Szeged és Vidéke, 1904. augusztus (3. évfolyam, 237-262. szám)

1904-08-02 / 237. szám

Szeged, 1904. kedd, augusztus 2. SZEGED ÉS VIDÉKE. mi lett az ankétből ? A közoktatásügy­i mi­niszter kiadta az ügyet véleményezésre a zeneakadémiának, amely akadémiát meg akar­ták változtatni. (Derültség.) Hogy mit vála­szolt az akadémia, nem tudja, de a válasz után fölszólította a zeneakadémiát a minisz­ter, hogy fordítsa le az akadémia adagiot, pianot, forte, c durt, g-durt, f durt — ma­gyarra. (Viharos derültség.) Így akarták a magyar zenét művelni. (Nagy derültség.) A zongoratanítók legtöbbje, csak világcsavargó, (Derültség) akik elidegenítik a magyar gyer­mekeket. És ezt nem látja a magyar kor­mány. Ez ellen nem tesz semmit. Ellenkező­leg, még pártolja őket. (Zajos helyeslés a baloldalon.) Kéri, hogy a miniszter tegye félre a miniszteri eszét és vegye elő a magyar eszét. (Zajos derültség.) Ezt akarta a zenéről elmondani. Az 1848: XX. törvényczikkről beszél ezután. Majd kijelenti, hogy az egyházak államosítása sok bajjal járt Francziaország­­ban is, válság­válságot ért, de ez azért az államot bajjal nem fenyegethette, mert akár köztársaság, akár naczionalista, akár a kor­mány mellett élő, akár ellenzékiek a pártok, de mindig francziák is. Nálunk egészen másképp van. S ezért bajos nálunk az 1848: XX. t.-cz. végrehajtásáról beszélni, itt a mi politikai és nemzetiségi viszonyaink között az egyházi kérdések darázsfészkek. Az egyházaknak tömérdek és gazdag alapít­­ványaik vannak, de ezek mellett nyomorog a sok lelkész és segédlelkész. Mária Terézia elrontott állapotát akarják áttelepíteni, meg­örökíteni a jelenben. Az egyházi javak álla­mosítását azonban még sem helyeselné ezer és egy okból. Köztük talán a legfontosabb az, hogy az ország nyugalmát a felekezetek villongásai teljesen megrontanák. Az 1848. évi XX. törvényszakasznak csak kissé ta­pasztalatlan kezű végrehajtása beláthatatlan bonyodalmaknak volna az eredő oka. A kérdést különben 1894-ben Bánffy Dezső báró tette aktuálissá. Tisza november 6-án itt kimondta, hogy rajta lesz az 1848. XX.­­.-czikk végrehajtásán . . . Olay Lajos: Ámított ! Eötvös Károly: De most júliusban az­tán kijelentette, hogy az 1848 : XX. t.-cz. végrehajtásáról szó sem lehet. Egy meg­bolondult újság azonban ma is kürtöli s né­hány megbolondult pap hirdeti most is. Pe­dig hiú remények áldozata. A két protestáns egyház mindig a magyarság zászlóhordozója volt . Így tehát a kormányok bécsi parancsra a Kolonics-rendszert vitték tovább , üldözték őket, míg a nemzetellenes, nemzetiségi egy­házak úsznak tejben-zsírban. A protestáns húszszor annyi egyházi terhet visel, mint a szomszéd faluban lakó oláh ; az életéért, a hitéért, a kultúrájáért százszor inkább meg van terhelve idehaza, mint az idegen. Szé­gyene ez ennek a kornak s ezen államunk ereje, nemzeti öntudatunk fönmaradása ér­dekében segiteni kell. Mindenütt az ország­ban a nyelvhatárokat a kálvinisták őrzik. Ezért kell mindenáron elkövetni mindazt, amivel a protestánsok rettenetes terheit meg­­könn­yíthetjük. De a protestánsok papjainak fizetését addig elhalasztani, amint Tisza akarja, amíg a többi papoké is sorra kerül, az igazságtalan dolog s nem is bölcs, mert ezzel fölélesztjük a nemzetiségek féltékeny­ségét. Nem az 1848. évi XX. t.-cz., hanem a magyarság joga alapján kéri a protestáns egyházak sorsa javítását. Ha együtt akarják a többi egyházzal csinálni, akkor a horvátok, tótoknak nem lesz sürgősebb dolga, mint vágtatni föl Bécsbe : — A magyaroknak minden jót odaadtok, nekünk, szegény hazaárulóknak pedig semmi sem jut ? (Derültség.) Nem fogadja el a költségvetést. (Élénk éljenzés és helyeslés a baloldalon. Szónokot számosan üdvözlik.) A többi szónokok. Bedőházy János azzal kezdi beszédét, hogy nem érti, miért olyan csekély a jobb­oldal érdeklődése ennél a legfontosabb kér­dés tárgyalásánál. A jobboldal minden fontos kérdéstől távoltartja magát, de ott van akkor, amikor valami törvénytelenséget kell támo­gatni. Gabányi Miklós: Csak huszonkilenczen vagyunk ! Elnök: Ne tessék a szónokot zavarni. Kubik Béla : Csak nem beszél a falaknak ! Bedőházy János : Ugyan hagyjátok ! Kubik Béla: A többségnek lenne a kö­telessége a Házat határozatképessé tenni! (Több képviselő bejön a terembe.) Bedőházy János : Közoktatásügyünk régi hibáiból nem bír kiszabadulni. Nem tud ki­szabadulni a germanizác­ióból. A felekezeti tanítóképzőket helyteleníti. Helytelen a közép­iskolai tanárképzés is. Erről a kérdésről semmit sem szólott a miniszter programjá­ban. A harmadik egyetem helyett jobban szükségünk van a felsőbb szakoktatás erősí­tésére. Általában közoktatásügyünk idegen államok kaptafáira van ütve. Hibásnak tartja azt a rendszert, hogy egész oktatásügyünket arra rendezték be, hogy önkénteseket csinál­junk a közös hadseregnek. Ezzel a kérdés­sel azonban bővebben nem akar foglalkozni, mert megfogadta, hogy katonai dolgokról két évig egy árva szót sem szól. (Derültség a baloldalon.) Hibáztatja azt a ferde nézetét is a miniszternek, hogy képzőművészeinket a külföldre küldi tanulni. Tökéletesíteni kell a magyar képzőművészetet a maga nemzeti mivoltában, hogy a külföld művészei jöjjenek ide tanulni. Mindezek daczára azonban el­ismeri, hogy csekély haladást értünk el a reformokkal, ennélfogva a javaslatot elfo­gadja. Elnök az ülést 5 perc­re fölfüggeszti. Gál Sándor példákkal illusztrálja­­a köz­­oktatásügyi miniszternek a nemzetiségi isko­lákkal szentben tanúsított erélytelen, gyönge politikáját. A szászrégeni gimnázium tankönyve kalandornak nevezi a mi nagy ideálunkat, Rákóczit. Lendl Adolf sok visszaélésre hívja föl a közoktatásügyi miniszter figyelmét. Helyteleníti a miniszter gazdálkodását a közalapítványi birtokokkal és kéri is határozati javaslatában, hogy a birtokok kezeléséről terjeszszen­ be részletes kimutatást. Leleplezi a tankönyvek kiadásánál és az iskolák tanszerv­ásárlásánál előforduló visszaéléseket. Elnök: Megállapítja a következő ülés napirendjét s az ülést 8 órakor bezárja. Áldott legyen, százszor megáldott tehát a te neved: Petőfi, aki a nemzeti szabadság­nak, a magyar művelődésnek egykor nemcsak költője, hanem prófétája és zsoltárosa voltál. Eb­ben a hármas triászban, amelyen az új Magyarország szentélye fölépült, mindegyik egy-egy égi villám, egy-egy hatalmas mennykő­­csapás, amely évszázadok tespedtségéből azt a kiszáradt nemzeti öntudatot egyszerre lángra lobbantotta. Ezért az ő életük története, az ő működésük és hatásuk a mi nemzeti dicső­ségünk, mert tulajdoképen a nemzetek törté­nete az ő nagy férfiainak története. Ha a mi lángszellemeinknek, a mi nagyszivű férfiaink­­nak élettörténetét és azok hatását nemzetükre orba, egymás mellé állítjuk, akkor megkapjuk ezekben a mi nemzetünk művelődésének és dicsőségének históriáját. Ezért valahányszor a nagy zseniknek, nagy sziveknek élettörté­netét fölmelegítjük, akkor általuk mi is ön­kénytelenül tisztulunk, emelkedünk és neme­sedünk. Az ő példájuknak az eleven hatása ugy­e belenyúl a mi szívünkbe, azt a tüzet kelti fel bennünk életre, amely bennük lobog, fölemelnek saját színvonalukra és ekként megtöltenek saját nemes tartalmukkal, ízlé­sükkel, műveltségükkel, szabdságszeretetükkel és hazafiságukkal. A nemzeti haladásnak azért nincs is termékenyítőbb eszköze a hősök, lángelmék és a nagy szívek kultu­szánál. Hölgyeim és uraim! Ilyen léleknemesítő munkát teljesítünk ma mi is, midőn Magyar­­ország legnagyobb költőjének és lángelméjé­nek, Petőfinek az életébe egy kicsit bele­mélyedünk és lelkünkbe szívjuk az ő esz­méinek minden illatát, minden tisztító hatását, amely felüdit bennünket öntudatlanul, mint ahogy a kiszáradt, hervadt növényt is fel­­üdíti az égből jövő harmat. De mikor bele­nyúlunk az ő nagy szívének, végtelen talen­tumának a méltatásába, nem akarok banális szempontokból mérni, nem akarom a közön­séges mértékbe venni Petőfit, mert ezzel az ő jellemét az önök szeme elé állítani nem tudnám. Nem említem tehát meg, hogy milyen volt ő mint költő képeinek világosságában, érzéseinek tisztaságában, nyelvezetének egy­szerű, az ő hazafiságának tüzes lelkesedésé­ben és rajongásában és vértanúságának hősiességében; ezt minden magyar ember ismeri, aki nem ismeri, az nem magyar. (Éljenzés.) De tovább megyek, én azt a hatást akarom Önök előtt kimutatni, amelyet nem­zetének lelkére gyakorolt ez az ember. Hogy amint az erjesztő kovász azt a lisztanyagot a saját természetéhez átidomítja, úgy maga ez az ember, ez a tiszta érzésű és nagyszivű költő is hogyan tudott érzésével ízlést, művé­szet iránt való fogékonyságot, hazaszeretetet, szóval nemesebb erényeket felkelteni, átger­­jeszteni a nemzetnek lelkébe. Meg akarom tehát Önöknek mutatni, hogy az ő költészete milyen tisztító eszköz volt a magyar faj érzésvilágának megtisztítására, tökéletesítésére, szóval a mi értelmiségünkre és erkölcsi hala­dásunkra. Történelmileg bizonyos, hogy úgy az egyes ember, valamint az egyetemes emberi­ség, lépésről-lépésre halad és fokozatosan emelkedik. Így kell ennek lenni, mert a hala­dás az emberiségnek egy isteni törvénye, amely mindig sarkantyúz bennünket a tisz­tább világosságba, magasabb régiókba és az ember ennek a hatása alatt öntudatlanul emelkedik. E törvény kényszeríti nemcsak az egyes embert, az általános emberiséget a fokozatos haladásra és fejlődésre, hanem ez a törvény a világ kezdete óta az emberiség­ben mindig érvényesült. Kimutatható, hogy az emberiség fejlődésének színvonala minden korszakban magasabb, emelkedettebb, eszméi világosabbak, érzései tisztábbak, tudománya mélyebb és egyáltalán műveltsége is általá­­n­osabb. Hogy ezt az állítást igazoljam, hölgyeim és uraim, nem is kell nekem messze idők homályába belenyúlni, elég, ha saját tapasztalataikra utalok és kérem önö­ket, nézzenek vissza pár évtizedre saját múltuknak és egyéniségüknek fejlődésében. Hasonlítsuk össze a mai állapotokat csak a pár évtizedet megelőző állapotokra. Gondol­junk csak vissza a mi gyermekkorunkra, milyen más volt az élet, milyen más volt a társadalmi szokás, az a helyzet, amelybe nekünk beleilleszkedni kellett és milyen más volt a mi nagyatyáink műveltsége is. Ma már bizonyos kicsinylő szánakozással beszé­lünk egy pár évtizednek értelmi színvonalá­ról és ha magunk között vagyunk, meg­mosolyogjuk a régi öregeket. Milyen roha­mosan haladt tehát egy pár évtized óta a világ, a gőz helyébe lépett mindenütt a vil­lany, a gondolkodás, a találmányok is foly­tonosan emelkedtek, haladtak és új ismeret­kört, világot tártak elénk. Egy egyszerű sodrony ma már átviszi a hangot, átviszi az erőt, a világosságot távoli országokba, sőt nincs is szükségünk ma már sodronyra, hogy a távollal élőszóval közlekedjünk. Ma már a villámmal írni, a napsugárral rajzolni tud az emberiség, a találmányok terén pedig oly emelkedést ért el, amire a múlt század- A rókusi templom helye. mozgalom a Mara-térra építés mellett.­ ­Saját tudósítónktól.) A rókusi templom­­építés ügyében, amelyet szokatlan buzgóság­­gal postamunkaként kezelnek a városházán, most beleszól a polgárság. A postamunká­nak egyik szépséghibáját a minap lapunk hasábjain panaszolta föl egy műértő ember, kifogásolva azt, hogy az építendő templom terveit pályázat mellőzésével szerzik be két fővárosi építésztől s most a rókusi polgárok egy része mozgalmat indított az iránt, hogy az uj templomot ne a régi templom helyén építsék föl, hanem a Mars-térnek a Kossuth

Next