Szeged és Vidéke, 1903. március (2. évfolyam, 52-78. szám)

1903-03-01 / 52. szám

SZEGED ÉS VIDÉKE SZEGED, 1903. vasárnap, mteras 1.­­ POLITIKAI NAPILAP. | II. ÉVFOLYAM, 52. (285.) SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: KÁRÁSZ­ UTCZA 10. SZÁM. Kiadóhivatal: SCHULHOF KÁROLY könyvkereskedése. A FELELŐS SZERKESZTŐ TELEFONJA 3. A SZER­KESZTŐSÉG TELEFONJA 84. FELELŐS SZERKESZTŐ: dr. BALASSA ÁRMIN. TÁRSSZERKESZTŐK: dr. FÜLÖP ZSIGMOND és dr. SZÁSZ HUGÓ. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 24 korona. — Félévre 12 korona. — Negyed­évre 6 korona* Efsy hóra 2 korona — Egyes szám ára 8 fillér. A KIADÓHIVATAL TELEFONJA 251. A király személye — a vitában. Irta: Kalmár Antal dr. Szeged, február 28. Barabás Béla szereti a király sze­mélyét belevonni az országgyűlési vitába. Erre bizonyára nagy alkotmány­­jogi okai lehetnek A tünet azonban már nemcsak Barabás Bélára szorít­kozik, hanem hogy közkifejezéssel él­jek : a király személyes tényeit már nagyon sokan bírálják — nemcsak a sajtóban, de állami közéletünk leg­előbbkelő helyén, a magyar ország­gyűlésen is. Itt a képviselőház elnöke mind sűrűbben figyelmeztetgeti a kép­viselőket, hogy alkotmányunk alaptétele értelmében a király személyét az or­szággyűlési vitatkozásokba belevinni nem szabad. Tapasztaljuk azonban, hogy e tekintetben az elnöki kijelen­tések már nem bírnak azzal a köz­jogi súlylyal, amelyet a kérdés alkot­mányjogi fontossága magának azon esetben megkövetelhetne, ha a dolog közjogilag úgy állana, amint azt az elnök kijelentgeti. Alig lehet tagadni, hogy ennek valami elsőrendű közjogi okának kell lenni. Alkotmányunknak egyik kétségte­len alaptétele az, hogy a magyar ki­rály személye szent és sérthetetlen. Ő épp úgy benne van a Szent István II. dekrétumának 51. fejezetében, mint az 1848. III. t.-cz. 1. §-ában, így áll­­ván a dolog, először is az a kérdés, hogy a király személyi szentségének és sérthetetlenségének mi a közjogi tartalma? Ez a tartalom más nem le­het, mint az, hogy a király személyét — súlyos büntetés nélkül — sem szóval sem tettel bántalmazni nem sza­bad, így a személyi szentség és sért­hetetlenség maga után­­ vonja a köz­jogi felelőtlenséget is. És így tudnunk kell, hogy a modern alkotmányok a király felelőtlenségének jogi állapotát azon közjogi logika eredménye folytán állapították meg, hogy a király kor­mányzati cselekményeket ne végezzen. Mert ha a királyt az alkotmány sze­rint felelősségre vonni nem lehet, csak logikus a kívánság, hogy felelősséget követelő kormányzati cselekményeket véghez ne vigyen. Az Imperium és a libertás összeegyeztetésének sarkalatos doktrínája gyanánt tartja tehát a tu­domány azt, hogy parlamentáris or­szágban a fejedelem uralkodik — de nem kormányoz. E tan : „Le roi regne, mais il ne gouverne pas“ — a király uralkodik, de nem kormányoz, Guiros híres mondásában fejeződik ki. Ha kormányozni is akar, úgy nem alkot­mányos uralkodó, mert parlamentáris államban a király, személyes felelős­séggel nem bírván, minden kormány­zati cselekményekért a miniszterek a felelősek, amit a hírneves Stein a kö­vetkezőképen fejez ki: „Az államfő nem felelős, mert akarata érvényének föltételét a miniszterek beleegyezése képezi; ezen beleegyezés teszi azután az utóbbiakat az államfő akaratáért felelősekké. Ez az alkotmányos király­ság jogelve­. A magyar közjog szerint is ez az egyik legfőbb tétele az alkotmányos magyar királyságnak. Nálunk a király — a katonai ügyek kivételével —■ nem is végez kormányzati cseleményeket, de a nemzet igen gyakran jön abba a helyzetbe, hogy a királyi intenczió a nemzet által forrón óhajtott étesíthető törvényhozási és kormányzati cselek­ményeknek a megvalósulását akadá­lyozza meg, katonai felségjogainak al­kalmazását pedig éppen nem a magyar alkotmány értelmében és szellemében gya­korolja. Alig tagadható, hogy ez nem egyébb, mint álc­ázott abszolutizmus. „Törvényiek álarcába van burkolva. Mást mond — és mást tesz. Elnyo­másra gondol — és a szabadság kö­pönyegét ölti föl“ — mondja Hugó Viktor s mintha csak nálunk mondaná. Elég így a katonai felségjogok al­kotmányellenes értelmezésére utalnunk, azon értelmezésre t. i., hogy a magyar király katonai felségjogainál fogva teheti németté a magyar hadsereg ma­gyar nyelvét. Azonban a nemzet iga­­zabb része szerint a nemzetet nemzeti mivoltából kiforgató katonai felségjog alkalmazásának nincs helye a magyar közjogban. És nincs a világ magyar és nem magyar jogtudósai közül egyet­lenegy sem (Beksicset és Andrássyt kivéve), aki a magyar király katonai felségjogainak istentelen alkalmazását nem tartaná a legnagyobb nemzeti igazságtalanságnak. No, most már az a kérdés, hogyha nem „de lege ferenda“ beszélünk, ha­nem „de lege lata“ — tehát már egy meglevő, kész törvénynek egyedül a királytól magától (és nem egyúttal minisz­tereitől is) függő olyan alkalmazásáról van szó, amelyre közjogilag és saját nemzeti léte érdekében a legnagyobb mértékben diffikultálni kell, hogy ezen esetben a királynak a közjogi tényei képezhetik-e a nyilvános kritika, a nyilvános diszkusszió tárgyát ? A felelet itt abban található föl, hogy a király személyi szentségének és sérthetetlen­ségének nagy közjogi elve nem foglalja magában a király közjogi ténykedésé­nek jogos kritikáját. Az csak azt fog­lalja magában, hogy a király személyét sem tettel, sem szóval megbántani nem lehet, de a bántalmazás nélküli jogos kritika alul az ország semmiféle intéz­ménye, s igy a királyság és a királyi hatalom közjogi intézményei sem lehet­nek kivéve. Ennek az eminens közjogi tételnek — mikor könyvemet elkoboz­ták — a közjognak és politikának egy tudós tanára hozzám intézett levelében is kifejezést adott. És ez a közjogi tétel történetileg is igazolható. Nem szólok igy az arany­bulla ellenállani záradékáról s csak az öreg Draskovich Miklós országbiró ese­tét hozom föl. 1687-ben a Habsburg­­ház első­szülöttségi fiágának örökösö­déséről és ennek törvénybeiktatásáról volt szó. Jelen volt az országgyűlésen — mint hallgató — I. Lipót is fiával, a megkoronázandó Józseffel együtt. A rendek már-már kimondják a határoza­tot, amikor fölkel Draskovich az ország­bíró (a szabad királyválasztás utolsó oszlopa) s idulna a király alkotmány­­ellenes uralkodására, figyelmezteti az országgyűlést a szabad királyválasztás feladásának súlyos alkotmányjogi követ­kezményére, mert szerinte a nemesség jogait és kiváltságait csak a szabad­választáson alapuló monarchia biztosít­hatja. Draskovich ily egyenesen a király ellen beszélt, s a jelenlévő király nem feszélyezte, hogy szemébe ne mondja irtóztatóan alkotmányellenes uralkodását. És az akkori perszonális Orbán István ezért még csak egy szó­val sem rótta meg az öreg ország­bírót, amint pedig megrótta Apponyi Barabás Bélát, akinek a következőket mondotta: „A mi alkotmányunk organikus egy­ség, amelynek része a királyi hatalom; a király személye pedig az 1848: III. t.-c. szerint felelőtlenséggel bir, ezért a vitába vonni nem szabad. Aki sérti ezt a királyi hatalmat, az megtámadja alkotmányunk alapelveit, — és vét a házszabályok ellen.“ Apponyi ezen kijelentésével olyan közjogi doktrínákat hirdet, amelyek a magyar közjogban egyáltalában föl nem találhatók s amely téves közjogi felfogást akar inaugurálni a magyar közjogba. Mert más a király szemé­lyének szóval, vagy tettel való bán­talmazása és más a királynak, mint alkotmányunk legelső közhatalmi funk­cionáriusának közjogi ténykedése fö­lötti diszkusszió. Az előbbi nálunk tiltó közjogi doktrína alá esik — az utóbbi azonban nem. És ez nálunk annyival kevésbbé eshetik tiltó köz­jogi doktrína alá, mert a katonai fel­ségjogok alkalmazása esetében a ki­rály közjogi tanácsosai nem vonhatók Lapunk mai száma 24 oldal.

Next