Szeged és Vidéke, 1904. április (3. évfolyam, 126-153. szám)

1904-04-01 / 126. szám

akik azt a folyó évi szeptember hó 1-ig ké­rik, ha reájuk nézve a föntebb részletezett körülmények fenforognak s a követelés ve­szélyeztetve nincs, az 1903. évi május hó 1-től a folyó 1904. évi április hó 1-ig terjedő időből származó egyenesadó-tartozásaikra, úgyszintén azokra a hátralékos köztartozá­saikra is, melyek a pénzügyi hatóságok fel­ügyelete alatt hajtatnak be, a jelen rendelet­ben meghatározott korlátokon belül fizetési halasztást engedélyezhessenek. A halasztás részletfizetések engedélye­zésével adandó meg, úgy azonban, hogy az utolsó részlet esedékességi ideje 1905. évi szeptember hó végén túl nem állapítható meg. A részletek mértékét, azok befizetési idejét a pénzügyigazgatóság a körülmények­nek gondos mérlegelésével fogja megha­tározni.­­ A halasztás az egyenesadó-hátralékokra kamatmentesen adható, oly világos kikötés­sel és figyelmeztetéssel azonban, hogy ez a halasztás már az 1904. évi április hó 1-én és azután esedékes folyó tartozásokra ki nem terjed , azok tehát esedékességük sze­rint, illetőleg a befizetésre az 1883. évi XLIV. törvényczikkben megállapitott határidőkben pontosan beszolgáltatandók, továbbá, hogy úgy a folyó tartozás, valamint bármely hátra­lékos részlet befizetésének elmulasztása a kedvezmény elvesztését vonja maga után, minélfogva ily esetekben az egész tartozás egyszerre esedékessé válik s törvényes járu­lékaival együtt behajtandó lesz. Abban az esetben, ha a halasztást kérő adózónak még az 1903. évi május hó első napját megelőző időből is volna hátraléka, a halasztás engedélyezése határozottan ahoz a feltételhez kötendő, hogy az ily régi hátralék rövid záros határidő alatt befizettessék. Csakis a szó teljes értelmében rendkívüli méltányosságra számot tartó esetekben van fölhatalmazva a pénzügyigazgatóság arra is, hogy az 1903. évi május hó 1. napját meg­előző időből származó hátralékokra a rész­letekben való fizetés kedvezményét engedélyez­hesse. Ezekre a hátralékokra a kam­atmentes­­ség kedvezménye nem terjedvén ki, a törvényes késedelmi kamat számítandó. Ha — ami alig tehető föl­­— valamely kir. pénzügyigazgatóság a kérelmezésre álta­lánosságban folyó évi szeptember hó 1-ig terjedő határidő kiterjesztését valamely rend­kívüli körülménynél fogva szükségesnek tar­taná, az iránt köteles lesz hozzám külön indokolt jelentést tenni. 2. A fentiek szerint halasztást enge­délyezhetnek a kir. pénzügyigazgatóságok mindazoknak, akiknek egyévi adótartozásuk 500 koronát meg nem halad. Az ennél nagyobb adófizetők folyamo­dásai hozzám terjesztendők föl. A közvetlen adófizetők hátralékai ál­talában, a községnél fizetők hátralékai pedig abban az esetben, ha egyébként veszélyez­tetve volnának, az 1883. évi XLIV. törvény­czikkben meghatározott módon biztosi­tandók. 3. Az adózók a részletes fizetés enge­délyezésére irányuló kérelmeket külön-külön vagy együttesen nemcsak írásban nyújthat­ják be, de szóbelileg is előterjeszthetik, és­pedig nemcsak a királyi pénzügyigazgatósá­goknál, hanem a pénzügyigazgatóságok által megfelelően utasítandó királyi adóhivatalok­nál is. A királyi adóhivatalok a náluk be­nyújtott vagy jegyzőkönyvbe vett kérelmeket kötelesek fölöttes pénzügyigazgatóságaiknak haladéktalanul beküldeni. A fizetési halasztások engedélyezésére irányuló kérelmek (folyamodások) a bélyeg és illeték­­díjjegyzék 14. tételszám p) pontja alapján bélyegmentesen fogadandók el. 4. Fölhatalmazom a kir. pénzügyigazgató­ságokat, hogy ha valamely tisztviselőjük hivatalos kiküldetésben, vagy az 1889. évi XXVIII. törvényczikk 11. §-a alapján telje­sítendő ellenőrzés czéljából olyan községben működnek, melynek lakosai közül nagyobb számban vannak oly adózók, kik a részletes fizetés kedvezményét a föntebb előadottak szerint igényelhetik, az ily adózókat és azok tartozásait az illető tisztviselő által •— a köz­ség elöljáróságának közbejöttével -— jegy­zékbe foglalhassák s azok részére további külön kérelmezés nélkül adhassák meg a fizetési halasztást. 5. Azok a körülmények, melyeket a rész­letes fizetési kedvezmény engedélyezésének föltételeiként föntebb részleteztem, de külö­nösen a folyamodók időleges fizetési képte­lensége és az, hogy a követelés náluk ve­szélyeztetve nincs, az illetékes községi (városi) elöljárók által igazolandó s a községi elöl­járóságok (városi adóhivatalok) a halasztások engedélyezésével egyidejűleg szigorúan uta­­sítandók, hogy­ a részleteket pontosan szed­jék be s azokat — az állami adóra s egyéb köztartozásokra — a fennálló szabályok és törvényes kulcs’ szerint számolják el. A községi elöljáróságok (városi adó­hivatalok) ezen eljárását a kir. pénzügy­igazgatóságok mindig vizsgáltassák meg, valahányszor valamely tisztviselőjük az illető nyughatott, egy zápor vizét boszuból a fia szőlőjére eresztette. Nem is volt ott termés azon esztendőben. Amint múlt az idő, a két ember mindig nagyobb ellenség lett, de az asszonyok csak békességben voltak. A Sárgás bácsinak már az unokája is megnőtt, kit a fiatal asszony gyakran áthozott, mert azt gondolta, hogy a kis Péter a két haragos embert tán közelebb hozza. Az öreg nagyon szerette az unokáját, még jobban az apja, de békülni azért még­sem tudtak érte. Mert az öreg azt gondolta, hogy ő az apa, a sértett fél, az öregebb, ő csak nem mehet békülni. A gyerek meg csak azért sem ment, mert büszke volt s a felesége biztatta erre. No meg az úgyis tudta, hogy a vagyon ha békül, ha nem békül, csak az övé maradhat. Történt pedig úgy ősz tájban a szüre­teléseknél, hogy a két ellenség találkozott egymással az Ilona-dűlőben, ahol csak egy kocsi fér el. Mind a ketten kocsival rajtoztak a szüretelőknél. A gyerek már messziről kiabált az apjára, hogy így, meg úgy a szentjét az ilyen buta szekeresnek, ki még arra sem gondol, hogy a másikkal ne talál­kozzon a dűlőben. — Hát kend meg már olyan szamár, hogy kajátani sem tud annak, aki szembe jön, mi ? — kiabálta rá, mikor már megálltak. — No csak lassabban azzal a szóval, te kölyök, — szólt az öreg — hisz te vagy a bűnös. Ha leküldted volna a kis gyerme­ket, most minden rendin volna. A szád pedig fogd be, mert az ilyen siheder emberrel el­bánok még deresen is, helyen hivatalos teendőt teljesít és ha mu­lasztás vagy visszaélés merülne föl, a szigorú megtorlás iránt okvetlenül intézkedjenek. 6. Ez a rendelet nem terjed ki a filloxera által elpusztított szőlők felújítására az 1896. évi V. törvényczikk alapján engedélyezett kölcsönökre, továbbá a kincstár készkiadá­sából származó térítményekre és a királyi közjegyzők részére hagyatéki tárgyalásokért bíróilag megállapított, azonban közadók mód­jára behajtandó díjakra, úgyszintén az orszá­gos tanítói nyugdíjalapot illető járulékokra sem. Ezek a tartozások tehát haladék nélkül beszedendők. Elvárom, hogy a királyi pénzügyigazga­tóságok e rendeletem végrehajtásánál úgy az adózók, mint az államkincstár érdekeire kiváló figyelmet fordítsanak s eljárásuk ala­pos, körültekintő, kifogástalan és minden irányban megnyugtató legyen. Lukács s. k. A „SZEGED ÉS VIDÉKE“ TÍRCZÍJA. A kapocs. Irta: Gróh József. Sárgás Pista hat év óta haragban volt az édes­apjával. Még amikor megházasodott, akkor veszett össze vele azon, amin ilyenkor veszekedni szoktak. A gyerek sokat kívánt a vagyonból, amit az apja nem akart meg­adni, hiszen ő sem volt még akkor olyan nagyon öreg ember. Annyit adott, amennyit lehetett, de mit tehetett ő arról, hogy a fia még az ingét is lehúzta volna? Ezen aztán összevesztek. Először csak beszélgettek, ké­sőbb mindenik fölkelt az asztaltól s úgy szidták egymást és bizony Isten összekapnak, ha nincs ott a két asszony, ki­csitítsa őket. Mikor pedig a fiú kiadta a mérgét szóval s rossz, nehéz nyavalyát kivánt az apjának meg minden birtokának, otthagyta a házat s hat éven át kerülte, mint ördög a tömjént. Egyik a másik felé se nézett és ha néha beszélniök kellett, úgy szóltak egymáshoz, mintha ismeretlenek volnának. De a gyerek beszúálló is volt. Hogy éreztesse az apjával, mit tud, belehajtott az apja földjére s úgy keresztülgázolta, hogy a kukoriczának fele se maradt meg. Amikor pedig tűz volt a szérűn, csak egy kis munkájába került volna, hogy meg ne égjen az apja szénája, de ő még sem tette, hisz az apjáé volt. Az öreg egy darabig csak tűrte ezt a hecrczet, de mikor a fia már a lovától se SZEGED ÉS VIDÉKE. Szeged, 1904. péntek, április 1. BÚCSÚ a városházától. Pálfy Ferencz átadta hivatalát.­ ­Saját tudósítónktól.) Tizenegy esztendeig dolgozott a régi városháza ódon polgármesteri szobájában Pálfy Ferencz, huszonegy esz­tendeig intézte a város sorsát az új palotában az ősz podeszta s ma búcsút mondott a megszokott helyiségnek, a hivatalnak, amelyet agg korára való tekintettel elhagyott. A polgármesteri szoba három hétig gazdátlanul marad ; az interregnum alatt ugyan Tóth Pál dr. h. polgármester onnét intézi a hivatal ügyeit, ámde az új gazda csak az új pol­gármester lesz. Harminczkét esztendeig őrizte a város ősi pecsétjét és titkos levéltárának kulcsát az ősz podeszta, amelyeket ma letett a hivatal ideiglenes vezetőjének kezébe. Reggel fél tíz órakor történt meg az átadás . Pálfy Ferencz nyugalmazott polgármester átadta Tóth Pál dr. helyettes polgármesternek az elintézetlen iratokat, a törvény értelmében vezetett nyil­vántartási naplókat, a pecsétet és a kulcso­kat. Megvált a karosszékétől, otthagyta íróasztalát, utolsót könnyezett és kiment mun­kálkodásának, tevékenységének régi helyérő­l — Fogja be kend !­nos, tolasson vissza ! Nekem pedig nem parancsol, tudja-e ! — Micsoda ? még én tolassak ! Azt a tagadódat! Ott a baltád, vágd az utat, majd eltérünk. — Vágja kend, de én nem vágom ! Az öreg nem hallgatott reá, maga kezdte vágni. De a dolgot a fiú is megrestelte, vágta ő is. Valami fél óráig dolgozott mind a kettő, mikor azután megindították a lova­kat. Egyik a másik lovát ütötte, de nem mehettek el, mert a tengelyek egymásba akadtak. Az öreg nagyon kiizzadt s otthagyta a fiát egyedül vesződni. Előbbre ment néhány lépéssel a kis Péter unokájához, ki karikákat pingált a homokban. — Nos hát kend már nem jön segíteni ? •— kérdezte a fiú. — Nem én ! — Akkor majd a kend lova szenvedi meg ! Erre úgy megverte az apja két lovát, hogy azok kiszakították a hámot s rohantak az utón. Az öreg fölijedt, de már csak a kis Pétert taszíthatta félre, maga nem ugorhatott el. A ló letiporta s hátulsó lábával a c­omb­­jára hágott. A fia megijedt, de mikor látta, hogy a kis Péternek semmi baja sincs, az apjához lépett. De már nem a gőg, hanem a jámbor­ság szólt belőle. — Édes­apám, nagyon fáj a lába ? — Fáj bizony! — Hát most mit csináljunk ?

Next