Szabad Föld, 1992. július-december (48. évfolyam, 27-52. szám)

1992-07-07 / 27. szám

1992. JÚLIUS 7. Megkezdődött a meggy és a zöldborsó feldolgozása a Nagykőrösi Konzervgyárban. (Geleta Pál felvételei) Társadalmi agrárparlament Az ezeréves per­ben dőlt el? !—­ magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar legjelen- / a­­tősebb érdekképviseleti szervezetei, így az LI—­A ÉDOSZ, az ÉFOSZ, a MEDOSZ, a Magyar Agrár­kamara és a MOSZ társadalmi agrárparlament összehívá­sát, megalapítását kezdeményezte. Huszonhat érdekképvi­seleti szervezet csatlakozott e nem mindennapi elgondo­láshoz. A magyar agráriumban a válság jelei már a nyolcvanas évek közepétől kezdve kitapinthatók. A terhek nagy része a mezőgazdaságra hárult, és a hozzá szorosan kapcsolódó feldolgozóiparra. A tünetek ismertek: szövetkezetek, vál­lalatok, gazdasági társaságok és társulások, magánvállal­kozók mennek tönkre. Nőnek a termelési költségek, az adó- és a kamatterhek, ugyanakkor a támogatások draszti­kusan csökkentek és tovább csökkennek, az értékesítési lehetőségek pedig lassan, de biztosan minimálisra zsugo­rodnak. Szabályozatlan az élelmiszerpiac. Az sem új, hogy a kormánynak nincs belföldi termelést védő hatékony ag­rár- és iparvédő politikája. Egyik gond az is, hogy a hazai piacokon a hazai élelmi­szereket kezdi kiszorítani az importáru, amely az esetek nagy részében nem jobb, de mindenképpen drágább. Egyenlőtlen a verseny. Az elmondottak egyértelműen szo­ciális feszültségeket gerjesztenek, s ezek a feszültségek kiszámíthatatlan következményekkel járhatnak. Mindezek arra ösztönözték az érdekképviseleti szerve­zeteket, hogy összehívják a társadalmi agrárparlamentet. A szándék tisztességes, a cél megvalósítható. Nem a kor­mány s a kormányzati intézkedések megvétózására jött létre ez az egyesített országos fórum, hanem éppen segítő szán­dékkal. A közelmúltban Budapesten a 450 résztvevővel meg­alakult társadalmi agrárparlament első tanácskozásán nem kisebb kérdésről esett szó, mint az agrárágazat és az élelmi­szeripar válságáról. Akinek érdeke, hogy ebből a válságból mind az ágazatot, mind pedig a nemzetgazdaságot kive­zesse, az megjelent, és csatlakozik ehhez a mozgalomhoz. Göncz Árpád köztársasági elnök hozzászólásában ki­emelte, hogy neki nem feladata a kórképet megállapítani, a gyógyulásnak az útját-módját meghatározni. Ezt ez a tanácskozás megtette. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a mezőgazdaság problémája az egész országnak a problémá­ja, és így a magyar társadalom egészét szorosan érinti. A falu az ország megtartó ereje. Ma már nagyon nehéz a falut különválasztani a várostól, és régóta arra irányul az erőfe­szítés, hogy a falu lakosságmegtartó képessége növeked­jen. Most újabb veszély, hogy a város nem bírja felvenni a munkanélkülivé lett tízezreket. De legnagyobb veszély­nek érzi, hogy az előttünk álló változási folyamat a falu társadalmának finom szerkezetét zilálja szét. Alkalmas rá, hogy családokat állítson egymással szembe. „Azt hittük — mondta -, egy ezeréves per eldőlt. Úgy látszik, nem dőlt el. Az, hogy végleg eldőljön, és a mezőgazdaságnak, a falunak jövője legyen, ez javarészt önöktől (a társadalmi agrárparlamenttő­l) függ. Önök nélkül a mezőgazdaságot megmenteni nem lehet, önök nélkül és az agrárértelmiség nélkül, érdekképviseletek nélkül még csak javaslat sem születhet, nemhogy a kiutat végig lehetne járni.” A sok hozzászóló nemcsak a szőkébb táj gondját-baját mondotta el, hanem olyan problémákat is a fórum elé tárt, amelyek a tragikusan kibontakozó folyamatok irányába mutatnak. Borsod-Abaúj-Zemplénben például 93 szövet­kezet közül 63 veszteséggel zárt, közülük 24 ellen csődel­járás folyik, 14 ellen felszámolás. Egy társadalmi agrárparlament megalakult, kezdemén­­­n­­nyezi a Nemzeti Agrárkerekasztal összehívását, ter­ve hogy a nemzeti sorskérdéseket megfogalmazva használhasson ennek a sokat szenvedett országnak. Sz. Lukács Imre Megvalósuló, merész álmok Mindenki várta már az esőt. Nemcsak az igazi földművelő, hanem az is, aki csak a háza mögötti kert egy-kétszáz négyszögölén akart termelni egy kis krumplit, borsót vagy hagymát. Aztán szombat reggelre végre beborult, dél körül pedig megeredt az eső. A falu „pedagógusházának” udvarán Schmickl tanár úr óriási harcot vívott magával: örüljön, vagy bosszankodjon? Hiszen itt él ezek között az emberek között, tanítja gyermekeiket már évtize­dek óta, hogyne tudná hát, hogy mit jelent a fentről ömlő áldás? De vajon nem fogja elmosni a régen várt zuhatag a „Háryt”? Mert ha igen, az borzalmas lenne. Bizony könnyezne felnőtt és gye­rek egyaránt, hiszen hosszú hónapok megfeszített munkájával kerül ma szín­padra Kodály csodálatos daljátéka­­ és szinte teljes egészében. Ócsa olyan község, ahol mernek álmodni az emberek. Nem gazdagok, hisz alig van pár közepesen működő üzem, s bizony a szomszédok, sógo­­rok-komák itt is gyakran kérdik egy­mástól : megvan-e még az állásod? De mégis, álmodni szabad­­ nagyokat, merészeket is. Az egyik „fő álmodó”, Hajdú Anna, a szabadidőközpont ve­zetője. Mert az építkezéssel kezdődött a merész álmok sora. -Tényleg, így utólag egy őrült álom­nak tűnik az egész - mondja széles mosolyával. - Hiszen mindenhol be­szűkülő forrásokról beszélnek, mi meg ötvenmilliós épületet gondoltunk ki. - Aztán elkomolyodva-s gondolom, ott belül könnyeivel küzdve - elmondja, hogy valami hihetetlen földmozdulás következett. Jöttek kisemberek és me­nő vállalkozók, igazgatók és nyugdíja­sok. Hoztak pénzt, kétkezi munkát és biztató jó szót - mikor mire volt éppen szükség. S mire megijedhettek volna a vállalkozás nagyságától, tető alatt volt a ház. Az Egressy Gábor Szaba­didő Központ múlt évben megnyitotta kapuit.♦ Álmodnak persze Ócsán mások is. A reformátusok­­ őszbe csavarodott fejű lelkészükkel, a halk szavú Papp László tiszteletes úrral az élen. Álmod­nak arról, hogy a hétszázötven éves műemlék templom újra istentisztelet helye lesz. Mert most a restaurátorok, építészek dolgoznak rajta, s a költség­­vetés negyvenmillió körül lehet... De az álomország pénzügyeit külön tör­vények szabályozzák, s miközben hull a forint a perselybe, gyönyörű új tető kerül a lenyűgöző templomra is... De most nem erre gondolnak, hanem ott szoronganak a zsúfolásig megtelt színházteremben, mert nemsokára felgördül a függöny, és megvalósul egy álom: színpadra kerül a „Háry”. Ott szorongnak a kis öltözőkben a diákok, izgatott­ pirosan, nem kell szí­nesítő sem talán az arcukra. S kari­kás, kialvatlan szemmel a rendező­karmester, Schmickl tanár úr, meg Kati, a felesége, aki „civilben" a Ha­­lászy Károly Általános Iskola igazga­tóhelyettese. De itt most feleség, pót­anya, segédrendező, öltöztető és mindenes. Ott szorongatja hóna alatt a „Háry” zongorakottáját ifj. Pátkai Im­re, a Zeneművészeti Főiskola zongo­ra szakos hallgatója, Ócsa szülötte, hogy nemsokára odaüljön a pianínó­hoz, és eljátssza - elejétől végig - a „Háryt”. Ami végre elkészült, díszletei­vel, jelmezeivel és szereposztásával együtt.♦ Aztán csend lesz, nagy-nagy csend. Megszólal a zongora, és a fu­vola, hogy beleénekelje, belesírja a tömegbe: „Tiszán innen, Dunán túl...” Felgördül a függöny, hogy az öreg paraszt elkezdje a nagy mesét. S in­nen már pörögnek az események. Táncolnak a rutén lányok, kardsuhin­tásra hullanak a francia katonák, hogy aztán a negyedik felvonásban minden a helyére kerüljön. „Subát subához, gubát gubához”- mondja Háry János, a vitéz és bölcs huszár. Hogy aztán elinduljon haza Örzsével - mátkájával Nagyabonyba. S nem szomorú a csá­szárlány sem, mert megjavult Ebe­­lasztin báró, a nagy intrikus, és méltó már a kezére... ♦ És vannak még Ócsán álmok bő­ven. A vezetékes víz, a gáz, a kábel­telefon és a többi. S vallják: a nagy tettek megvalósításához nemcsak pénz kell, hanem emberek, akik mer­nek, akik élni akarnak, és magukkal tudnak vinni ebben másokat is. Körösi László Imre J­úlius 1992. 27. HÉT Levelet kaptam Mátraszeléről, az északi határon fekvő Nógrád megyei kistelepülésről. Feladója Kovács Já­nos nyugdíjas bányász (a Szabadság utcából), aki egy korábbi, a Világkiál­lításról szóló írásomhoz szól hozzá, amely ugyanitt, e hasábokon jelent meg. Ezt írja többek között: „...Ön, szerkesztő úr, már 100 milliárdnál tart a megrendezés költségeiben akkor, amikor ezt Kupa Mihály pénzügy­­miniszter úr néhány hónapja még 17 milliárdra tartotta, mint olyan össze­get, ami kiszakítható az ország költ­ségvetéséből... Szerkesztő úr, ez előtt azt hangoztatták, hogy az Expo meg­rendezéséhez árad majd a külföldi tőke, és végül ott tartunk, hogy a mi nyugdíjunkra alapozza a kormány a rendezést. Mintha nem volna elég baja a nyugdíjasoknak a nagy áremel­kedések miatt, akiknek nagy része 30-35 évet dolgozott és többségük nyugdíja csak 6-8 ezer forint...” Noha a levélrészlet középpontjában az Expo áll, a fölvetésben rejlő kérdés ennél sokkal mélyebbre, az elevenbe vág. Mert azt firtatja: ki viselje az átalakulás, a gödörből való keserves kika­paszkodás terheit? Ki vállalja, ki viselje az áldozatot az ígért, remélt jobb jövőért, az Európához való fölzárkózásért? (Amely­nek hajtóereje éppen az Expo lenne.) Levélírónk szerint ezt a nyugdíjasok viselik, azok, akik 6-8 ezerből élnek. Azok - mint az én nyugdíjas szüleim, falun élő idős rokonságom is -, akik gyér fizetségért dolgoztak végig fél életet, s akik ma - több évtizedes munkájuk „jutalmául” - éppen hogy fenntarthatják magukat. Akiknek elég a hetente egy újság (vagy egy sem), a fekete-fehér televízió, s akik lassan már azt is elfelejtik, hogy a közértben a far­háton és a csirkeszárnyon kívül comb is kap­ható... Azonban áldoznak mások is. Áldozik bizony a munkanél­küliek immár több mint félmillióra duzzadt serege is a meg­élhetési minimumhoz igazított segéllyel, a létbizonytalan­ság súlyos terhével. És áldoznak számosan a frissen vég­zett középiskolások, egyetemi diplomások közül is, akik már pályájuk elején megtorpanásra, semmittevésre kény­szerülnek, választott szakmájuknak, hivatásuknak nem él­hetnek. S hogy mekkora ez a kényszerű lemondás, mekkora ez az áldozat? Lehetne több is, lehetne kevesebb is? Egyáltalán sok-e, ez vagy kevés? - ezt én mind nem tudom. Csak azt, hogy mindenkinek a maga gondja a legnagyobb, a maga baja a legsúlyosabb. Meg azt, hogy áldozatok, lemondások nélkül nincs igazi, a régit meghaladó, maradandó, új érték. Nem túlzás azt állítani, hogy jelenünk a kényszerű, tömeges áldozatvállalások időszaka. Oka és szükségszerűsége nyilván­való: a régi, a tervgazdálkodásos rendszer széthullt, az új, a piacgazdaságra alapozott pedig még nem épült föl. Ez az átme­netiség, a kialakulatlanság, a zilált, kusza viszonyok, a múltból a jövőbe vivő nagy történelmi lépés megtétele szedi most áldozatait anyagiakban és szellemiekben egyaránt. Olyan küz­delem ez, amely az erőseket még erősebbé, a gyengéket, az elesetteket még elesettebbé teszi. Ezért különösen nagy a hatalom felelőssége a nyugdíjasokért, akik a saját erejükből már aligha változtathatnak helyzetükön, és így szinte teljesen az államra, a társadalomra utaltak. Ezért értem meg Kovács János és vele együtt sok-sok más, igen szerény nyugdíjból élő levélírónk aggodalmát és félelmét attól, hogy a leendő Expo az ő nyugdíjukra megy. Megnyugtatásul a világkiállítási törvényt idézem, amely 17 milliárd forintról rendelkezik (sem többről, sem kevesebbről). Azaz olyan összeggel számol, amelynek hiánya a szociális alapellátást - s benne a nyugellátást - nem veszélyezteti. A Világkiállításhoz szükséges többi pénz előte­remtése pedig csakis vállalkozói alapon, a vállalkozások révén lehetséges. Abban bízva, hogy a kisnyugdíjasok iránti együtt­érzésemhez társul a közhatalom felelőssége és megértése is, üdvözli Önöket SZABAD FÖLD 3

Next