Szeged és Vidéke, 1908. január (7. évfolyam, 1-26. szám)

1908-01-01 / 1. szám

LESBEN. * A történelmi materializmus csökönyös hivei után-útfélen hangoztatják és az unalo­mig, az elkeseredésig elnyüvik azt a köz­ismert dogmát, hogy a vallás kérdése volta­képpen és velejében a gazdasági viszonyok kérdése és a gazdasági struktúra adta meg minden korban a bázist a vallásos és egyéb, magasabb szellemi vagy lelki intézmények fölépítésére. Ez éppen olyan egyoldalú filo­zófiai állásfoglalás, éppen olyan szűklátókörű ideológia, mint a német filozófia annyi zsák­utcába került okoskodása. Mert igenis van­nak spontán, elemi erejű, a lélek legnagyobb mélységeiből fakadó erők, törekvések, ame­lyeket nem lehet egy tetszetős elmélettel könnyen elintézni. Két ilyen örök csodája az emberiségnek: a vallás és a művészet. A vallás, amely a csillagok felé törő lélek vágyait és reményeit fejezi ki, a művészet, amely az élet vigasztalanságából a szépség vigasztaló világába vezet bennünket. Míg ebben a két csodában hisz az emberiség, addig nincs igazuk a tagadóknak, a rombo­lóknak és a kétségbeesőknek. Addig az élet szép lesz, addig érdemes lesz éla, addig a végtelenség és örökkévalóság veszi körül ezt a siralmas csillagot, amely bármily pa­rányi pont is a mindenség köreiben, mégis egy egész világ, mégis szép világ, hiszen Jób rajta kesergett, Dante rajta dalolt és Petőfi rajta szeretett. * Csongrád megyében pártharcok vannak, amelyek lovagias küzdelemben folytatódtak a héten. Nem erről a harcról akarunk be­szélni, hanem éppen arról, hogy miért nem érdekel se minket, se egyáltalán a szegedie­ket ez a háborúság, amelynek tényezői olyan kemény emberek, mint Kelemen Béla és Cicatricis Lajos. Szeged nagy magában­­valóságának ez a szomorú bizonysága, hogy nem érdeklik, nem izgatják a megye dolgai. Ez a város magában él, itt minden tízezredik­mber tudja, hogy ki a csongrádi főszolga­bíró és megbámulják azt, aki tájékozva van a megye főjegyzőjének kilétéről. Aki Szeged gazdasági helyzetének képét ismerni akarja, az nem mellőzheti azt a tényt sem, hogy ez a legárvább város az országban s hogy ilyen árva, ilyen egyedülálló, annak talán saját maga is az oka. « Szilveszter éjszakáján mindenki mulat, akinek jókedve van vagy aki szeretné, hogy jókedve legyen. Régente szokásuk volt az újságoknak, hogy ezen az éjszakán alaposan elszomorították másnapra az emberiséget, közölvén igen komoly adatokat az elmúlt esztendőről, annak munkásságáról, meg mi­egymásról. Kiváltképpen divott a városháza közigazgatásának számadásra vonása s min­den ilyen összeadás­ műveletkor kiderült, hogy az elmúlt esztendőben megint keveset cselekedtek. Az idén már nem ilyen szo­morú az eredmény. Most dolgoztak a város­házán is. Igen komoly munkássággal össze­írták az idén, hogy mit kellett volna el­végezniük­­ a múlt esztendőben. S ez is valami. * A színházban mostanság egy német dal­játékot játszanak : A varázskeringő című Strausz-darabot s itt olyan alapos disznósá­­got csináltak ebből a színjátékból, hogy valóban kötélből való idegek kellenek hozzá, hogy az ember nyugodtan tűrje. Érthetetlen dolog, hogy a színpadon némelyik színésznő és színész miért szeret olyan szörnyen disznólkodni s miért éppen jórészt azok csi­nálják ezt, akik a disznóságok élvezetétől régi hagyományokkal eltiltottak. A színházba utóvégre leányok is járnak, sőt asszonyok is,­­ és igazán különö­s, hogy az ember előbb­­utóbb, ha a leányokat mulatságba akarja vinni, kénytelen lesz az orfeum után kiabálni, mert az orfeumra legalább vigyáz a rendőr­ség, ha disznó. Persze, mindez csak akkor lehetséges, amikor az a jó színész, aki na­gyobb gorombaságokat tud mondani és az a jó színésznő, akitől még a huszárőrmesterek is tanulhatnának ékes magyar beszédet. Altató dal kis leányok számára, amelyet nem szabad este, lefekvéskor énekelniük, amelyet nem illik nappal, lopva sem olvasniok s amelyet maguktól, öntudat­lanul dúdolnak mégis az első álmatlan éjszaka után. Féljétek az első hajnalt, leányok, amelyet ébren álmodtok végig. Az ábrándok hajnala ez, ébredő, lágy hajnal, amikor a sötétségből min­den olyan titokzatosan emelkedik ki, amikor hirtelen megnő mindenik bútordarab és a szek­rényen a két virágtartó olyannak látszik, mintha egy templom karcsú tornyai szökellenének az ég felé s amikor nem szabad félrenéznetek, mert a gyertyatartóból két hatalmas ujj mutat a semmiségbe. Az ábrándok hajnala ez, szép­nek látszó és meleg hajnal, amely hízelegve jó, szép meséket suttog és lágy szavakkal be­szél, de az ilyen hajnalok a legfélelmesebbek, mert hazugok, csalfák és a tüzük is csalóka, mint a lidércfény. Ne bízzatok a hajnal ígére­teiben, színes képeiben, amelyek csodásan ra­gyognak és káprázatosan csillognak. Féljétek és remegjétek ezt a hajnalt, s ne legyen ezeken a hajnalokon ébren, senki, ne csukja be a szemét és ne gondoljon ilyenkor semmire, mert a vágyai színes képekké csillámlanak össze, mert a reményei elkábítják a lelkét és mert ábrándok születnek ezeken a hajnalokon, ame­lyeket aztán megöregít és eltemet minden pir­­kadás, amelyeket aztán lekicsinyel, kigunyol és meggyaláz minden nappal és amelyek újból megszületnek mindenkor, ha a sötétség és a világosság egymással ölelkezik. Féljétek, ti leányok, mind a hajnalt és ne legyen egyikötök sem olyan balga, avagy merész, hogy ébren hódít­­tassa meg magát lelkének vágyai és szivének ábrándjai által. Akit a hajnal egyszer rabul ejtett, az minden hajnalon uj álmokat sző kép­zeletének ragyogó meséivel s annak minden uj világosság friss és szörnyű csalódást hoz. A legiszonyúbb dolog a világon a hajnal, az ábrándok hajnala, az ébredő, lágyan suttogó, mosolygó álmokkal teli, színes, szép hajnal. Féljétek a hajnalt, leányok. Ne ziláljátok össze göndör fürteiteket, amelyek aláhullanak bársony homlokotok vakító fehérségére, ne kó­száljátok össze hosszú hajszálaitokat, amelyek e reggelen leomlanak vállaltokra, ne ráncoljátok össze alabástrom homlokaitokat, ne hullassátok könnyeiteket, leányok, ha a hajnali álmok elröp­pennek és így valóságokra ébredtek az álmat­lan éjszakák után. Fölöslegesen patakzik minden könnyetek, amelyeknek mindannyija drága és gömbölyű gyöngy, amilyenekkel királyok nem dicsekedhetnek: mindent érdemes megsiratni leányok, csak az álmot nem, mert az álom az egyetlen kincse az embernek, amely hű marad hozzá­­ minden álmatlan éjszakán. Az ég sá­padt arcán nincsenek olyan fényes csillagok, leá­nyok, mint a ti könnyeitek, de azért mosolyog­jatok és kacagjatok, ha fölébredtek a virrasztott éjszaka után, mert csak be kell hunynotok a szemeiteket és a ragyogó ábránd újból végig csókolja orcaitokat, az álom újból megsimogatja bársonyos, puha kezeiteket és visszasóhatja minden sóhajtástokat. Féljétek az első hajnalt. SZEGED ÉS VIDÉKE. 1908 I/1 A VÁROSOK JÖVŐJE. * Bárczy István budapesti polgármester nagyon érdekes, nagyon figyelemreméltó dol­gokat írt e címen a Városi Szemle kedden megjelent első számába, bevezetőül. Ezt a Városi Szemlét a főváros adja ki, hogy számon tartsa a külföldi és belföldi nagyvárosok fej­lődését, közigazgatását. Amiket Bárczy ebben a cikkben mond, bizony panaszkodás. Panasz­kodik, hogy az állam minden jövedelmi forrásra ráteszi a kezét s a városoknak nem hagy semmit. Azt mondja, hogy a városok szervezkedjenek, mert szervezkedve, össze­tartással könnyebben ki tudják maguknak követelni az államtól azt, ami úgyis a váro­sokat illeti meg. Bárczy cikkében a többi közt ezeket mondja: Sok életbevágó kérdés megoldása kívánja a városok tervszerű együttműködését. Itt van mindenekelőtt az adóreform kérdése. Hogy a városok és a városi polgárság teherviselési képességét eddig miképpen vette igénybe az állam, azt eléggé bizonyítja az, hogy amíg a városok lakossága egyötödrészét teszi ki az or­szág egész lakos­ságának, az állami egyenes adóknak több, mint egy­harmadrészét szol­gáltatják a városok. Kétségtelen, hogy az állami háztartásnak az elmúlt évtized végén történt rendezése is elsősorban a városok megterhelésével járt. És úgy látszik, hogy az új adóreformból várható bevételi többletet is főképpen a városi polgárság fogja meg­fizetni. Nézetem szerint pedig az egyenes adók reformja az egyetlen alkalom, amikor a magyarországi városok súlyos pénzügyi helyzetén segíteni lehet. Most csak arra utalok, hogy amikor ilyen életbevágó nagy kérdésről van szó, mi városok hallgatunk s tétlenül nézzük, mint hiúsul meg a magyar városoktól választott 158 országgyűlési kép­viselő segítségével a városok gyökeres lábra­­állításának reménysége. Szubvenciókkal lehet itt-ott segíteni raj­tunk, de véglegesen csak akkor kapjuk meg a városok fejlődésének alapföltételét, ha az állami és városi adók eloszlása meg fog felelni a közigazgatási feladatkörök arányának. A városoknak nem lenne szük­sége semmiféle állami segítségre, hanem csak arra, hogy az állam ne vegye igénybe a városi polgárság adózó képességét olyan sokfélekép és olyan aránytalan mértékben s különösen ne vegye igénybe az adózta­tás. Fővárosi lapok előfizetői NE küldjék az előfizetési összeget Budapestre, hanem Békés Időlapirodában, Kigyó­ utca 1. fizessenek elő lapjaikra. Telefon szám 437. 1320 Telefon szám 437.

Next