Szabad Föld, 1995. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-03 / 1. szám

2 SZABAD FÖLD 1995. JANUÁR 3. Nehéz lecke A közeli boltban, ahová hajnalonta járok, akkor a jókedv volt az úr. Mele­gét ontotta a kályha, öklömnyi rádió­ból simogató muzsika szállt, kenyerek, kiflik és zsömlék illatoztak, s szokott székemre húzódva szomszéd Janit hallgattam; kutyájának kerítést mászó tudományáról tartott előadást. És nyílt az ajtó. Hórihorgas, ga­lambősz öreg toppant közénk, testes bajusza alatt széles mosoly, nem szólt, görbe botjával a pult elé kopogott, né­mán kémlelt polcokat és vitrint, s mi­dőn így feltérképezte magának mind­azt, ami kapható, parancsoló hangon mondta: „Csak finomságot! Minden­ből a legjobbat. Két rúd Pick-szalámi, két üveg vilmoskörte-pálinka, fél tucat pezsgő, szardíniakonzerv, kakaó, kifli és fonott kalács. Ja - kapott a homloká­hoz -, el ne felejtsem, hogy narancsot, banánt és valami finom szivart is kér­jek.” A boltosnő megélénkült, szemében bizsergő csodálkozás, igen, ilyen vevő kell, aki hajnalok hajnalán ezresekkel (Takács Zoltán rajza) emeli a napi bevételt. „Hohó - így a bá­csika, látva a boltosnő indulását-, állj! Bocsánatot kérek, tréfának szántam, mert tudja, aranyoskám, még így, já­tékból is jólesett módosnak lennem. Ámbár - ajka lefittyedt -, volt idő, amikor sok mindent megengedhettem magamnak. Ámde az elmúlt, koromat tudva mondom, számomra örökre el­múlt. Egyébiránt lesz szíves fél liter te­jet és negyed kiló kenyeret adni.” Hosszasan babrált lapos pénztárcá­jában, s miután filléresek^ jj clusla- molt, mintha görbedtebb lett volna, mint amikor jött, s kifelé haladtában talán a botja is halkabban kopogott. Ott és akkor azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Utólag mondom, in­kább sírni lett volna kedvem. Mert azt éreztem, valaha jobb időket látott s élt meg az az öreg, s láttam, roppant nehe­zen találja belé magát újsütetű sze­génységébe. S hány és hány ilyen jele­netet látok mostanság, amikor nyilván­való, már-már tapintható, hogy a sze­replők igyekeznek igazodni szerepük­höz, de még igazából nem tudják, hogy az új helyzetben, amit a sors szabott rá­juk, hogyan és miként kell úgymond „alakítani”. Más. Sándor, ha összetalálkoztunk, rendre felemlítette azt az elvált asszonyt, akiért egy idő óta bolondul, s akivel, úgy lehet, gyakran álmodik. Tegnap is szóba hozta, de másképpen, más hangsúllyal és ábrázattal, mint rendre szokta tenni. „Vége - jelentette ki -, most már nem is igen merünk egymásra nézni, ha az utcán összefu­tunk.” Nocsak. S szavai nyomán kike­rekedett a kicsi történet, ami arra is al­kalmatos példa, hogy a szűkösség, a szegénység csöppet sem javít kapcso­latainkon. Megtudtam, hogy az akciós boltban futottak össze, ahol éppen olcsó télikabátokat árultak, mondhatni bagó­ért. Éppen ott és éppen azon a helyen te­hát, ahol, ha úgy tetszik, nyílt színen, mások előtt is színt kell vallani. „Fene se gondolta volna, hogy olyan csóró - tű­nődik Sándor -, igaz, ő sem hihette, hogy csak egy ócska, használt télikabát­ra vagyok vevő. Úgy csináltunk, mintha nem is vettük volna észre egymást. O a mennyezetet szemlélte, én pedig a pad­lót bámultam. Azóta már találkoztunk, de ki érti, hogy igazából nem is mertünk egymásra nézni. Szégyellj az ember a szegénységét egy nő előtt. Úgy is mond­hatom, ez kölcsönös.” Igen, ez a röstellkedés az, ami szinte nap mint nap visszaköszön. Mint annál az asszonynál, ott, a panelház tizedik emeletén. Riportügyben jártam nála, s midőn hellyel kínált a szerényen be­rendezett szobában, megkérdezte, ké­rek-e kávét? Igent mondtam s előre kö­szöntem. Mire ő: „Elnézést kell kérjek, de igazi kávém nincsen, arra nem telik, csak pótkávéból tudom készíteni. Pe­dig - fejét büszkén felvetette - volt idő, amikor a legmárkásabb kávékat vásároltam, magam daráltam, és min­dig annyit, amennyi egy főzetre kell. Úgy a legfinomabb. Egyébként nem azért fogyasztom a pótkávét, mert sze­retem. Dehogy. Nem ér ez semmit, de nincsen más választásom. Hacsak nem a tiszta víz, egy szem kockacukorral.” Valahol ezek a történetek össze­függnek, már-már összemosódnak, s ami azonos bennük, hogy a szereplők valamiképpen, legalábbis viselkedé­sükben hasonlatosa Vlr 4 * ___-uvu v cillclN. r\ La~ vart mosoly, a bátortalan mozdulat, a félszegség, az alázatosság, a szomorú­ság mindegyikben ott van, mint ahogy megmutatkozik valahány helyzetben, naponta, amikor a szegénység ád hírt magáról. Keserűen mondom, mert ta­pasztalom, hogy Magyarország tanul: a többség számára immáron kötelező tantárggyá lett a szegénység. Nehéz a lecke, gyötrelmes a tananyag. Bár meg­adatna, hogy mielőbb sutba hajíthatnánk ezt a nemszeretem tankönyvet. Varga S. József TÖRVÉNYTÁR §§ A Magyar Közlöny 1994/116. számában megjelent az 1994. évi LXXI. törvény a választott­bíráskodásról. Néhány részle­tét ismertetjük. Választottbíróságot általá­ban országos gazdasági kama­ra hozhat létre. Több országos gazdasági kamara állandó vá­lasztottbíróságot közösen is létrehozhat. Bírósági peres eljárás helyett választottbírósági eljárásnak van helye, ha: legalább a felek egyike gazdasági tevékenység­gel hivatásszerűen foglalkozó személy, és a jogvita e tevé­kenységgel kapcsolatos; a fe­lek az eljárás tárgyáról szaba­don rendelkezhetnek; a válasz­tottbírósági eljárást a felek szerződésben kikötötték. Az ilyen eljárásnál a felek harma­dik személyt vagy valamely szervezetet is felhatalmazhat­nak. A választottbírák függetle­nek és pártatlanok, nem képvi­selői a feleknek. Eljárásuk so­rán utasítást nem fogadhatnak el, és teljes titoktartásra kötele­zettek a teendőik ellátása kere­tében tudomásukra jutott körül­mények tekintetében, az eljárás megszűnése után is. Minderről - ananao választottbíróság esetében - megválasztásuk al­kalmával írásbeli nyilatkozatot kötelesek tenni. Nem lehet választottbíró: aki huszonnegyedik életévét nem töltötte be; akit jogerős bírói íté­let a közügyektől eltiltott; akit a bíróság jogerősen gondnokság alá helyezett; akit a bíróság jog­erősen elitéit, amíg a büntetett előélettől nem mentesítették. A felek a választottbírák szá­mában szabadon állapodhat­nak meg, ezek száma azonban csak páratlan lehet. Ha a felek a választottbírák számában nem állapodnak meg, akkor a válasz­tottbírák száma három. Három választottbíróból mindegyik fél egy-egy választottbírót jelöl ki, és az így kijelölt két válas^ti- bnu jelon Ki a harmadik válasz­tottbírót. Egy választottbíróból álló választottbíróság eseté­ben, ha a felek nem tudnak meg­állapodni, bármelyik fél kérésé­re a választottbírót a megyei bí­róság jelöli ki. A választottbíró ellen csak abban az esetben lehet kizárási kérelmet előterjeszteni, ha olyan körülmények állnak fenn, amelyek jogos kétségeket éb­resztenek függetlensége vagy pártatlansága tekintetében. Szeretik-e a herőcét? A mikor a televíziós vetélke- / A \ dók egymásutánjában Salgótarjánra került sor, és Nógrádról, a palócokról annyi, de annyi kérdés hangzott el, eszembe jutott az a beszélgetés, amelynek nemrég a váci vasútál­lomás várótermében voltam vé­letlen hallgatója. Az Antal Imre vezette műsor­ban arról is szó volt, hogy a pa­lócok kiejtése, beszéde valaki­ben azt a gyanút keltette; talán nem is magyarok ők. Nem tarto­zom az ilyen gyanakvók közé, palóc kérdésben valahogy illeté­kes vagyok, szülővárosom, Hat­van a palócvilág alsó csücskéhez tartozik. Rég letűnt gyerekko­rommal együtt jobbára már a múlté a városnak ez a jellege. Mégis. Egyenesen élvezettel hallgat­tam a két tetőtől talpig feketébe öltözött fejkendős, bőszoknyás asszony, Bözsi néni és Panka néni csevegését: a sötéten zen­gő „á” hangokat, a világos színű rövid „a”-kat. Hadd jegyzem meg, az utóbbi okán: igazság van az említett műsor vezetőjé­nek tréfájában, amely szerint a palócok úgy ejtik ki Hatvan ne­vét, hCyV Zalában hetvennek hallják. Nekem örömet szerzett a sok különös tájszó, amelyet más vidéken lakók talán idegennek, kifacsartnak éreznek. Emlegette a két asszony pél­dául a váci püspök urat, persze pispeknek mondva, Panka néni pedig valami Katyi nevű rokoná­ról beszélt, akit a váci kórházban látogatott meg. Ekkor kezdtem jobban figyelni a beszélgetésre, s tudtam meg, hogy kinek mi a neve. A vidám tekintetű, kerek arcú Bözsi néni kapva kapott a kórház szón, ő ugyanis éppen Budapestről tartott hazafelé, va­lamelyik pesti kórházban járt. Meg kellett mutatnia a szemét, amelyről két hónapja távolították ol a SZÜrkehálw^'—* ** —- Látsz mán jól? - kérdezte Panka néni.- Hát. Nem én ismertelek meg? - így felelt Bözsi néni.- Igaz a’! A két asszony más-más faluba való volt, de nyilván régebbről jól ismerték egymást, mert meleg, bizalmas hangon beszélgettek, másról sem volt már szó, mint a kórházról, a szemműtétről. Hogy milyen aranyos volt az a bizo­nyos szemorvosnő, meg milyen figyelmesek az ápolónő jányok! Örzsi néni azonban leghosszab­ban kórházi tartózkodásának az' utolsó előtti napjáról beszélt. Ekkor ugyanis a doktornő meghívta a saját szobájába. A néni csodálkozott, hogy ugyan mit akar tőle, nyilván pénzt. Vitte is a zsebkendőjében. De hát nem arról volt szó, mert a doktor­nő szobájában egy szépen meg­terített asztalvégen kólásüveg meg sütemények voltak. Ültek már a szobában mások is, a dok­tornő két kollégája, meg néhány ápolónő. Örzsi néni nem is mind ismerte. Mosolyogva fogadták, a doktornő hamar a lényegre tért:- Kedves Erzsi néni, vagy in­kább Örzsi néni, azért jöttünk itt össze, hogy magát hallgassuk. Szépen megkérjük, hogy mesél­jen nekünk valamit, de ne úgy beszéljen, ahogy mi, pedig maga úgy is tud, hanem úgy mondjon mindent, ahogy otthon szokott.- Nem ijedtél meg? - kérdezte a vasútállomáson Panka néni.- Nem hát! Mindenki csak mo­solygott rám, biztatott a nézésük. Tudod, jártam én a Pávakörbe, szólista is voltam, szerepeltem mán én sokat. Nem is voltam szűkszavú. Mindennek nagy fe­neket ksrííGítém... Senki sem ne­vetett ki a beszédemért. A há­zunkról meséltem, meg az uram­ról, meg az unokákról, de néha meg kellett magyarázni, hogy ná­lunk a tehén az tehen, a dinnye az gyinnyénk, a fánk az pampuskánk. Amikor belemele­gedtem, megkérdeztem tőlük, hogy szeretik-e a herőcét. Csak néztek rám. Mondtam volna, hogy a herőce az forgácsfánk, de a doktornő közbevágott, hogy ő talán tudja. Tudta hát. Panka néni csodálkozott;-Te tartottál előadást nekik? Kissé meglepődtem magam is, hogy a kórházi csapat nem azért jött össze, hogy jót mulasson a palócos beszéden. (Kár. hnn» h.ÍITi l\éraeztem meg, melyik kór­házban történt.) Igaz, a történet hallatán keserűen egy réges-régi kellemetlen jelenetre is gondol­tam. A hatvani gimnáziumban egykor^ a rajzot egy fővárosból I oda helyezett piperkőc művés,?<H tanár tanította, aki egy ízben ki- I csúfolta, kigúnyolta tanyáról jött 1 osztálytársamat, mert palócosan 1 mondta az „á” hangot. Igaz, csak I egyszer történt meg, nyilván az fl igazgató tudomására jutott a do-1 lóg, de emléke ma is fáj. I Ó, a jelen némely dolga meny­nyire fel tudja idézni a múltat! Kóród i József I II i i . SZAKADÉK ' ' • Dallos Jenő rajza Subád Főid Független társadalmi és családi hetilap Elnök, mb. főszerkesztő: Major Lajos Szerkesztőség és kiadó: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. Postacím: 1428 Bp. 8., Pf. 52. Telefon és fax: 133-6794 Kiadja a Szabad Föld Lapkiadó Rt. Felelős kiadó: a részvénytársaság elnöke Hirdetésfelvétel: Hírlapkiadó Vállalat, 1085 Budapest Vili., Blaha L. tér 3. Telefon: 138-4669, 138-4707,138-4456 és 138-2369. Terjesztik: árusításban a HIRKER Rt., az NH Rt. és a regionális részvénytársaságok, valamint az ERALL és az EXTRA-HIR Rt.-k; előfizetésben a Magyar Posta Rt. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Rt. H—1389 Budapest, Pf. 149. Előfizethető bármely postahivatalban, a kézbesítőknél, vala­mint a Hírlapelőfizetési Irodánál (HEUR). 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A. közvetlenül vagy postautalványon, vala­mint átutalással a HELIR 215-96162 pénzforgalmi jelző­számra. Előfizetési díj 1 hónapra 152 Ft. egy évre 1824 Ft. Beküldött kéziratot nem örzünk meg és nem adunk vissza. Index: 25 777 Szedés: Szabad Föld Rt. Tip-Mühely Nyomtatás: veszprémi^Inyomw rt Felelős vezető: Fekete István igazgató ISSN 0133-0950

Next

/
Thumbnails
Contents