Szabad Ifjuság, 1954. október-december (5. évfolyam, 232-309. szám)

1954-10-01 / 232. szám

1954 október 1. * SZAlÉADlfíSsÁG Augusztusban jártam Kintiban, a DÍVSZ Pekingben tartott ta­nácsütésén. Hat hétig éltem ebben a csodálatos országban. Most naplójegyzeteimet la­pozgatom, s a tények, a számok, a feljegyzések sok-sok emlékei idéznek. De mégsem elsősorban a szá­mokat, az adatokat említem, hi­szen úgysem kísérelhetném meg, hogy hűen bemutassam Kínát, a világ — lélekszámban — legha­talmasabb országát. A kínai hétköznapokról írok inkább, az örömökről és a gondokról, az eseményekről és a feladatokról, ámelyek hatszázmillió embert foglalkoztatnak. Aki látja Kínát — erősebbé tesz. Kína eleven és hatalmas történelmi példája annak, milyen nagy, milyen győzhetetlen erő a szabadság. Megérkezünk Pekingbe Úgy érzem, el kell mondanom még valamit erről az erőről. Sokszor beszélünk arról gyű­léseinken. újságcikkekben, hogy a mi táborunk mérhetetlenül erős. De vájjon érezzük-e. fel­mérjük-e magunkban mindanyr nyiszor e szavak nagy értelmét, mély igazságai? Végigutazva a Szovjetunión és Kínán, szinte érzékelni, tapin­tani lehetett ezt a lenyűgözően ha'almas erőt. Leírhatatlan ér­zés az, hogy végig tízezer kilo­méteren át, mindenütt elvtársak élnek. Repülőgépünk sokezer kilométert szelt át, az'án le­ereszkedett Szibériában, Szverd- lovszkban, A repülőteret hatal­mas giyárvátros ölelte körül, ezer és ezer gvárkéménv on'otta a füstöt — s ezek a mi gyáraink. Ismét a felhők felett jártunk, s aztán ugyanez ismétlődött Krasznojarszkban. Irkuckban. Átrepültük a határt, már Kína egetkarcoló hegycsúcsai, bércei felett repültünk. S lassan, mél­tóságteljesen körözni kezdett gé­pünk — leszálltunk. Pekingben vagyunk. S ott is a mieink fo­gadtak. elvtársak, barátok és ez — ami így elmor.dk'a egészen természetesen hangzik — ott mélív, érzéseket, nagy erőt öntött belénk. Természetesen sok feljegyzés került naplómba a DÍVSZ ta nácsüléséröl. A magyar fiatalok a sajtóból értesülhettek a tanács­ülés eseményeiről. s ezúttal csupán néhány emlékét idézem e nagyjelentőségű, ifjúsági ese­ménynek. A tanácsülés szinte eleven tankönyve volt annak, miért je­lent Kína példája olyan nagy vonzóerőt a gyarmati népek számára. A gyarmatokról jött küldöttek — kommunisták és nem kommunisták egyaránt — Kínában saját szemükkel láthat­ták megoldódni mindazt, amely náluk ma még olyan fájó, ége­tő gondokat jelent, amiért ők küzdenek. Nem lehetett megrendülés nélkül hallgatni a küldöttek drámai felszólalásait. A dél­afrikai küldött például arról be­szélt, hogy náluk harminc év az átlagos életkor, az algíri ezt a döbbenetes számot közöl­te: hazájában 400.000 tbc-s él, s összesen két kórház van Bel­ga-Kongóban a gyermekek öt százaléka jár iskolába és min­den száz újszülött közül hetven meghal. Pakisztánban a parasz­tok kilencver.hét százalékának nincs földje. Szudánban a néger munkások a fehérek keresetének csupán tíz százalékát kapják ... Idézhetném oldalakon keresz­tül ezeket az adatokat, amelyek összességükben megrajzolják a gyarmati fiatalok életnek szin­te alig nevezhető szomorú, gyötrelmes sorsát. A tanácsülés befejeztével a küldöttek ellátogattak kínai vá­rosokba, falvakba. S mindaz, amit a gyarmati országok fiai saját szemükkel láthattak (s ami­ről az alábbiakban én is be­számolok) szavak nélkül is meggyőzte őket arról, hogy az emberibb élethez nem vezet más út, mint Kína példájának köve­tése. Jártunk Sanghajban, Mukden- ban, Fusonban, ellátogattunk gyárakba, egyetemekre, óvodák­ba, kórházakba, iskolákba, lakó­házakba. Az ufccm láttuk De elsősorban a legnagyobb élményről írok amely olyan csodálatos, hogy a szavak nehezen képesek visszaadni az érzéseket — a kínai emberek­kel való találkozásról. Nagyszerű volt látnunk pél­dául azt: mennyire szeretik egy- násí a kínai emberek, milyen nétyen átérzik, hogy csak együtt, cözösen, a hatalmas nép vállve- ett erejével képesek megoldani öríénelmi feladataikat, Egy jelentéktelen, de mégis ily elgondolkoztató apróságot nondok el erről. A kínai városok itcáin, így Pekingben is, ren- ;eteg a kerékpáros. Tíz- és tiz- zer ember karikázik az utcán, pert ma még ez a iegfőbb köz- skedési eszköz. Sokszor elöfor- ul. hogy a kerékpárosok össze- .köznek Tanúja voltam én is gy ilyen esetnek. Hangos szó- áitás, veszekedés? Ez ismeret­ín ilyenkor. Mindketten leszáll- ik kerékpárjaikról, segítettek gymásnak, rendbehozni gépes­et, sőt még az utcai járókelők > odamentek hozzájuk segíteni. Azelőtt sokszor hallottunk a agyomámyos kínai udvariasság­ai. De ez az udvariasság ma tár egészen más. mint az, me'yről annakidején nekünk be- zéltek. Ez az udvariasság abból tudatból fakad, hogy az egész ép együtt vívta ki a szabudsá- ot. s ezért mindnyájan sokat öszönhetnek társaiknak. Termé- zetesen nem vak udvariasságról S van szó. Ez a tulajdonságuk a legcsekélyebb mértékben sem gátolta őket abban, hogy erőtel­jes módszerekkel kitessékeljék országukból a népnyúzó Csang Kaj-sek-bandát és támogatóikat. A pekingi utcán sétálva sok jelét láttam az imént említett ko'lektív érzésnek, szeretetnek. Az utcaképhez tartozik például az, hogy Kínában — amely ré­gen a szörnyűséges nyomor ha­zája volt — ma egye:íen koldus sincs. Elmondották nekem, hogy egy két esztendeje még voltán koldusok az utcán, de az embe­rek rájuk szóltak: „Nem szé- gyenlitek magatokat az új Kíná­ban koldulni, ahelyett, hogy do'- goznátok?” Segítettek nekik el- he’yezkedni és így Kínában a koldulás a múlt emlékévé válto­zott. Ilyen apróság ez is: telje­sen lehetetlen hogy valaki bor­ravalót fogadjon e! Ezt súlyos szégyennek és sértésnek tartják. (Eszembejutott egy régi szó, amely innen került ált sok-sok nyelvbe: „baksis”. Ez a szó azt jelölte, hogy akkoriban, a kor­rupciós rendszer idején a borra­való megszokott jelenség volt. Milyen történelmi utat tükröz csupán ez is...) Néhány szót a becsületesség­ről, amely a kínai ember jellem­ző tulajdonsága. Ha egy keres­kedő például húsz jüannal té­ved — ez csak néhány fillér — a hatodik utcába is utána- szaiad vásárlójának, hogy ezt a csekély összeget is visszaadja. A nép érzései Bementünk az egyik ilyen ut­cába. Négyen voltunk. Körülöt­tünk tíz- és tízezer ember áram­lott, kavargóan színes, tarka volt a kép. Egyszerre néhány gyérek csatlakozott hozzánk, s aztán mintha a földből nőttek volna ki, sok-sok gyerek fogott körül bennünket, s azt kiáltották: „Szuljen", „Szul- jen". (Ez azt jelenti: „szovjet”.) Kisvártatva már az emberek is kinéztek az üzletekből, az abla­kok kinyíltak, a tömeg egyre sű­rűsödött körülöttünk, az arcok, a tekintetek forró, testvéri sze­rétéiről beszéltek, mindenki a közelünkbe furakodott, hogy láthasson bennünket, esetleg megfogja ruhánkat. Az vesse rám az első követ, aki nem így tett volna a he­lyemben: nem volt szívem meg­mondani. hogy tévednek, mi nem vagyunk szovjet emberek, hanem „Sunyali”-k, magyarok. (Egyébként később módomban volt sokszor tapasztalni, hogy ez a szó is mély szeretetet. testvéri érzéseket ébreszt a kínai ember­ben, tisztelik, becsülik, szeretik hazáinkat.) S ugyancsak magam tapasz­taltam azt is, milyen oda- adőan szeretik Kínában a pártot, Mao Ce-tung elvtársat. Egy alkalommal ellátogattunk az egyik város aggokházába. Folyó partjain épült a ház, szem- köztről hegyek magasodnak, friss, ózondús levegőt árasztva végig a tájon. Beszélgettem Hun Csi devel, egy öreg bá­nyásszal. Amikor életéről kér­deztem, arca elkomorult, fáradt, öreg vonásai keményebbé lettek, s szemében a fájdalomnak és a>z örömnek különös keveréke csil­lant. „Apám és fivéreim a bá­nyában hallak meg — mondta. — En már négy esztendeje élek üt az aggokházában. Szép itt minden, szép szobám van, jó kosztot kapok, napközben a kert­ben sétálgathatok. S mi lett volna belőlem — nézett rám — ha nem jön a párt, nem jön Mao Ce-tung? Ott pusztultam volna el én is a bányában, hi­szen nálunk ez volt akkor az öregek sorsa ..." S beszélgettem a- mukd'eni Khao Khan-cen ter­melőszövetkezetben Cao Cou-se paraszttal. Bevezetett a házába — amelyben két szép szoba van — s aztán elmondlta, hogyan szív­ták a vérét régen a kuiákok, a kuomintangisták, beszélt arról, hogy ezelőtt többet éheztek, mint ettek, s ruha helyett néhány rongydarabba öltözködtek. Most új házuk van, két tehenük, há­rom disznójuk, földét kap'ak — más az élet. S aztán a pártról, M.ao Ce-tung elvtársról beszélt oivan szeretettel, amelyet nehéz e sorokban hűen visszaadni. Egy mondatára most is emlékszem, olyan mélv gondolatot fejez ki ez, amelytől az új Kína minden sikere visszatükröződik: „Nem volt más tehetőség az élet meg­javításához, mint a szabadság.” S ezek az érzések, amelyek mélyen élnek a kínai emberek szívében, az építés, a munka tet­teivé formáidévá, elevenen meg­testesülnek a hatalmas ország nagy sikereiben. Ilyen például a járványok el­leni harc. Harc — a legyek és szúnyogok ellen Kínában régen milliószámra pusztultak az emberek pestis­ben, kolerában. Most megszün­tették a járványokat. Milyen egyszerű így leírni ezt, de milyen óriási munkába, erőfeszítésbe telt. amíg úrrá let­tek a szörnyű betegségeken. A kínai elvtársak elmondották, hogy a járványok terjedésének fő oka volt a gyenge élelmezés, a nyitott szennycsatornák, s a baktériumokat terjesztő patká­nyok, legyek, szúnyogok tömege. Hatalmas mozgalom indult szerte az országban, előbb a fe­dett, rendes szennycsatornák építéséért, utána a legyek és a szúnyogok kiirtásáért. így, első hallásra rendkívül humorosnak hat az az intézkedés, hogy min­den kínainak ötszáz legyet és ötszáz szúnyogot kellett beszol­gáltatnia. De gondolja meg min­denki, mielőtt moso’yogna, hogy mit jelent ez a valóságban. Ha agyonütik a szúnyogot, ott ma­rad a pete és a járvány tovább­S ugyancsak a kínai utcán, gy könnyekig megható élmény ikrében ismertem meg a kínai ép má«ik a’1, .dános tulaidon- ágát- a Szovjetunió iránti agy-nagy szeretetet. Mély, szinte érzése ez a kínai népnek Peking eg.yik városrészében. Csen-menben sétáltunk. Cseri- men rendkívül jellegzetes ne­gyed. Általában egész Pekingre jellemző, hogy a lakosok é'eV ja­varészt az utcán zajlik sen fgy van ez Csen-n Mao Ce tung elvtárs úttörőkkel terjed. Ha összegyűjtik és elége­tik, csírájában fojthatják meg a betegséget. S a kínaiak megér­tették ezt, eleget tettek az intéz­kedésnek, s a járvány valóban megszűnt. Egyébként akkoriban hagyta el Kínát az Attlee-vezette angol munkáspárti küldöttség. Jellem­ző, hogy még ez a küldöttség sem vonhatta ki magát teljesen a kínai nép nagy eredményei­nek hatása alól. Honkong- ban újságírók fogadták őket, s kérdezgették erről, arról. A küldöttség egyik tagja azt mondotta: ő csak arról akar be­szélni, hogy három óra alatt, amióta Hongkongban van, több legyet és szúnyogot 'átott, mint négy hét alatt egész Kínában. S hozzátette, hogy ily módon szűntek meg Kínában a járvá­nyok. A mély érzésekből — ame­lyekről az imént szóltam — fa­kadnak az országépiiés sikerei. Hatalmas új gyárak emelked­nek szerte az országban, s mel­lettük mindenütt új munkástele­pek épülnek. Magam is jártam néhány ilyen új lakónegyedben Pekingben, Sanghajban, Mukdien- ben. Minden szónál ékesebben beszél, ha leírom, például az egyik sanghaji munkástelepet. Harmincezer ember lakik itt, két óvoda, bölcsőde, négy iskola, szövetkezet, három fürdő, mozi, színház, népbank épült. A lako­sok túlnyomó többsége azelőtt a sanghaji dzsunkákon élt. Ha a nyomorban és a szenvedésben van fokozat, akkor a dzsunka- takók a legmélyebb fokon éltek. A dzsunka egy bárkaszerű tákol­mány és aki ezen élt, az rendsze­rint ott született, ott dolgozott, ott halt meg. Az egyik munkás, akivel beszélgettünk, elmondotta, hogy a régi Kínában a dzsunkák tulajdonosai földbirtokosok, ka­pitalisták voltak, akik így beszél­lek nekik: „Itt kell élnetek és meghalnotok, számotokra nincs hely a szárazföldön”. „De jött a kommunista párt — folytatta — és azt mondta ne­künk: lesz hely számotokra a szárazföldön! Nézze meg elvtárs, ebben a szép szobában lakom. Agy, asztal, szekrény, rádió van a szobámban, s a folyosón für­dőszoba ...” A dzsunkákról — fürdőszobás lakásba! íme, hát ez az új kínai történelem! S az erő, amelyet a szabadság öntött a kínai nép szívébe — csodákra képes A sajtó nálunk is sok hírt közölt példáiul arról a harcról, amely az árvíz ellen folyt Kínában. Nos, ez a harc e „csodák” egyike. Nagy esőzések voltak idén Kí­nában. Sanghajban például 29 éve nem volt ilyen méretű eső­zés A Jangce folyó szintje ro­hamosan nőtt, s végül 90 centi­méterrel felülmúlta az eddigi legmagasabb vízállást. Veszély fenyegette a Linghai Emaniól Sung-Csiig vezető 70 kilométeres vasútvonal-szakaszt, valamint a Sanghajtól Nankingig és a Sanghajtól Hong-Punig terjedő 470 kilométeres szakaszt. Gigá­szi munka kezdődött. Három- százezer ember dolgozott itt na­ponta, 460.000 homokzsákot és 235.000 köbméter követ használ­tak fel. A munkások éjjel-nappal, térdigérő vízben dolgoztak. A városból étkező mozgókonyhá­kat, orvosokkal felszerelt egész­ségügyi kocsikat, sátrakat, háló­kocsikat, rád'ió adó- és vevő­berendezéseket küldtek a víz el­len rohamozó százezreknek. És győzlek: végig /—/*/a méterrel felemelték a vasúti vágányokat! S mindehhez hozzátartozik, hogy 1931-ben a folyó szintje 2.28 mé­terrel alacsonyabb volt, mint most és a környéket mégis el­öntötte a víz, Hong-Punná! akkor egv méterrel volt ala­csonyabb a víz és az áradás mégis rázúdult százezrekre, mil­liókra ... Győrre, Komáromra, Eszter­gomra gondoltam, a mi dolgo­zóinkra, akik ugyancsak ott küzdöttek éjjel-nappal a harag- vó Duna mentén. A szabadság olyan erőt ad az embernek, amely a természetet is megsze­lídítheti ... Naplójegyzeteimben lapozva sokszor szembetűnnél« kínai fia­talok nevei. Természetes, hogy ebben a nagy harcban, amely a hatszázmilliós országot átfogja, részesek, sőt elsők között van­nak a fiatalok. A tanulás országa Kínában jelen eg egyike a leg­nagyobb feladatoknak: a tanulás. Tanult emberekre van szükség szerte az országban, gyárak, termelőszövetkezetek százezrei­ben, most évek alatt be kell hozni századok mulasztásált. S a fiatalok tanulnak. Egy apró pillanatkép mutatta ezt nekem pé'dául az egyik pekingi könyvüzletben. A könyvüzletek Kínában állandóan zsúfoltak. Így volt ez itt is. Sokan reg­gel bemennek, könyvet kérnek, leülnek ott az üzletben és estig olvasnak. Sokszor két-hálrom hétig is odajárnak, amíg kiol­vassák a könyvet. Másik példa. Pekingben sétál­tunk, s egy este észrevettük, hogy az utcán, a gázlámpa alatt egy csoport álldogál összehajol­va. Azt hittük beszélgetnek, vagy játszanak. De közelebb- menve észrevettük, hogy egyik társuk a csoport közepén olvas, s a többiek hallgatják. Tolmá­csunk elmondotta, hogy az új alkotmányt tanulmányozzák, Senkisem szervezte ezt. csak úgy éppen összeverődött néhán.v járókelő, mert érdekelte őket a felolvasás. S ilyen csoportot sokai láttunk Pekingben. S beszéljen néhány sokat­mondó szám is Kína hatalmas kulturális forradalmáról. Az or­szágban 90 millió gyermek van, s már 55—60 millió jár iskolába, háromszor annyi, mint azelőtt. Az egyetemistáik száma 40 szá­zalékkal több, mint a Ruomin- tang-rendszer idején. A közép- iskoiások száma 90 százalékkal emelkedett. A múlt esztendő­ben 500 millió könyvet adtak ki. Egy évben, tavaly, a mun­kás-paraszt tanfolyamokon 3 millió kína; tanult meg írni- olvasni... Feljegyeztem naplómban né­hány jelét, tanúbizonyságát an­nak az örömnek, amely a kínai dolgozók, a kínai fiatalok szívét eltölti. A DÍVSZ tanácsülésének utol­só napján este. az Ui Demokra­tikus Ifjúsági Liga központi ve­zetősége karnevált rendezett a Szun Jat-szen-parkban. Sok kar­neválon vettem részt már. de ilyenen soha. Az ezeregyéjszaka meséje elevenedett meg előttünk. A gyönyörű park — amely ré­gen a „tiltott város’’-hoz, a csá­szári palotához tartozott — most ezernyi színben tündökölt, lam­pionoktól. tűzijátékok röppenő fényiéitől és legfőképpen az ar­coktól, a boldog, mosolygó te­kintetektől. Kétoldalt sorbanálltak a fiata­lok, amikor mi, a küldöttek be­mentünk a parkba. De nem so­káig tartott az ünneplésnek ez a hivatalos formája, hamarosan felváltotta az örömnek és a bol­dogságnak olyan mély. őszinte áradása, amely mindenkit ma­gáival ragadott. A fiatalok vál- lukra emelték a küldötteket, min­denki kezet akart fogni velünk. Bent a parkban már állt a tánc, messze szállt « dal. Hozzám odajött egy kínai leány és panaszkodva mondta, hogy az ö csoportjuknak egyet­len külföldi sem jutott. Odamen­tünk néhá.nyan. Sokszáz leány és fiú várt bennünket. Kínai tán­cokat jártak, engem is bevontak a táncba és csoportról-csoportra adtak tovább. A lelkesedés és öröm hulláma ragadott magé­val bennünket. Ez a karnevál méltón kifejezte mit érez a hatszázmilliós, nagy ország ifjúsága. S hogy miért érzik ezt, hogy miért élnek bennük ezek a nagy érzések, azt egy üzemben egy munkás így fejezte ki: „Azelőtt nem vettek ember­számba minket — most emberek vagyunk.” 1

Next

/
Thumbnails
Contents