Szabad Ifjuság, 1955. január-március (6. évfolyam, 1-76. szám)

1955-01-01 / 1. szám

Kívánjunk nekik boldog új esztendőt! Hadd mondjak el mindezt olyan egyszerűen, ahogy tőlük tudom. De talán előbb egy-két szót arról, hol és milyen körülmények között bukkantam rájuk. A PESTLŐRINCI KEDVES kis kertváros utcáin jártam, az úgynevezett Csákyl­zetten. Ke­restem azokat az embereket, akik kerek tíz esztendeje itt érték meg az első szabad újév hajnalát. . Aztán kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű, mint hinné az ember. Hiszen valóságos nép­­vándorlás volt akkoriban, min­denki azt remélte, másutt köny­­nyebb átvészelni a harcokat. In­nen is megindult a nép beljebb, Budapest szíve­ közepe felé... Aztán a szálak mégis elvezet­nek egy kis betonkerítéses, szo­­bakony­hás ház elé. Igen, ők, Ta­más Béla bádogosmester, a fele­sége, a nagylánya és a nagyfia itt voltak akkor is, azon a neve­zetes Szilveszter éjszakán... Este keresem fel őket, mond­ták, akkor találom együtt az egész családot. Beszélgetni kezdünk az akkori időkről. Csakhát­­ nem minden úgy történt velük, ahogy azt az újságíró elképzelte. A vékony, fekete, lassúbeszédű ember el­mosolyodik, miközben emlékei után kutat: — Mit éreztünk az első szabad Szilveszteren? ... Tudja, nem volt idő akkor ezen elmélkedni. Én például azon az éjszakán bunkert ástam a szovjet kato­nákkal és nagyon féltem a körü­löttem csapkodó lövedékektől. Azt se tudtam talán, hányadika van, hogy újév hajnala van ... Az asszony bólogat, neki sem jut eszébe semmi említésre méltó arról a napról. A nagyfiú — mű­szerész egy KTSZ-ben — regényt olvas, csak időnként figyel a be­szélgetésre, de ő sem tudja fel­eleveníteni azt az éjszakát. A LÁNY, TAMÁS MARGIT - a kispesti tanács ipari osztályán előadó — emlékszik, hogy akkor is a bunkerban voltak. — Akkortájt én már nagylány­számba mentem, engem minden­ki féltett, így aztán a bunker­ben töltöttem majd falintlen éj­szakát, de még a nappalokat is. Hogy mit hoz az a Szilveszter, azt bizony akkor nem nagyon tudtam. De nem valamiféle szégyenke­zés cseng a hangjában, sokkal inkább büszkeség. Nem a múlt tudatlanságán bánkódik — arra büszke, hogy ma kommunista. Amit akkor nem értett, azt ma annál pontosabban tudja. A jelen és a jövő — az az érdekes, az az örök téma az ő számára is. Szívből, mélyről jövő mosollyal beszél: — Oh, a Szilveszter többszö­rös jubileummá vált az én éle­temben. Tíz évvel ezelőtt — fel­szabadultunk. Kis varrólány voltam azelőtt — azóta ren­geteg mindent megtanultam. Most fogok érettségizni... Vitat­kozom a tanácselnökömmel, az osztályvezetőmmel... Intézem a kerületi ipar dolgait... Mindezért, egyszer már jubi­leum a Szilveszter. — Aztán, pontosan az öt évvel ezelőtti Szilveszteren d­erült ki, hogy én és Szenkó Pista, akivel gyerekkorunk óta jóbarátok va­gyunk, nem csak úgy... egysze­rűen ... jóbarátok vagyunk. Megakad, természetes szemé­remérzésből nem mond erről töb­bet. Dehát értem, ezért máris kétszeres jubileum a mai nap. Kedves, fehér arcát egy pilla­nat alatt befutja a pár, ahogy folytatja: —­ Most pedig végérvényesen bevonul az életembe a Szilvesz­ter, mint emlékezetes, nevezetes nap. Most, 31-én kötünk házas­ságot ővele ... Szenkó Pistával. Nahát! Akár azt is mondhat­nám, itt a vége, fuss el véle. Nincs mit hozzátennie az újság­írónak ehhez az egyszerűe­b m­inn­dennapi élet produkálta s mégis olyan különlegesen kedves törté­nethez. Nem is teszek hozzá, csak talán még annyit, amit szintén ők mondtak el, ma­gukról. Hogy miként virágzott ki egy ilyen gyerekkori barátság­ból az édes, szép szerelem. ... Ezen az estén kicsit meg­váratta a lány a fiút, úgy egyez­tek meg, hogy Pista asszony­­nővérééknél találkoznak. De a mi beszélgetésünk kissé hosz­­szúra nyúlt, késve érünk át Pis­­táékhoz. Mert én is átmegyek Margittal, illetéktelen harmadik­nak, de igazán olyan kedvesek­­rendesek, nem néznek ki egyál­talán. A FIÚ, SZENKÓ PISTA - műszerész a MÁVAG-ban, amel­lett alapszervezeti DISZ-titkár — épp olyan tartózkodóan be­szél kettőjük don­g­álról, akár a lány. — Messzire, messzire nyúlik vissza a mi történetünk. Talán ott kezdhetném, hogy... volt és van nekem egy jóbarátom, ő is itt lakik a környéken. Egy fel­robbant lövedéktől megvakult. Margit akkortájt beteges, gyenge volt, én eléggé zárkózott srác voltam. Szóval ráadtuk a fejün­ket vak barátunk istápolására, szórakoztatására. Én például az egyik nyáron többszáz kilométe­res túrára vittem, egy tandem­­kerékpáron. Mennyire élveztük , mert olyan nagy örömet oko­zott neki ez a túra! .. Sokat is olvastunk együtt, hol Margit, hol én olvastunk fennhangon, hogy ő is élvezhesse a könyve­ket. Különcöknek tartottak ben­nünket az ismerősök — pedig csak azoktól szakadtunk el egy kicsit, akik valami egész más­ban, pletykákban, mulatozásban keresték az örömöket... Mi Mar­gittal inkább a tanulásban, meg az emberekben, a közösségben találtuk meg az élet értelmét. Hogy hogyan alakul a közös élet? Erről egyelőre halvány sej­telmük sincs. Kaptak egy kis la­kást, de még a napi „menetrend” sem alakult­ ki bennük. Bevásár­lás, főzés, tanulás, iskolába­­járá­s — mert mindketten esti középiskolások — egyelőre rej­télye hogyan osztják be a ren­geteg tennivalót. Ezen aztán összenevetnek — és egyszeriben minden nagy gondjuk picivé tör­­pül a másik szemében felvillanó fényben ... ...Közhírré tétetik tehát: tize­dik szabad Szilveszterükön há­zasságot kötött egymással Szen­kó István és Tamás Margit. Mit kívánjunk nekik útravalóul? A legegyszerűbbet s mégis a leg­többet: érjenek meg együtt sok­sok boldog újesztendőt! Kövendi Judit Történetünk hőse átvette meg­bízólevelét és még sokáig fülé­ben csengtek a kerületi DISZ- titkár szavai. — Te leszel a Konzervgyár titkára, E. elvtársi Egyelőre ke­resünk számodra valami meg­felelő beosztást az üzemben és dolgozol, mint a kerületi bizott­ság munkatársa, aztán majd ha kissé megismernek, meg is tart­juk a választást. Igen, lev mondta valahog­y a kerületi titkár. E. zsebébe gyűrte a sokat jelentő okmászíot és más­nap, mint egy jövendőbeli had­vezér, arcán diadalmas ragyo­gással bevonult új „birodalmá­ba”. Természetesen mindenki szeretettel fogadta, mint olya­n embert, akire számít a gyár egész vezetősége. _ Új, fiatal káder, nagy re­ménység — súgtak össze az il­letékesek. És az új káder még az első napon hivatása teljes tudataiban magára öltötte (raktárból vétele­zett) vadonatúj fehér köpenyét, fehér sapkáját aztán elindult, hogy körülnézzen a műhelyekben — ahogy ő mondta — ,az ifjú-ság tömegei között. Egyetlen gondolat fűtötte: népszerűvé válni! — Maga mennyit keres? — fordult az egyik takarít­ónőhöz. Előhúzta noteszét és már je­gyezte is az összeget. Nem sok! — állapította meg fitymálva. — No, majd elintézzük, hogy több legyen — nyugtatta meg a cso­dálkozó asszonyt. Aztán büsz­kén, kihívóan lépkedett tovább, mintha minden mozdulatával azt akarná mondani: tudjátok, ki va­gyok én?! Nem! Akkor még senki sem tudta. Csak találgatták: ki lehet ez az ismeretlen fiatalember, aki ennyire szívén viseli a dol­gozók ügyét. Legjobban a bérel­számolóban lepőd­tek meg, ami­kor a panaszosok hosszú listájá­val beállított és „verni kezdte a balhét”. Hogy nagyobb legyen a hatás, átlátszó celluloidtokba be-­­­yezeti megbízólevelét is felmu­­atv­a: nézzék kérem, én ez va­gyok! Igaz, hogy az egész írás­ból nem látszott egyéb a név­nél és a nagy vörös pecsétnél, de az a gesztus, amellyel elő­húzta és megmutatta, untig elég volt arra, hogy az „egy­szerű” emberek elgondolkodja­nak. A hír pedig terjedt, mint a futótűz. — Ez igent — mondták a hiszékenyebbek. — Ilyen em­­ber kell nekünk! Ez aztán a nép fia. Egyszóval hősünk jól kitapos­ta maga előtt az utat, amire a titkárválasztá­sra sor került. Rá­­szavaztak. Csak akkor lepődtek meg kissé, amikor a jogos „népi hatalom” megszerzése után a derék lovag egyszerre köpönye­get fordított. — Ne pofázzatok bele a titkár­solgábal — torkolta le nem egy alkalommal a vezetőség tagjait. Kálmán Ferenc panaszt is tett miatta a kerületi bizottságnál. — Majd kivizsgáljuk elvtárs — nyugtatták meg. Viczián István, a budapesti DISZ-bizottság instruktora is említést tett egy alkalommal a kerületi titkárnak, hogy meg kel­lene nézni ezt a konzervgyári ügyet — Igen, igen! Valóban — mondta a kerületi titkár. — De valahogy mindig elmaradt. E. viszont reagált a bírálatra. — Ide figyelj, Kálmán elv­társi — formedt, a fiúra, amikor megtudta, hogy „árulkodott”. — Ha be nem fogod a szád, úgy kiváglak a DISZ-ből, csak úgy repülsz! De ha sokat pofázol, még a vállalattól is! Érted? — tette hozzá jelentőségteljes pil­lantással. Aztán hirtelen modort változtatott. — Nézd, öregem, nincs értelme, hogy veszeked­jünk. Inkább megígérem, hogy elfogadtatom az újítási javasla­todat, természetesen a ... jutal­mat ... magától értetődik... hogy ... megosztjuk. Kissé furcsa! Dehát mit te­gyünk, ha a mi hősünk ilyen em­ber. Általában szereti a jutalma­kat. Különösen ha fiatal lányok jöttek hozzá nekik mindent megígért természetesen hozzá­téve, hogy fákradozársaiért ugye... hát... szóval némi ellenszolgál­tatás is jár. Emellett meg kell mondani, hogy nagyon kényes volt a „be­­tigárbecsületre”. Számtalanszor hallatta aggódó szavát a tag­ság erkölcsei miatt is. A kultúr­­gárda egyes tagjainak erkölcsi szilárdságát határozottan két­ségbe vonta. Ugyanakkor min­dent elkövetett, hogy a sz­óját­szó lányok valamelyikét „meg­hódítsa”. Szinte mindegyikkel megpróbálkozott: Kiss Irénnel, Kolozsvári Líviával, Tatai, Holes és Pet­er elvtársnőkkel, d­e bi­zony „szegénykének” egyik sem sikerült — Kivágatom őket a gyárból — mondta egy meghitt beszél­getés alkalmával Kovács Lajos­nak. Ez volt a legkisebb büntetés szerelmének visszautasításáért. Mindenkinek ezt ígérte. És még­sem szerették! Pedig igazán ennivalóan szép fiú volt. És milyen ártatlan bárány képpel tudott nézni a lányokra?! Csak úgy falta őket, azokkal a szelíd birka szemeivel, mint az éhes kecske a káposztát. Hiába! Nem szeretett bele sen­kit Milyen „tragédia”! Pedig táncolni is tudott, szépen, kecse­sen, figurázva, mintha csak ráln­gatták volna úgy izgett, moz­gott mind­en porcikája. És ahogy, a partnerét fogta! Arról külön „illemkódexet” lehetne írni. Ha ismeretlen lányt kért fel táncol­ni, sohasem úgy mutatkozott , mint más „hétköznapi” ember Nem! Esetleg még valaki hibá­san értené a nevét. Ő „korrek­tül” előhúzta már-már legendás­­hírű igazolványát és azt tartotta oda a partner orra alá, mond­ván: ez vagyok! Igen, ő ez volt! De csak volt, amú­gi­g­ nem ment a sertésvágó­híd fiataljainak báljára. Itt azon­ban legnagyobb pechjére bele­botlott egy henteslegény meny­asszonyába. Igaz, őt a fiú nem érdekelte, csak a lá­ny, de a vő­legényt annál inkább érdekelte, hogy ki az a szemtelen fráter, aki ilyen pimaszul közeledik a menyasiszonyához. Ebbéli kíván­­ságát tudomására is hozta E.­­nek, aki szokásához híven meg­mutatta igazolványát: — Nézd, após, én ez vagyok. — Igen! — nézett csodál­kozva a hentes. — Én meg ez vagyok! — mondta és csontos buzogányhoz hasonló ökle mint a tágító zúdult hősünk arcába. A dicső lovag összecsuklottt, mint a kiürített krumbuszsák. Érdekes, senki sem sajnálta. A DISZ-taggyűlésen mindenki utálattal beszélt róla és rövid, d­e annál dicstelenebb szereplését megelégelve, egyhangúlag leválto­­­tottá­k. Kár, hogy nem volt jelen, ugyanis betegállományon kellett vonulnia. No meg aztán nehéz is szemébe nézni az embereknek. Inkább kikérte munkakönyvét és jóval kisebb „szarvval”, mint amivel érkezett, elhagyta a gyá­rat. Gerencsér­ Jenő SZABADBBOTtSÁG! PETŐFI CSILLAGA... Fekete utakon közeledik az új év... Kará­csonykor hó lepte be a tájat. A füstös, sötét vá­ros úgy rajzolódott ki a vakító fehérségből, mint zaklatott­ lelkű, nagy művész sebtiben papírra­­vetett ceruzavázlata. Óriás­ rajz, óriáspapíron ... A hó elolvadt. A kihalt, városszéli tájban, mint nyugtalan, tüzes ló, nyerítve ficánkol a szeles,­­ decemberi éj... Kapáló patái csillag-szikrák millióival szórják be az égalját, felhő­ sörénye lobogva söpri végig a keleti égtájakat... Ó­ év utolsó éjszakája. Szilveszter... Az or­szágban, „mint borban a gyöngy”, száll, szál!­­ fölfelé a nevetés, a jókedv. Mulatókban, szórak­­­kozóhelyeken, családi otthonok melegén, forr az­­ élet. Mindenki táncolva, koccintgatva, dalolgatva akar átperdülni az 1955-ös esztendőbe?... Vár­jon, mit rejteget az új év? ... 132 érvet evelért, ugyanezekben a percek­ben, Kiskőrösön, egy kopott parasztház mélyén, mécsvilágnál, magyar és szlovák szavakat kia­bálva, jajongva fiút szült egy apró, fekete asz­­szony... Hófelhők kavarogtak, éjfélt kongattak a templomok harangjai és a magyar történelem egére felröppent Szilveszter csillaga... Petőfi csillaga, 1823 szilvesztere... Az égen talán vörös­barnán, de a Petrovics-család szivében szürkés­feketén hasadt a hajnal. A bábaasszony csak órákat jósol a csenevész újszülöttnek ... A kis luteránus templomban szlovák zsoltárok zsong­nak, szállnak fel a sietve megkeresztelt gyenge fiúért... De a kisfiút a történelem nagy életre szemelte ki... Soha senki, se költő, se író, se festő ebben a hazában nem látatta úgy, annyi erővel a hazát, a szülőföldet, mint ő. Itt születtem én ezen a tájon, Az alföldi szép, nagy Táraságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával van tele, Most is hallom a dalt, elhangzott bár: „Cserebogár, sárga cserebogárt" (Szülőföldemen.) ★ Aranykalásszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb Enyelgve az tündérjátékokat, Ismersz-e még? Ök­ ismerd meg fiad! Rég volt igaz, midőn e jegenyék Árnyékain utószor pihenek. Fejem fölött míg őszi légen át Vándor daruid V-betűje szállt... (Hazámban.) Mennyivel sötétebb volna 1955 szilvesztere, népünk egy Petőfi csillaga nélküli 1823 szilveszter­éje .. .• Mat­yarorság az osztrák zsarnokság talpa alatt vergődött... Metternich, Európa sátánja és az agyalágyult ötödik Ferdinánd a megújho­dásra, szabadságra szomjazó magyarság további leigázására, kiuzsorázására ürítették poharu­kat ... Kossuth huszonnégy, Széchenyi harminckét éves, mikor az újszülött Petőfi Sándor éles hangja először belesüvít a nyomasztó magyar éjszakába ... Bécsben, Pesten és a vidéki kúriá­kon, szalonok és paloták áporodott­ levegőjű, fé­nyes termeiben, ezüst- és kristálypoharak koccan­tak össze, folyt a nép­ termelte, gyöngyöző bor, főurak és csiklandós főúri szajhák kacagása töl­tötte be az új év hajnalát... Ki hallotta meg az egyszerű, kiskőrösi paraszt­ház apró emberének a hangját? Riadt anyja, aki mellére vette, mart apja és talán Fazekas Ger­gely bácsi, aki később csöpp játékokat, sípocskát faragott neki... A király, a tábornokok, a népnyúzó főurak és főpapok még nem hallották meg... Hiszen, ha sejtették volna, hogy „szent óriást”, harsonást, forradalmárt szült a nép, belefojtják a szót, mi­előtt az rájuk szórja a szenvedők iszonyú átkait, ítéletét.. Dicsőséges nagy urak, hát Hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a Nyakatok? Uj divatú nyakravaló Készül most Számosokra... nem cifra, de Jó szoros, nagy-nagy messzeségből zúg­nak felénk ezek a szavak... Akkor, 1823 Szil­veszter éjszakájában még parányi volt a láng, apró volt a csillag, Petőfi dalai még nem röp­pentek fel a magyar égboltozatra ... Ma, 1955 haladó hajnalában, óriási már a láng, hatalmasan ragyog a­ csillag. Petőfi álmai megvalósulnak: „Szabad a magyar nép, szabad valahárat"... örök­ friss bordalai,­ sze­relmi versei úgy lobognak bennünk, mint rőt pásztortüzek... * Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom Az életet. Szabadságért föláldozom Szerelmemen ★ 1955 újév... Az országban, mint borban a gyöngy, száll, száll fölfelé a kacagás, a jó­kedv ... Vájjon mit rejt számunkra ez az esz­tendő?... Fölöttünk Petőfi csillaga ragyog. Tele vagyunk fénnyel, munkakedvvel, bizalom, mai. Békét, jólétet akarunk. Csepeli Szabó Béla 1955 január 1.

Next