Szeged és Vidéke, 1904. január (3. évfolyam, 1-58. szám)

1904-01-01 / 1. szám

És mégis! Most, hogy be akarom fejezni ezt a szomorú betűrovást, be kell látnom, hogy jól van ez így, ahogy van. Hiszen ha minden háromszázhatvan­­hatodik napon legalább k. u. é. k.-val lánczra nem vernék egymást az embe­rek, akkor a hétszázharmincnegyedik napon fölfalná önmagát a modern, a czivilizált, a tudományokban, a szo­­czializmusban, emberszeretetben, poli­tikában és szeretett hazánkban még 1904. január hó 4-én is obstrukc­ióban dolgozó emberi társadalom. Áldás, békesség! . . . Közjogi mérleg. Is'Ui: Kalmár Antal dr. Magyarországon eddig az volt a hit, hogy a magyar hadsereg német nyelve egy jogtalan tűrt állapot. Fölkötöttük tehát a kardunkat, hogy ezt tovább nem tűrjük, hogy ennek a lázító jogtalanságnak véget vessünk. S mi sült ki a dologból? Az sült ki, hogy a magyar hadsereg német nyelve jogos dolog Magyarország­on. Szerencsésen elértük tehát éppen az ellenkezőjét annak, amit el akartunk érni. „Korsót kezdettél és bögrét hajt ki korongod“ — mondotta valamikor Horatius és mi ma­gyarok szakasztott így jártunk. Mert szent igaz, hogyha nem harczo­­lunk a magyar hadsereg magyar nyelvéért, akkor marad minden a régiben és Tisza István formulájának 8. pontja soha se mondja ki azt a közjogi istentelenséget, hogy a ma­gyar királynak a magyar nemzettől kapott magyar katonai felségjogai alapján joga van a magyar hadsereg magyar nyelvét németté tenni. ígérte ugyan Tisza, hogy ezt csak úgy szűz alatt mondja ki, nem is igen fogja hir­detni . Íme alig múlik el két hónap, Tisza a magyar országgyűlésen, az ország legelső közjogi székéből, a miniszterelnöki székből mellét verve hirdeti (decz. 23.) a magyar nemzetnek és adja tudtára Bécsnek, hogy igenis a magyar királynak joga van a magyar hadsereg magyar nyelvét németté tenni, te­hát a magyar hadsereg német nyelve Magyar­­országon nem jogtalan tűrt állapot (amint azt a nemzet eddig hitte), hanem ellenkezőleg, törvé­nyen alapuló, a legjogosabb közjogi dolog. Történeti tény azonban, hogy a német nyelvnek ennél szentségtelenebb glorifikácziója még soha sem hangzott el a magyar ország­gyűléseken ; históriai tény, hogy a magyar nyelvnek ilyen közjogi elárulására nincsen példa országgyűléseink történetében. A Habsburgok legvészesebb korszakaiban, a leg­­aulikusabb kanczellárok és perszonálisok, még a Pálffy Fidélek idejében sem sülyedtünk a közjogi czudarságnak ilyen mélységes fenekéig. Hogy pedig ennek a beszédnek a ma­gyar honvédelmi miniszter fáklyát lobogtat, az még érthető dolog, mert Tiszával Bécs­­ben együtt járják a császár küszöbét, de hogy a nemzeti nyelvnek a miniszterelnöki székből történt ilyen rat leczáfolására a 48-as Kosuth-pártnak ne legyen egy tiltakozó szava se, az meggondolni való dolog ám! Eötvös Károlynak lett igaza, aki rég megmondta : Paktumos világ — kutya világ ! Paktumos fontra tenni a magyar nyel­vet, ami énnekem (a nemzetnek) nagyobb kincs a kerek világ minden karbunkulusánál s amivel nincs a teremtésben ekvivalens, aztán pedig az il­yen botrányos, a legcrédább német világba illő közjogi kijelentésekre nem lángpallossal felelni, hanem e hely­ett a pak­tum sötéten hallgató tógájába burkolódzani; ez nem a negyvennyolcznak brutuszi iskolája, hanem ez az opportunizmus hitvány érdekei­nek mocsár­sülyesztője! Az a közjogi mérleg tehát, amely tavaly ilyenkor a magyar hadsereg magyar nyelvé­nek a jogosságát, vagyis a magyar hadsereg német nyelvének a törvénytelenségét, a tűrt állapotát a magyar közjogban még szilárdan mutatta a paktumos obstrukczió és Tisza István jóvoltából Bécs javára billent le s mig­aulikuskodó, Bécset beczézgető magyarok ülnek a nemzet tanácsában, nincs is remény arra, hogy ez a közjogi mérleg a nemzet javára visszabillenjen. És ezen a boldogtalan közjogi állapoton még az a paktumos határozati javaslat sem fog segíteni, amelyet Kossuth Ferencz Tisza István beleegyezésével fog beterjeszteni s amely aképpen fog szólani, hogy minden jog a nemzettől ered. .A nemzeti jogok épségben való tartására minek Tisza István kegye ott, ahol én ne­kem Werbőczy és már meglevő törvények világítják be közjogi országomat ? Hisz amit Kossuth Ferencz most egy képviselőházi ha­tározattal akar kimondatni, az benne van már Werbőczy Hármaskönyve I. Részének 3-ik czimében (6. §.) és II. részének 3-ik czimé­ben, de benne van az 1741 . XI. t.­czik­­kely 2-ik szakaszában is. (Quae a contessa sibi suprema potestate dependent.) Így a Corpus Juris, s így nagyon is igaza van Bánffy­ Dezsőnek, aki szerint azt minden iskolás gyermek tudja, hogy a felség­jogok a nemzettől erednek. így azonban nem erről van szó, hanem arról, hogy Tisza egy már meglevő törvény­nél, az 1867 : XII. t.-czikkely Il ik §-ánál fogva tartja jogosultnak a magyar hadsereg német nyelvét, é­s így ha Kossuth Ferencz és Tisza István tükör gyanánt oda is tartják a király elé az országgyűlés azon határoza­tát, hogy minden jog a nemzettől ered, erre a király Kossuthnak is, meg Tisza Istvánnak is azt feleli : Tudom és el is hiszem szagám, de tudtommal az a jog is te tőled (a nemzettől) ered, hogy én (a király) németté tehetem (és te­szem is) a magyar hadsereg magyar nyelvét. Nem kétlem, hogy a királynak ebben a közjogi disztinkcziójában (lévén itt tisztán és egyedül csak erről szó) Kossuth Ferencznek és Tisza Istvánnak a közjogi utjai már elválnak egymástól s mig Tisza híven országgyűlési beszédéhez — igent bólint a királynak, addig Kossuth Ferencz tisztesség­­tudóan azt mondja : — Nem felség. Te neked, mint magyar királynak, azt a jogot a nemzet sohasem adta, hogy a magyar hadsereg magyar nyelvét németté tehessed. Ne iskolás gyerekeknek való penzumon lovagoljon tehát Kossuth Ferencz, (ami a nemzetnek a katonai felségjogok magyará­zása tekintetében egy hajító fát sem használ) hanem nyújtsa be és az obstrukczió közjogi eredményeképpen fogadtassa is el Tiszával azt a határozati javaslatot, hogy az 1867 : XII. t.-czikkely 11-ik szakaszában dekretált magyar katonai felségjogok révén a magyar király, a magyar hadsereg magy­ar nyelvét németté tenni nincsen jogosítva, vagyis más szóval: katonai felségjogai révén a király a nemzeti nyelvvel a magyar kormányzat semmiféle ágazatában nem rendelkezhetik, úgy hogy azt idegen nyelvvel helyettesíthesse. (Amit világo­san tilt különben az 1791 . XVI. czikkely is.) Ez találná fején a szöget, mert ez a fönforgó kérdés „punktum száliensze“ — ezt hirdeti különben is Rohonyi, ezt tanítja az egyetemről Kmetty, igy beszél Apponyi, igy ír Bánffy Dezső és erről irtam­ én egy négy­száz oldalas köny­vet, amely jelenleg is a királyi ügyészség kamarájában fekszik, örök dicsőségére a magyar szabadelvűségnek. A „SZEGED ÉS VIDÉKE“ TÁRCZAJA. Narancsvirág Irta: Farkas Imre. Narancsvirág apró japáni lány volt És jól tudta pengetni a gitárt. Dalába szilaj, mély fájdalom lángolt S faczipőin vígan tipegve járt, Amig egyszer csak — oh mily gonosz álom — Áthozta egy hajó az óczeánon. Nagy, szürke városba vitték, ahol Narancsvirág szépen felöltözött S ha jött az este, dalokat dalolt idegen, lármás emberek között. Akik között nem akadt jó barát S akik nem értik meg az ő dalát. És narancsvirág kapott pénzt, sokat. Ezüstös fejdíszt, legyezőt, ruhákat — Mégis ... ha jött a ködös alkonyat. Narancsvirágot elfogta a bánat, Egy más, színezett alkonyatra gondol És végigreszket a nagy fájdalomtól. Ez volt az alkony. . . ! Amidőn a nap A sárga tenger vizébe merül, A fák közt színes lámpák gyulának. Muzsika szól a kerteken belül. Bíborban úszik a virág a fán — Bíborban fürdik az egész Japán. Ez volt az alkony . . . ! Lenn a tengeren Apró sarkában várta egy legény. Egy-két pillantás és ő lenn terem . . . Köny csillan meg Narancsvirág szemén S a zokogása csukló, szakgatott: Vigyetek vissza, mert itt meghalok! És meg is halt. A honvágy ölte meg. Árván maradt a czédrusfa-gitár. Az ajkán titkos mosolygás lebeg — Oh­­án a lelke odahaza jár. Hol lótusz s virul a vizeken lágyan, A bűvös-bájos, csodaszép Japánban. *) Fölolvasta a szerző deczem­ber 27-én tartott ülésén. a Dugonics­ Társaség SZEGED ÉS VIDÉKE, Szeged, 1904. péntek, január 1. Fráster vagyok. Mikor az első, gyönge versem Az újságlapban megjelent. Nagyon, de nagyon büszke voltam És játszottam a szemtelent. Mikor az érettségi vizsgát Szorongások közt úsztam át, Azt hittem, a világ enyém már­­ mulattam vagy féléjszakát. Mikor a riportert toltam Először szántott betűket És másnap nyomtatásba’ láttam, — Majd fölvetett a hevület. Mikor az első könyv kiröppent A gép szörnyeteg szárnyain. Azt hittem, hogy beteljesültek Minden reményim, álmaim. S most látom: mindez semmi, semmi. Csupán kicsi kis csillagok. És csak most kezdek büszke lenni. — Jelentem, hogy — fzájter vagyok. Molnár Jenő. A koldusbáró. Irta : Lázár Ernő. A megrokkant, öreg kastély begyöpösö­dött fölhajtóján lélekszakadva rohant lefelé egy kóczos parasztgyerek. Látszott rajta, hogy alaposan meg van szeppenve. Villám­gyorsan kapkodta mezítelen lábait és a gyors futástól sápadt volt kövér, pufók arcza. Időnkint hátra pislantott üldözőjére és aggo­dalmasan méregette a távolságot, amely egyre fogyott kettőjük között. Az üldöző ellenség egy zömök, poczakos, mérges képű, öreg kis emberke volt. Lihegve rontott a gyermek után. Néha megtörölte terjedelmes, vörös zsebkendőjével izzadt ar­­czát amely" kipukkant az egészségtől és ha­ragtól. — Akasztófára való gazember! — or­dította egyre üldözés közben. — Le foglak nyakaztatni ! . . . Leültetem a fejedet! . . . És zsebkendőjével fejéhez kapott, amely olyan nevetségesen mozgott keskeny, vastag nyakán. A kastély tornáczáról izgatottan sipogott utána egy magas, sovány asszonyszemély. — De ugyan Pepi . . . um Gottes Wil­len .. . mit csinálsz megint ? . . . Gyere vissza Pepi! . . . Azután mikor látta, hogy Pepi annál jobban csörtet a kastély kapuja felé, sirán­kozva ismételgette : — Oh mon Dieu ... oh mon Dieu . . . Ez a Pepi báró Kazánczy József volt. Még pedig Kazánczy de genere Aba. Az

Next