Szeged és Vidéke, 1904. október (3. évfolyam, 289-314. szám)
1904-10-01 / 289. szám
Szeged, 1904. szombat, október 1. utuíj . rum — Igen. — Kik tartoznak az ön osztályába a vádlottak közül ? — Blaskovics és Biró. —Azoknak a magatartása, akik az ön osztályában voltak, a sztrájk ideje alatt milyen volt ? — Az egész idő alatt ezekkel az urakkal egyáltalán nem érintkeztem. — Nem is látta őket ? — Blaskovics urat láttam egy küldöttségben a Steiczel főfelügyelő úr szobájában. — Kik voltak ebben a küldöttségben ? — Gondolom Misley, Szénássy, Blaskovics, Milla, Kormos. — Azután, hogy ez a küldöttség elment, a főfelügyelő nem mondotta, hogy miért jártak nála ? — De igen. Azt mondta, hogy ki akartak egyezni, hogy milyen feltételek mellett állanak munkába. — A többi vádlottakkal sem érintkezett ? — Egyáltalán nem. — Tudja-e, hogy kik jártak hivatalba ? — Egyszer én jegyzéket is készíttettem arról, hogy április 23 án kik jelentkeztek a hivatalban. — Hogy történt ez? — Nagy Endrét megbíztam, hogy szobáról-szobára menjen és írja föl, kik vannak ott ? Ezt Stelczel főfelügyelő kívánta. — A jegyzékben a Biró Ferencz neve mellett egy kettős szám van. Mit jelent ez ? — Azt, hogy Biró rendesen tett szolgálatot. Még a terminus lejárta előtt jelentkezett Stelczel előtt. — Mire szolgált ez a jegyzék? — Kérem ez házi szolgálatra készült és nem arra, hogy bárhol is bizonyíték gyanánt szolgáljon. — Tud-e arról valamit, hogy a hivatalnokok fölhivattak szolgálat teljesítésére ? — Tudomásom szerint a központi hivatalnokokhoz nem intéztek ilyen fölszólítást. Én két tisztviselőt, köztük Blaskovicsot fölhivattam a palotába és ők feljöttek. — Hát a felügyelő úr nem intézett senkihez fölhívást? — Leginkább a külső személyzetet akarták szolgálatteljesítésre bírni, mert azokra volt nagy szükség. — Liebner a külső személyzethez tartozik-e ? — ő a külső vonatmozgósítási személyzethez tartozik. — Biró Ferenczet fölhívta-e ön szolgálatra ? ■— Nem, mert az én osztályomban anynyian voltak, hogy ő reá nem nagyon volt szükség. — Volt-e munka a hivatalban ? — Volt, de kevesebb, mint máskor. — Blaskovicsot fölhívta-e szolgálattételre ? — Nem. Egy alkalommal hozzáküldtem a sztrájk alatt, az esküminta elkérése végett, mert nála voltak ezek a nyomtatványok. Elküldtem Kiss József szolgát, hogy „szükség van rá, jöjjön be“. Kiss aztán jelentette, hogy ő átadta az üzenetet Blaskovicsnak, de ő nem jelentkezett nálam. — Egy szolidaritási nyilatkozatot akartak önnel aláíratni. Igaz ez ? — Igen. Misley úr akarta velem aláíratni, de én nem írtam alá, hanem figyelmeztettem a következményekre. Stelczelt is figyelmeztettem arra, hogy itt mily mozgalom készült. — Bejártak-e a vádlottak naponkint a hivatalba ? — Azt nem tudom biztosan. Balassa dr.: Kik gyakorolták a felügyeletet a mozgalom alatt az egyes osztályokban ? — Az osztályfőnökök, de azok se tudják biztosan mindig, hogy kik teljesítenek szolgálatot, az egyes osztályok olyan nagyok. — Csak ezt akartam tudni. — Tudja e ön, hogy azt a szolidaritási nyilatkozatot, amelyet önnel is alá akart íratni Misley, nyomban elégették azután, hogy ön megtette rá az észrevételét ? — Igen, azt a Stelczel főfelügyelő kályhájában azonnal elégették. Kókay dr.: Tud-e arról ön, hogy azok a jegyzetek, amelyekről azt mondta ön, hogy házi használatra készültek, hogyan került az iratok közé ?— Az üzletvezetőnek a királyi ügyészséghez intézett hivatalos átiratával együtt került ide. — Blaskovics Bélának osztottak-e ki ügydarabot a sztrájk alatt? — Csak 26-án osztották ki az ügydarabokat. — Be van-e jegyezve az államvasut a kereskedelmi cégek jegyzékébe ? — Igen, be van jegyezve. — Szíveskedjék megmondani, miért akart ön szemvizsgálatot elrendelni a hivatalnokok között? ElnökKókayhoz): Világosabban tessék föltenni a kérdést ? Kókay: Majd megvilágítja a tanú úr. Erdélyi: Örülök, hogy ezt a kérdést tisztázhatom. A sztrájk alatt, talán nyegleségből, nem köszöntek olyanok, akik engem ismertek. Exe én tréfásan mondtam Steiczel főfelügyelő úrnak, hogy „az urfiak között már szemvizsgálatot kellene elrendelni.“ — Igaz-e, hogy az első bíróság fölmentése után, tanú úr azt mondta, hogy „mégis becsukatom őket.“ — Ez nem igaz. Balassa dr.: Igaz-e, hogy a sztrájkból kifolyólag áthelyezett tisztviselőket „szolgálati érdekből“ helyezték át? — Igaz. — Tudja-e ön, hogy azok közül néhány tisztviselőt, akit a bíróság fölmentett a vád alól, „fegyelmi büntetésképpen“ áthelyeztek? — Igaz. Blaskovics azt az észrevételt tette, hogy Kis szolga átadta neki az üzenetet s ő be is ment, de esküminta már nem volt a szobájában. A minták elfogytak. Biró Ferencz azt mondja, hogy nála is voltak ilyen esküminták. Most Stelczel főfelügyelőt hívták be, akitől azt kérdezte az elnök, hogy mondotta-e Erdélyinek, hogy a vádlottakból állott küldöttség mi miatt járt a főfelügyelőnél ? — Meglehet, hogy mondtam. Ezután Erdélyitől kivették az esküpótló nyilatkozatot, a védők ellenzése daczára. A közvádló indítványozta, hogy a vasutasok eskümintáját olvassák föl; ezt az indítványt elvetette a tanács, ellenben elrendelte és foganatosíttatta is a főfelügyelő körözvényét, amelyet a sztájk alatt, április 21-én intézett a vidéki forgalmi főnökökhöz. Az új tanuk. A most következő tanuk még nem voltak kihallgatva. Kis József üzletvezetőségi irodaszolgát hallgatták ki ezután. Teljesen érdektelen tanú. — Volt-e Blaskovics Bélánál? — Igen, voltam, de nem emlékszem mikor. — Beszélt vele ? — Igen. Azt mondtam neki, hogy Erdélyi felügyelő úr hivatja. Erre ő azt felelte, hogy mindjárt jön. Blaskovics azt feleli: neki azt mondta a szolga, hogy a főfelügyelő úr hivatja. A tanút azonnal megeskették. / S elrohan az éjbe. Eelke ott marad maga, egyedül . . . Eelke és Szitszke küzdelme a boldogságért a szegénységgel, az éhséggel, a nyomorral szemközt: ez a dráma tárgya. Eelke föláldozza a boldogságát, odadobja Szitszkének az ábrándját, a reménységét, elmegy, hogy jóllakjék és hogy mások is jóllakjanak. Ott hagyja a leányt martalékául a bizonytalan jövendőnek és ő elmegy harczolni a vadak ellen, a félig bizonyos halálba. Ez, akárhogyan is nézzük, tragédia. Mélyen megható, nagyon igaz és közvetlen tragédia. Az álmoknak, az ábrándoknak, a magasabb eszményeknek, a nemesebb czéloknak tragédiája. Hiába hiszszük, hiába vágyakozunk, hiába rajongunk, le kell szállanunk a magas érzések szárnyaival és küzdenünk kell a pénzért, a kenyérért, hogy élhessünk, mert élnünk kell. S hiába való a romantikus láz, a nemes hevület, a lelkes eszményiség, hiába való az idealizmus, ha előretör az egyetlen, a legfőbb és az örök realista: a pénz. Ez az igazság és ezt az igazságot akarja megláttatni Heijermans, de hát az igazságok olyan brutálisak . . . Mindezek után az volna a természetes, hogy a közönség kellően értékelte ezt a magas irodalmi értékű drámát, amelynek a külföld minden színpadán hatalmas sikere volt. A mi közönségünk jó része azonban a színházat szórakozó helynek tekinti, ahol mulatni akart a színdarabon és egymáson. Míg tehát a színpadon Heijermans megrendítő igazságairól beszéltek, addig a nézőtéren örömmel hallottuk, hogy hölgyeink toiletteügyeiket miként intézik el és hogy miként kaczagnak a páholyudvarlók többé-kevésbbé sikerült életein. Ez azonban nem vonatkozik az egész közönségre, csak rá akar mutatni arra, hogy a közönség egy része nem viseltetik teljes tisztelettel a közönségnek másik része iránt, amely színdarabot látni és élvezni megy a színházba. S amint megkívánjuk azt, hogy a színészek illendőek legyenek a közönséggel szemben, úgy elvárjuk ezt magától a közönségtől is, amelynek a színházban legalább is akként kell viselkednie, ahogyan úri társaságban szokás. Zokon ne essék, hogy ez egyszer a közönséget is megkritizáljuk, de hitünk az, hogy az a közönség, amely a színházért megy a színházba, maga belátja igazságunkat. Az előtt a közönség előtt pedig, amely nem neveletlenkedett és nem rakonczátlankodott, sikert aratott „A pénz“, ez az öntudatos és mély darab. Az előadás majdnem teljességében vissza tudta tükröztetni azt, amit Heijermans kifejezni akart. Jellemzetes, öntudatos és megfontolt volt a színészek játéka, — kiváltképpen ott, ahol a drámának mélyebb jelenetei vannak, így a második felvonás nagyon jól sikerült és dicséret illeti meg érte a rendezőt, Bihari Ákost. Szitszkét Hettyey Aranka játszotta. Ennek a színésznőnek van a leghatalmasabb kiviteli ereje, a legféktelenebb egyénisége a vidéki színpadokon. Sziszkének a féktelenségét, a korlátlanságát, a folytonos hangulatváltozását az ő izgékony vérmérséklete jellemzetesen, változatosan fejezte ki. Benne élt a szerepében; meglepően jellemzetes, igaz és közvetetlen volt; a szerelmében féltékeny és a vágyakozó leányt, akire lesújtó, megsemmisítő lelke távozása, megkapó reálizmaussal ábrázolta. Sikere ekként teljes volt és a közönség őszintén ünnepelte a művésznőt. Vatzé László Gyula volt. Az ő sokoldalú, mély tanulmányokon és megfigyeléseken alapuló művészete ma is teljesen érvényesült. Jellemét egészében meg tudta értetnie a közönséggel, mivel sem maradt adós. Bihari Ákos lelkéje kiváltképpen erőteljes alakulás volt; az utolsó fölvonás nagy jelenetében türelmetlenségének, a fájdalomnak, kételyének, szerelmének és a csüggedésének kifejezője tudott lenni. Ez a felvonás végi játéka hatalmasan kiemelkedett. Nagyon meglepett bennünket Czakó Gyula haladása. Tegnap Lauffent játszotta kitűnően, ma pedig a csacskakezű Dave szerepében vált ki jellemző tehetségével és közvetlen beszédével. Ez a színész remekül tud beszélni, nincsen egyetlen hamis hangja sem. S kétségtelennek kell tartanunk, hogy ilyen jellemszerepekben nagyon értékes tagja lesz a drámai személyzetnek, csak erejét túlhaladó feladatokat ne bízzanak rá. Mészáros Géza, Cs. Almási Julia, Kiss Irén, K. Árpási Kata, Kovács Lili, Pataki, Hetényi s Csatár játszották a többi szerepeket. Mészáro úi kitűnő volt a félénk és butácska Jikke szerepében, a többiek is megtették a magukét, kiki tehetsége szerint. A darabot Kemény Simon fordította igen jól. Még egyszer való előadása nem veszne kárba, mint ahogy ezzel is érdemes és dicséretes kötelmet teljesített az igazgató. Bittina Jósaaf