Szabad Föld, 1993. január-június (49. évfolyam, 1-26. szám)

1993-01-05 / 1. szám

2 SZABAD FÖLD Vigyázunk-e egymásra? Vigyáztam magamra, mert vigyáz­tak rám. Bárhol jártam is, éreztem, lépteimet anyám óvó tekintete követi. S micsoda leveleket írt, amelyek rám találtak Kecskeméttől Székesfehér­várig. Tele jó tanáccsal, bölcs szóval, segíteni akarással. Hogy kerüljem a rossz társaságot, ne cigarettázzak, óvakodjak a pohártól, mossam ki na­ponta a zoknimat, ne hagyjam hosz­­szúra nőni a hajamat s lehetőleg min­den reggel pucoljak cipőt. Mitagadás, anyám aggódása nem volt alaptalan, hisz helyemet, lelki bajoktól gyötör­ve, nehezen találtam a nagyvilágban, és süldő legény koromban gyakorta léptem olyan útra, amelyről - anyám­nak hála - kiderült, hogy zsákutcába vezet. Igen, ismétlem, vigyáztam ma­gamra, mert vigyáztak rám, olyanfor­mán, hogy elsősorban tán nem is ma­gam, de anyám iránt éreztem felelős­séget, aggódást, hogy cselekedeteim­mel, gondjaim-bajaim jellegével ne keserítsem. Jó sorsomnak hála, anyám s immá­ron feleségem és gyerekeim vigyáz­nak rám, s lehetőségeimhez igazítva magam is azon vagyok, hogy kímél­jem őket testi-lelki bajoktól. És most tartom elérkezettnek az időt, hogy megkérdezzem, önökre ki vigyáz, s önök kire vigyáznak? Hiszem, az egymás iránti aggódás, féltés elidege­níthetetlen emberi tulajdonságunk, mi több, erényünk. Csupán az a kér­dés, hogy gyakoroljuk-e, használ­­juk-e ebbéli képességünket? Mielőtt gondolatban bárki is felelne, kérem, tekintsen széjjel környezetében, s hi­szem, mert látom és tapasztalom, el­kedvetlenítő lesz a válasz. Igen, mondjuk ki minden köntörfalazás, szemérmeskedés nélkül, nem tudunk vigyázni egymásra. Talán azért, mert az aggódás alapja valamiképpen az embertársaink iránt érzett szeretet, s mert hogy oly szeretettelen mostan­ság a lét? Avagy arról van szó, hogy pénzre szegezett tekintetünk s sze­münk látószögéből éppen a gyámolí­­tásra szoruló, esendő és szánandó em­ber csusszan ki? Hogy mit vagyok mondandó, azt az alábbi kicsi történés - egészen leegy­­szerű­sítve - visszaadja. Legalábbis így hiszem. Távolabbról figyeltem a fehér botos, töpörödött nénikét, amint a járda széléhez érve megállt, sajátsá­gos segítőjével aprólékosan kocogtat­­ta maga körül a kövezetét s látni való volt teljes bizonytalansága. Fiatal, testes férfi lépett mellé, s szentül hit­tem, majd segít a nénikének. Ámde, fájdalom, várakozásomban csalat­koznom kellett, mert a férfiú fittyet hányva s észre sem véve a nénike nehéz helyzetét, előreszegezett tekin­tettel, tovacsörtetett. Igen, tudom, a példa, amint hogy mondottam is, na­gyon leegyszerűsítő. Mert én igazá­ból itt és most nem is a testi, de ami annál talán fontosabb, a lelki vigyá­­zásról beszélek, arról tehát, hogy kel­lő figyelmet fordítunk-e embertársa­inkra. Nem ok nélkül hozakodom elő kérdéseimmel, tekintsünk csak széjjel környezetünkben. Nem vagyunk hí­ján a hétköznapi gondok-bajok, má­sok nyomorúságának, már-már tragé­diájának megtapasztalásában. Jól tud­juk, hogy korunkban ijesztő mérete­ket ölt immáron az öngyilkosság, az ilyen-olyan szenvedélybetegség, a testi és lelki baj. S éppen ezért tartom felettébb szükségesnek és fontosnak az egymásra való vigyázás képessé­gét s mindenekelőtt annak köznapi gyakorlását. A lelkek búvárai a megmondhatói, hogy gyakran egy­­egy tragédiát a környezet kicsi fi­gyelme, érdeklődése is meggátol­hatna. Néha csak egy jó szó, egy biztató mozdulat is erőt képes adni annak, aki úgy érzi, hogy számára minden kör bezárult. Lelki bajoktól terhelt korunkban már-már fel sem figyelünk a magukat oly gyakran, hacsak villanásra is, fel­mutató, kisiklott életekre. Pedig mennyi jó gondolat, mennyi hasznos szándék hal hamvában, ha így terjed tovább ez a mondhatni, új vagy meg­újuló magyar betegség. Ilyenkor, új esztendő kezdetén, hiszem, hajlamo­sak vagyunk fogadkozni, hogy majd most változtatunk sorsunkon. Változ­tassunk hát, s mindnyájan, akik e zsebkendőnyi országot magunkénak valljuk. Olyképpen, hogy nem zárjuk be szívünket-lelkünket mások baja láttán, de éppen hogy vigyázzuk, s óvjuk egymát, mert hogy valamikép­pen sorstársak vagyunk. Felelősség is ez a javából, másokért, mindenkiért, magunkért s egyszersmind a jövőért, az utánunk jövő nemzedékekért. Jó lenne, ha ez a féltő, óvó és másokra vigyázó képesség lenne a társbérlőnk a most kezdődött és nehéznek ígérke­ző esztendőben. V. S. J. TÖRVÉNYTÁR Az alábbiakban a személyes adatok védelméről és a közér­dekű adatok nyilvánosságáról szóló fejezet néhány tételét is­mertetjük. Az állami vagy helyi önkor­mányzati feladatot ellátó szerv és személy a feladatkörébe tar­tozó ügyekben - ideértve a gazdálkodásával kapcsolatos ügyeket is - köteles elősegíte­ni a közvélemény pontos és gyors tájékoztatását. A fent említett szervek rendszeresen nyilvánosságra hozzák, illetve hozzáférhetővé teszik a tevé­kenységükkel kapcsolatos legfontosabb adatokat, kivéve azokat, amelyeknél a nyilvá­nossághoz való jogot a tör­vény korlátozza, mint például a honvédelem, a bűnüldözés, a külügyi kapcsolatok stb. A közérdekű adat megisme­résére irányuló kérelemnek az adatot kezelő szerv a lehető legrövidebb idő alatt, legfel­jebb azonban tizenöt napon belül, közérthető formában eleget tesz. Az adatokat tartal­mazó dokumentumokról vagy azok egy részéről - költségté­rítés ellenében - a kérelmező másolatot kérhet. A kérelem megtagadásáról - annak in­doklásával - nyolc napon belül értesíteni kell a kérelmezőt. A kérelmező kérésére a térítési költség összegét előre közölni kell. Ha a közérdekű adatra vo­natkozó kérést nem teljesítik, a kérelmező a bírósághoz for­dulhat. A megtagadás jogsze­rűségét és megalapozottságát az adatot kezelő szerv köteles bizonyítani. A pert a megtaga­dás közlésétől számított har­minc napon belül az ellen a szerv ellen kell megindítani, amely a kért felvilágosítást megtagadta. Az egész országra kiterjedő hatáskörű szerv ellen indítan­dó per a megyei, illetve a fővá­rosi bíróság hatáskörébe tarto­zik. A bíróság soron kívül jár el. Ha a bíróság a kérelemnek he­lyet ad, határozatában az adat­kezelő szervet a kért közér­dekű adat közlésére kötelezi. A személyes adatok védel­méhez és a közérdekű adatok nyilvánosságához való alkot­mányos jog védelme érdeké­ben az Országgyűlés adatvé­delmi biztost választ. Bárki az adatvédelmi biztoshoz fordul­hat, ha véleménye szerint sze­mélyes adatainak kezeléséhez vagy a közérdekű adatok meg­ismeréséhez fűződő jogainak gyakorlásával kapcsolatban jogsérelem érte.­ ­_____________ A tyúkász Máriája Bakházán már hiába kerestem vala­kit - reménybeli riportalanyt -, nem találtam. A bekötőt elhagyva ráfor­dultam az atádi útra. Milyen is az em­ber: a nyári rekkenő hőségben enyhü­­let hűvösségére óhajtozik, télesen, s télen meg napfény után vágyakozik. „Süss föl nap, fényes nap...” Éppen az együgyű dal járt a fejemben, amikor az erdő szélén megpillantottam a kő­keresztet. Sokszor megállok pléh­­krisztusoknál, kőkrucifixeknél men­temben. Ha nem is gyűjtöm, de érde­kelnek a felirataik. Mikor s kik emel­tették örök emlékeztetőnek szánva szeretteikre, egyúttal látványosan megvallva a kereszttel, hová tartozó­nak számítják magukat. Meg aztán ezekkel a karcsú emlékművekkel ál­talában valami kis protekciót is remél­hettek állíttatóik az elhunyt szülők­nek, gyereknek, fronton maradt hit­vesnek - mitagadás? maguknak is­­ az égiektől „odaát”. Gyakran gyönyörködöm múlt szá­zadi, vagy még régebbi falusi kőfara­gó mesterek munkáiban: hogyan kép­zelték el az újszövetségbeliek ruháza­tát, hajviseletét, s hogyan vésték bele a kemény anyagba tehetségük szerint. Kinek több volt, kinek szűkebben mérte a sors a tehetséget. A közös nevező valamennyinél a jó szándék volt. Ez itt az erdőszélen nem egyetlen mester munkája lehetett. A kicsi — csak ne sértsek a jelzővel — szinte primitív (kezdetleges, ősi) Máriácska elnagyolt orcájú, szerény anya: a kék palást, a fehér háttér sem tudja jelen­tékenyebbé tenni. Olyan, mint min­den anya a szeretett fiú árnyékában. Ez még ráadásul majdnem a földön áll, közel a talapzathoz. Talán a ho­mokkő kopása is egyszerűsítette arc­vonásait. A fiú odafönt jóval később kerülhetett ide, más a kőfaragái meg­fogalmazása, stílusa: kidolgozottabb, színesebb. (Ez nem jelent értékbeli elsőbbséget!) Ahogy alulról elnéze­getem, úgy érzem, már nem gondol az anyával, ő már mindenkivel gondol kínjai közepette is. Sebét pirosra, tes­tét sárgára festették gondos kezek. A sűrű melletti kőkeresztet „Isten dicsőségére emeltette Varga István és neje, Szabó Júlia, ő, s szülei 1905 ágerdö­n.” Úgy írom le, ahogy az egy­kori mester másolhatta vésőjével a pa­pirosról, melyet fent nevezett pusztai emberek nyújtottak át neki, írtak, ahogy a hat, vagy kevesebb elemiből telt. De a szívükből írták!... Hol van már az a puszta, hol vannak ők ma­guk! Már otthon kezdek el búvárkodni, földrajzi nevek között, hátha nyomra találok. S lám, nem eredménytelen a „nyomozás”. Ágerdő puszta urasági major volt. Rég lebontották. A hagyo­mány szerint - csipegetem az adat­morzsákat - onnan kapta a nevét, hogy amikor a növendékerdőből irtot­tak, a munkások csak az ágat kapták. Az ágerdői dűlő környékét azóta is Tuskónak nevezik. Van története a keresztnek, szobornak is! A régiek né­hány évtizede még emlékeztek rá. Egyszer, nagyon régen egy tyúkász lova itt hőkölt meg valami ocsmány nagy kígyótól. Alighanem a baromfi­kereskedőnek is inába szállhatott a bátorsága, s örömös hálájában, hogy megmenekült a rusnya tekergőzőtől - nyakát sem szegte a bokrosodon ló miatt - ide állíttatta a Mária-szobrocs­­kát. Ennek a helyébe került később a Varga-Szabó-„kereszt”, Máriácska szoborként is idősebb kereszten szen­vedő fiánál. Ahány dűlőút menti, erdőszéli kru­cifix, kávás vagy zsindelyes kereszt, pléhkrisztus, annyi történet. Mostaná­ban feltűnik az utazóknak, hogy nem­csak a falubelieket ápolják, hanem ezeket az „isten háta mögöttieket” is megszépítik, színeiket felfrissítik, ég az ágerdőpusztait is. Valóságos­­ virágkert nyílhat előtte nyaranta őszönte. Vajon Kivadárban, Bodvi­­cán­­ ezek a legközelebbi helyek vagy távolabb élnek Varga István halmi cseléd és hű társa, a hat Szabó Julika leszármazottai? Szél­jük, hogy elzarándokolnak ide az er­dővégre, ahol már csak ez a keres emlékeztet arra, hogy volt egysze egy puszta, s voltak egyszer puszta cselédek is... Jut eszembe Ady Endre két sora a Krisztus-kereszt az erdőn című verséből: „S amit akkor elmu­lasztottam, / Megemelem kalapom mélyen.” (Leskó) 1993. JANUÁR 5. SZABAD FÖLD Független társadalmi és családi hetilap Elnök-főszerkesztő: Eck Gyula Főszerkesztő-helyettes: Major Lajos Szerkesztőség: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. Postacím: 1428. Bp., 8. Pf.: 52. Telefon és fax: 133-6794. A Szabad Föld Lapkiadó Részvénytársaság megbízásából gondozza a Mai Nap Kiadó Rt. 1087 Bp., Könyves Kálmán krt. 76. Telefon: 114-3255. Felelős kiadó: a részvénytársaság elnöke Hirdetésfelvétel: Keretes hirdetés 1087 Budapest Vill., Könyves K. krt. 76., VI. emelet. Telefon: 114-0840/2928,133-7314,113- 8484. Apróhirdetés 1085 Budapest Vill., Blaha L. tér 3. Telefon: 138-2369,138-2399/489. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahiva­talnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzle­teiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Iro­dánál (HELIR) Budapest XIII., Lehel u. 10/A. 1900 közvetlenül vagy postautalványon, vala­mint átutalással a HELIR 215-96162 pénzforgal­mi jelzőszámra. Előfizetési díj 1 hónapra 110 Ft, egy évre 1320 Ft. Beküldött kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Index: 25 777 Szedés: Mai Nap Rt. Nyomtatás: Veszprémi Nyomda Rt. Felelős vezető: Fekete István igazgató ISSN 0133-0950

Next