Szabad Ifjuság, 1954. október-december (5. évfolyam, 232-309. szám)
1954-10-01 / 232. szám
1954 október 1. SZABADIFJSSÁG Augusztusban jártam Kíntiban, a DJVSZ Pekingben tartott tanácsülésén. Hat hétig éltem ebben a csodálatos országban. Most naplójegyzeteimet lapozgatom, s a tények, a számok, a feljegyzések sok-sok emléket idéznek. De mégsem elsősorban a számokat, az adatokat említem, hiszen úgysem kísérelhetném meg, hogy hűen bemutassam Kínát, a világ — lélekszámban — leghatalmasabb országát. A kínai hétköznapokról írok inkább, az örömökről és a gondokról, az eseményekről és a feladatokról, amelyek hatszázmillió embert foglalkoztatnak. Aki látja Kínát — erősebbé tesz. Kína eleven és hatalmas történelmi példája annak, milyen nagy, milyen győzhetetlen erő a szabadság. Megérkezünk Pekingbe Úgy érzem, el kell mondanom még valamit erről az erőről. Sokszor beszélünk arról gyűléseinken, újságcikkekben, hogy a mi táborunk mérhetetlenül erős. De vájjon érezzük-e, felmérjük-e magunkban mindanynyiszor e szavak nagy értelmét, mély igazságat? Végigutazva a Szovjetunión és Kínán, szinte érzékelni, tapintani lehetett ezt a lenyűgözően hatalmas erőt. Leírhatatlan érzés az, hogy végig tízezer kilométeren át, mindenütt elvtársak élnek. Repülőgépünk sokezer kilométert szelt át, aztán leereszkedett Szibériában, Szverdlovszkban. A repülőteret hatalmas gyárváros ölelte körül, ezer és ezer gyárkémény ontotta a füstöt , s ezek a mi gyáraink. Ismét a felhők felett jártunk, s aztán ugyanez ismétlődött Krasznojarszkban, Irkuckban. Átrepültük a határt, már Kína egetkarcoló hegycsúcsai, bércei felett repültünk. S lassan, méltóságteljesen körözni kezdett gépünk — leszálltunk. Pekingben vagyunk. S ott is a mieink fogadtak, elvtársak, barátok és ez — ami így elmoradva egészen természetesen hangzik — ott méttv, érzéseket, nagy erőt öntött belénk. Természetesen sok feljegyzés került naplómba a DÍVSZ tanácsüléséről. A magyar fiatalok a sajtóból értesülhettek a tanácsülés eseményeiről, s ezúttal csupán néhány emlékét idézem e nagyjelentőségű, ifjúsági eseménynek. A tanácsülés szinte eleven tankönyve volt annak, miért jelent Kína példája olyan nagy vonzóerőt a gyarmati népek számára. A gyarmatokról jött küldöttek — kommunisták és nem kommunisták egyaránt — Kínában saját szemükkel láthatóe elsősorban a legnagyobb élményről írok amely olyan csodálatos, hogy a szavak nehezen képesek visszaadni az érzéseket — a kínai emberekkel való találkozásról. Nagyszerű volt látnunk például azt, mennyire szeretik egymást a kínai emberek, milyen négyen átérzik, hogy csak együtt, közösen, a hatalmas nép vállveett erejével képesek megoldaniörténelmi feladataikat. Egy jelentéktelen, de mégis ily elgondolkoztató apróságot mondok el erről. A kínai városok utcáin, így Pekingben is, rengeteg a kerékpáros. Tíz- és tízzer ember karikázik az utcán, mert ma még ez a legfőbb közlkedési eszköz. Sokszor előforul, hogy a kerékpárosok összeköznek Tanúja voltam én is gy ilyen esetnek. Hangos szóállás, veszekedés? Ez ismeretln ilyenkor. Mindketten leszállik kerékpárjaikról, segítettekgymásnak, rendbehozni gépeset, sőt még az utcai járókelők odamentek hozzájuk segíteni. Azelőtt sokszor hallottunk hagyományos kínai udvariasságat. De ez az udvariasság ma már egészen más, mint az, melyről annak idején nekünk bezéltek. Ez az udvariasság abból tudatból fakad, hogy az egész ép együtt vívta ki a szabadsáot, s ezért mindnyájan sokat öszönhetnek társaiknak. Termézetesen nem vak udvariasságról . S ugyancsak a kínai utcán egy könnyekig megható élmény ikrében ismertem meg a kínai és másik a’1. .dános tulajdonágát- a Szovjetunió iránti agy-nagy szeretetet. Mély, szinte érzése ez a kínai népnek tád megoldódni mindazt, amely náluk ma még olyan fájó, égető gondokat jelent, amiért ők küzdenek. Nem lehetett megrendülés nélkül hallgatni a küldöttek drámai felszólalásait. A délafrikai küldött például arról beszélt, hogy náluk harminc év az átlagos életkor, az algíri ezt a döbbenetes számot közölte: hazájában 400.000 tbc-s él, s összesen két kórház van Belga-Kongóban a gyermekek öt százaléka jár iskolába és minden száz újszülött közül hetven meghal. Pakisztánban a parasztok kilencvenhét százalékának nincs földje. Szudánban a néger munkások a fehérek keresetének csupán tíz százalékát kapják ... Idézhetném oldalakon keresztül ezeket az adatokat, amelyek összességükben megrajzolják a gyarmati fiatalok életnek szinte alig nevezhető szomorú, gyötrelmes sorsát. A tanácsülés befejeztével a küldöttek ellátogattak kínai városokba, falvakba. S mindaz, amit a gyarmati országok fiai saját szemükkel láthattak (s amiről az alábbiakban én is beszámolok) szavak nélkül is meggyőzte őket arról, hogy az emberibb élethez nem vezet más út, mint Kína példájának követése. Jártunk Sanghajban, Mukdenban, Fusonban, ellátogattunk gyárakba, egyetemekre, óvodákba, kórházakba, iskolákba, lakóházakba, van szó. Ez a tulajdonságuk a legcsekélyebb mértékben sem gátolta őket abban, hogy erőteljes módszerekkel kitessékeljék országukból a népnyúzó Csang Kaj-sek-bandát és támogatóikat. A pekingi utcán sétálva sok jelét láttam az imént említett kollektív érzésnek, szeretetnek. Az utcaképhez tartozik például az, hogy Kínában — amely régen a szörnyűséges nyomor hazája volt — ma egyetlen koldus sincs. Elmondották nekem, hogy egy két esztendeje még voltan koldusok az utcán, de az emberek rájuk szóltak: „Nem szégyenlitek magatokat az új Kínában koldulni, ahelyett, hogy dolgoznátok?” Segítettek nekik elhelyezkedni és így Kínában a koldulás a múlt emlékévé változott. Ilyen apróság ez is: teljesen lehetetlen hogy valaki borravalót fogadjon e! Ezt súlyos szégyennek és sértésnek tartják. (Eszembe jutott egy régi szó, amely innen került ált sok-sok nyelvbe: „baksis”. Ez a szó azt jelölte, hogy akkoriban, a korrupciós rendszer idején a borravaló megszokott jelenség volt. Milyen történelmi utat tükröz csupán ez is...) Néhány szót a becsületességről, amely a kínai ember jellemző tulajdonsága. Ha egy kereskedő például húsz jüannal téved — ez csak néhány fillér — a hatodik utcába is utánaszalad vásárlójának, hogy ezt a csekély összeget is visszaadja. Peking egyik városrészében, Csenmenben sétáltunk. Csenmen rendkívül jellegzetes negyed. Általában egész Pekingre jellemző, hogy a lakosok évez javarészt az utcán zajlik sen így van ez Csen-. Bementünk az egyik ilyen utcába. Négyen voltunk. Körülöttünk tíz- és tízezer ember áramlott, kavargóan színes, tarka volt a kép. Egyszerre néhány gyerek csatlakozott hozzánk, s aztán mintha a földből nőttek volna ki, sok-sok gyerek fogott körül bennünket, s azt kiáltották: „Szuljen", „Szuljen". (Ez azt jelenti: „szovjet”.) Kisvártatva már az emberek is kinéztek az üzletekből, az ablakok kinyíltak, a tömeg egyre sűrűsödött körülöttünk, az arcok, a tekintetek forró, testvéri szeretesről beszéltek, mindenki a közelünkbe furakodott, hogy láthasson bennünket, esetleg megfogja ruhánkat. Az vesse rám az első követ, aki nem így tett volna a helyemben: nem volt szívem megmondani, hogy tévednek, mi nem vagyunk szovjet emberek, hanem „Sunyal”-k, magyarok. (Egyébként később módomban volt sokszor tapasztalni, hogy ez a szó is mély szeretetet, testvéri érzéseket ébreszt a kínai emberben, tisztelik, becsülik, szeretik hazáinkat.) S ugyancsak magam tapasztaltam azt is, milyen odaadóan szeretik Kínában a pártot, Mao Ce-tung elvtársat. Egy alkalommal ellátogattunk az egyik város aggokházába. Folyó partjain épült a ház, szemköztről hegyek magasodnak, friss, ózondús levegőt árasztva végig a tájon. Beszélgettem Hun Csidevel, egy öreg bányásszal. Amikor életéről kérdeztem, arca elkomorult, fáradt, Kínában régen milliószámra pusztultak az emberek pestisben, kolerában. Most megszüntették a járványokat. Milyen egyszerű így leírni ezt, de milyen óriási munkába, erőfeszítésbe telt, amíg úrrá lettek a szörnyű betegségeken. A kínai elvtársak elmondották, hogy a járványok terjedésének fő oka volt a gyenge élelmezés, a nyitott szennycsatornák, s a baktériumokat terjesztő patkányok, legyek, szúnyogok tömege, öreg vonásai keményebbé lettek, s szemében a fájdalomnak és az örömnek különös keveréke csillant. „Apám és fivéreim a bányában haltak meg — mondta. — Én már négy esztendeje élek itt az aggok házában. Szép itt minden, szép szobám van, jó kosztot kapok, napközben a kertben sétálgathatok. S mi lett volna belőlem — nézett rám — ha nem jön a párt, nem jön Mao Ce-tung? Ott pusztultam volna el én is a bányában, hiszen nálunk ez volt akkor az öregek sorsa ..." S beszélgettem a mukd eni Khao Khan-cen termelőszövetkezetben Cao Cou-se paraszttal. Bevezetett a házába — amelyben két szép szoba van — s aztán elmondta, hogyan szívták a vérét régen a kulákok, a kuomintangisták, beszélt arról, hogy ezelőtt többet éheztek, mint ettek, s ruha helyett néhány rongydarabba öltözködtek. Most új házuk van, két tehenük, három disznójuk, földet kapnak — más az élet. S aztán a pártról, Mao Ce-tung elvtársról beszélt olyan szeretettel, amelyet nehéz e sorokban hűen visszaadni. Egy mondatára most is emlékszem, olyan mély gondolatot fejez ki ez, amelytől az új Kína minden sikere visszatükröződik: „Nem volt más tehetőség az élet megjavításához, mint a szabadság.” S ezek az érzések, amelyek mélyen élnek a kínai emberek szívében, az építés, a munka tetteivé formáidévá, elevenen megtestesülnek a hatalmas ország nagy sikereiben. Ilyen például a járványok elleni harc. Hatalmas mozgalom indult szerte az országban, előbb a fedett, rendes szennycsatornák építéséért, utána a legyek és a szúnyogok kiirtásáért. Így, első hallásra rendkívül humorosnak hat az az intézkedés, hogy minden kínainak ötszáz legyet és ötszáz szúnyogot kellett beszolgáltatnia. De gondolja meg mindenki, mielőtt mosolyogna, hogy mit jelent ez a valóságban. Ha agyonütik a szúnyogot, ott marad a pete és a járvány továbbterjed. Ha összegyűjtik és elégetik, csírájában fojthatják meg a betegséget. S a kínaiak megértették ezt, eleget tettek az intézkedésnek, s a járvány valóban megszűnt. Egyébként akkoriban hagyta el Kínát az Attlee vezette angol munkáspárti küldöttség. Jellemző, hogy még ez a küldöttség sem vonhatta ki magát teljesen a kínai nép nagy eredményeinek hatása alól. Honkongban újságírók fogadták őket, s kérdezgették erről, arról. A küldöttség egyik tagja azt mondotta: ő csak arról akar beszélni, hogy három óra alatt, amióta Hongkongban van, több legyet és szúnyogot látott, mint négy hét alatt egész Kínában. S hozzátette, hogy ily módon szűntek meg Kínában a járványok. A mély érzésekből — amelyekről az imént szóltam — fakadnak az országépítés sikerei. Hatalmas új gyárak emelkednek szerte az országban, s mellettük mindenütt új munkástelepek épülnek. Magam is jártam néhány ilyen új lakónegyedben Pekingben, Sanghajban, Mukdienben. Minden szónál ékesebben beszél, ha leírom, például az egyik sanghaji munkástelepet. Harmincezer ember lakik itt, két óvoda, bölcsőde, négy iskola, szövetkezet, három fürdő, mozi, színház, népbank épült. A lakosok túlnyomó többsége azelőtt a sanghaji dzsunkákon élt. Ha a nyomorban és a szenvedésben van fokozat, akkor a dzsunkalakók a legmélyebb fokon éltek. A dzsunka egy bárkaszerű tákolmány és aki ezen élt, az rendszerint ott született, ott dolgozott, ott halt meg. Az egyik munkás, akivel beszélgettünk, elmondotta, hogy a régi Kínában a dzsunkák tulajdonosai földbirtokosok, kapitalisták voltak, akik így beszéltek nekik: „Itt kell élnetek és meghalnotok, számotokra nincs hely a szárazföldön”. „De jött a kommunista párt — folytatta — és azt mondta nekünk: lesz hely számotokra a szárazföldön! Nézze meg elvtárs, ebben a szép szobában lakom. Ágy, asztal, szekrény, rádió van a szobámban, s a folyosón fürdőszoba ...” A dzsunkákról — fürdőszobás lakásba! íme, hát ez az új kínai történelem! S az erő, amelyet a szabadság öntött a kínai nép szívébe — csodákra képes A sajtó nálunk is sok hírt közölt például arról a harcról, amely az árvíz ellen folyt Kínában. Nos, ez a harc e „csodák” egyike. Nagy esőzések voltak idén Kínában. Sanghajban például 29 éve nem volt ilyen méretű esőzés A Jangce folyó szintje rohamosan nőtt, s végül 90 centiméterrel felülmúlta az eddigi legmagasabb vízállást. Veszély fenyegette a Singhai Emantól Sung-Csiig vezető 70 kilométeres vasútvonal-szakaszt, valamint a Sanghajtól Nankingig és a Sanghajtól Hong-Punig terjedő 470 kilométeres szakaszt. Gigászi munka kezdődött. Háromszázezer ember dolgozott itt naponta, 460.000 homokzsákot és 235.000 köbméter követ használtak fel. A munkások éjjel-nappal, térdig érő vízben dolgoztak. A városból érkező mozgókonyhákat, orvosokkal felszerelt egészségügyi kocsikat, sátrakat, hálókocsikat, rádió adó- és vevőberendezéseket küldtek a víz ellen rohamozó százezreknek. És győztek: végig /—/*/a méterrel felemelték a vasúti vágányokat! S mindehhez hozzátartozik, hogy 1931-ben a folyó szintje 2,28 méterrel alacsonyabb volt, mint most és a környéket mégis elöntötte a víz, Hong-Punnál akkor egy méterrel volt alacsonyabb a víz és az áradás mégis rázúdult százezrekre, milliókra ... Győrre, Komáromra, Esztergomra gondoltam, a mi dolgozóinkra, akik ugyancsak ott küzdöttek éjjel-nappal a haragvó Duna mentén. A szabadság olyan erőt ad az embernek, amely a természetet is megszelídítheti ... Naplójegyzeteimben lapozva sokszor szembetűnnel a kínai fiatalok nevei. Természetes, hogy ebben a nagy harcban, amely a hatszázmilliós országot átfogja, részesek, sőt elsők között vannak a fiatalok. A tanulás országa Kínában jeleneg egyike a legnagyobb feladatoknak: a tanulás. Tanult emberekre van szükség szerte az országban, gyárak, termelőszövetkezetek százezreiben, most évek alatt be kell hozni századok mulasztását. S a fiatalok tanulnak. Egy apró pillanatkép mutatta ezt nekem például az egyik pekingi könyvüzletben. A könyvüzletek Kínában állandóan zsúfoltak. Így volt ez itt is. Sokan reggel bemennek, könyvet kérnek, leülnek ott az üzletben és estig olvasnak. Sokszor két-három hétig is odajárnak, amíg kiolvassák a könyvet. Másik példa: Pekingben sétáltunk, s egy este észrevettük, hogy az utcán, a gázlámpa alatt egy csoport álldogál összehajolva. Azt hittük beszélgetnek, vagy játszanak. De közelebbmenve észrevettük, hogy egyik társuk a csoport közepén olvas, s a többiek hallgatják. Tolmácsunk elmondotta, hogy az új alkotmányt tanulmányozzák. Senki sem szervezte ezt, csak úgy éppen összeverődött néhány járókelő, mert érdekelte őket a felolvasás. S ilyen csoportot sokat láttunk Pekingben. S beszéljen néhány sokatmondó szám is Kína hatalmas kulturális forradalmáról. Az országban 90 millió gyermek van, s már 55—60 millió jár iskolába, háromszor annyi, mint azelőtt. Az egyetemistáik száma 40 százalékkal több, mint a Kuomintang-rendszer idején. A középiskolások száma 90 százalékkal emelkedett. A múlt esztendőben 500 millió könyvet adtak ki. Egy évben, tavaly, a munkás-paraszt tanfolyamokon 3 millió kína tanult meg írniolvasni... Feljegyeztem naplómban néhány jelét, tanúbizonyságát annak az örömnek, amely a kínai dolgozók, a kínai fiatalok szívét eltölti. A DÍVSZ tanácsülésének utolsó napján este, az Új Demokratikus Ifjúsági Liga központi vezetősége karnevált rendezett a Szun Jat-szen-parkban. Sok karneválon vettem részt már, de ilyenen soha. Az ezeregyéjszaka meséje elevenedett meg előttünk. A gyönyörű park — amely régen a „tiltott város’’-hoz, a császári palotához tartozott — most ezernyi színben tündökölt, lampionoktól, tűzijátékok röppenő fényleitől és legfőképpen az arcoktól, a boldog, mosolygó tekintetektől. Kétoldalt sorban álltak a fiatalok, amikor mi, a küldöttek bementünk a parkba. De nem sokáig tartott az ünneplésnek ez a hivatalos formája, hamarosan felváltotta az örömnek és a boldogságnak olyan mély, őszinte áradása, amely mindenkit magáéval ragadott. A fiatalok vállukra emelték a küldötteket, mindenki kezet akart fogni velünk. Bent a parkban már állt a tánc, messze szállt a dal. Hozzám odajött egy kínai leány és panaszkodva mondta, hogy az ő csoportjuknak egyetlen külföldi sem jutott. Odamentünk néhányan. Sokszáz leány és fiú várt bennünket. Kínai táncokat jártak, engem is bevontak a táncba és csoportról-csoportra adtak tovább. A lelkesedés és öröm hulláma ragadott magéval bennünket. Ez a karnevál méltón kifejezte mit érez a hatszázmilliós, nagy ország ifjúsága. S hogy miért érzik ezt, hogy miért élnek bennük ezek a nagy érzések, azt egy üzemben egy munkás így fejezte ki: „Azelőtt nem vettek emberszámba minket — most emberek vagyunk.” Az ufcom láttuk A nép érzései Harc — a legyek és szúnyogok ellen Mao Ce tung elvtárs úttörőkkel *