Szeged és Vidéke, 1904. január (3. évfolyam, 1-58. szám)

1904-01-01 / 1. szám

SZERKESZTŐSÉG : KÁRÁSZ­ UTCZA 10. SZÁM. Kiadóhivatal: SCHULHOF KÁROLY könyvkereskedése. Megjelenik naponta kétszer. FELELŐS SZERKESZTŐ : dr. BALASSA ARMIH. TÁRSSZERKESZTŐK: dr. FÜLÖP ZSIGMOND és dr. SZÁSZ HUGÓ. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: ▲ rolgoU ét tttl klAéái tgydtt: plgétt éTft L6 korona. — Felérrt 14 koron». — Figytéérro f kocouk, ■gy kör» 8 kor. 40 flU.^Bgyot rMgtU llV­­­L 1»9 8 t Bg«B ért. M k.rV«*'|^^*'tPor 8 BU. VIDÉKE SZEGED, 1904. péntek, január 1. POLITIKAI NAPILAP, 11. ÉVFOLYAM, 392. (627.) SZAH. Áldás, békesség... Irta : Balasta Ármin dr. Azt hiszem, érthetően meg tudom magyarázni, miért nem írtam e sorok fölé czimül ezt a négy betűt: B. u. é. k. Mert a kalendárium parancsa folytán reánk virradó napnak reggelén hasz­nálhattam volna a jókívánságoknak ezt a divattá vált sztereotip formáját is. De nem használtam. Egyszerűen azért, mert ez a forma a legnyíltabb bevallása az emberek egymás iránt táplált állandó gyűlölködésének, amely­ről csak a naptári évforduló alkalmával összetorlódó érdekek kedvéért ezen egyetlen nap tartamára mondanak le. Már­pedig én ezen a helyen arról szeretnék bizonyságot tenni, hogy ha már divattá vált a jókívánságok nyil­vános kifejezése, akkor ebben nem szabad hazugságnak lenni, hanem őszintén és állandóan táplált társadalmi együttérzésnek kell benne uralkodnia, amely áldást és békességet akar látni a földön, uj esztendőn innen is, túl is... A véghetetlen időből úgyis roppant kevés a mienk, uj esztendőn innen is, túl is. És amint keresem az átfogóját földi életünk határpontjainak, a filozófia bolond malmában érzem magamat, szédülten, elkábulva és semmiválva, arra a tudatra ébredvén, hogy szület­tünk és semmivé váltunk a világegyetem anyagának örök mozgásában. A világegyetemmel magát szembe­állító ember törpeségének tudata taszít a semmiségbe, amint szemlélem az új esztendők periodikus elkövetkezésekor egymással ölelkező ember­parányokat. Nézzük meg hát közelebbről, mi is az az új esztendő és miért fontosabb az áldás, békesség, mint a b. u. é. k. Attól az időtől kezdve, amikor Kant kijelentette, hogy a tér és idő csak érzékiségünk formái, — írja Haeckel — a filozófia akként tisztázta a kérdést, hogy a tér és idő realitása végleg meg van állapítva világfölfogá­sunk kibővülése következtében, amelyet a lényeg-törvénynek és a m­onisztikus kozmogóniának köszönhetünk. A végtelen anyagot, amely a vilá­got tárgyilag megtölti, szubjektív föl­tevésünkben ,,tér“-nek nevezzük, annak örök mozgását, amely tárgyilag perio­dikus, önmagába visszatérő fejlődést állít elő, sz­­bjektíve ,,idő“-nek mond­juk. Ezen két ,,formája érzékeink“-nek geőznek meg bennünket a világegyetem végtelenségéről és örökkévalóságáról. De ezzel egyidejűleg az is mondva van, hogy maga az ,,Univerzum”‘ egy mindent átfoglaló ,,perpetuum mobile“. Ezen végtelen és örök ,,gépezete a világm­indenség“-nek önmagát örök és folytonos mozgásban tartja, mert az „energia aequivalense“ minden akadályt kiegyenlít, mert a hatékony energiának végtelenül nagy summája örökké ugyanaz marad. Az erő fönnmaradásá­nak törvénye tehát azt bizonyítja, hogy a perpetuum mobile elképzelése az egész kozmozra nézve épp oly igaz és alapvető jelentőségű, mint amily lehetetlen egye­s részek izolált cselek­vésére nézve. Akik pedig a jénai egyetem világ­hírű filozófusának ezeket a sorait el­olvasták, ne tartsanak engem sem bolondnak, sem tudákosnak, azért, mert a Szilveszter-éjjeli mámortól egyéb­ként is korlátolt befogadási képességű agyakat ilyen megemészthetetlen böl­cselkedéssel terhelem. Bocsánatot is kérek miatta és be­ismerem, hogy az idézett sorokat ma­gam sem­ értem egészen és beismerem, hogy az áldás és békesség földi szük­ségét a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat“ közkeletű igéivel sokkal népiesebb és érthetőbb módon bizo­nyíthattam volna. Hogy azonban négis a Haeckel ,,világrejtvényének“ útvesztőjébe lép­tem, ennek oka az, mert valami mó­don rá akartam mutatni arra a tényre, hogy míg a Kantok, Spenczerek és Haeckelek a tudomány fegyvereivel elemeire bontották az egész világot, hogy aztán össze­forraszszák az örök fejlődésben levő anyag egységébe, addig mi parányi emberek még mindig a világ uraiként pöffeszkedünk a föld színén. Nem akarjuk észrevenni, hogy az univerzum örök mozdonyának óriási kerekére forgás közben tapadó porszemek és az időnek nevezett, ön­magába visszatérő fejlődés álomszerű jelenségei vagyunk csupán. Nem akar­juk belátni, hogy mint a végtelen idő hitvány jelenségei anyagi mivoltunk térbeli létezésére is csak akkor tesz­­szük magunkat érdemesekké, ha a mindenség örök mozdonyának kerekén egymást békességgel megtűrjük és szere­tetteljes együttműködéssel földön mara­dásunkat áldásossá teszszük. Gergely pápa naptárának forduló napján tehát, amit a megszokottság új esztendőnek nevez, valójában pedig a végtelen idő folytonosságát abszolúte nem érintő semmiség,­­z nem imponál­nak nekem a k. u. é. k.-s névjegyek százezrei. Nem hal meg a kémény­seprő, levélhordó, lámpagyujtogató, kaszinószolga és semmiféle földi lény b. u. é. k.-ja. Nem kábít el sem polgármesteri üdvözlés, sem főispáni viszonválasz. Nem kelt bennem haza­fias érzéseket sem pártvezéri, sem miniszterelnöki b. u. é. k.-s frázis­­görgetés. |ma IS, Miért í^y betű ' * É Amit tegnap láttam, .'!« amit ma látok, ^át^rri^'“ bolondittassam el handabandája által.? Akit tegnap a ha^ szent nevében, honárulónak neveztek, azt ma a nem­zet vezéreként rajongja körül a poli­tikai erkölcstelenség! Akiket ma a köz­jólét apostolaiként koszorúzott meg a tömeg, azokat holnap kéjelegve ke­resztre feszíti. Kain és Abel, Jákob és Ézsau évezredes tragikuma üli meg az ember lelkét és az emberek nem tud­nak mást, mint hogy elmenekülnek az ábéc­é négy betűjéhez. De tudnak még mást is. Ezer vál­tozatát találják ki az emberszeretet gyakorlásának és nem veszik észre, hogy mindegyik alakzat gyűlölt ellen­ségévé válik a másik alakzatnak és az emberszeretet zászlója alatt világot hó­dító keresztény hit önmagával jut meg­hasonlásba, tapasztalván az ember képébe öltöztetett állat ellen folytatott küzdelmének sikertelenségét. Ne hazudjunk egymásnak, polgár­társak! Valljuk be nyíltan, hogy az exisztenc­iák egymásba kapcsolódása, az élet nyilváno­sságának elfajulása, a gyermeknevelés elhanyagolása, a vallás­­talanságban való tetszelgés, az erkölcsi fékek erőszakos szétszaggatása le­hámozta rólunk Istenhez való tarto­zásunk nemességének zománczát és vadállati fogvicsorgatással állunk szem­ben egymással, lesve az első kínálkozó pillanatot, amikor végigmarczangolhat­­juk felebarátunkat. Mit ér tehát a sok k. u. c. k., ami­ben nincs egyéb, mint erőltetett jó­kívánság egyetlen rövid napra szánt élettel, ha nincs egy szemernyi bizto­síték arra, hogy holnap, amikor már elmúlt az újév mámora, tényekkel törekszünk áldást és békességet terem­teni a véghetetlen térnek azon a parányi területén, ahova a mindenség óriási kerekének lendülete véletlenül dobott bennünket? Ezért nem kívánok én k. u. é. k.-t, hanem áldást és békességet. Az áldás és békesség boldogságot, de nem új­évet teremt. Az újév elmúlik. Gyötrel­mekkel, fájdalmakkal, keserűségekkel­ terhelt napokra bomlik. Közben halot­tak napja is ránk virrad. Friss sírokat is hántolnak. Virágzó családfák kopá­rakká válnak. Reményeink cserben hagynak. Semmink sem marad, csak az a tudat, hogy emberek élnek kö­rülöttünk. A végtelen időnek az az oszthatatlan paránya, amely számunkra rendelve van, végtelenebbé válik a szenvedésektől, mint maga az örökké­valóság és mi emberek még­se törek­szünk áldásra, békességre, hanem csak b. Li. é. k.-t mondunk egymásnak ! Lapnak száma 16 oldal.

Next