelent a fentről ömlő áldás? De vajon nem fogja elmosni a régen várt zuhatag a „Háryt”? Mert ha igen, az borzalmas lenne. Bizony könnyezne felnőtt és gyerek egyaránt, hiszen hosszú hónapok megfeszített munkájával kerül ma színpadra Kodály csodálatos daljátéka és szinte teljes egészében. Ócsa olyan község, ahol mernek álmodni az emberek. Nem gazdagok, hisz alig van pár közepesen működő üzem, s bizony a szomszédok, sógorok-komák itt is gyakran kérdik egymástól : megvan-e még az állásod? De mégis, álmodni szabad nagyokat, merészeket is. Az egyik „fő álmodó”, Hajdú Anna, a szabadidőközpont vezetője. Mert az építkezéssel kezdődött a merész álmok sora. -Tényleg, így utólag egy őrült álomnak tűnik az egész - mondja széles mosolyával. - Hiszen mindenhol beszűkülő forrásokról beszélnek, mi meg ötvenmilliós épületet gondoltunk ki. - Aztán elkomolyodva-s gondolom, ott belül könnyeivel küzdve - elmondja, hogy valami hihetetlen földmozdulás következett. Jöttek kisemberek és menő vállalkozók, igazgatók és nyugdíjasok. Hoztak pénzt, kétkezi munkát és biztató jó szót - mikor mire volt éppen szükség. S mire megijedhettek volna a vállalkozás nagyságától, tető alatt volt a ház. Az Egressy Gábor Szabadidő Központ múlt évben megnyitotta kapuit.♦ Álmodnak persze Ócsán mások is. A reformátusok őszbe csavarodott fejű lelkészükkel, a halk szavú Papp László tiszteletes úrral az élen. Álmodnak arról, hogy a hétszázötven éves műemlék templom újra istentisztelet helye lesz. Mert most a restaurátorok, építészek dolgoznak rajta, s a költségvetés negyvenmillió körül lehet... De az álomország pénzügyeit külön törvények szabályozzák, s miközben hull a forint a perselybe, gyönyörű új tető kerül a lenyűgöző templomra is... De most nem erre gondolnak, hanem ott szoronganak a zsúfolásig megtelt színházteremben, mert nemsokára felgördül a függöny, és megvalósul egy álom: színpadra kerül a „Háry”. Ott szorongnak a kis öltözőkben a diákok, izgatott pirosan, nem kell színesítő sem talán az arcukra. S karikás, kialvatlan szemmel a rendezőkarmester, Schmickl tanár úr, meg Kati, a felesége, aki „civilben" a Halászy Károly Általános Iskola igazgatóhelyettese. De itt most feleség, pótanya, segédrendező, öltöztető és mindenes. Ott szorongatja hóna alatt a „Háry” zongorakottáját ifj. Pátkai Imre, a Zeneművészeti Főiskola zongora szakos hallgatója, Ócsa szülötte, hogy nemsokára odaüljön a pianínóhoz, és eljátssza - elejétől végig - a „Háryt”. Ami végre elkészült, díszleteivel, jelmezeivel és szereposztásával együtt.♦ Aztán csend lesz, nagy-nagy csend. Megszólal a zongora, és a fuvola, hogy beleénekelje, belesírja a tömegbe: „Tiszán innen, Dunán túl...” Felgördül a függöny, hogy az öreg paraszt elkezdje a nagy mesét. S innen már pörögnek az események. Táncolnak a rutén lányok, kardsuhintásra hullanak a francia katonák, hogy aztán a negyedik felvonásban minden a helyére kerüljön. „Subát subához, gubát gubához”- mondja Háry János, a vitéz és bölcs huszár. Hogy aztán elinduljon haza Örzsével - mátkájával Nagyabonyba. S nem szomorú a császárlány sem, mert megjavult Ebelasztin báró, a nagy intrikus, és méltó már a kezére... ♦ És vannak még Ócsán álmok bőven. A vezetékes víz, a gáz, a kábeltelefon és a többi. S vallják: a nagy tettek megvalósításához nemcsak pénz kell, hanem emberek, akik mernek, akik élni akarnak, és magukkal tudnak vinni ebben másokat is. Körösi László Imre Július 1992. 27. HÉT Levelet kaptam Mátraszeléről, az északi határon fekvő Nógrád megyei kistelepülésről. Feladója Kovács János nyugdíjas bányász (a Szabadság utcából), aki egy korábbi, a Világkiállításról szóló írásomhoz szól hozzá, amely ugyanitt, e hasábokon jelent meg. Ezt írja többek között: „...Ön, szerkesztő úr, már 100 milliárdnál tart a megrendezés költségeiben akkor, amikor ezt Kupa Mihály pénzügyminiszter úr néhány hónapja még 17 milliárdra tartotta, mint olyan összeget, ami kiszakítható az ország költségvetéséből... Szerkesztő úr, ez előtt azt hangoztatták, hogy az Expo megrendezéséhez árad majd a külföldi tőke, és végül ott tartunk, hogy a mi nyugdíjunkra alapozza a kormány a rendezést. Mintha nem volna elég baja a nyugdíjasoknak a nagy áremelkedések miatt, akiknek nagy része 30-35 évet dolgozott és többségük nyugdíja csak 6-8 ezer forint...” Noha a levélrészlet középpontjában az Expo áll, a fölvetésben rejlő kérdés ennél sokkal mélyebbre, az elevenbe vág. Mert azt firtatja: ki viselje az átalakulás, a gödörből való keserves kikapaszkodás terheit? Ki vállalja, ki viselje az áldozatot az ígért, remélt jobb jövőért, az Európához való fölzárkózásért? (Amelynek hajtóereje éppen az Expo lenne.) Levélírónk szerint ezt a nyugdíjasok viselik, azok, akik 6-8 ezerből élnek. Azok - mint az én nyugdíjas szüleim, falun élő idős rokonságom is -, akik gyér fizetségért dolgoztak végig fél életet, s akik ma - több évtizedes munkájuk „jutalmául” - éppen hogy fenntarthatják magukat. Akiknek elég a hetente egy újság (vagy egy sem), a fekete-fehér televízió, s akik lassan már azt is elfelejtik, hogy a közértben a farháton és a csirkeszárnyon kívül comb is kapható... Azonban áldoznak mások is. Áldozik bizony a munkanélküliek immár több mint félmillióra duzzadt serege is a megélhetési minimumhoz igazított segéllyel, a létbizonytalanság súlyos terhével. És áldoznak számosan a frissen végzett középiskolások, egyetemi diplomások közül is, akik már pályájuk elején megtorpanásra, semmittevésre kényszerülnek, választott szakmájuknak, hivatásuknak nem élhetnek. S hogy mekkora ez a kényszerű lemondás, mekkora ez az áldozat? Lehetne több is, lehetne kevesebb is? Egyáltalán sok-e, ez vagy kevés? - ezt én mind nem tudom. Csak azt, hogy mindenkinek a maga gondja a legnagyobb, a maga baja a legsúlyosabb. Meg azt, hogy áldozatok, lemondások nélkül nincs igazi, a régit meghaladó, maradandó, új érték. Nem túlzás azt állítani, hogy jelenünk a kényszerű, tömeges áldozatvállalások időszaka. Oka és szükségszerűsége nyilvánvaló: a régi, a tervgazdálkodásos rendszer széthullt, az új, a piacgazdaságra alapozott pedig még nem épült föl. Ez az átmenetiség, a kialakulatlanság, a zilált, kusza viszonyok, a múltból a jövőbe vivő nagy történelmi lépés megtétele szedi most áldozatait anyagiakban és szellemiekben egyaránt. Olyan küzdelem ez, amely az erőseket még erősebbé, a gyengéket, az elesetteket még elesettebbé teszi. Ezért különösen nagy a hatalom felelőssége a nyugdíjasokért, akik a saját erejükből már aligha változtathatnak helyzetükön, és így szinte teljesen az államra, a társadalomra utaltak. Ezért értem meg Kovács János és vele együtt sok-sok más, igen szerény nyugdíjból élő levélírónk aggodalmát és félelmét attól, hogy a leendő Expo az ő nyugdíjukra megy. Megnyugtatásul a világkiállítási törvényt idézem, amely 17 milliárd forintról rendelkezik (sem többről, sem kevesebbről). Azaz olyan összeggel számol, amelynek hiánya a szociális alapellátást - s benne a nyugellátást - nem veszélyezteti. A Világkiállításhoz szükséges többi pénz előteremtése pedig csakis vállalkozói alapon, a vállalkozások révén lehetséges. Abban bízva, hogy a kisnyugdíjasok iránti együttérzésemhez társul a közhatalom felelőssége és megértése is, üdvözli Önöket SZABAD FÖLD 3