Szegedi Híradó, 1869. január-június (11. évfolyam, 1-51. szám)

1869-01-03 / 1. szám

szabad mellőznie tarthatlan, legalább a jelenben tarthatlan elvek semmiségét, mindaddig, mig az elkopott vádakat el nem mosta a beható felvilágosítás ereje, mig a tarthatlan elveket meg nem szűnik a közvélemény a természetünkben lévő ábrándok csalékony perspektíváján nézni. S ha az érzelmükre hivatkozó ábrándozók, a mélakórosak, a közjogi májbetegek, a hypochondrikusok, a minda fe áron szerepelni vágyó felületesek léha serege fővárosban és provincián annyi építni valók halmaza közt nem talál magának egyéb munkakört, mint éveken át folytatni szélmalomharcot üdvös átalakulásunk vívmányai ellen , akkor dacára az idő és tér veszteségének, a nemzeti erők elernyedésének, legelső kötelességünk megcáfolni, elvetni mindazt, mi a viszonyok keretébe be nem illik, mi mint jogosulatlan ábránd, nemzetünk jövőjét összezuzással fenyegetné. Ezért íratott e röpirat is. Nem mond az újat, csak a megtámadhatlanul álló tényeknek nyújtja egy rövid, átlátszó, körvonalaiban élesen megkülönböztethető képsorozatát, melyet amily könnyen megérthet mindenki, és oly könnyen adhat magának róla számot. Számot adni; ez azon pont, hol a Deákpárt emelt fővel nézhet a közvélemény szeme közé; azon pont, hol az ellenzék Achilles sarkaban, hol az a legjobb esetben is csak eredménytelenséget mutathatna fel, ha nem állana annak háta megött még egy positív rész, az t. i. hogy amennyi időbe és cselekvési térbe az általa kivívott eredménytelenség került, ez mind a nemzeti erők tőkéjéből vonatott el, melynek gondos elhelyezése és kamatoztatása irányában meglehetős adag önzéssel és minél kevesebb önmegtagadással járt el. Térjünk át azonban a röpirat lényegére. Szerző szerint az 1848-ki harmincegy törvénycikk közt van egypár tisztán históriai, t. i. tényeket constatáló; egy mely csak egy régibbnek azonnali végrehajtását rendeli el (VI); van számos olyan, mely nagy elveket állapít meg; s ismét több olyan, mely ez elveket egyes tárgyakra alkalmazza. Ez utóbbi két rendbeliek (szám szerint 28) közt nem kevesebb, mint tizenhat a bővebb kifejtést a közelebbi országgyűlésnek hagyja meg, —annak, melyet az akkori minisztérium nevében, e minisztérium tagja Kossuth Lajos vezetett —, s végre tisztán ideiglenes törvény nem kevesebb, mint tizenkető. Szerző ezután sorra veszi az egyes törvényeket s szigorú analysissel teszi azokat párhuzamba 1867-tel. A választásokra vonatkozó törvénycikket elemezvén, nem szükséges bizonyítnunk — úgy mond — hogy valamint az 1848-ks júliusi, úgy az 1861. és 1865—8-ki országgyűlések tisztán e törvény alapján álltak. Mert hogy a kapcsolt részek sem amazokon, sem a 65-ikin eddig nem jelentek meg, ez a tények hatalmának következése. A kapcsolt részekkel való kiegyezés sem a jelen országgyűlés többségén, sem a kormányon nem múlt; s midőn az, kinek nevében a mostani izgatások folynak, e kiegyezkedés meg nem történtéről a jelen kormányt tette felelőssé, meghazudtolta saját s múltját s méltatlan gúnyt az azon előrelátó státusférfiainkon, kik a politikát nem jogtannak, hanem az összes politikai világgal egyetemben az exigentiák, a lehetőség, célszerűség és érdekegyensúly tudományának tartva, nem papiros-törvény, hanem életképes, tartható állapotok után törekszenek. Ami magát a vádat illeti, hogy a restitutio in integrum a választásokban még nincs teljesen érvényesítve, néhány rövid hó alatt végbement Erdély teljes unificatioja Magyarországgal, Horvátország pedig a magyar korona ez egyik legszebb drágaköve ismét jelen van országgyűlésünk mindkét házában. Definitív választási törvény megalkotása pedig eddig még a szélsők által sem sürgettett, mert a fennálló egyelőre idő- és célszerűnek találtatik általuk is. Néhány a választásokra s az ülésszak meghosszabbítására vonatkozó javaslattétel után áttér szerző a két magyar haza egyesítéséről szóló törvényre (VII.), mely 4. §-ban meghagyja a minisztériumnak, hogy „az egyesülés teljes végrehajtására szükséges lépéseket megtegye, mint szintén kimerítő törvényjavaslatot terjeszszen e tárgyban a legközelebbi hongyűlés elé.“ E törvény első része: „a szükséges lépések* végre van hajtva. Erdély tettleg uniálva van. Ami ideiglenes, t. i. a képviseltetés pontja, szintén végre van hajtva, mert Erdély eszerint ül, ha csak ideiglenesen is, igy, a magyar hongyülésen. Amit pedig az 1848-tól is hiába vártunk, az egyesülés teljes, eziránt a minisztérium a törvényhozással szintén alkotott törvényt. Az úrbéri viszonyokról szóló IX., X. és XII. törvénycikkelyek szintén végre vannak hajtva, bár más alakban, mert a IX. tcikk 2 dik része, t. i. az úrbéri tartozásoknak az állam általi kifizetését a Bach-kormány hajtotta végre, mit különben okvetlen megkövetelt a földesúri osztály végromlásának elhárítása. A szerző ezután a megyékre tér át, melyről azonban közelebbi cikkünkben. A nemzetek sorsa. *) Látmány, Conscience Henriktől. Egyedül voltam szobámban, s fejemet kezemre támasztom. Lelkemet csüggedés és kétség fogák el. Künn a vihar dühöngött; az utcákat és szivemet és borítás komor és fájdalmas merengésbe mélyedve, hazám múltjára, jelenére gondoltam. Fájdalom e merengés végével kimerültem s megtörve érzem magamat. A jövő oly komornak, gyávaságtól anynyira ellépettnek tűnt föl előttem, hogy fejemet térdeimre hajtám s kétségbeesve kiélték föl: — Istenem! elhagytad hazámat ! A legmélyebb kétségbeesés fogott el; szemeimből a könyek ömlöttek; szellemem és testem rugója szétbomlott bennem, nyomasztó s vészes szender fogott el, mely megfosztott lélekjelenlétemtől is ... Meddig tartott ez? Nem tudom. * * * Amint egy baljóslatú álmodozásba mélyedtem, hirtelen élénk fény üté meg szemeimet , s ugyanazon időben, erős hangfüleimet: — Te alszol! és hazád ellensége viraszt!... Előttem egy szellem állott ! Alakja emberi volt; légszövetű fehér öltönye nagy rebármely foglalkozású embernek is számot kell vetni önmagával az év végén, váljon egyben vagy másban tett-e előhaladást, vagy mi volt azon ok, ami őt ebben gátolta; de leginkább a mezőgazdászattal foglalkozónak különösen szükség ezt megtenni, ha nem akarja magát jövendőre egészen a véletlenre bízni. A lefolyt év egyesek érdekeit tekintve, bőven juttatott a jóból úgy, mint a roszból; azonban, ha mindnyájunk érdekét, kik e drága magyar haza fiai vagyunk, veszszük tekintetbe, lehetetlen, hogy rászólólag emlékezzünk meg róla, hanem inkább ihletett kebellel forró imára nyílnak ajkaink a mindenek Urához a múlt évben nyert adományaiért , és azon fohász keletkezik lelkünkben, vajha az újév is hasonló boldogító újabb áldást hozna reánk: miért is minden e haza hű fiának boldog újévet kívánunk! Ezután vegyük elő a tanyai tudósítást időkben fedő izmos testét; jobb kezében költői lantot tartott, melynek alján, lángbetükkel ragyogott e szó: „Meggyőződés.“ Megvető mosoly borítá arcát, s komoly hangon folytatá: — Fojtsd vissza elasszonyosító könyeidet! Ki meg akar gyógyulni sebéből, legyen bátorsága azt megvizsgálni. Kövess, én megmutatom , hol fekszik haldokló anyád. Szenvedései , szorongása férfias bátorságot , s boszuvágyat öntenének szivedbe... s ha nem, úgy átkozott legyen gyáva gyermekes lelked! Természetfölötti erő fogott el, remegve, s élénken meghatva követem vezetőmet a város sötét utcáin. Minden aludott mélyen, az éj sötét és félelmes volt. Utunk hosszan tartott. Végre a szellem egy nagy kapu előtt állott meg, mely fölött e szavak valának olvashatók : „Rabszolgák csarnoka.“ Az ajtó fölnyilt, tágas terembe léptünk, hol különös, csodás látvány remegtetett meg. A szellem egy követ jelölt ki részemre ülőhelyül, ő állva s némán maradt mellettem. Egy széles asztal körül emberi alakok ültek mozdulatlanul s némán, mint lelketlen árnyak. Az, melyik az asztal fején ült, s a többiek főnökének látszott, fekete hajjal, s barna bőrrel birt; tekintetén önhitség és gőg ömlött el; szemeit ólombarna keret övedté; keblén ezüst-liliom díszelgett. Mellette egy másik emberi alak ült, melynek jelentéktelen arcán a női vonások a majoméval vegyültek. — Öltönye összefogott színes papírdarabkákkal ékített rongyokból állott. Mellén címer függött, melyen még láthatók voltak egy letörlött fekete oroszlán körrajzai. *) E szép képre, mely sok tekintetben hazánk közeli múltjára is ráillik, fölhívjuk olvasóink figyelmét. Szerk. Szeged alsóvárosi tanyán. Téli időszakban a tanyai levelező tudósítása el is maradhatna, érdekes tárgy hiányában itt ugyan csak meg kell nyomni a tollat, ha tudósítást akarunk írni, de a városi és tanyai nép közt folytonosan létező viszonyt tekintve, bátor vagyok remélem, hogy közleményem nem fölületes e lapok tisztelt olvasói előtt. Tanyai gazdáinknak nem kell most a testet fárasztó munkával magukat terhelni, most, munkaszünet állott be; mindamellett a szorgalmas gazda talál jelenleg is foglalkozást gazdasága körül, miért is a tétlenséget legtöbb gazda átoknak tartja; a trágyázás a szántóföldeken , a gyümölcsfák tisztogatása és a szőlőtök javítása a szőlőkben ezen időszakra esik, melyet jelenleg némelyek most a legbiztosabb sikerrel eszközölnek; a belső gazdaság rendezése jövőre való nézve szintén most a körülmények és viszonyokhoz alkalmazva tervelhető: egyszóval, az okos gazdának most kell igazán meghánynia eszét. A netaláni pőréit vagy más ügyeit is most ér rá a tanyai ember sürgetni. Nem ok nélkül említem ezt meg, mert vannak némelyeknek oly ügyei, melyek után évekig kell járnia, ilyenek elsősorban a telekkönyvi ügyek, ezek némelyike oly bonyolult, hogy van reá eset, mikép csekélyebb értékű birtok vételárát jóval meghaladják az átírási költségek; azért gazdáink a magas kormány intézkedését a helybeli telekkönyvekre vonatkozólag, saját érdekükben a legnagyobb jótéteménynek tekintik. Ennek mi is csak örülni tudunk, kivált, ha valósulna egy városi képviselő úr azon nyilatkozata, mikép a helyszínelés alkalmával a közös kocsi-utak vissza fognak állíttatni régi eredetiségekben. Hisz a kocsi-utakat nem ok nélkül hagyták a régiek oly szélesre, mint aminek azok voltak, jól tudták ők, hogy a homokáradatba, míg az út egy része a járókelő kocsik által fölvágatik, addig a másik részének szükséges a begyepesedés, hogy később ezen a járáskelés ne legyen a jószágoknak kínzásig terhelre. Egy alkalommal már szólottam e helyen, hogy minő fogással szokták az út szélével határos birtokosok az utat elfoglalni. A tanyaiakat nagyban foglalkoztatja a leendő követválasztás, nagy érdekeltséget tanúsítanak iránta, kézről-kézre jár és olvasgatják Dáni Ferenc volt országgyűlési képviselő „Végjelentés az 1865—68-diki országgyűlés működéséről“ című röpiratát, az izgatott kedélyekre némileg csillapítólag hat e hazafias szellemben irt röpirat. Egy másik több ivre terjedő füzet is forog kézen „Szeged szab. kir. város közlegelőit haszonbérbe tartó mezei gazdák válasza, Szeged várossal fönnálló harminc éves haszonbérletekre vonatkozó, 1868-dik évi máj. - én tartott városi közgyűlésen 174. sz. a. tárgyalt és 2000 példányban szétosztott tanácsi küldöttség jelentésére“ cim alatt, a tanyaiak között, de ennek szétosztását az érdeklettek , úgy látszik, avatatlanokra bízták, miután tájunkon legtöbben, kik e füzetet bírják, nem tudnak olvasni. De e dicső jelképet részben elfödé egy liliom, s ezt veres vonal, melyre e szó volt írva: „Korcs.“ A két alak mellett még több is volt, s mellén mindenik a lelkének megfelelő jelképet hordá. Könnyen fölismerem őket. Itt volt a Gyávaság, szunnyadó fejét urának térdeire hajtva. Az Irigység, mások boldogsága miatt szenvedve, és szivét vérig marcongolva. A Divat rabszolgája, egy ifjú leányka, cinóberes arccal, fülönfüggőkel, nyaklánccal, gyűrűkkel, szalagokkal és tollakkal megrakva, mig fejét álhaj fődés mellét erősen befűzte; ajkain a vágyakozás és élvek mosolya ült. A Nagyravágyás , melynek tekintetén büszkeség és kíváncsiság ragyogott, s keblén, valami különös tárgyat szorongatva, kormánypálcákkal, kardokkal, botokkal s hermelines ruhákkal vette körül magát. A sok mások között egy sovány nőt láttam , gazdagon s arany- és drágakövektől vakító szép ruhában. Arca és teste ellentétben állott e nagyszerű öltözettel; szemei beesettek s bágyadtak voltak; arca ráncos és fonnyadt. Úgy nézett ki, mint királyi öltönybe bujtatott koldusnő. Homlokán ezüst szalagot viselt, melyen e szó volt írva: „Öszpontosítás“ (centralisatio). Mindezen alakoknak szemei mozdulatlanok, s gyűlöletet és irigységet sugározva, a terem egyik szöglete felé irányultak valának, hol a földön elterülve, haldokló ifjú leányt láttam. A szerencsétlen nőt láncok szoríták ; ruhája rongyokra szakgatott, arca halavány, kiszáradt és színtelen volt, mintha éhen halt volna meg. Teste, összetörött kardok, megszakgatott képek, szétbomlott hangszerek és levelekre tépett könyvek halmazán feküdött. A szegény tanyai nép a Lengyel-kápolna melletti piacon folyton még mindig a legnagyobb zsarolásnak van kitéve, egy hiteles szemtanú állításaként, némely kofának egyszeri árulásért 4ért is kell fizetni, ha már e sokak előtt botrányosnak ismert piacot eltiltani nem lehet, igen kívánatos volna, hogy a tulajdonos csak a hatóságilag engedélyezett helypénzt szedhesse. A folytonos lanyha esős időjárásunk különösen a kései búzavetésekre kedvező, ez valóban ritka lágy telünk a tapasztalt gazdák előtt nem kívánatos, mert mint közmondásuk tartja: „a kutya nem eszi meg a telet.“ ____ B. Gy. Hazai ügyek. A magy. kir. honvédelmi ministerium szervezése, a legközelebbi napokra váratik. Amint egyidejűleg tudni lehet, a nevezet ministeriumban két főosztály lesz felállítva, melyeknek személyzete katonai egyénekből álaud. Az egyik osztály főnökéül Vetter honvédtábornokot említik, a másikéul, a nemrég őrnagyi rangra emelt gr. Schweinitzot. A „Pesti Napló“ pedig azt halja, hogy az illető ministérium már végleg organistáltatott is, s a kinevezések legközelebb várhatók, a ministérium élén tovább is a miniszterelnök marad. Államtitkárnak Kerkárolyi Károly. A képviselőválasztást vezető központi bizottság Pest városában már megalakult. A távirda már jelenté azon meleg fogadást, melyben Kautz Gyula előadása gyűlt választói előtt részesült. E terjedelmes jelentés a jelesebbek közt foglal helyet. Egyrészt felsorolja, mik valának a feladatok, melyeket a lefolyt országgyűlésnek megoldani kellett: megtörni az absolut hatalom uralkodását, viszszaállítani az ország alkotmányát; úgyszintén a magyar korona területének integritását; megszerezni a magyarnak a monarchiában őt megillető befolyást és hatalmi állást, kibékülni a társnemzetekkel és százados tusák után a haza anyagi és szellemi fejlődését megindítani. Meny ■ nyíre felelt meg a valóban roppant feladatoknak az országgyűlés, azt feltünteti sorban a meghozott törvényekben : megvan a kiegyezés Magyarország és Ausztria közt, helyre van állítva a parlamenti kormány, visszaszerezve az ország területi épsége, befolyásunk a paritás alapján biztosítva, Horvátországgal a kiegyezés végrehajtva, a nemzetiségi s más számos törvény, mind reformszellemtől áthatva, az ország belső fejlődését megindító. S ha még sok — úgymond — amit tenni kell, fontolóra kell venni, hogy eddig többet tenni nem lehetett, mert ugyanazon pillanatban bontani és építeni, rombolni és alkotni volt feladatunk! A magyar- osztrák lobogó az „Ung Lt.“ értesülése szerint következőleg alapíttatott meg: A lobogó hőszokás egyenszöget képez három egyenlően széles vízszintes lappal, melyek felsője vörös, középsője fehér, alsó lapja hosszában kettéosztva vörös és zöld lesz. A fehér lapban két sárgán körülfgott címer pajzs van egyenlő távolságban a széltől késétszer anyi távolban egymástól. Fejét erőtlenül nyugasztá egy alvó oroszlánra. Száraz kezei még tárták nyelét azon eltépett zászlónak, melyen e szó volt fölirva „Éljen a Haza!" Azt, hittem, hogy e fiatal nő már a halottak békéjét élvezi, ha fölemelt szempoiái alól lángoló tekintete csillagként nem ragyogott volna a sötétben —-------—- — — A terem falai eltűntek, és szemnek nem fogható láthatár tárult elembe; úgy látszott, mintha határtalan, végnélküli világban volnánk. Az asztal mellett számos majomfejű embert láttam, kik lehajtott fővel, félénk arccal s alázatosan tekintenek urukra. A leláncolt ifjú s alvó oroszlán mögött szintén ifjak, polgárok, nép fiai tűntek föl, részben a földön fekve és szunnyadva. Majd hirtelen fölemelé fejét az ifjú leány, karjára támaszkodik, s megvetően tekintett az asztal felé. Az oroszlán, mintegy ébredve, egyik lábát kinyújtó, de tüstént visszahúzó. Mintha jel lett volna e mozgás, élet és hang szállott az asztal körül ülőkbe. A főnök, kinek mellét fehér liliom fedé, boszosan hordá körül tekintetét, s különös hangon szólt: — Az átkozott nem akar meghalni! Több száz évi esküszegés, árulás, elnyomás, fosztogatás, sőt ínség sem volt képes megsemmisíteni szívós életét! Mit tegyünk vele? Kérdésére nem nyert feleletet. — Arcán megvetés mosolya vonult végig, mig folytatá: — Hogy elfojtsuk ez életet, ki kell szárítanunk annak forrásait. Minek eme források, honnan ez átkozott kiolthatlan életerejét meríti ?. . . — őseinek nyelve, melyet nem akar megtagadni — felelt a korcs. — Elveszszük tőle e nyelvet — mondj a főnök — elhitetjük vele, hogy dicsérete?