Szabad Föld, 1993. július-december (49. évfolyam, 27-52. szám)

1993-07-06 / 27. szám

1993. JÚLIUS 6. MIT AKAR A H+H-MOZGALOM? /A­­mikor bárki, bármit vásárol, aligha gondol rá, kifize- ZAX tett forintjai révén valahol munkahelyet támogat. Ha francia áruért fizet, akkor franciaországi, ha osztrá­kért, akkor ausztriai, ha magyarért, akkor itthoni ez a bizonyos, a vásárló által - akaratlanul is - támogatott munkahely. Csakhogy az nem törvény, hogy akaratlan legyen az efféle támogatás. A minap életre hívott Hazai termék - hazai munkahely mozgalom elindítói éppenséggel arra gondoltak: manapság Magyarországon, a magasra szökött - és feltehetően még jó ideig két számjeggyel leírtható arányú­­ munkanélküliség csillapítása azon is múlik, hogy vásárlásaink során előnyben részesítjük-e az itthon készült termékeket. Hiszen - érvelnek egy példával - a francia polgár nagy valószínűséggel hazai gépkocsit vásárol, bárhogy kelletik is magukat az ottani autószalonokban a világ minden táján gyártott négyke­rekű csodák. A hazai termékek iránti természetes vonzódás vi­szont nálunk­­ a hiánycikkek listájának éllovasa. Lehet ennek oka, hogy az utóbbi évtizedekben a magyar áruk egy részéhez (többségéhez?) a „rossz minőségű” jelző tapadt. Nem alaptalanul, és nem is véletlenül. Emlékez­zünk csak, milyen hosszú időn át készültek nálunk az egyes gyártmányok háromféle - a nyugati, a keleti, illetve a hazai piacra „szabott” - minőségben! Napjainkban viszont, amikor a piacgazdaság követel­ményei csak egyfajta minőséget ismernek el - azt, amelyik a legigényesebb piacon is állja a versenyt -, újabb gonddal kell birkóznunk. Iparunk, termelésünk minél gyorsabb megújulása érdekében kívánatos a kül­földi tőke beáramlása az országba. Pontosabban: az olyan működő tőkéé, amely itt­hon hoz létre - vagy legalábbis őriz meg - munkahelyeket, s amely egyúttal korszerű gyárt­mányok létrejöttét is eredménye­zi. Ha ez nem történne meg, vég­képp védtelenek, kiszolgáltatot­tak maradnánk az immár jórészt szabadon, nagy tömegben ide­­áramló importárukkal szemben. Persze nem az egészséges és tisztességes piaci verseny kizárására törekszik az a tizennégy gazdálko­dószervezet, amely - a Kereszténydemokrata Néppárt kezdeményezésére - életre hívta a Hazai termék - hazai munkahely mozgalmat. De célja a hazai gazda­ság megújulása, a belföldi termelés védelme és a honi gyártókapacitások megőrzése - a magyar termékek népszerűsítése, kelendőbbé tétele révén is. Az az ala­pítvány, amelyet ennek elősegítésére hoztak létre, a KDNP százezer forintnyi támogatásán túl a (termé­szetesen pártsemleges) mozgalomhoz csatlakozók ed­digi szándéknyilatkozatai szerint további hárommili­ó forinttal segíti a hazai áruk jobb reklámját, a keresked­és a vásárlók alaposabb tájékoztatását. rt-Hiszen tapasztalni: megesik, hogy valamely kifogáso­lal talán minőségű, korszerű honi termék azért nem kerül az üzletekbe, mert hiányzik az a bizonyos cégér, amelyre még a jó bornak is szüksége van. Nos, a jövőben ezt pótolhatja a mozgalom emblémája, amellyel a gyártók megjelölhetik az itthon készült ter­mékeket. Medve Piroska ; Szerényebb, szegényebb aratás gs§)®l® ODg/dOD ftMigQDGDfc Mim Az aratók az idén fittyet hányva a néphagyománynak, nem vártak Péter és Pál napjáig, hozzáláttak a betakarí­táshoz már június közepén. A legfris­sebbek a csákváriak voltak, az ottani állami gazdaságban már június 10-én kivonultak a kombájnok. A nagy me­leg, az aszály miatt két héttel koráb­ban beértek a gabonák, így Péter-Pál­­kor, amikor aratási riportra indultam, az őszi árpának már a fele magtárban volt. A termésben nagy szóródás ta­pasztalható, 2,1-től 4,5 tonnás hektá­ronkénti üzemi átlagokat mértek. Már sok helyen elkezdték a búza betakarítását is, szerény eredmények­kel. Az országosan betakarítható 997 ezer hektárról 3,8 millió tonna ter­mést várnak a szakemberek, amiből 3 millió tonna az étkezési búza. Ellátási gondoktól nem kell félnünk - nyugta­tott meg dr. Medgyasszay László földművelésügyi államtitkár -, ugyanis az ország kenyérszükségletét 1,8-2 millió tonna búza fedezi, tehát jut még exportra is. Értékesítési gon­doktól sem kell tartani, mert aki nem tudja eladni a búzáját, az állam 7000 forintos tonnánkénti áron felvásárolja tőle október 30-ig. - Növénytermesztésünket 18 mil­lió forintos kár érte, ebből 7 millió forintnyi a búzatermés csökkenése -Tihanyi László: „Ma már nem ünnep az aratás” (A szerző felvétele) állapította meg Kiss János, a kiskun­­lacházi Kiskun Szövetkezet elnöke. - Bátran mondhatom, ez Pest megye egyik legaszályosabb része, május­ban 3,5, júniusban pedig 2 milliméter eső hullott. Ez egy nagy reggeli har­matnak megfelelő csapadék. A 130 hektárnyi árpát június 25-ig betakarí­tottuk 2,7 tonnás átlagterméssel. Utá­na hozzáláttunk a búza aratásához, amiből soha ilyen rossz termésünk nem volt: 3,1 tonna a hektáronkénti hozam. Pedig, ha elegendő csapadék hullik, elérhettük volna az 1984-es, 6,4 tonnás eredményt is... Öntözni nem tudtuk a gabonát, bár három be­rendezésünk állandóan üze­mel, a legelőknek kell a víz, hogy legyen takarmánya az ezres létszámú szarvasmar­ha-állománynak. Keserű aratás ez az idei! Pedig valaha szinte ünnep­nek számított, amikor az em­berek örömmel takarították be munkájuk gyümölcsét, a kenyérnekvalót. - Ma már nem ünnep az aratás - jegyzi meg kissé szomorúan Tihanyi László, a Sárbogárdi Mezőgazdasá­gi és Szolgáltató Szövetke­zet elnöke. - Érzem, hogy nem sokan drukkolnak ne­künk, vagy részvéttel figye­lik a munkánkat, mintha azt kérdeznék: ezek még bír­ják? Mindenféleképpen szerényebb és szegényebb az idei aratás. A gépe­ket például nem tudtuk felkészíteni úgy, ahogy máskor, mert kevés pén­zünk volt alkatrészekre. Régebben 12- 13 kombájnunk aratott, most csak 7-8, mert négyet árverésen értékesítettünk, így is másfél millió forintnyi alkatrészt használtunk fel, még kárpótlási jegyért is vettünk. • Tudják már, kinek és mennyiért adják el az árpát, amit éppen aratnak?­­ Ma három vevő is jelentke­zett, közülük két kft. Egyéb­ként szerződésünk van a Fejér megyei Agroker Vállalattal, amelynek terményben fizetünk az alkatrészekért, a növényvé­dő szerekért és a műtrágyáért. Száz vagon kukoricát adunk a műtrágyáért és 40 vagon árpát az alkatrészekért, a vegyszere­kért. Ezekre nagy szükségünk volt, így kellett megoldanunk, mert nem tudtunk készpénzzel fizetni. Arra külön büszke va­gyok, hogy a műtrágyázást nem hanyagoltuk el, hektáron­ként 100-110 kilogramm ható­anyagot szórtunk ki. Ennek is köszönhető, hogy a növények jobban bírták az aszályt. Májusban csak annyi esett, hogy elverte a port, s az idén eddig csak 84 milliméter csapadék hullott. Ennek ellenére ár­pából 36 mázsát várunk hektáron­ként. A sárbogárdi határban a 63-as út mel­letti árpatáblán aratókat éppen egy sötét felhő és a néhány perce hullott permet­szerű eső készteti várakozásra. Bár­csak zuhogna, de egy hétig, mondják, pedig nem szoktak ilyet kívánni ara­tás idején a gabonabetakarítók.­­ A hét kombájn röpke egy nap alatt végez ezzel a 106 hektáros táblával, hiszen kevés a szem - mutatja Hor­váth János műszaki ágazatvezető. - Ez a kombájnosgárda már jól össze­szokott, tíz-tizenöt éve együtt arat. Egy kombájnt két ember kezel, egy­mást váltva. A műhelykocsi állandó­an kinn van, ha meghibásodik valami, maguk a kombájnosok javítják ki. • Ilyenkor, ha 15-16 órát dolgoz­nak naponta, biztosan sokat is keres­nek a kombájnosok...­­ Ez így volt régebben, de most nem tolonganak az emberek, hogy aratni szeretnének. Az átlagfizetés 10-12 ezer forint, és most jó, ha 20 ezer forintot kapnak egy hónapra az aratók, bár a bérezés még nem tisztázott. - Ennyit tíz éve is megkerestünk - szól közbe az egyik kombájnos, Ku­­kucska Sándor. - Akkor még szeret­tem aratni, de most már elment a ked­vem az egésztől, mert kevés a fizetés. Úgy érzem, semmi kilátás, hogy jobb­ra fordul majd a mezőgazdaság sorsa. Lehet, hogy az idén utoljára aratok, mert keresek egy jobban fizető állást. - Rendkívül alacsonyak a bérek, ugyanis a mezőgazdaságban nincs jö­vedelem - teszi hozzá Tihanyi László elnök. - Ennek ellenére megpróbálunk az erőnkhöz mérten normális fizetést adni ezeknek az embereknek. Egyéb­ként a munka nem áll nálunk: folyik a kárpótlásra kijelölt területek árverése, a részaránytulajdonok kimérése. Való­színűleg minden földnek új tulajdonosa lesz, de azért ősszel is vetni fogunk. Pethes József Kiskunlacháza: Bak Gyula kombájnos (Fotó: Geleta Pál) r­üli US 1993. 28. HÉT SZABAD FÖLD 3 Magyarország képzeletemben im­máron olyan, mint egy sajátságos, hatalmas stadion. Odalent a pályán langyos játék folyik, a lelkesültség alig mutatja magát, s csak egy dolog látszik kristálytisztán, itt nem a meccs és a tét a fontos, csupán az, hogy aki magára öltötte a nemzeti­színű dresszt, megvédje a pozícióját, s mindenáron és minden eszközzel a pályán és a csapatban maradjék. Bezzeg a lelátó. Mint tudjuk, nálunk a focihoz mindenki ért, s a közönség most is, mint rendesen, harsog, ordít és kiabál, némely arcokon a mindent tudók magabiztossága, és persze a fensőbbségesség, hogy tudniillik amit a játékosok csinál­nak, az rossz, abban szemernyi jó sincs, bezzeg, ha a han­goskodó a pályára léphetne, minden menten más és jobb lenne, s már jó előre kétség sem férhet az üdvözítő győze­lemhez. Elragadtattam volna magamat a bevezetőben írt hasonlat­tal, a focipálya­ Magyarországgal? Nem hinném, hisz járva­­kelve, szememet nyitva, fülemet hegyezve mit tapasztalok? Az önjelölt bírálók és az önmagukat bölcsnek és mindent tudónak kikiáltó szájhősökben nem szenvedünk hiányt. Gyanítom, Önök is felfigyeltek hihetetlen mértékű elsokaso­­dásukra, hisz mindig és mindenütt találkozhatni velük. Ők szónokolnak a rádióban, a televízióban, ők nyilatkoznak és adnak magvas interjúkat a lapoknak, sértett és bánatos hangvétellel, hogy - s kicsit még maradjunk a hasonlatnál - pont ők nem rúghatnak labdába, őket nem engedik a pályára, holott roppant bölcs és okos elképzeléseik vannak, amelyek lényegükben és módszereikben teljesen eltérnek a mostani játékosok stílusától és gyakorlatától. Némi túlzással, a tár­gyalóasztalok és a közélet hőseit hallgatva már-már arra gyanakszom, hogy íme, az ész országa lettünk. A kibicek, mert nyugodtan azoknak nevezhetjük őket, nagyvonalúan kezelik húsba és vérbe vágó bajainkat. Munkanélküliség, infláció, népet-nemzetet sanyargató adósságtörlesztés, tár­sadalmi feszültségek, nyomasztóan rossz közbiztonság? Ó, nem nagy dolog. Most éppen az ifjú politikust hallgatom, aki alaposan elveri a kormányzaton a port, tehetségtelennek, hozzá nem értő­nek kiáltja ki mindazokat, akik az országot irányítják, s mindent el- és lesöprő szóáradattal bizonygatja, hogy majd ő, majd az ő pártja, majd arra tessék figyelni. Ott minden meg fog változni, a dolgok jó irányt vesznek, s rövid időn belül, odahagyva a kátyús, hepehupás utat, egy sima, döccenőktől is mentes útra térhet az ország viharvert szekere... Csak hát van itt valami, ami szúrja a szememet, bántja a fülemet, mert hogy a közszereplésre ácsingózó szájhősök szavai alól, szavai mögül kilátszik az a bizonyos lóláb, s a beszéd szö­vete mögül felsejlik az igazi szándék: a hatalomvágy. És ha alaposan fülelünk és belegondolunk az önjelölt bölcsek és minden bajunkat szavakban megoldók zsivajára, rájövünk, igazából újat, az eddigiektől szögesen eltérőt s üdvözüléssel kecsegtetőt elvétve hallhatni. Közhelyek, elkoptatott féligaz­ságok, felmelegített boldogulásreceptek tömege zuhog ránk. Nyoma sincs az építő, a segítőkész és a jó szándékú bírálatnak, egyszóval a jobbítani akarásnak, elvégre, kimon­datlanul, csak egyetlen dolog irányába mutat a hömpölygő szavak folyama, a hatalom megszerzésének és birtoklásá­nak irányába. Nélkülözöm, pontosabban fájdalmasan hiányolom közéle­tünkből az önzetleneket, az igazán bölcseket, a hozzáértő­ket, az okosakat, akik nem a hatalomért magáért szónokol­nak s ígérnek, de ésszel, bölcsességgel, hittel és vasaka­rattal a haza üdvére összpontosítanak. Csak arra! Hogy tudniillik nem azon ágálnak, hogy majdan az ő pártjuk legyen a győztes, nem, sőt, elmellőznek pártszempontokat és pártér­dekeket, és szent elhivatottsággal volnának képesek munkál­kodni helyzetünk jobbításán. De, s maradjunk a focihasonlat­nál, merthogy a kibicnek semmi sem drága, önös és pártérde­keiktől elvakultan ígérnek s jó előre esküsznek fűre és fára. Gondolom, egyetértenek velem, miszerint én nem hiszek a kibiceknek, akikből, ha közéletünkre alaposan odafigyel­nek, immáron annyi mutatja magát, hogy lassacskán Dunát lehetne velük rekeszteni. Bízva, hogy aggodalmaimban osz­toznak velem, köszöntöm Önöket.

Next