Szabad Ifjuság, 1954. október-december (5. évfolyam, 232-309. szám)

1954-10-01 / 232. szám

1954 október 1. SZA­BADIFJSSÁG ­ Augusztusban jártam Kíntiban, a DJVSZ Pekingben tartott ta­nácsülésén. Hat hétig éltem ebben a csodálatos országban. Most naplójegyzeteimet la­pozgatom, s a tények, a számok, a feljegyzések sok-sok emléket idéznek. De mégsem elsősorban a szá­mokat, az adatokat említem, hi­szen úgysem kísérelhetném meg, hogy hűen bemutassam Kínát, a világ — lélekszámban — legha­talmasabb országát. A kínai hétköznapokról írok inkább, az örömökről és a gondokról, az eseményekről és a feladatokról, amelyek hatszázmillió embert foglalkoztatnak. Aki látja Kínát — erősebbé tesz. Kína eleven és hatalmas történelmi példája annak, milyen nagy, milyen győzhetetlen erő a szabadság. Megérkezünk Pekingbe Úgy érzem, el kell mondanom még valamit erről az erőről. Sokszor beszélünk arról gyű­léseinken, újságcikkekben, hogy a mi táborunk mérhetetlenül erős. De vájjon érezzük-e, fel­mérjük-e magunkban mindany­­nyiszor e szavak nagy értelmét, mély igazságat? Végigutazva a Szovjetunión és Kínán, szinte érzékelni, tapin­tani lehetett ezt a lenyűgözően hatalmas erőt. Leírhatatlan ér­zés az, hogy végig tízezer kilo­méteren át, mindenütt elvtársak élnek. Repülőgépünk sokezer kilométert szelt át, aztán le­ereszkedett Szibériában, Szverd­­lovszkban. A repülőteret hatal­mas g­yárvá­ros ölelte körül, ezer és ezer gyárkémény ontotta a füstöt , s ezek a mi gyáraink. Ismét a felhők felett jártunk, s aztán ugyanez ismétlődött Krasznojarszkban, Irkuckban. Átrepültük a határt, már Kína egetkarcoló hegycsúcsai, bércei felett repültünk. S lassan, mél­tóságteljesen körözni kezdett gé­pünk — leszálltunk. Pekingben vagyunk. S ott is a mieink fo­gadtak, elvtársak, barátok és ez — ami így elmoradv­a egészen természetesen hangzik — ott méttv, érzéseket, nagy erőt öntött belénk. Természetesen sok feljegyzés került naplómba a DÍVSZ ta­nácsüléséről. A magyar fiatalok a sajtóból értesülhettek a tanács­ülés eseményeiről, s ezúttal csupán néhány emlékét idézem e nagyjelentőségű, ifjúsági ese­ménynek. A tanácsülés szinte eleven tankönyve volt annak, miért je­lent Kína példája olyan nagy vonzóerőt a gyarmati népek számára. A gyarmatokról jött küldöttek — kommunisták és nem kommunisták egyaránt — Kínában saját szemükkel láthat­óe elsősorban a legnagyobb élményről írok amely olyan csodálatos, hogy a szavak nehezen képesek visszaadni az érzéseket — a kínai emberek­kel való találkozásról. Nagyszerű volt látnunk pél­dául azt, mennyire szeretik egy­­mást a kínai emberek, milyen négyen átérzik, hogy csak együtt, közösen, a hatalmas nép vállve­­ett erejével képesek megoldani­örténelmi feladataikat. Egy jelentéktelen, de mégis ily elgondolkoztató apróságot mondok el erről. A kínai városok utcáin, így Pekingben is, ren­­geteg a kerékpáros. Tíz- és tíz­­zer ember karikázik az utcán, mert ma még ez a legfőbb köz­­lkedési eszköz. Sokszor előfor­­ul, hogy a kerékpárosok össze­­­köznek Tanúja voltam én is gy ilyen esetnek. Hangos szó­­állás, veszekedés? Ez ismeret­ln ilyenkor. Mindketten leszáll­­ik kerékpárjaikról, segítettek­gymásnak, rendbehozni gépes­et, sőt még az utcai járókelők­­ odamentek hozzájuk segíteni. Azelőtt sokszor hallottunk h­agyományos kínai udvariasság­at. De ez az udvariasság ma már egészen más, mint az, melyről annak idején nekünk be­­zéltek. Ez az udvariasság abból tudatból fakad, hogy az egész ép együtt vívta ki a szabadsá­­ot, s ezért mindnyájan sokat öszönhetnek társaiknak. Termé­­zetesen nem vak udvariasságról . S ugyancsak a kínai utcán e­gy könnyekig megható élmény ikrében ismertem meg a kínai és másik a’1. .dános tulajdon­­ágát- a Szovjetunió iránti agy-nagy szeretetet. Mély, szinte érzése ez a kínai népnek tád megoldódni mindazt, amely náluk ma még olyan fájó, ége­tő gondokat jelent, amiért ők küzdenek. Nem lehetett megrendülés nélkül hallgatni a küldöttek drámai felszólalásait. A dél­afrikai küldött például arról be­szélt, hogy náluk harminc év az átlagos életkor, az algíri ezt a döbbenetes számot közöl­te: hazájában 400.000 tbc-s él, s összesen két kórház van Bel­ga-Kongóban a gyermekek öt százaléka jár iskolába és min­den száz újszülött közül hetven meghal. Pakisztánban a parasz­tok kilencven­hét százalékának nincs földje. Szudánban a néger munkások a fehérek keresetének csupán tíz százalékát kapják ... Idézhetném oldalakon keresz­tül ezeket az adatokat, amelyek összességükben megrajzolják a gyarmati fiatalok életnek szin­te alig nevezhető szomorú, gyötrelmes sorsát. A tanácsülés befejeztével a küldöttek ellátogattak kínai vá­rosokba, falvakba. S mindaz, amit a gyarmati országok fiai saját szemükkel láthattak (s ami­ről az alábbiakban én is be­számolok) szavak nélkül is meggyőzte őket arról, hogy az emberibb élethez nem vezet más út, mint Kína példájának köve­tése. Jártunk Sanghajban, Mukden­­ban, Fusonban, ellátogattunk gyárakba, egyetemekre, óvodák­ba, kórházakba, iskolákba, lakó­házakba, van szó. Ez a tulajdonságuk a legcsekélyebb mértékben sem gátolta őket abban, hogy erőtel­jes módszerekkel kitessékeljék országukból a népnyúzó Csang Kaj-sek-bandát és támogatóikat. A pekingi utcán sétálva sok jelét láttam az imént említett kollektív érzésnek, szeretetnek. Az utcaképhez tartozik például az, hogy Kínában — amely ré­gen a szörnyűséges nyomor ha­zája volt — ma egyetlen koldus sincs. Elmondották nekem, hogy egy két esztendeje még voltan koldusok az utcán, de az embe­rek rájuk szóltak: „Nem szé­­gyenlitek magatokat az új Kíná­ban koldulni, ahelyett, hogy dol­­goznátok?” Segítettek nekik el­­helyezkedni és így Kínában a koldulás a múlt emlékévé válto­zott. Ilyen apróság ez is: telje­sen lehetetlen hogy valaki bor­ravalót fogadjon e! Ezt súlyos szégyennek és sértésnek tartják. (Eszembe jutott egy régi szó, amely innen került ált sok-sok nyelvbe: „baksis”. Ez a szó azt jelölte, hogy akkoriban, a kor­rupciós rendszer idején a borra­való megszokott jelenség volt. Milyen történelmi utat tükröz csupán ez is...) Néhány szót a becsületesség­ről, amely a kínai ember jellem­ző tulajdonsága. Ha egy keres­kedő például húsz jüannal té­ved — ez csak néhány fillér — a hatodik utcába is utána­­szalad vásárlójának, hogy ezt a csekély összeget is visszaadja. Peking eg­yik városrészében, Csen­menben sétáltunk. Csen­­­men rendkívül jellegzetes ne­gyed. Általában egész Pekingre jellemző, hogy a lakosok évez ja­varészt az utcán zajlik sen így van ez Csen-. Bementünk az egyik ilyen ut­cába. Négyen voltunk. Körülöt­tünk tíz- és tízezer ember áram­lott, kavargóan színes, tarka volt a kép. Egyszerre néhány gyerek csatlakozott hozzánk, s aztán mintha a földből nőttek volna ki, sok-sok gyerek fogott körül bennünket, s azt kiáltották: „Szuljen", „Szul­­jen". (Ez azt jelenti: „szovjet”.) Kisvártatva már az emberek is kinéztek az üzletekből, az abla­kok kinyíltak, a tömeg egyre sű­rűsödött körülöttünk, az arcok, a tekintetek forró, testvéri sze­retesről beszéltek, mindenki a közelünkbe furakodott, hogy láthasson bennünket, esetleg megfogja ruhánkat. Az vesse rám az első követ, aki nem így tett volna a he­lyemben: nem volt szívem meg­mondani, hogy tévednek, mi nem vagyunk szovjet emberek, hanem „Sunyal­”-k, magyarok. (Egyébként később módomban volt sokszor tapasztalni, hogy ez a szó is mély szeretetet, testvéri érzéseket ébreszt a kínai ember­ben, tisztelik, becsülik, szeretik hazáinkat.) S ugyancsak magam tapasz­taltam azt is, milyen oda­­adóan szeretik Kínában a pártot, Mao Ce-tung elvtársat. Egy alkalommal ellátogattunk az egyik város aggokházába. Folyó partjain épült a ház, szem­­köztről hegyek magasodnak, friss, ózondús levegőt árasztva végig a tájon. Beszélgettem Hun Csi­devel, egy öreg bá­nyásszal. Amikor életéről kér­deztem, arca elkomorult, fáradt, Kínában régen milliószámra pusztultak az emberek pestis­ben, kolerában. Most megszün­tették a járványokat. Milyen egyszerű így leírni ezt, de milyen óriási munkába, erőfeszítésbe telt, amíg úrrá let­tek a szörnyű betegségeken. A kínai elvtársak elmondották, hogy a járványok terjedésének fő oka volt a gyenge élelmezés, a nyitott szennycsatornák, s a baktériumokat terjesztő patká­nyok, legyek, szúnyogok tömege, öreg vonásai keményebbé lettek, s szemében a fájdalomnak és a­z örömnek különös keveréke csil­lant. „Apám és fivéreim a bá­nyában haltak meg — mondta. — Én már négy esztendeje élek itt az aggok házában. Szép itt minden, szép szobám van, jó kosztot kapok, napközben a kert­ben sétálgathatok. S mi lett volna belőlem — nézett rám — ha nem jön a párt, nem jön Mao Ce-tung? Ott pusztultam volna el én is a bányában, hi­szen nálunk ez volt akkor az öregek sorsa ..." S beszélgettem a­ mukd­ eni Khao Khan-cen ter­melőszövetkezetben Cao Cou-se paraszttal. Bevezetett a házába — amelyben két szép szoba van — s aztán elmond­ta, hogyan szív­ták a vérét régen a kulákok, a kuomintangisták, beszélt arról, hogy ezelőtt többet éheztek, mint ettek, s ruha helyett néhány rongydarabba öltözködtek. Most új házuk van, két tehenük, há­rom disznójuk, földet kapnak — más az élet. S aztán a pártról, M­ao Ce-tung elvtársról beszélt olyan szeretettel, amelyet nehéz e sorokban hűen visszaadni. Egy mondatára most is emlékszem, olyan mély gondolatot fejez ki ez, amelytől az új Kína minden sikere visszatükröződik: „Nem volt más tehetőség az élet meg­javításához, mint a szabadság.” S ezek az érzések, amelyek mélyen élnek a kínai emberek szívében, az építés, a munka tet­teivé formáidévá, elevenen meg­testesülnek a hatalmas ország nagy sikereiben. Ilyen például a járványok el­leni harc. Hatalmas mozgalom indult szerte az országban, előbb a fe­dett, rendes szennycsatornák építéséért, utána a legyek és a szúnyogok kiirtásáért. Így, első hallásra rendkívül humorosnak hat az az intézkedés, hogy min­den kínainak ötszáz legyet és ötszáz szúnyogot kellett beszol­gáltatnia. De gondolja meg min­denki, mielőtt mosolyogna, hogy mit jelent ez a valóságban. Ha agyonütik a szúnyogot, ott ma­rad a pete és a járvány tovább­terjed. Ha összegyűjtik és elége­tik, csírájában fojthatják meg a betegséget. S a kínaiak megér­tették ezt, eleget tettek az intéz­kedésnek, s a járvány valóban megszűnt. Egyébként akkoriban hagyta el Kínát az Attlee­ vezette angol munkáspárti küldöttség. Jellem­ző, hogy még ez a küldöttség sem vonhatta ki magát teljesen a kínai nép nagy eredményei­nek hatása alól. Honkong­­ban újságírók fogadták őket, s kérdezgették erről, arról. A küldöttség egyik tagja azt mondotta: ő csak arról akar be­szélni, hogy három óra alatt, amióta Hongkongban van, több legyet és szúnyogot látott, mint négy hét alatt egész Kínában. S hozzátette, hogy ily módon szűntek meg Kínában a járvá­nyok. A mély érzésekből — ame­lyekről az imént szóltam — fa­kadnak az országépítés sikerei. Hatalmas új gyárak emelked­nek szerte az országban, s mel­lettük mindenütt új munkástele­pek épülnek. Magam is jártam néhány ilyen új lakónegyedben Pekingben, Sanghajban, Mukdien­­ben. Minden szónál ékesebben beszél, ha leírom, például az egyik sanghaji munkástelepet. Harmincezer ember lakik itt, két óvoda, bölcsőde, négy iskola, szövetkezet, három fürdő, mozi, színház, népbank épült. A lako­sok túlnyomó többsége azelőtt a sanghaji dzsunkákon élt. Ha a nyomorban és a szenvedésben van fokozat, akkor a dzsunka­­lakók a legmélyebb fokon éltek. A dzsunka egy bárkaszerű tákol­mány és aki ezen élt, az rendsze­rint ott született, ott dolgozott, ott halt meg. Az egyik munkás, akivel beszélgettünk, elmondotta, hogy a régi Kínában a dzsunkák tulajdonosai földbirtokosok, ka­pitalisták voltak, akik így beszél­tek nekik: „Itt kell élnetek és meghalnotok, számotokra nincs hely a szárazföldön”. „De jött a kommunista párt — folytatta — és azt mondta ne­künk: lesz hely számotokra a szárazföldön! Nézze meg elvtárs, ebben a szép szobában lakom. Ágy, asztal, szekrény, rádió van a szobámban, s a folyosón für­dőszoba ...” A dzsunkákról — fürdőszobás lakásba! íme, hát ez az új kínai történelem! S az erő, amelyet a szabadság öntött a kínai nép szívébe — csodákra képes A sajtó nálunk is sok hírt közölt példá­ul arról a harcról, amely az árvíz ellen folyt Kínában. Nos, ez a harc e „csodák” egyike. Nagy esőzések voltak idén Kí­nában. Sanghajban például 29 éve nem volt ilyen méretű eső­zés A Jangce folyó szintje ro­hamosan nőtt, s végül 90 centi­méterrel felülmúlta az eddigi legmagasabb vízállást. Veszély fenyegette a Singhai Emantól Sung-Csiig vezető 70 kilométeres vasútvonal-szakaszt, valamint a Sanghajtól Nankingig és a Sanghajtól Hong-Punig terjedő 470 kilométeres szakaszt. Gigá­szi munka kezdődött. Három­­százezer ember dolgozott itt na­ponta, 460.000 homokzsákot és 235.000 köbméter követ használ­tak fel. A munkások éjjel-nappal, térdig érő vízben dolgoztak. A városból érkező mozgókonyhá­kat, orvosokkal felszerelt egész­ségügyi kocsikat, sátrakat, háló­kocsikat, rád­ió adó- és vevő­berendezéseket küldtek a víz el­len rohamozó százezreknek. És győztek: végig /—/*/a méterrel felemelték a vasúti vágányokat! S mindehhez hozzátartozik, hogy 1931-ben a folyó szintje 2,28 mé­terrel alacsonyabb volt, mint most és a környéket mégis el­öntötte a víz, Hong-Punnál akkor egy méterrel volt ala­csonyabb a víz és az áradás mégis rázúdult százezrekre, mil­liókra ... Győrre, Komáromra, Eszter­gomra gondoltam, a mi dolgo­zóinkra, akik ugyancsak ott küzdöttek éjjel-nappal a harag­­vó Duna mentén. A szabadság olyan erőt ad az embernek, amely a természetet is megsze­lídítheti ... Naplójegyzeteimben lapozva sokszor szembetűnnel a kínai fia­talok nevei. Természetes, hogy ebben a nagy harcban, amely a hatszázmilliós országot átfogja, részesek, sőt elsők között van­nak a fiatalok. A tanulás országa Kínában jelen­eg egyike a leg­nagyobb feladatoknak: a tanulás. Tanult emberekre van szükség szerte az országban, gyárak, termelőszövetkezetek százezrei­ben, most évek alatt be kell hozni századok mulasztásá­t. S a fiatalok tanulnak. Egy apró pillanatkép mutatta ezt nekem például az egyik pekingi könyvüzletben. A könyvüzletek Kínában állandóan zsúfoltak. Így volt ez itt is. Sokan reg­gel bemennek, könyvet kérnek, leülnek ott az üzletben és estig olvasnak. Sokszor két-há­rom hétig is odajárnak, amíg kiol­vassák a könyvet. Másik példa: Pekingben sétál­tunk, s egy este észrevettük, hogy az utcán, a gázlámpa alatt egy csoport álldogál összehajol­va. Azt hittük beszélgetnek, vagy játszanak. De közelebb­­menve észrevettük, hogy egyik társuk a csoport közepén olvas, s a többiek hallgatják. Tolmá­csunk elmondotta, hogy az új alkotmányt tanulmányozzák. Senki sem szervezte ezt, csak úgy éppen összeverődött néhán­y járókelő, mert érdekelte őket a felolvasás. S ilyen csoportot sokat láttunk Pekingben. S beszéljen néhány sokat­mondó szám is Kína hatalmas kulturális forradalmáról. Az or­szágban 90 millió gyermek van, s már 55—60 millió jár iskolába, háromszor annyi, mint azelőtt. Az egyetemistáik száma 40 szá­zalékkal több, mint a Kuomin­­tang-rendszer idején. A közép­­iskolások száma 90 százalékkal emelkedett. A múlt esztendő­ben 500 millió könyvet adtak ki. Egy évben, tavaly, a mun­kás-paraszt tanfolyamokon 3 millió kína­ tanult meg írni­­olvasni... Feljegyeztem naplómban né­hány jelét, tanúbizonyságát an­nak az örömnek, amely a kínai dolgozók, a kínai fiatalok szívét eltölti. A DÍVSZ tanácsülésének utol­só napján este, az Új Demokra­tikus Ifjúsági Liga központi ve­zetősége karnevált rendezett a Szun Jat-szen-parkban. Sok kar­neválon vettem részt már, de ilyenen soha. Az ezeregyéjszaka meséje elevenedett meg előttünk. A gyönyörű park — amely ré­gen a „tiltott város’’-hoz, a csá­szári palotához tartozott — most ezernyi színben tündökölt, lam­pionoktól, tűzijátékok röppenő fényleitől és legfőképpen az ar­coktól, a boldog, mosolygó te­kintetektől. Kétoldalt sorban álltak a fiata­lok, amikor mi, a küldöttek be­mentünk a parkba. De nem so­káig tartott az ünneplésnek ez a hivatalos formája, hamarosan felváltotta az örömnek és a bol­dogságnak olyan mély, őszinte áradása, amely mindenkit ma­gáéval ragadott. A fiatalok vál­­lukra emelték a küldötteket, min­denki kezet akart fogni velünk. Bent a parkban már állt a tánc, messze szállt a dal. Hozzám odajött egy kínai leány és panaszkodva mondta, hogy az ő csoportjuknak egyet­len külföldi sem jutott. Odamen­tünk néhá­nyan. Sokszáz leány és fiú várt bennünket. Kínai tán­cokat jártak, engem is bevontak a táncba és csoportról-csoportra adtak tovább. A lelkesedés és öröm hulláma ragadott magé­val bennünket. Ez a karnevál méltón kifejezte mit érez a hatszázmilliós, nagy ország ifjúsága. S hogy miért érzik ezt, hogy miért élnek bennük ezek a nagy érzések, azt egy üzemben egy munkás így fejezte ki: „Azelőtt nem vettek ember­számba minket — most emberek vagyunk.” Az ufcom láttuk A nép érzései Harc — a legyek és szúnyogok ellen Mao Ce tung elvtárs úttörőkkel *

Next