Szeged és Vidéke, 1904. október (3. évfolyam, 289-314. szám)

1904-10-01 / 289. szám

Szeged, 1904. szombat, október 1. utu­­­­íj . rum — Igen. — Kik tartoznak az ön osztályába a vádlottak közül ? — Blaskovics és Biró. —­­Azoknak a magatartása, akik az ön osztályában voltak, a sztrájk ideje alatt mi­lyen volt ? — Az egész idő alatt ezekkel az urak­kal egyáltalán nem érintkeztem. — Nem is látta őket ? — Bla­skovics urat láttam egy küldött­ségben a Steiczel főfelügyelő úr szobájában. — Kik voltak ebben a küldöttségben ? — Gondolom Misley, Szénássy, Blasko­vics, Milla, Kormos. — Azután, hogy ez a küldöttség el­ment, a főfelügyelő nem mondotta, hogy miért jártak nála ? — De igen. Azt mondta, hogy ki akar­tak egyezni, hogy milyen feltételek mellett állanak munkába. — A többi vádlottakkal sem érintkezett ? — Egyáltalán nem. — Tudja-e, hogy kik jártak hivatalba ? — Egyszer én jegyzéket is készíttettem arról, hogy április 23 án kik jelentkeztek a hivatalban. — Hogy történt ez? — Nagy Endrét megbíztam, hogy szo­­báról-szobára menjen és írja föl, kik vannak ott ? Ezt Stelczel főfelügyelő kívánta. — A jegyzékben a Biró Ferencz neve mellett egy kettős szám van. Mit jelent ez ? — Azt, hogy Biró rendesen tett szol­gálatot. Még a terminus lejárta előtt jelent­kezett Stelczel előtt. — Mire szolgált ez a jegyzék? — Kérem ez házi szolgálatra készült és nem arra, hogy bárhol is bizonyíték gyanánt szolgáljon. — Tud-e arról valamit, hogy a hivatal­nokok fölhivattak szolgálat teljesítésére ? — Tudomásom szerint a központi hiva­talnokokhoz nem intéztek ilyen fölszólítást. Én két tisztviselőt, köztük Blaskovicsot föl­hivattam a palotába és ők feljöttek. — Hát a felügyelő úr nem intézett sen­kihez fölhívást? — Leginkább a külső személyzetet akar­ták szolgálatteljesítésre bírni, mert azokra volt nagy szükség. — Liebner a külső személyzethez tar­tozik-e ? — ő a külső vonatmozgósítási személy­zethez tartozik. — Biró Ferenczet fölhívta-e ön szol­gálatra ? ■— Nem, mert az én osztályomban any­­nyian voltak, hogy ő reá nem nagyon volt szükség. — Volt-e munka a hivatalban ? — Volt, de kevesebb, mint máskor. — Blaskovicsot fölhívta-e szolgálat­tételre ? — Nem. Egy alkalommal hozzáküldtem a sztrájk alatt, az esküminta elkérése végett, mert nála voltak ezek a nyomtatványok. El­küldtem Kiss József szolgát, hogy „szükség van rá, jöjjön be“. Kiss aztán jelentette, hogy ő átadta az üzenetet Blaskovicsnak, de ő nem jelentkezett nálam. — Egy szolidaritási nyilatkozatot akar­tak önnel aláíratni. Igaz ez ? — Igen. Misley úr akarta velem alá­­íratni,­ de én nem írtam alá, hanem figyel­meztettem a következményekre. Stelczelt is figyelmeztettem arra, hogy itt mily mozgalom készült. — Bejártak-e a vádlottak naponkint a hivatalba ? — Azt nem tudom biztosan. Balassa dr.: Kik gyakorolták a felügye­letet a mozgalom alatt az egyes osztályokban ? — Az osztályfőnökök, de azok se tud­ják biztosan mindig, hogy kik teljesítenek szolgálatot, az egyes osztályok olyan nagyok. — Csak ezt akartam tudni. — Tudja e ön, hogy azt a szolidaritási nyilatkozatot, amelyet önnel is alá akart íratni Misley, nyomban elégették azután, hogy ön megtette rá az észrevételét ? — Igen, azt a Stelczel főfelügyelő kályhá­jában azonnal elégették. Kókay dr.: Tud-e arról ön, hogy azok a jegyzetek, amelyekről azt mondta ön, hogy házi használatra készültek, hogyan került az iratok közé ?­­— Az üzletvezetőnek a királyi ügyész­séghez intézett hivatalos átiratával együtt került ide. — Blaskovics Bélának osztottak-e ki ügydarabot a sztrájk alatt? — Csak 26-án osztották ki az ügydara­bokat. — Be van-e jegyezve az államvasut a kereskedelmi c­égek jegyzékébe ? — Igen, be van jegyezve. — Szíveskedjék megmondani, miért akart ön szemvizsgálatot elrendelni a hivatal­nokok között? Elnök­­Kókayhoz): Világosabban tessék föltenni a kérdést ? Kókay: Majd megvilágítja a tanú úr. Erdélyi: Örülök, hogy ezt a kérdést tisztázhatom. A sztrájk alatt, talán nyegle­ségből, nem köszöntek olyanok, akik engem ismertek. Exe én tréfásan mondtam Steiczel főfelügyelő úrnak, hogy „az urfiak között már szemvizsgálatot kellene elrendelni.“ — Igaz-e, hogy az első bíróság fölmen­­tése után, tanú úr azt mondta, hogy „mégis becsukatom őket.“ — Ez nem igaz. Balassa dr.: Igaz-e, hogy a sztrájkból kifolyólag áthelyezett tisztviselőket „szolgá­lati érdekből“ helyezték át? — Igaz. — Tudja-e ön, hogy azok közül néhány tisztviselőt, akit a bíróság fölmentett a vád alól, „fegyelmi büntetésképpen“ áthelyeztek? — Igaz. Blaskovics azt az észrevételt tette, hogy Kis szolga átadta neki az üzenetet s ő be is ment, de esküminta már nem volt a szo­bájában. A minták elfogytak. Biró Ferencz azt mondja, hogy nála is voltak ilyen eskü­minták. Most Stelczel főfelügyelőt hívták be, akitől azt kérdezte az elnök, hogy mondotta-e Erdélyinek, hogy a vádlottakból állott kül­döttség mi miatt járt a főfelügyelőnél ? — Meglehet, hogy mondtam. Ezután Erdélyitől kivették az esküpótló nyilatkozatot, a védők ellenzése daczára. A közvádló indítványozta, hogy a vas­utasok eskümintáját olvassák föl; ezt az indítványt elvetette a tanács, ellenben elren­delte és foganatosíttatta is a főfelügyelő körözvényét, amelyet a sztájk alatt, április 21-én intézett a vidéki forgalmi főnökökhöz. Az új tanuk. A most következő tanuk még nem vol­tak kihallgatva. Kis József üzletvezetőségi irodaszolgát hallgatták ki ezután. Teljesen érdektelen tanú. — Volt-e Blaskovics Bélánál? — Igen, voltam, de nem emlékszem mikor. — Beszélt vele ? — Igen. Azt mondtam neki, hogy Erdélyi felügyelő úr hivatja. Erre ő azt felelte, hogy mindjárt jön. Blaskovics azt feleli: neki azt mondta a szolga, hogy a főfelügyelő úr hivatja. A tanút azonnal megeskették. / S elrohan az éjbe. Eelke ott marad maga, egyedül . . . Eelke és Szitszke küzdelme a boldog­ságért a szegénységgel, az éhséggel, a nyo­morral szemközt: ez a dráma tárgya. Eelke föláldozza a boldogságát, odadobja Szitszké­­nek az ábrándját, a reménységét, elmegy, hogy jóllakjék és hogy mások is jóllakjanak. Ott hagyja a leányt martalékául a bizonyta­lan jövendőnek és ő elmegy harczolni a vadak ellen, a félig bizonyos halálba. Ez, akárhogyan is nézzük, tragédia. Mélyen megható, nagyon igaz és közvetlen tragédia. Az álmoknak, az ábrándoknak, a magasabb eszményeknek, a nemesebb czé­­loknak tragédiája. Hiába hiszszük, hiába vágyakozunk, hiába rajongunk,­­ le kell szállanunk a magas érzések szárnyaival és küzdenünk kell a pénzért, a kenyérért, hogy élhessünk, mert élnünk kell. S hiába való a romantikus láz, a nemes hevület, a lelkes eszményiség, hiába való az idealizmus, ha előretör az egyetlen, a legfőbb és az örök realista: a pénz. Ez az igazság és ezt az igazságot akarja meg­láttatni Heijermans, de hát az igazságok olyan brutálisak . . . Mindezek után az volna a természetes, hogy a közönség kellően értékelte ezt a ma­gas irodalmi értékű drámát, amelynek a kül­föld minden színpadán hatalmas sikere volt. A mi közönségünk jó része azonban a szín­házat szórakozó helynek tekinti, ahol mulatni akar­t a színdarabon és egymáson. Míg tehát a színpadon Heijermans megrendítő igazságairól beszéltek, addig a nézőtéren örömmel hallottuk, hogy hölgyeink toilette­­ügyeiket miként intézik el és hogy miként kaczagnak a páholyudvarlók többé-kevésbbé sikerült életein. Ez azonban nem vonatkozik az egész közönségre, csak rá akar mutatni arra, hogy a közönség egy része nem viseltetik teljes tisztelettel a közönségnek másik része iránt, amely színdarabot látni és élvezni megy a színházba. S amint megkívánjuk azt, hogy a színészek illendőek legyenek a közönséggel szemben, úgy elvárjuk ezt magától a közön­ségtől is, amelynek a színházban legalább is akként kell viselkednie, ahogyan úri társa­ságban szokás. Zokon ne essék, hogy ez egyszer a közönséget is megkritizáljuk, de hitünk az, hogy az a közönség, amely a színházért megy a színházba, maga belátja igazságun­kat. Az előtt a közönség előtt pedig, amely nem neveletlenkedett és nem rakonczátlan­­kodott, sikert aratott „­A pénz“, ez az öntu­datos és mély darab. Az előadás majdnem teljességében vissza tudta tükröztetni azt, amit Heijermans kifejezni akart. Jellemzetes, öntudatos és megfontolt volt a színészek játéka, — kivált­képpen ott, ahol a drámának mélyebb jelenetei vannak, így a második felvonás nagyon jól sikerült és dicséret illeti meg érte a rendezőt, Bihari Ákost. Szitszkét Hettyey Aranka játszotta. Ennek a színésznőnek van a leghatalmasabb kiviteli ereje, a legféktelenebb egyénisége a vidéki színpadokon. Szi­szkének a fék­telenségét, a korlátlanságát, a folytonos hangulatváltozását az ő izgékony vérmérsék­lete jellemzetesen, változatosan fejezte ki. Benn­e élt a szerepében; meglepően jellem­zetes, igaz és közvetetlen volt; a szerelmében féltékeny és a vágyakozó leányt, akire lesújtó, megsemmisítő lelke távozása, meg­kapó reálizmaussal ábrázolta. Sikere ekként teljes volt és a közönség őszintén ünnepelte a művésznőt. Vatzé László Gyula volt. Az ő sok­oldalú, mély tanulmányokon és megfigyelé­seken alapuló művészete ma is teljesen ér­vényesült. Jellemét egészében meg tudta értetnie a közönséggel, mivel sem maradt adós. Bihari Ákos lelkéje kiváltképpen erőteljes alakulás volt; az utolsó fölvonás nagy jelenetében türelmetlenségének, a fáj­dalomnak, kételyének, szerelmének és a csüggedésének kifejezője tudott lenni. Ez a felvonás végi játéka hatalmasan kiemelkedett. Nagyon meglepett bennünket Czakó Gyula haladása. Tegnap Lauffent játszotta kitűnően, ma pedig a csacskakezű Dave szerepében vált ki jellemző tehetségével és közvetlen beszédével. Ez a színész remekül tud beszélni, nincsen egyetlen hamis hangja sem. S kétségtelennek kell tartanunk, hogy ilyen jellemszerepekben nagyon értékes tagja lesz a drámai személyzetnek, csak erejét túlhaladó feladatokat ne bízzanak rá. Mészáros Géza, Cs. Almási Julia, Kiss Irén, K. Árpási Kata, Kovács Lili, Pataki, Hetényi s Csatár játszották a többi szerepe­ket. Mészáro­ úi kitűnő volt a félénk és bu­tácska Jikke szerepében, a többiek is meg­tették a magukét, kiki tehetsége szerint. A darabot Kemény Simon fordította igen jól. Még egyszer való előadása nem veszne kárba, mint ahogy ezzel is érdemes és dicsé­retes kötelmet teljesített az igazgató. Bittina Jósaaf

Next