Szabad Föld, 2008. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
2008-07-04 / 27. szám
SzabadFöld 2008. július 4. –A magyar vidék lapja Háromszázezren a kapuban 44 ÉVET VÁRT Spanyolhan arra, hogy labdarúgóválogatottját ünnepelhesse. Vasárnapról hétfőre az isten adta nép maradéktalanul pótolta az elmaradást. R égóta tudjuk: Spanyolországot gyakorlatilag két szó működteti: a fieszta és a szieszta. (Hogy közben mikor épül az állam, s mikor készülnek a Seatok - azt senki sem tudja.) Tény: a spanyolok feltaláltak maguknak egy szerethető országot, ahol leginkább ők maguk töltik meg esténként az éttermeket és a bárokat, isznak és cigarettáznak, miközben senkit nem érdekel az EU szigora, s ennek ellenére a legmagasabb életkorral dicsekedhetnek az unióban, ráadásul a hatvanévesek sem ülnek a tévé elé, hanem szépen felöltöznek és kimennek az éjszakába... így hát elképzelhető, mi történt az elmúlt hét csütörtökétől - amikor is a spanyol armada egyszerűen és nagyszerűen lehengerelte az orosz medvét (3-0), s így bejutott a döntőbe - egészen vasárnapig, amikor is, 44 év után, az ibériai mezben játszókat avatták Európa-bajnokká. Hogy mi is történt, itt, a Kárpát-medencében nehezen képzelhető el... Ehhez spanyolnak kellett volna születnünk, de legalábbis ott kellene élnünk, közöttük. Az ország minden városában és településén hatalmas fiesztákat tartanak, immár napok óta. Ez nagyjából úgy néz ki, hogy az emberek délután, estefelé elindulnak, s csak úgy hajnali négykor-ötkor mennek haza - már az öregebbek, mert a fiatalabbak még maradnak egy kicsit... Közben megisznak minden meginnivalót, beugranak minden szökőkútba, lobognak a spanyol zászlók, tűzijáték, trombitaszó és őrület mindenfele. A lapok szuperlatívuszokban fogalmaznak: felejthetetlenek, hősök, istenek, Spanyolország meghódítja Európát, június 29-ét imába foglaljuk, no meg persze Viva Espana, és így tovább. Az elődöntőn Fülöp herceg, a trónörökös és felesége, Leticia ugrált a gólok láttán, hogy aztán a döntőn győztes spanyol kapitányt, a kapus Casillast a király, János Károly ölelje magához, még szerencse, hogy a puszit a királynő adta... Apropó, Casillas. Ő a Madrid melletti városka, Móstoles szülötte, ahol ez a felirat olvasható: „Háromszázezren élünk itt - háromszázezren védjük a kaput!” Csoda, hogy nem ment be a labda? A Cuatro tévétársaságé volt az Eb-közvetítés joga. Hónapok óta ad egy eléggé érthetetlen hirdetést, amelynek a szlogenje: Podemos. Podemos, vagyis megcsináljuk, képesek vagyunk megcsinálni. És hónapok óta senki nem értette, hogy mit akarnak ezzel a podemosszal. Vasárnap óta azonban már mindenki tudja. Podemos! - Megcsináltuk! Szűcs Alexandra Madrid örömmámorban AZ EB IDEJÉN Bázelben, Bécsben, Genfben, Innsbruckban, Klagenfurtban, Salzburgban és Zürichben a szurkolói zónákban 1208 órányi élő adást láthattak a szurkolók. Sörből 1,4 millió, azaz naponta 66 666 liter folyt le a torkokon, míg üdítőből csupán 590 ezer literre tartott igényt az úri közönség. Mindezt a mennyiséget 2950 vendéglátóegységben szerezhette be a szomjas tömeg. Elvérzett a német matador Berlinben szurkoljuk végig a döntőt. Én egy komolyabb összegű fogadás miatt izgulok a németekért, a többiek pedig alanyi jogon. Délután, a városban lófrálva tapasztalom: a német siker senki számára nem kérdéses. Bár azzal mindenki tisztában van, hogy a spanyolok talán jobbak, de hisznek a szívben, a szerencsében, na meg a török taktikában, azaz a 94. és a 125. percben rúgott egyenlítő vagy döntő gólban. Az optimista hangulatot csak az csitítja, hogy a városban egy lélek sincs az utcákon. A vasárnapi hangulat, a nürnbergi kolbásztól elnehezedett sziesztázó tömegek távolmaradása nem lehet oka a néptelen tereknek. A valódi ok a Brandenburgi-kapu előtt található, ahol az úgynevezett Fanmeile-ben (Rajongó-mérföld) összegyűlt 600 ezer fős szurkoló tömegszörny szívja el az életet a máskor nyüzsgő metropolistól. Én is ide készülnék, de nem sokkal öt óra után az interneten olvasom, hogy a tér megtelt, és a rendőrök már senkit nem engednek be. Bejutni esélyünk sem volt a 2006-os vb-n edződött Deutschland-drukkerekkel szemben, akik két évvel ezelőtt fedezték fel, hogy a szurkolás braziljai is tudnak lenni. Ahogy akkor, úgy most is nagymamától az unokáig, a sznob értelmiségitől a kebabárusig mindenki nemzetiszínűre festi magát. Séta közben egy kocsma tévéjén mosolyogtató közjátékra leszek Figyelmes. 19.04-kor a Fanmeile-ről jelentkező riporter mögött egy vicces kedvű szurkoló piros-fekete-arany zászlót lenget a fekete-piros-arany német zászló helyett. Egy héttel korábban ugyanis az ARD csatorna „Napi téma” nevű műsora egyik grafikáján véletlenül a rossz zászlót mutatta. A vicces kedvű állampolgár időt, pénzt nem kímélve beszerzett egy ilyen zászlót, és a 600 ezres tömegen átfurakodva megkereste az ARD riporterét, hogy e remek médiahuncutságot végrehajtsa, így aztán eltelve jókedvvel, izgalommal elindulok a helyemre, egy nyitott kertmozira emlékeztető platzra, ahol fekete-piros-sárga (szigorúan ebben a sorrendben) emberek énekelnek önfeledten. A kezdősíp elhangzik, a tömeg egyszerre sóhajt fel egy-egy spanyol helyzet kimaradásakor, és üvölt, akárhányszor német lábhoz gurul a laszti. Aztán általános sokk, spanyol vezetés, de még mindenki biztos a győzelemben. A 92. perc tájékán néhányan felállnak és elmennek, de a többség még mindig hisz. Végül Roberto Rosetti játékvezető sípszója után az ideológiailag képzett és politikailag korrekt nézősereg megtapsolja a spanyolokat. Néhányan sírnak, mások leszögezik, hogy nem halt meg senki, és szép eredmény a második hely is, és a sör is még mindig literszámra fogy. A gólokhoz betárazott petárdákat a szurkolók azért felrobbantják, de csupán a pukkantás öröméért. Másnap a hidegfejű újságírók a rossz teljesítményről írnak. De délután háromkor a Fanmeile-n ismét összegyűlnek 120 ezren, biztatni, vigasztalni a német csapatot. A szurkolók megbocsátottak - talán igazán sosem haragudtak. Lebhardt Olivér Krónika Egy hét hordaléka HARDI PÉTER Életem egyik legfontosabb döntése a családi házunk építése volt. A telek megválasztása, beszélgetések az építészszel, alkudozások a mesterekkel, nem sorolom, aki már építkezett, tudja, miről írok. Arról jut ez eszembe, hogy június 30-ig kellett (volna) tételesen elszámolni a meg nem valósuló kormányzati negyedre költött csaknem 10 milliárd forinttal. A határidőt maga a kormány állapította meg, a feladatot a pénzügyminiszter kapta. Az elszámolás elmaradt. Annyi bizonyos, hogy a Nyugati pályaudvar mögötti telekre úgy nyolc és fél milliárd ment el, s százmilliók szakértői díjakra, ügyvédi költségekre, személyes kiadásokra. Én, amikor építkeztem, igyekeztem a legnagyobb gondossággal eljárni, mert tudtam, ha nagyot hibázok, abba az egész családom belerokkanhat. Igaz, a sajátomból gazdálkodtam... Olvasom Szabados Tamás politológus cikkét a Figyelőben, s bizony sok mindenben igazat kell adnom neki. Intenzíven jelen van a Kádár-nosztalgia, állapítja meg az általam is tapasztalt jelenséget. S miért? Mert akkoriban volt mindenkinek munkahelye, gondoskodott rólunk az állam, ingyenesen kaptunk egy sor szolgáltatást, hallom a válaszokat. Emlékszem, annak idején, ’89-’90 környékén ezeket a dolgokat még másképp látta a többség. Igaz, hogy volt munkahely, ami nem egyszer valójában munkanélküliséget jelentett - csak a gyárkapun belül. Gondoskodott az állam - na de milyen színvonalon? Az ingyenes orvosi és egyéb szolgáltatásért pedig a visszafogott bérükből valójában már előre fizettek a munkavállalók. A rendszerváltás idején még sokan üdvözölték a gazdasági és egyéb verseny ígéretét is - hogy aztán annál többen utasítsák vissza ma. Erről pedig az a politikai elit is tehet, amely az állam gyámkodásának ígéretével bolondítja a szavazókat, ahelyett, hogy versenyre késztetne, s csak az önhibájukon kívül lemaradókról gondoskodna. Arról most ne beszéljünk, hogy az minden világok legjobbika, ahol folyamatos versenyen kell megmérnie magát az embernek - a világ ilyen, akár szerepük, akár nem. Nem kötelező benne részt venni, ám ha így döntünk, elszáguld mellettünk, s hosszú távon biztos vesztésre vagyunk ítélve. S ha már a versenyt említettem: plakátot láttam az üzletben, ritka betegségben szenvedő kislány számára gyűjtenek adományokat. Külföldön tudnák csak gyógyítani, ám az ottani kórházi költségek a szülők számára megfizethetetlenek. Az ilyen eseteken is változtatna az unió egyik tervezete. Eszerint a tagállamok bármelyik kórházában kezeltethetnénk magunkat. Mielőtt azonban módfelett örvendeznénk, hogy ezentúl, mondjuk, egy londoni kórház hatodik emeletén cserélik ki bennünk az elhasználódott alkatrészeket, néhány apró akadályt el kell hárítanunk. Például azt, hogy miből teremti elő a biztosítónk a mienkénél lényegesen magasabb kórházi költségek térítését? S hogy jól járunk-e avval, ha hozzánk tömegével érkeznek a konstancai betegek, s kapjuk meg utánuk a nem túl magas díjat. Amúgy az ötlet magától értetődő, elvégre, ha annyi mindenben versenyt hirdet Európa, miért éppen a gyógyítás maradna ki belőle? Béke, mondta ki a varázsszót egy meglehetősen szomorkás fiatal német szurkoló vasárnap éjszaka, amikor odalépett a spanyolok színeiben feszítő lányaimhoz és barátnőikhez a bécsi szurkolói zóna kijáratánál. Vagyis hát nem az számít, ki nyert, az a fontos, hogy mi nem haragszunk egymásra, jöjjünk Európa akármelyik szegletéből - legalábbis ha fociról van szó. A játék kezdetéig mindenesetre a szurkolók uralták Bécs belvárosát: spanyol és német, külön-külön ugyan, de egyforma hangerővel tombolt. A végén? A németek hangját hallani sem lehetett. Illetve lehetett. Fúvószenekar haladt végig a városon, vállukon a német zászló. Gyászindulókat játszottak