Szabad Szó, 1952. január-február (54. évfolyam, 1-5. szám)
1952-01-06 / 1. szám
Emlékek, melyek egész népünk javára válnak ! Egy hónapig tartózkodott Moszkvában a magyar pedagógus-küldöttség. Tanulmányozta a nagy szocialista állam oktatási rendszerét, meglátogatta az általános is középiskolákat, napokat töltött a főiskolákon s így nemcsak az elméleti kérdéseket sajátította el, de meggyőződhetett a gyakorlati megvalósítás minden előnyéről is. A gazdag tapasztalatok hamarosan éreztetni fogják hatásukat a magyar oktatási rendszerben is. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium illetékes szervei a pedagógus-küldöttség jelentése alapján most dolgozzák ki a Szovjetunióban szerzett tapasztalatok gyümölcsöztetésének tervét. Az alábbiakban a küldöttség egyik tagja személyes élményeiről számol be. — Felejthetetlen marad számomra a Moszkvában töltött idő, — mondja Szabadi Ilona, a kultuszminisztérium nevelési osztályának vezetője. Szakmai vonalon rendkívül hasznos tapasztalatokat szereztem, mint ember pedig felejthetetlenül szép élményekben részesedtem. — A Zsdanov-utcában levő Savoy-szállóban laktunk. Közvetlenül a Kreml közelében. A Kreml sok-sok órájának búgó ütése, a csodálatosan szép harangjáték tisztán elhangzott hozzánk. Nincs ennek párja a világon Sokszor számolgattam ébren a másodperceket, vártam az újra és újra megismétlődő csodálatos hangversenyt. A nappalok az oktatási rendszer, az általános- és középiskolák tanulmányozásával, az esték pedig színházak, képtárak, múzeumok, könyvtárak látogatásával teltek el Soha sem hittem volna, hogy így tud repülni az idő, hogy egy hónap, amely négy hétből, harminc napból áll, úgy tűnjék tova, mintha csupán egyetlen szép perc lett volna. Egy pilanatra sem éreztük, hogy idegenben vagyunk. Az a nagy szeretet, gondoskodás és figyelem, amellyel a szovjet emberek körülvettek bennünket, elmosta a nagy távolságot, a földrajzi határokat, otthonunkká varázsolta Moszkvát és az egész Szovjetuniót. — Láttuk Ulanovát, a moszkvai Nagy Színházban. Csajkovszkij klasszikus balettjében, a »Hattyúk tavá«-ban mutatta be utolérhetetlen művészetét a világ legjobb táncosnője. A színházak nézőtere állandóan zsúfolt. Érdekes összehasonlításra nyílt alkalmunk a szünetekben és az előadások végén. A büffékben és ruhatárakban nyomát sem lehet találni a tolongásnak, türelmetlenségnek. A közönség rendkívül fegyelmezetten várja meg, amíg rákerül a sor. Nem úgy, mint Pesten ... — A múzeumokban számtalanszor találkoztunk fejkendős öreg nénikékkel, idős bácsikkal és pirosnyakkendős kis úttörőkkel, akik füzettel és ceruzával a kezükben jegyezgették a látottakat és hallottakat. Maradandóvá tették, lerögzítették a tudást, amely — mint Lenin mondotta — »hatalom«. A Lenin Múzeumban hozzánk csatlakozott egy szovjet tiszt. Tört magyar szavakkal szólt hozzánk és sugárzott a szeméből az öröm és szeretet, amikor elmondta, hogy jól ismeri hazánkat. A felszabadító Szovjet Hadsereggel járt nálunk. Egy 12 éves úttörő olyan meglepő tájékozottságot árult el Magyarországról, amely még egy magyar középiskolásnak ,s dicséretére válhatott volna. Amikor a Szovjetunió csodálatos alkotásairól esett szó, még a rendkívül szerény szovjet emberek szemében is büszke öröm csillant fel Különösen ha a nagy sztálini békeművekről, a béke erődjeiről kérdezősködtünk. Olyan magabiztos erő, olyan szilárd békevágy csendült minden szavukból, hogy önkénytelenül arra gondoltunk, a legjobb kezekben van a béke védelme, hiszen a szovjet nép őrzi a világ békéjét! Elröpütt ez a hónap, de megmaradt a sok-sok szép emlék Szabadi Ilonának és a küldöttség minden tagjának szívében. Olyan emlékek, amelyek az egész magyar nép javára válnak. „Átugrottam a Sár vízét lovastul. A sárpilisiek erősen ígérik és fogadják, hogy az idén sem lesz megállás a városi színházi bemutatóig. Micsoda szégyen volna az, ha a tavalyi falusi kultúrverseny egyik legjobb csoportja nem jutna tovább a járási, meg a megyei döntőn s nem adna szebb és jobb műsort, mint esztendőnek előtte! Nagy is a készülődés, meg a készülődéssel és próbákkal járó izgalom. Még a hoszszú, téli estéket is meg kell nyújtani, mert Bogár István tanító, — a sárpilisi énekkar vezetője —,sohasem fogy ki a bíráló szóból s mindig talál valami javítanivalót. Hiába, megnövekedett az igény tavaly óta és a sárpilisiek is előre látják, hogy nehezebb, küzdelmesebb lesz a fővárosi vendégjátékig az út, mint akkor volt. Szó, ami szó, meg kell ismételni a tavalyi bravúrt, ezért kellett időben hozzáfogni a készülődéshez. A tanító s hi segítői, az énekesek már hosszú hónapok óta gyűjtik szorgalmasan a régen elfelejtett, elcsendesedett dalokat, amelyekre inkább már csak a falu legöregebbjei emlékeznek. S a gyűjtésből szép kis csokor gömbölyödött ki, az ősi népdalokban benne sírt a parasztember minden keserűsége, benne zúgott minden lázadás, de benne bujkált kevés és ritka öröme is. Mert régen a paraszt dalba sűrítette minden mondanivalóját, azt is, amit beléje fojtott a jegyző vagy a botosispán. Menyire örültek Bogárék, amikor meglelték a szép énekeket. Átugrottam a Sár vizét lovastul Beleesett a sarkantyúm rudastul. Majd kifogja az a gyönge viola, aki engem megvigasztal valaha. Nem volt nehéz a műsorhoz megfelelő keretet találni. Kovács Pali bácsi, a falu öreg kanásza, hoszszas rábeszélés után vállalkozott is arra, hogy elmondja az összekötő szöveget, amely nem más, mint egy idős ember keserves életútjának története. S az öszszekötő szöveg szüneteiben csendülnek majd fel az énekkar ajkán a dalok: bölcsődal, régi katonanóta, lakodalmas ének, aratódal, a hosszú életút dalba sűrített mozzanatai. Régen hallottunk ilyen szépet, ilyen művészit, ilyen megkapót. A dalok éppen olyan egyszerűek, olyan tiszták, őszinték és szomorúak, mint az emberek, akiknek ajkán ez a sok dal fakadt. Valamennyi kincs, értékes drágakő, amely elvesz és feledésbe merül, ha nem lobbant volna fel a magyar vidék ezernyi táján a kultúrforradalom lángja s ha nem ösztönözték volna segítő kezek, jóindulatú tanácsok a falvak tehetséges dalosait, táncosait. Jósolni persze nem szabad, hiábavaló fáradság is lenne. Honnan tudnánk, hogy mi készül Szatmárököritón vagy Tápén, milyen táncot ropnak majd a bátaiak vagy miről énekelnek a szoboszlóiak a kultúrversenyen. Mégis az az érzésünk, hogy nem száll levegőbe a sárpilisiek ígérő és fogadkozó szava. A járási és a megyei döntőn keresztül eljutnak a városi színházi bemutatóig... TUDJA -E 9 A nap, amely sugárzó hő- és fényenergiájával biztosítja a földön az életet, 1.300.000-szer nagyobb bolygónknál. Kiszámították, hogy a a nap felületén 6000 fok meleg van. A napról a fénysugár, mely másodpercenként 300.000 kilométert tesz meg, körülbelül 8 perc alatt érkezik földünkre. ÓLOMSZINŰ KÖD kúszik a Duna vizére, a hídlábhoz tomposan csapódnak a hullámok. A Boráros térnél a folyam közepe fölött merészen ível az alátámasztatlan, 66 méter hosszú, hatalmas vasszerkezet. A többszáztonnás főtartóíveken óvatosan dolgoznak a híd építésének hősei a szabadszerelők. A pesti és budai feljárókon serényen végzik a vasszerkezeti munkákat, a parton a terven felül gyártott 100 tonnányi új főtartószerkezet nagy vasalkatrészei között ügyesen siet, Jeranek József tervfelbontó és versenyfelelős. — Hát alaposan megváltozott itt minden augusztus óta! — köszöntjük. — De meg ám — válaszolja büszkén. — Szépen haladtunk előre. Látott-e már 66 méteres konzolt? — mutat a Duna közepe felé. — Mert nem hiszem, hogy látott volna. A magyar hídépítés történetében egyedülálló a mienk. Hatvanhat méter hosszúságban, alátámasztás nélküli hídszerkezetet még egyik hídnál sem értek el. S az még érdekesebb, hogyan nőtt ilyen óriásira a konzol. Erről persze Fábián Ferenc, Pajzs József, Nagy László, Szabó Sándor, meg a többiek tudnának igazán beszélni, akik a győzelmes csatának zászlóvivői voltak. A mérnöki tervrajzokon 27-es számmal volt jelölve az a szerelési pont, amelyet a terv előírt az 1951-es évre. A hídépítők elégedetlenek voltak a tervvel, úgy érezték, hogy lényegesen több is kitelik tőlük, mint amennyit a terv vár. Így született meg aztán az az elhatározás, hogy 22 méterrel hosszabb vasszerkezetet szerelnek s elérik a 31-es pontot, ami már jövő évi feladat lett volna. A HÍD valóban gyorsabban nőtt, hatalmasabbá izmosodott, a hídépítők teljesítették vállalásukat. Pedig az elmúlt évben volt olyan időszak, amikor igen aggódtak mindnyájan azért, hogy vájjon sikerül-e a tervet teljesíteniük. A hengerművekkel ugyanis nem volt zavartalan a kooperáció, késett a lemezvas-, meg a profilvasanyag. S hogy az elmaradás veszélyéből mégis győzelem született, az az augusztus 20-i, november 7-i és december 21 -i lelkes, öntudatos versenyzésnek lett az eredménye. A nehézségek leküzdésekor döbbentek rá sokan felelősségükre, arra, hogy figyel rájuk az ország és nem mindegy az, hogyan váltják be Rákosi Mátyásnak tett ígéretüket. A győzelemért vívott harcban megerősödtek a jellemek, új, jó káderek nevelődtek. Így vált valósággá, hogy a hídépítők között nincs 100 százalékon alul teljesítő, a munkások javarésze 110—130 százalék között múlja felül a normáját, úgy mint Ruba Márton, az »Ifi«-szegecselőbrigád vezetője, aki melegítőként került a hídhoz, később pedig, mint kiváló munkaerő, a brigád előszegecselője lett. Dátum szerint már 1952 február 2-ánál tart. Vagy Németi Ferenc villamoshegesztő, aki 199 százalékos átlagot ért el a terv túlteljesítéséért vívott harcban. Némesi csendes, szerény ember, munkája selejtmentes és példát mutat a munkafegyelemben. De meg ne feledkezzünk a szabadszerelőkről, a Rákosi-brigádról s a brigád vezetőjéről, Nagy Lászlóról, ők már áprilisi munkájukat végzik. És hogy a híd a terv által előírtnál 22 méterrel hosszabb lett, az nagy részben az ő érdemük, no meg a »Vörösmarty«- és a »Széchenyi“-brigádé is. A HÍD ÉPÍTÉSÉÉRT, a tervév sikeres befejezéséért nemcsak enynyit tettek a dolgozók. A Borárostéri híd építésérek az az érdekessége, hogy az alkatrészek a parton előregyártva készülnek el s nem a vasgyárakból kapják a kész alkotóelemeket. Ezen az új területen is győzelmet arattak a Dunaparton. Száz tonna súlyú hídalkatrész előregyártását végezték el terven felül a helyszínen s így a tervevet győzelmesen, lelkesen, lendületesen fejezték be. És az új tervév? Erre a kérdésre így válaszol Benő János építésvezetőhelyettes. — Dolgozóink ugyanolyan lelkesedéssel, lendülettel indulnak az új tervévnek, mint ahogyan az előzőt befejezték. Elkészítettük az 1952-es évi szerelés teljes menetét, az állványtervezést, a számításokat, a budai oldalról a roncsanyagot áthordtuk a pesti oldalra, ahol kijavításukat végezzük. Kidolgoztuk a számunkra szállító üzemekkel a kooperációs tervet is. Teljesen készen állunk s nálunk minden dolgozónak az a véleménye, hogy a siker semmiképpen sem marad el akkor, ha a diósgyőri, ózdi, lőrinci hengerművek idejében leszállítják a szükséges vasanyagokat. Előreláthatólag április közepén kezdjük meg a hídon a további szerelést, ezt megelőzően ugyanis el kell készítenünk a segédjármokat a vízben, amelyek alátámasztják majd a továbbépülő vasszerkezetet. A tél folyamán ezerket a munkákat nem végezhetjük, mert az esetleges jégzajlás mindent elpusztíthat. Persze, senki se higyye azt, hogy mivel a szerelési munkák csak tavasszal kezdődnek, megállt a hídépítés. Erről szó sincs. A hídfeljárók vasszerkezeti szerelési munkáit végzik a télen, meg az úgynevezett belső szerelési munkákat, a keresztkötéseket, kereszttartókat, középkonzolokat helyezik be a már kész, nagy vasszerkezetbe. Egészen bizonyos, hogy az 500 méter hosszú, 25 méter széles nagyszerű új híd, amelynek közepén két villamosjárat fut majd s az autó- és kocsiutakon kívül külön kerékpárpályája is lesz, 1952 végére készen áll. S még hadd írjak ide a munkások véleményét, azt, hogyha a hengerművekkel semmi kooperációs hiba nem lesz, akkor bizonyosan jóval a határidő előtt elkészül a büszke tervalkotás. Kovács Attila A NAGY TERMÉS MESTEREI p dteosi Mátyás 1950. január 25-én a t®rmelőcsoportok és gépállomások * *■ küldő Wieineik első országos tanácskozásán többek között ezeket mondotta: . . . nemásaik a gépnek, a zöldnek is vannak művészei, akik ugyanabból a darabból sokkal többet tudnak elővarázsolni, mint mások. A mi termésátlagaink még rendkívül alacsonyak és minden eszközzel serkenteni kell a többtermelést. A Szovjetunióban százszámra vannak olyan cukorrépatermelők, akik hektáronként 500 mázsát termelnek, ami holdanként 290 mázsát jelent, vagy olyan kukoricatermelők, akik egy holdon több mint 130 mázsa kukoricát aratnak. Ilyen eredményeiket mi is el tudunk érni, ha az egyéni teljesítményt, mint az iparban, a termelőszövetkezetekben is, megfelelően támogatjuk. A közelmúlt napjaiban kapták meg munkájuk nagyszerű elismerését azok, akik megfogadták Rákossi Mátyás útmutatását, s szorgalmas munkával, tanulással, leleményességgel bebizonyították az elmúlt esztendő során, hogy valóban a nagy termés mesterei. Közel száz dolgozóparaszt kapta meg a munkaérdemrend és munkaérdemérem különböző fokozatait. Élenjárt termelőcsoport-elnökök, munkacsapat, és brigádvezetők, kiváló munkát végző tszcs-tagok és gépállomások dolgozói nyerték el ezt a nagy megbecsülést. A nagy term mesterei közül hármat bemutatunk : Rákos Julianna, a biharnagybajomi »December 21.« termelőszövetkezet munkacsapat vezetője. Munkacsapatával együtt 8,8 méter mázsás holdanként 1 gyapottermést ért el. Ez is bizonyítja, hogy a gyapottermesztés gazdaságos. Jó munkájáért a Munka Érdemrend I. fokozatával tüntették ki. Keppel Ferenc, a dalmadi gépállomás traktoristája. Mindig minőségi munkát végzett, ekevasa nyomán több termést hozott a föld, takarékoskodott az üzemanyaggal, mégis 223 százalékra teljesítette évi tervét. Megérdemelten a Munka Érdemrend II. fokozatával tüntették ki. Puskás Antal, a karcagi »Táncsics« termelőszövetkezet agronómusa Rákosi Mátyás útmutatása nyomán indult harcba a magasabb cukorrépatermésért. Körültekintő gondos munkáját siker koronázta, holdanként 200 mázsás átlagot ért el. Munkája elismeréseképpen a Munka Érdemrend III. fokozatát kapta. Az ember azt is hihetni, hogy itt semmi sem változott. A természet a Bükk-hegység fáit, bokrait, leveleit fehérre festette. A hegyoldalakat hóval vonta be. A Hámoritó is nyugodt mindig. És a Palota-szálló is, mintha semmit sem változott volna Régen a gazdag pénzemberek, üresfejű arisztokraták uralták a szállót, a vidéket. A fekvőszékeken elkényeztetett szépasszonyok nyugtatták pihenéstől fáradt testüket. A gyönyörű parkban semmittevésben kifáradt ficsurok lézengtek és a kényelmes szobák mélyén az unalomszülte romantika revolverdörrenéssel vetett végett egy-egy haszontalan életnek Ha az ember visszaemlékezik a harmincas évek Lillafüredére, boldogan sóhajt fel, mennyi, de meny LILLAFÜRED nyi változás történt itt! A Palota-szálló szobálban ma dolgozók üdülnek. Üzemi munkások, termelőszövetkezeti tagok, értelmiségiek. Évenként több mint hatezer, munkában fáradt ember tölti itt szabadságát. A tágas társalgó kényelmes, süppedő foteleiben termelőszövetkezeti tagok ülnek. Csendesen beszélgetnek. Seres János bácsi némán, szívja a pipáját. Vékony, kicsiny alakjával és hetvennégy esztendejével, szinte elvész egy vörös plüss karosszékben. A turkevei »Vörös Csillag«termálószövetkezetből jött. Fürge szemével végigkíséri a suhanó, fehérkabátos pincért. Figyeli, hogyan állítja össze az esti programmot a kultúrfelek is. Elnézi, hogy ez a sok kérgeskezűs parasztember először életében tölt tétlenül két hetet. Egypárnak pedig már erősen megőszült a haja, akárcsak neki. A környező meredek hegyek vidám kirándulók nevetésétől hangosak. Kéz a kézben, egymást segítve, kapaszkodnak szikláról sziklára. Bajnóci Ferenc, a csongrádi »Úttörő«-tsz elnöke meg-megáll. Vastag botjára támaszkodva figyeli a tájat. Először jár hegyek között. Mintha kezdetben félt is volna tőlük. Mert olyan furcsák. Különösen este. Nagyok, feketék és az ő síksághoz szokott, messzenéző szemének eleinte sehogy sem tetszettek. A szél halkan neszel, siet a fák között. Megrázza a bokrokat, belefúj a havas avarba. Bólogat az erdő. Mintha tetszeni akarna azoknak, akiké a Palota-szálló, akiké az élett Halasi Márta