Szegedi Híradó, 1869. január-június (11. évfolyam, 1-51. szám)

1869-01-03 / 1. szám

szabad mellőznie tartbatlan, legalább a jelen­ben tarthatlan elvek semmiségét, mindaddig, mig az elkopott vádakat el nem mosta a be­ható felvilágosítás ereje, mig a tarthatlan elveket meg nem szűnik a közvélemény a ter­mészetűnkben lévő ábrándok csalékony per­spektíváján nézni. S ha az érzelműkre hivat­kozó ábrándozók, a mélakórosak, a közjogi májbetegek, a hypochondrikusok, a mindafe áron szerepelni vágyó felületesek léha serege fővá­rosban és provincián annyi építni valók hal­maza közt nem talál magának egyéb munka­kört, mint éveken át folytatni szélmalomharcot üdvös átalakulásunk vívmányai ellen ; — ak­kor dacára az idő és tér-veszteségének, a nemzeti erők elernyedésének, legelső köteles­ségünk megcáfolni, elvetni mindazt, mi a vi­szonyok keretébe be nem illik, mi mint jogo­sulatlan ábránd, nemzetünk jövőjét össze- zuzással fenyegetné. Ezért Íratott e röpirat is. Nem mond az újat, csak a megtámadhatlanul álló tényeknek nyújtja egy rövid, átlátszó, körvonalaiban éle­sen megkülönböztethető képsorozatát, melyet a mily könnyen megérthet mindenki, ép oly könnyen adhat magának róla számot. Szá­mot adni; ez azon pont, hol a Deákpárt emelt fővel nézhet a közvélemény szeme közé; azon pont, hol az ellenzék Achilles sarka Yan, hol az a legjobb esetben is csak eredmény­telenséget mutathatna fel, ha nem állana an­nak háta megett még egy positiv rósz, az t. i. hogy amennyi időbe és cselekvési térbe az általa kivívott eredménytelenség került, ez mind a nemzeti erők tőkéjéből vonatott el, melynek gondos elhelyezése és kamatoztatása irányában meglehetős adag önzéssel és minél kevesebb önmegtagadással járt el. Térjünk át azonban a röpirat lényegére. Szerző szerint az 1848-ki harmincegy törvénycikk közt van egypár tisztán históriai, t. i. tényeket constatáló; egy mely csak egy régibbnek azonnali végrehajtását rendeli el (VI); van számos olyan, mely nagy elveket állapít meg; s ismét több olyan, mely ez elve­ket egyes tárgyakra alkalmazza. Ez utóbbi két rendbeliek (szám szerint 28) közt nem keve­sebb, mint tizenhat a bővebb kifejtést a kö­zelebbi'országgyűlésnek hagyja meg, —annak, melyet az akkori minisztérium nevében, e mi­nisztérium tagja Kossuth Lajos vezetett —; s végre tisztán ideiglenes törvény nem ke­vesebb, mint tizenkető. Szerző ezután sorra veszi az egyes tör­vényeket s szigorú analysissel teszi azokat pár­huzamba 1867-tel. A választásokra vonatkozó törvénycikket elemezvén, nem szükséges bizonyítnuuk — úgy mond — hogy valamint az 1848-ki júliusi, úgy az 1861. és 1865—8-ki országgyűlések tisztán e törvény alapján álltak. Mert hogy a kapcsolt részek sem amazokon, sem a 65-ikin eddig nem jelentek meg, ez a tények hatal­mának következése. A kapcsolt részekkel való kiegyezés sem a jelen országgyűlés többségén, sem a kormányon nem múlt; s midőn az, ki­nek nevében a mostani izgatások folynak, e kiegyezkedés meg nem történtéről a jelen kor­mányt tette felelőssé, meghazudtolta saját A nemzetek sorsa. *) Látmány, Conscience Henriktől. Egyedül voltam szobámban, s fejemet kezemre támasztám. Lelkemet csüggedés és kétség fogák el. Künn a vihar dühöngött; az utcákat és szivemet éj borítál Komor és fájdalmas merengésbe mélyed- ve, hazám múltjára, jelenére gondoltam. Fájdalom 1 e merengés végével kimerül­tem s megtörve érzém magamat. A jövő oly komornak, gyávaságtól any- nyira el lépettnek tűnt föl előttem, hogy fe­jemet térdeimre hajtám s kétségbeesve kiél­ték föl: — Istenem! elhagytad hazámat 1 A legmélyebb kétségbeesés fogott el; szemeimből a könyek ömlöttek; szellemem és testem rugója szétbomlott bennem: nyomasztó s vészes szender fogott el, mely megfosztott lélekjelenlétemtől is ... Meddig tartott ez? Nem tudom. * * * Amint egy baljóslatú álmodozásba mé- lyedtem, hirtelen élénk fény üté meg szemei­met , s ugyanazon időben, erős hang fü­leimet: — Te alszol! és hazád ellensége vi- raszt!... Előttem egy szellem állott 1 Alakja em­beri volt; légszövetü fehér öltönye nagy re­*) E szép képre, mely sok tekintetben hazánk közeli múltjára is ráillik, fölhívjuk olvasóink figyel­mét. Szerk. I múltját s méltatlan gúnyt űz azon előrelátó statusférfiainkon, kik a politikát nem jogtan­nak, hanem az összes politikai világgal egye temben az exigentiák, a lehetőség, célszerűség és érdek-egyensúly tudományának tartva, nem papiros-törvény, hanem életképes, tartható ál­lapotok után törekszenek. Ami magát a vádat illeti, hogy a resti­tutio in integrum a választásokban még nincs teljesen érvényesítve, nehány rövid hó alatt végbement Erdély teljes unificatioja Magyar- országgal, Horvátország pedig a magyar ko­rona ez egyik legszebb drágaköve ismét jelen van országgyűlésünk mindkét házában. Definitiv választási törvény megalkotása pedig eddig még a szélsők által sem sürget- tett, mert a fennálló egyelőre idő- és cél­szerűnek találtatik általuk is. Nehány a választásokra s az ülésszak meg­hosszabbítására vonatkozó javaslattétel után áttér szerző a két magyar haza egyesí­téséről szóló törvényre (VII.), mely 4. §-ban meghagyja a minisztériumnak, hogy „az egye­sülés teljes végrehajtására szükséges lépéseket megtegye; mint szintén kimerítő törvényjavas­latot terjeszszen e tárgyban a legközelebbi hongyülés elé.“ E törvény első része: „a szükséges lé­pések* végre van hajtva. Erdély tettleg uniálva van. Ami ideiglenes, t. i. a képvi- seltetés pontja, szintén végre van hajtva, mert Erdély eszerint ül, ha csak ideiglenesen is, igy, a magyar hongyülésen. Amit pedig az 1848-tól is hiába vártunk, az egyes ülés tel­jes, eziránt a minisztérium a törvényhozással szintén alkotott törvényt. Az úrbéri viszonyokról szóló IX., X. és XII. törvénycikkelyek szintén végre vannak hajtva, bár más alakban, mert a IX. tcikk 2 dik része, t. i, az úrbéri tartozásoknak az ál­lam általi kifizetését a Bach-kormány hajtotta végre, mit különben okvetlen megkövetelt a földesúri osztály végromlásának elhárítása. A szerző ezután a megyékre tér át, mely­ről azonban közelebbi cikkünkben. Szeged alsóvárosi tanyán. Bármely foglalkozású embernek is szá­mot kell vetni önmagával az év végén, váljon egyben vagy másban tett-e előhaladást, vagy mi volt azon ok, ami őt ebben gátolta; de leginkább a mezőgazdászattal foglalkozónak különösen szükség ezt megtenni, ha nem akarja magát jövendőre egészen a véletlenre bízni. A lefolyt év egyesek érdekeit tekintve, bőven juttatott a jóból úgy, mint a roszból; azonban, ha mindnyájunk érdekét, kik e drága magyar haza fiai vagyunk, veszszük te­kintetbe, lehetetlen, hogy roszalólag emlé­kezzünk meg róla, hanem inkább ihletett kebellel forró imára nyílnak ajkaink a min­denek Urához a múlt évben nyert adomá­nyaiért , és azon fohász keletkezik lelkűnkben, vajha az újév is hasonló boldogító újabb ál­dást hozna reánk: miért is minden e haza hű fiának boldog újévet kívánunk! Ezután vegyük elő a tanyai tudósítást. dőkben fődé izmos testét; jobb kezében költői lantot tartott, melynek alján, lángbetükkel ragyogott e szó: „Meggyőződés.“ Megvető mosoly borítá arcát, s komoly hangon folytatá: — Fojtsd vissza elasszonyosító könyei- det! Ki meg akar gyógyulni sebéből, legyen bátorsága azt megvizsgálni. Kövess, én meg­mutatom , hol fekszik haldokló anyád. Szen­vedései , szorongása férfias bátorságot , s boszuvágyat öntendnek szivedbe... s ha nem, úgy átkozott legyen gyáva gyermekes lelked! Természetfölötti erő fogott el; remegve, s élénken meghatva követém vezetőmet a vá ros sötét utcáin. Minden aludott mélyen; az éj sötét és félelmes volt. Utunk hosszan tartott. Végre a szellem egy nagy kapu előtt állott meg, mely fölött e szavak valának ol­vashatók : „Rabszolgák csarnoka.“ Az ajtó fölnyilt; tágas terembe léptünk, hol különös, csodás látvány remegtetett meg. A szellem egy követ jelölt ki részemre ülőhelyül. ő állva s némán maradt mellettem. Egy széles asztal körül emberi alakok ültek mozdulatlanul s némán, mint lelketlen árnyak. Az, melyik az asztal fején ült, s a többiek főnökének látszott, fekete hajjal, s barna bőrrel birt; tekintetén önhitség és gőg ömlött el; szemeit ólombarua keret övedzé; keblén ezüst-liliom díszelgett. Mellette egy másik emberi alak ült, melynek jelentéktelen arcán a női vonások a majoméval vegyültek. — Öltönye összefogott színes papír-darabkákkal ékített rongyokból állott. Mellén címer függött, melyen még lát­hatók voltak egy letörlött fekete oroszlán körrajzai. Téli időszakban a tanyai levelező tudó­sítása el is maradhatna, érdekes tárgy hiányá­ban itt ugyan csak meg kell nyomni a tollat, ha tudósítást akarunk irni; de a városi és tanyai nép közt folytonosan létező viszonyt tekintve, bátor vagyok reméleni, hogy közle­ményem nem fölületes e lapok tisztelt olvasói előtt. Tanyai gazdáinknak nem kell most a testet-fárasztó munkával magukat terhelni, most, munkaszünet állott be; mindamellett a szorgalmas gazda talál jelenleg is foglalko­zást gazdasága körül, miért is a tétlenséget legtöbb gazda átoknak tartja; a trágyázás a szántóföldeken , a gyümölcsfák tisztogatása és a szőlőtök javítása a szőlőkben ezen időszakra esik, melyet jelenleg némelyek most a leg­biztosabb sikerrel eszközölnek; a belső gaz­daság rendezése jövőre való nézve szintén most a körülmények és viszonyokhoz alkal­mazva tervelhető: egyszóval, az okos gazdának most kell igazán meghánynia eszét. A netaláni pőréit vagy más ügyeit is most ér rá a tanyai ember sürgetni. Nem ok nélkül említem ezt meg; mert vannak némelyeknek oly ügyei, melyek után évekig kell járnia, ilyenek első sorban a te­lekkönyvi ügyek, ezek némelyike oly bonyo­lult, hogy van reá eset, mikép csekélyebb értékű birtok vételárát jóval meghaladják az átírási költségek; azért gazdáink a magas kormány intézkedését a helybeli telekköny­vekre vonatkozólag, saját érdekükben a leg­nagyobb jótéteménynek tekintik. Ennek mi is csak örülni tudunk, kivált, ha valósulna egy városi képviselő ur azon nyilatkozata, mikép a helyszínelés alkalmával a közös kocsi-utak vissza fognak állíttatni régi eredctiségökben. Hisz a kocsi-utakat Dem ok nélkül hagyták a régiek oly szélesre, mint aminők azok voltak, jól tudták ők, hogy a homokáradatba, mig az ut egyrésze a járó-kelő kocsik által föl- vágatik, addig a másik részének szükséges a begyepesedés, hogy később ezen a járás­kelés ne legyen a jószágoknak kínzásig ter- hökre. Egy alkalommal már szólottám e helyen, hogy minő fogással szokták az utszélével határos birtokosok az utat elfoglalni. A tanyaiakat nagyban foglalkoztatja a leendő követválasztás, nagy érdekeltséget ta­núsítanak iránta; kézről-kézre jár és olvas­gatják Dáni Ferenc volt országgyűlési kép viselő „Végjelentés az 1865—68-diki országgyűlés működéséről“ cimű röp- iratát, az izgatott kedélyekre némileg csilla- pítólag hat e hazafias szellemben irt röpirat. Egy másik több ivre terjedő füzet is forog kézen „Szeged szab. kir. város közle­gelőit haszonbérbe tartó mezei gazdák vá­lasza, Szeged várossal fönnálló harminc éves haszonbérletökre vonatkozó, 1868-dik évi máj. 7 én tartott városi közgyűlésen 174. sz. a. tárgyalt és 2000 példányban szétosztott ta­nácsi küldöttség jelentésére“ cim alatt, a tanyaiak között, de ennek szétosztását az érdeklettek , úgy látszik, avatatlanokra bíz­ták, miután tájunkon legtöbben, kik e füze­tet bírják, nem tudnak olvasni. De e dicső jelképet részben elfödé egy liliom, s ezt veres vonal, melyre e szó volt Írva: „Korcs.“ A két alak mellett még több is volt, s mellén mindenik a lelkének megfelelő jelké­pet hordá. Könnyen fölismerém őket. Itt volt a Gyávaság, szunnyadó fejét urának térdeire hajtva. Az Irigység, mások boldogsága miatt szenvedve, és szivét vérig marcongolva. A Divat rabszolgája, egy ifjú leányka, cinoberes arccal, fülönfüggőkéi, nyaklánccal, gyűrűkkel, szalagokkal és toliakkal megrakva, mig fejét álhaj fődé s mellét erősen befűzte; ajkain a vágyakozás és élvek mosolya ült. A Nagyravágyás , melynek tekintetén büszkeség és kíváncsiság ragyogott, s keblén, valami különös tárgyat szorongatva, kormány­pálcákkal, kardokkal, botokkal s hermelines ruhákkal vette körül magát. A sok mások között egy sovány nőt lát­tam , gazdagon s arany- és drágakövektől vakító szép ruhában. Arca és teste ellentétben állott e nagy­szerű öltözettel; szemei beesettek s hágyad- tak voltak; arca ráncos és fonnyadt. Úgy nézett ki, mint királyi öltönybe buj­tatott koldusnő. Homlokán ezüst szalagot viselt, melyen e szó volt írva: „Öszpontosítás“ (centralisatio). Mindezen alakoknak szemei mozdulatla­nok, s gyűlöletet és irigységet sugározva, a te­rem egyik szöglete felé irányultak valának, hol a földön elterülve, haldokló ifjú leányt láttam. A szerencsétlen nőt láncok szoríták ; ru­hája rongyokra szakgatott, arca hala vány, ki­száradt és színtelen volt, mintha éhen halt volna meg. Teste, összetörött kardok, megszakgatott képek, szétbomlott hangszerek és levelekre tépett könyvek halmazán feküdött. A szegény tanyai nép a Lengyel-kápolna melletti piacon folyton még mindig a legna­gyobb zsarolásnak vau kitéve, egy hiteles szemtanú állításaként, némely kofának egy­szeri árulásért 4 krt is kell fizetni; ha már e sokak előtt botrányosnak ismert piacot el­tiltani nem lehet, igen kívánatos volna, hogy a tulajdonos csak a hatóságilag engedélyezett helypénzt szedhesse. A folytonos lanyha esős időjárásunk kü­lönösen a kései buzávetésekre kedvező, e. valóban ritka lágy telünk a tapasztalt gaz­dák előtt nem kívánatos, mert mint köz­mondásuk tartja: „a kutya nem eszi meg a telet.“ ____ B. Gy, Hazai ügyek. A magy. kir. honvédelmi minis- terium szervezése, a legközelebbi napok­ra váratik. A mint egyidejűleg tudni lehet, a nevezet ministerium bankét főosztály lesz felállít va, melyeknek személyzete katonai egyénekből álaud. Az egyik osztály főnökéül Vetter hon­védtábornokot említik, a másikéul, a nemrég őrnagyi rangra emelt gr. Schwcinitzot. A „Pes­ti Napló“ pedig azt halja, hogy az illető mi­nisterium már végleg organistáltatott is, s a kinevezések legközelebb várhatók, a ministerium élén tovább is a miniszterelnök marad. Állam­titkárnak Kerkárolyi Károly. A képviselőválasztást vezető köz­ponti bizottság Pest városában már megalakult. A távirda már jelenté azon meleg fo­gadást, melyben Kautz Gyula előadása gyűli választói előtt részesült. E terjedelmes jelen tés a jelesebbek közt foglal helyet. Egyrészt felsorolja, mik valának a feladatok, melyeket a lefolyt országgyűlésnek megoldani kellett: megtörni az absolut hatalom uralkodását, visz- szaállítani az ország alkotmányát; úgyszintén a magyar korona területének integritását; meg szerezni a magyarnak a monarchiában őt meg­illető befolyást és hatalmi állást, kibékülni a társnemzetekkel és százados tusák után a haza anyagi és szellemi fejlődését megindítani. Meny ■ nyíre felelt meg a valóban roppant feladatok­nak az országgyűlés, azt feltünteti sorban a meghozott törvényekben : megvan a kiegyezés Magyarország és Ausztria közt, helyre van állítva a parlamenti kormány, visszaszerezve az ország területi épsége, befolyásunk a pari­tás alapján biztosítva, Horvátországgal a ki­egyezés végrehajtva, a nemzetiségi s más szá­mos törvény, mind reformszellemtől áthatva, az ország belső fejlődését megindító. S ha még sok — úgymond — amit tenni kell, fon­tolóra kell venni, hogy eddig többet tenni nem lehetett, mert ugyanazon pillanatban bontani és építeni, rombolni és alkotni volt feladatunk! A magyar- osztrák lobogó az „Ung L1.“ értesülése szerint következőleg álapittatott meg: A lobogó hoszukás egyenszöget képez három egyenlően széles vízszintes lappal, melyek felsője vörös, középsője fehér, alsó lap­ja hosszában kettéosztva vörös és zöld lesz. A fehér lapban két sárgán körülfgott ci- mer paizs van egyenlő távolságban a széltől kés étszer anyi távolban egymástól. Fejét erőtlenül nyugasztá egy alvó orosz­lánra. Száraz kezei még tárták nyelét azon eltépett zászlónak, melyen e szó volt fölirva „Éljen a Haza!" Azt, hittem, hogy e fiatal nő már a ha­lottak békéjét élvezi, ha fölemelt szemp! .iái alól lángoló tekintete csillagként nem ragyo­gott volna a sötétben —-------—- — — A terem falai eltűntek, és szemnek nem fogható láthatár tárult előmbe; úgy Iá. szott, mintha határtalan, végnélküli világbar volnánk. Az asztal mellett számos majomfejű em bért láttam, kik lehajtott fővel, félénk arccal s alázatosan tekiutének urukra. A leláncolt ifjú s alvó oroszlán mögött szintén ifjak, polgárok, nép fiai tűntek föl, részben a földön fekve és szunnyadva. Majd hirtelen fölemelé fejét az ifjú leány, karjára támaszkodék, s megvetően tekintett az asztal felé. Az oroszlán, mintegy ébredve, egyik lábát kinyújtó, de tüstént visszahúzó. Mintha jel lett volna e mozgás, élet és hang szállott az asztal körül ülőkbe. A főnök, kinek mellét fehér liliom fődé, boszusan hordá körül tekintetét, s különös hangon szólt: — Az átkozott ! nem akar meghalni! Több száz évi esküszegés, árulás, elnyomás, fosztogatás, sőt ínség sem volt képes meg­semmisíteni szívós életét! Mit tegyünk vele? Kérdésére nem nyert feleletet. — Arcán megvetés mosolya vonult végig, mig folytatá: — Hogy elfojtsuk ez életet, ki kell szá­rítanunk annak forrásait. Minők eme források, honnan ez átkozott kiolthatlan életerejét me­ríti ?. . . — őseinek nyelve, melyet nem akar megtagadni — felelt a korcs. — Elveazszük tőle e nyelvet — mondf a főnök — elhitetjük vele, hogy dicsérete?

Next

/
Thumbnails
Contents