Szeged és Vidéke, 1903. május (2. évfolyam,104-130. szám)

1903-05-01 / 104. szám

leszögezte Széll Kálmánt miniszter­­társaival és többségével együtt. Ami­kor Eötvös kijelentette, hogy a nem­zet becsületének, közérzetének kérdé­séről van szó, amelyet csak azért nem lehet megoldani, mert két akarat áll egymással szemben, és­pedig : a nem­zeté és a koronáé, amelyet a kormány képvisel és ez a két akarat egymást megérteni nem tudja,­­ akkor olyan elemi erővel tört ki az ellenzék min­den árnyalatának lelkesedése, aminőt csak isten kegyelméből való nagy szónokok tudnak elérni. Amikor pedig odáig jutott beszédében, hogy a kor­mányelnök búcsúbeszédére fog reflek­tálni, akit egyénileg becsületéért és tehetségeiért tisztel, de államférfial működését kárhozatosnak tartja, mert ő abban különbözik Deák Ferencztől, hogy Deák a tényleges viszonyokból semmit sem engedett át Ausztriának ingyen, míg Széll semmi ellenszolgál­tatást nem akar adni az utóbbi nagy áldozatokért. — Széll megsemmisülve ült helyén s mindenki tudatában volt annak, hogy Eötvös nyilt, bátor föl­lépése az alkotmány és a magyar nemzeti érdekek diadalához fogja ve­zetni az ellenzék küzdelmét. Ezután a népgyülések és küldött­ségek jelentőségét aposztrofálta Eöt­vös és azt a kijelentést tette, hogy 33 esztendős közpályáján fölemelőbb je­lenséget nem látott, mint ez; elzár­kózni előle vagy kicsinyleni tehát nem lehet annak, aki a nemzet meg­nyilatkozását tiszteletben akarja tar­tani. Végül néhány búcsúszót intézett Széll Kálmánhoz, a következőket mondván : — Széll Kálmánt utoléri az a sors, ami Magyarország újabbkori történeté­nek minden értékes államférfiét utol­érte, hogy t. i. mihelyst a korona kegyéből kiesik, minden nagy tudása és képessége mellett közönséges, szürke emberré válik, mert nálunk kifejlődött az a sajnálatos köztudat, hogy nagy ember csak az, akire a korona ráveti fényét. De mégis Széli tehetsége nem vész el a nemzetre nézve, mert el­várja hazafiságától, hogy ha el kell is hagynia a korona fényét, dolgozni fog a nemzet érdekében,­­ az ellenzéken. Perczekig tartott Eötvös beszédé­nek elementáris hatása, aminek elmúl­tával következtek Kossuth Ferencz, Széll Kálmán és Apponyi Albert gróf rendkívüli horderejű politikai kijelen­tései, melyekről lapunk külön kiadá­sában már részletes tudósítást adtunk és amelyek a magyar politikai élet új epochájának az egész nemzet várakozását feszültségben tartó be­köszöntését jelzik. Rátkay László lelkes beszéde, melylyel a képviselőház működésének felfüggesztését indítvá­nyozta az ex-lex idejére, nem tette meg a kellő hatást, mert lényeges alkotmányjogi tévedésre volt alapítva, amennyiben azt vitatta, hogy holnap­tól kezdve nincs az országnak felelős kormánya, holott éppen megfordítva, a budget nélkül való kormányzás a kormány teljes politikai és jogi fele­lősségét állapítja meg. Ezt élezte ki Apponyi gróf elnöki enuncziácziójá­­ban és ezzel vette elejét annak a ki­látásba helyezett viharos vitának, ame­lyet az ellenzék a holnapi napi­rend megállapítása tárgyában fölidézni akart. Május­ elsejével tehát a Széll­­kormány a parlamentarizmus mezében abszolutisztikusan működő kormány­nak tekintendő. Ismerve az ellenzék elhatározását és ismerve a nemzet hangulatát, kétségtelen, hogy a Széll­­kormány napjai meg vannak szám­lálva, mert a király Széll Kálmánék kedvéért az alkotmány romlását hosz­­szabb ideig tűrni nem fogja. A „SZEGED ÉS VIDÉKE” TÁRCZÁJA. Művészet. (Mantegassa Pál, „Egy csók háromban“ csimü művéből.) Olaszból fordította : Pazár Béla. — Kedves grófnő, én távozom. — Miért oly hirtelen ! — Mert ma is azt veszem észre, hogy untatom önt. — Dehogy, kedves Alfonz, ön nem un­tat engem, de maga is beláthatja, hogy nem nagyon mulattathatnak az ön örökös ismét­lései. Ma századszor ismétli előttem ugyan­azon dolgokat, melyeket pár nappal ezelőtt el kezdett mondani, mikor engem megismert s amelyeket ezer és százezer ember ismé­telt előttünk s ismételni fog ezután valamely hölgy előtt. — De bűn­e az, ha mindennap, minden órában ugyanazt a vágyat, ugyanazt a heves kivánságot érzem, hogy elmondjam önnek, amit érzek ? — Igaz, igaz, de legalább új formát találna . . . hiszen ön művész, eredeti, fiatal kora daczára már híres művész, az ön vul­káni agyvelejében más dolgoknak kellene forronganiok. Nosza, kedves Alfonz, üljön le kissé még, beszéljünk a művészetről. Alfonz rosszkedvűen s anélkül hogy le­tenné kalapját, melyet — menni készülvén — pár perc­c­el előbb vett kezébe, erőltetett jókedvvel leült egy karszék támlájára, oly helyzetben, mint aki menni készül, azután félig sóhajtva, félig bosszúsan ráhagyta. — Nos hát, grófnő, beszéljünk a ma- A livornói sétány legarisztokratikusabb részeiről, villáinak egyikében volt az a kis szalon. — Emlékezhetik, Alfonz, hogy én ön­­honnan ő elrohant és sietve vette útját a nek egyszer mily Ígéretet tettem, melyet nem tenger partja felé­ feledtem el, sőt még ma is nagy örömmel Az a hirtelen harag, mely az ifjú művész gondolok rá, lelkéből előtört, pár percz alatt elpárolgott. — Igen, olyan matróz-féle Ígéret volt, és valóban ilyen napon, ebben az órában, melyet vihar idején tesz s amelyet gyorsan ilyen éghajlat alatt nem is tarthatott sokáig, s teljesen elfelejt szélcsend idején. Ma csak október első napjaiban tartunk, de a levegő azért emlékszik rá vissza, mert látja, hogy még langyos és friss volt, csendes és illatos, engem vihar fenyeget . . . mintegy távolról visszatérő illata a tavasz­— Megígértem önnek . . . mondja meg, nak. Szép volt, teljes, fenséges, derült nap, mit ígértem, ha ön meghatározza nekem a mint­egy harmincz éves szép asszony, művészetet. Ön nem akarta megmondani ne- Esti öt óra volt s a nap leáldozni kém még azt sem, hogy ön naturalista-e, készülvén, ferdén lövelte párákkal teli suga­­vagy idealista és én nagyon szeretném hal­­rait, elsimulva a fenyők, oleanderek s a livornói lani az ön meghatározását. fényes sétány egyéb fái között. Alfonz a — Jól van, Claudia, mondá felállva tengerpart szélső szegélyénél találta magát. Alfonz, megyek a tengerhez, hogy keressek melyet, mint leánykáját, a tenger örökös meghatározást az ön számára, kedvteléssel csókolgat. — Alfonz, keresse az eszményt! A szelíd szépségnek ezen végtelen össz­— Lehetesen, azt nem találom meg hangjában két csodás elem vegyült össze: többé! felhőtlenség és hullám nélküli tenger. Tenger — Miért? — kérdé a grófnő, legyezve és ég csendes szerelemben egyesültek, hogy magát­ szemléljék a napot, az ő örökkévaló kincsü­— Mert azt távol van, mert eszményi s két, mely őket elhagyni készült. Fent hal­az eszményi nem közeledik, nem érinthető s­vány azur-kékség, majdnem opálszinüi ; alul nem is bírható, ultramarin-kék, majdnem feketébe játszó, — Sebaj, keresse folyton, melyek váltakozva terjedtek, áradoztak néma — De hol ? csodálatukban. — Itt, kint, mindenütt és ha nekem azt A nap, e hatalmas, büszke egoista rá­mondja . Én felfogtam azt egy pillanatig s laszra méltatta e kettős elragadtatást, majd­­éreztem azt; — meg lesz akkor önnek az nem fagyos mosolyával, aranynyal itatva ereje is, hogy visszaadja azt művészeti mund azon parányi hullámot, melyet egy halász­kárban és máshol . . . evezője,, vagy egy jégmadár szárnya csapott Alfonz bosszúsan köszönve, sietve rá­ fel a tenger sima tükréből, vozott. Alfonz sokáig elragadtatva szemlélte e SZEGED ÉS VIDÉKE. Szeged, 1903. péntek, május 1. A czukoregyezmény­ Bécsből tele­fonálják ; Magyarországot tudvalevőleg azzal vádolta a külföld, hogy nem tartja be a brüsszeli czukoregyezményt. Ebben az ügy­ben ma Bernreiter dr. volt osztrák kereskedelmi miniszter és Hieronimy Károly Brüsszelbe utaztak, hogy a kongresszus összeülése előtt tárgyalást­­ folytathassanak a czukor­­törvényről. A többség akarata — és az ob­­strukczió. E czimmel egy füzet jelent meg Kolozsvárott dr. Deák Albert tollából. A mai politikai röpirat gombavilágában még alig nyomattak ki okosabb, világosabb s érvei­ben meggyőzőbb politikai tanulmányt, mint ezt. Deák egyszerűen nem tendencziával írta meg röpiratát sem erre, sem arra, ha csak az igazság keresését nem vesszük ten­­dencziául. A szerző teljes elfogulatlansággal ismertetvén a helyzetet, a politikai helyzet idáig való fejlődését, a következőképen kon­­kludál. Érdemes az elolvasásra, oly egy­szerű, oly természetes és magas szempontú igazságokat mond. Orszá­g­g­yűlés. A képviselőház ülése. Budapest, április 30. {Saját tu­dósítónktól.) Ma tartotta a képviselőház egy ideig utolsó alkot­mányos ülését. Feszült várakozás közt, általános érdeklődéstől kisérve az indemnitás mai folytatólagos tárgyalása során, függetlenségi részről EötvöS Károly, az ellenzék harczias bajvívója szólalt fel elsőnek. A helyzet komolyságához méltó csöndben kezdte el beszédét, amely az egész ország közvéleményé­nek volt visszhangja az ország há­zában. Eötvös Károly a leghevesebb táma­dást intézte a kormány ellen, amely nemzeti érdekeink lábbal tiprásával kész törvényen kívül való állapotba kergetni az országot csak azért, hogy az osztrák császárvárosból kapott

Next