Szeged és Vidéke, 1907. november (6. évfolyam, 251-275. szám)
1907-11-01 / 251. szám
SZEGED ÉS VIDÉKE SZEGED, 1907. november 1., péntek. POLITIKAI NAPILAP, VI. évfolyam, 251. (1853.) szám. SZERKESZTŐSÉG, KIADÓHIVATAL és NYOMDA : KÁLVÁRIA UTCA 6. SZÁM. Kiadóhivatal, szerkesztőség és nyomda 84. TELEFON: Főszerkesztő 8. _____________ Felelős szerkesztő 665. FŐSZERKESZTŐ : BALASSA ÁRMIN dr. ELŐFIZETÉSI ÁRAK Szegeden. Postai kérdéssel: Egész évre Negyedévre . Egy hónapra . 12 korona. 31 Egész évre Negyedévre Egy hónapra. EGYES SZÁM Ára 4 FILLÉR 18 korona. 4.50 , 1.50 . Változatok a politikáról. (bj.) Csernován eltemettek tizenkét tótot, akik meghaltak az anyanyelvükért, amelynek védelmére fölizgatta őket a bujtogató Hlinka.— valóban alig van ennél érdekesebb és izgatóbb elmélkedéstárgy halottak napjának hajnalára. Künn a temetőben őszirózsából font koszorúkat helyeznek a sírokra ; ekként lehetne emléket állítani a tizenkét tót halála alkalmából annak a halott politikának, amely elfeledte megalkotni ez ország, e szomorú ország nemzeti egységét. De nem : a szomorú, a gyáros sirámok elmaradhatnak és a csernovai tótok földöntúli nyugodalmának okairól mégsem kell sokat elmélkednünk. A nemzeti egység nagy gondolatát valósággá kell tenni, ez az egyetlen igazság, amelyet lerónni kötelesség. Bánffy Dezső báró is, akinek erős kezét a nemzetiségi politika terén most is tapsolják, dicsérik és méltatják, ezt mondta az országgyűlésben csütörtöki fölszólalása alkalmából. A csendőrgolyó hiábavaló, ha nem előzi meg folytonos, becsületes és okos kultúrmunka, amely pedig hiányzik és amelylyel adós marad a kormány. Amit az osztrák képviselőházban mondanak és amiről a mi nemzetiségi képviselőink zokognak, hogy a nemzetiségeket nálunk elnyomják, az legalább is ostobaság. Björnson is téved, ha azt hiszi, hogy politikai okokból bánnak rosszul a tótokkal a felvidéki szolgabirák. Dehogy. Nem jobb a közigazgatás a magyar paraszttal szemben sem az Alföldön, nem kíméletesebb a fajmagyar iránt sem a Hajdúságban. Nem a nemzetiségieknek van rossz dolguk ebben az országban, hanem mindenkinek, akinek ereje nincs ahhoz, hogy jogait érvényesíthesse. Nálunk a közigazatási lelkek mélyén még mindig ott él egy darab középkor, és amikor Andrássy látszólag erősíti a régi vármegyét a magyarság érdekében, nem tudja, hogy ez a közigazgatási rendszer épp úgy nem kell a magyar parasztnak, mint a tótnak, mert feudális rendszerű. Hiába : Csernován meghalt a tót a templomáért. Mindszenten meg kivándorol a nép az uradalom miatt. Ki mondja, hogy ez a tótok elnyomása ? Ez a szegénység, ez a pusztulás, ez veszedelme egy nemzetnek, amely nagyra hivatott, de vezérei nem a nemzetet, hanem a maguk hatalmát szeretnék örökerejűvé tenni. A nemzet pedig pusztul: nemcsak a tót, de a magyar is — és halottak napjának hajnalán nemcsak a csernovai tótok, de az amerikai magyarok fölött is ejthet kényet az a bizonyos méla fájdalom, amelylyel gyászos eseményekre emlékezni illik. Bánffy Dezső báró ellenzéki szónok gyanánt szerepelt csütörtökön megint és bírálta a koalíció politikáját, amely valóban mindjobban kihívja a kritikát. A szegedi képviselő komolyan véli teljesíteni ellenzéki hivatását és kötelességét, ami valóban nevezetes dolog, mert a koalíció mindent inkább megtűr, mint a véleménymondást. Azok az urak, akik nemcsak a szálkákat, de a porszemeket is nagyító üvegek segítségével keresték elő a múltak politikusainak cselekedeteiből, most azokat a gerendákat is, amelyekkel alátámasztani igyekeznek hatalmi törekvéseiket, láthatatlanokká szeretnék tenni. Ha valaha kortörténetíró megírja e politika embereinek jellemrajzát, kétségtelenül megállapíthatja, hogy emberek öntudatosabban soha nem piszkolták össze saját elveiket, mint ők. Vannak cselédek, akik haragszanak gazdáikra és összepiszkolják azok ételeit. Ez lehet boszú, lehet ellenszenv, lehet jogos fölháborodás a gazda gorombáskodásaival szemben. De hogy akadjon cseléd, aki amidőn asszonya nincs otthon, összepiszkolja az ételt, hogy azután maga megegye, ilyen példával nem szolgál a cselédkérdés története. Ez már perverzitás, ez már Krafft-Ebingbe való , és a kormány így cselekszik. Nemcsak megköti a kiegyezést, nemcsak fölemeli a kvótát, de még azt is magyarázza, hogy ez a nemzet érdekei közül való. Jó, háborúban iszik az ember pocsolyavizet is, de hogy még a nyála is folyjon utána az élvezettől, arról eddig nem hallott a világ. Ha a magyar képviselőházban olyan hangon merészkednének beszélni a monarkia ama túlsó feléről, amelyekkel békében élni Kossuth Ferenc szerint nagy gyönyörűség, Justh Gyula — aki pedig a „szemétnép“ kifejezésekkel nem fukarkodik— úgy megvonná a szót a harcias szónoktól, mint annak idején Potocsnyák úrtől. A Reichsrathban ellenben bátran szidhatnak és piszkolhatnak bennünket: az elnök úr ott még rádupláz. Soha ország tekintélyével, alkotmányával szemben olyan gyalázatos sérelem nem történt, mint amikor az osztrák képviselőházban megengedték, hogy az elnöknyilatkozhassék és két képviselő interpellálhasson Magyarország belső ügyében. Az összbirodalmi gyűléseket csinálták meg ezzel a hátunk mögött az osztrák parlamentben, és mindez ellen nincs erélyes tiltakozás. Amikor az osztrák miniszterelnök egyszer a katonai kérdésekről mert nyilatkozni, Tisza az „előkelő idegen“ okvetetlenkedését visszautasította, de amikor Lueger úr parlamentje a legelvetemültebb szemtelenségig merészkedik, akkor Justh Gyula nem tiltakozik a Ház elnöki székéből és akkor Wekerle is meglapul. Ezek az urak nemcsak ügyetlenek, de gyávák is, és még csak vitatkozni, vagy éppen leinteni sincsen merészségük. Ezek kiabáltak Ausztria ellen boldogult ellenzéki korukban, most pedig az ország vagyonát és becsületét is odaadják. Az uzsorás tesz így, aki hogy a vagyonát megmentse, a leánya becsületét kínálja a rablónak. De a rabló előbb végez a leánynyal, azután elveszi a pénztárcát is. Az osztrák is lepiszkol bennünket, belepimaszkodik nemzeti becsületünk szentélyébe, áttöri állami önállóságunk védőfalát, azután zsebrevágja a magasabb kvótát és az új kiegyezés hasznát. Szörnyen utálatos dolog manapság a politika és az embernek kedve volna elmenekülni valami más gondolatkörbe, de lehetetlen. Ebben az országban talán éppen a politikától való irtózás mindenből politikát csinált, és ez okozza, hogy a politikának éppen azok az áldozatai, akiknek se a politikai sikerekből, se a politikai bukásokból valami túlságos hasznuk nincs. Íme: egy hosszú küzdelem szerencsétlen epilógusa egyre inkább a balsors, a bukás és a tönk felé sodorja a magyar kereskedelmet és ipart. Halottak napján, amikor a temetőben az elhunytak sírjait látogatja meg a kegyeletes gondoskodás, haldoklik sok derék, becsületes kereskedő, meg iparos, mert megfojtotta, életerejét megemésztette egy szerencsétlen közgazdasági és pénzügyi rendszer. A csernovai tótokat lehet sajnálni, de cinikusak lévén, álljuk a közmondást: míg krumpli lesz, nem fogy el a tót sem, hogy de mi lesz ebből az országból, ha ez az alig fejlődött ipar, ez a csecsemő-kereskedelem is elpusztul? Természetes, hogy a feudális és agrárpolitika ezeknek a sorsával nem gondol, hogy a középosztály nagyhangú frázisoknál egyebet nem kap és hogy a váltóóvatolások, a bukások, a fizetésképtelenségek nem fájnak a nagybirtok kormányának. De kérdés: mi lesz a jövendő, ha kivándorol a paraszt és elpusztul a középosztály? Halottak napján valóban szomorú kérdés ez, — és illendőnek is véljük, hogy a felelettel ne keserítsük el az amúgy is bánatos hangulatot. Pusztulóban van ez az ország, ha a politikája a jövendőben is értelmetlen, ügyetlen és önző lesz, mert minden politikai rendszer pusztulást eredményez, amelynek célja nem a nemzet fejlődése, hanem a maga hatalmának föntartása. EGYES SZÁMÁRA 4ILLÉR.