Szegedi Híradó, 1869. július-december (11. évfolyam, 52-104. szám)

1869-07-01 / 52. szám

nék eszerint ítélni a felségsértés és hűtlenség eseteiben olyformán, miként azt az 1842-ik évi criminalis deputatio szabadelvű kisebb­ségének külön véleménye ajánlja ; továbbá ha­tározni a competentiáról, vagyis ítélni oly ese­tekben, midőn az országgyűlés, a parlamen­táris kormány s az autonóm megyék és váro­sok bármelyikének illetékessége s jogköre iránt kérdés merül fel. Javaslatba hozatott az is s az igazság­ügyminiszter által is helyeseltetett, hogy a felállítandó kir. törvényszékekhez bírákat a törvényhatóságok ajánlhassanak, szabadságában állván azonban mindenkinek, külön törvényha­tósági ajánlat nélkül is folyamodni, minden folyamodvány és ajánlat azután az állambiró­­ság elé lenne terjesztendő s ez minden bírói állásra ajánlana több egyént; igy a kineve­zéseknél az igazságügyminiszter útját teteme­sen megkönnyebbítené. Nem csekély vívmánya ez a jelen ülés­szaknak, mert eleget tesz az elmélet ama méltó követelményének, hogy az országos há­rom főhatalom­: törvényhozás, igazság­szolgáltatás és végrehajtás egymástól elkülönítessék, s így alkotmányunk visszavezet­tessék azon ősi alapokra, midőn a magyar nemzet vezéri korszakában az említett három főhatalom egymástól szintén elkülönítve volt, mert a törvényhozás a nemzet tanácsát, a vég­rehajtás a vezért, a bíráskodás pedig külön e célra választott főnököt illette „Summum­ rec­­torem ad componendes lites electum.“ Üdvözöljük a kormányt a szabadelvű re­formok terén, s meg vagyunk győződve, hogy ily törekvéseit a nemzet nemcsak elismeréssel, hanem őszinte hálával is fogja mindenkor fogadni. .. Böngészdék az ellenzék tar­lóján. *) Szegény Böszörményi! Most már tisztán áll, mint a napfény, hogy elvbarátaid sietteték úgyis kikerülhetlen halálodat, azon gálád célból, hogy belőle osztagot gyűjtse­nek sovány politikai tarlójukra. — Sírodban sem hagynak pihenni, s immár csontjaidat szedik ki, hogy azokra dobálják , kiknek te becsületes ellenfele voltál. Mindenki tudja, hogy esküdtszék ma­rasztalt el a vádakban, s a bíróság a bün­tetés lehető legkisebb mértékét szabta rád. És most találkozik képviselő, aki a törvény­­hozás szentélyében rákiált Horváth Boldi­zsárra, hogy „törvénytelen ítélet által halálra kínoztattad Böszörményit !“ Ha valaki tisztességes társaságban ilyen otromba rágalommal lépne föl, azt ott meg nem tűrnék tovább , de az országgyűlés ki nem dobhatja őt, mert védi az immunitás. És ki volt e hős? Irányi Dániel, a szél­sőbal vezére, a világlátott Irányi Dániel, a­ki sokáig tartózkodott Párisban , a világmű­­veltség focusában , s onnan jött haza minket boldogítani. Már ha Csernátony, kinek a marhák iránti előszeretete köztudomású, elvtársa he­lyett ellenfele volna ennek az Irányinak, bi­zonyára azt mondaná rá, miszerint azért jött haza, hogy ama népies közmondást igazolja : „Az ökröt ha Bécsbe hajtják is ökör marad ! “ No, hanem a baloldal is kitett magáért. Midőn a becsületében megsértett igazágügy­­miniszter elégtételt követelt a háztól , a név­szerinti szavazás elöl megszökött. Hanem a futamodásban hátán vitt egy olyan foltot, melyet sem Györffy Gyula, sem az összes baloldal prókátori raffineriája nem lesz képes lekefélni. Ott marad az, másoknak rettentő példájára, s örökös emlékéül a jun. 25-iki dísztelen megfutamodásnak. Hanem ez a Györffy Gyula, ez a friss baloldali aquisitio, ugyancsak hamar fölku­porodott a baloldal uborkafájára. Bobeebe király sem beszélhetne hetykébben alattvalói­hoz , mint ő aprósága Horváth Boldizsárhoz, akit „extrawurst“-tal traktál. Még nagyra nő­het , ha jó idő jár rá. Irányinak gyilkossági vádjára ugyanez az úr azt mondja : „Az álarc szellőztetésére Irányi D. „barátunk“ vállalkozott, de oly modorban, mely őszintén szólva, ízlésünk­nek nem felelt meg.“ No lám, milyen kegyes ! A haldokló balközép, pardon ! a balkö­zép haldokló közlönye a „Hazánk“ pedig „nem helyeselheti“ Szilágyi Virgil fölszólalását, ki — úgymond — holmi ba­ráti detratiókkal .... az úgyis csak egyesek által vádolt minisztert mentegette. Tudjuk pedig, hogy Sz. V. a „baráti detratiók“-kal semmi mást nem tett, mint a Böszörményi­­ügyet s a vádaskodó Irányit az igazság fé­­ l) E cím alatt állandó rovatot nyitunk. Szerké­ nyével világít­ meg, tehát csak azt tette, amit hasonló körülmények közt minden lova­glás ember becsületbeli köteles­ségnek tart, így fogjuk mi föl, a „Hazánk“ azonban „nem helyesli.“ De gustis ne dispis. A „Hazánk“ is megérett már a halálra. Requiescat in pace! Mi történik az országgyűlésen. A bírósági szervezésről szóló törvényja­vaslat fölött a vitatkozások a június 23-diki ülésben kezdettek meg. Ez ülés előzményeit már múlt számunk­ban közöltük s egészen Horváth Boldizsár beszédéig jutottunk, melylyel az említett tör­vényjavaslatot indokolta. Sajnos, hogy remek beszédet hely­szűke miatt egész terjedelmé­ben nem közölhetjük s csak röviden említ­hetjük meg, hogy miután az igazságügymi­niszter a 48 diki nagy törvényhozást kellőleg méltányolta s értelmezte volna, kimondá, hogy az egy merész, nagymérvű kezdeményezés volt, de a munka folytatását a jelen idő em­bereinek hagyta örökül. Áttért ezután igaz­ságügyünk mai szomorú állapotára s azt okai­val egyetemben a legnagyobb élethüséggel s igazsággal rajzolá, valamint azokból kiindu­­lólag az elmaradhatlan javítások életképessé­gét szakavatottan ismertető. Az ellenzék azon vádja ellenében, hogy az igazságügy önálló és külön szervezése által a kormánynak lappangó célja nem volna egyéb, mint a megyék szervezése kérdését bizonytalan időre elnapolni és tulajdonképen a megyék hatáskörét lassan kint megcsonkítani, a következőkben felelt a miniszter: Ezen aggodalom és tévhit ellenében volt szerencsém már a kormány nevében az osz­tályok előtt kijelenteni, és van szerencsém ma ismételni a ház előtt, hogy a kormány nemcsak nem akar kitérni a megyei szerve­zés kérdése elől, sőt erre vonatkozó törvény­­javaslatát még a jelen év folyamában a ház asztalára leteendi. Valmint kijelentettem és kijelentem most újra, hogy míg egyrészről lehetlennek tartanók az igazságügy célszerű szervezését azon módon, hogy az igazgsószolgál­­tatás jövőre is a megyei hatóság keretében benn­maradjon , úgy viszont másrészt távol vagyunk minden centralizátiótól, mely a közszellemmel elfojtaná, vagy megzsibbasztaná, és célunk, melyet a megye szervezése által el akarunk érni, nem más, mint ezen intézményt ösz­­hangzásba hozni a parl­amentáris kormány­rendszerrel és a jó és gyors adminisztratív igényeivel, és ezen reform által e nagybecsű intézményt a nemzet számára megmenteni. A megyék rendezése körül szigorún szem előtt fogjuk tartani azon vezérelvet, hogy a megye teljes­ önkormánynyal bír­jon a maga benső ügyeiben; hogy tisztviselőit szabadon választhassa; hogy megtartsa költségvetési jogát, fel­sőbb felügyelet mellett és a törvényhozás által meghatározandó korlátok között; hogy az országos törvények és a köz­ponti kormány törvényes rendeleteinek vég­rehajtása felelősség mellett jövőre is a me­gyék hatásköréhez tartozzék; hogy szabad vitatkozási joggal bírjon, nemcsak megyei kérdésekben , hanem orszá­gos ügyek fölött is, és ezzel kapcsolatban, hogy megillesse a megyéket a körleve­lezési jog egymás között és a kérvényezés joga az országgyűléshez, úgy hiszem te­hát, hogy ezen nyílt, ünnepélyes kijelentés, ezen program­ után nincs feljogosítva senki arról vádolni a kor­mányt, hogy centralisatot akarna. Azzal gya­núsítani a kormányt, hogy célja nem volna egyéb, mint a megyei kérdést szándékosan elnapolni, és azáltal a megyét mintegy lassú sorvadás enyészetének adni át. A miniszter beszéde a jobboldal részéről zajos tetszésnyilvánításokkal s tapsokkal fo­gadtatott; számos jobboldali képviselő s a miniszterek üdvözlők a szónokot. A 24-dikén folytatott ülésben az első szónok Várady Gábor volt s támadásait a javaslat egyes hiányai ellen intézte. Utána Tóth Vilmos szólt a javaslat mellett, bátran kijelentvén, hogy ő még a közigazgatási tiszt­viselők választásának sem barátja. E nap dicsősége azonban K. Eötvös Jó­zsefet illette. Beszéde, telve szépségekkel, bölcseséggel és igazsággal, a jobboldalt egé­szen elragadó. Bátran és határozottan kifejtette, hogy a megye­­ legbensőbb természete szerint nem lehet egyéb közigazgatási közegnél, és hogy mint ilyen annál kevésbé felelhet meg a hozzácsatolt jogszerű igényeknek , minél több idegen tárgy marad meg jogkörén belül. Erélye­sen jellemezte azon törekvéseket, melyek ez égető reformkérdést azzal akarják elodázni, hogy azt a megyeszervezéssel hozzák kap­csolatba. E törekvések nem egyebek, mint a 48 előtti reactionáriusok és conservativek rendes eljárásának fölmelegítése, és ha célt érnének, a hatás most is csak az volna, mint a régi küzdelmekben : minden szabadelvű re­form lehetetlenítése. Nagy hatást gyakorolt a jelen helyzet és a 48-diki között vont párhuzam. Kiemelte, hogy minden bizonynyal nincs két kérdés, mely egymással szorosabb összeköttetésben állana, mint a parlamentáris kormány és a megyerendezés ügye, és a 40-diki törvényho­zás mégis kimondta és törvénybe igtatta a parlamentáris kormányrendszer nagy és üdvös elvét, anélkül, hogy egyúttal a megyét is ahoz alkalmazta volna. Hol állanánk jelenleg, mi volna sorsunk, ha a nemzet akkori kép­viselete nem bírt volna fölemelkedni a nagy­szerű perc színvonalára, és kicsinyes szem­pontokból mindenféle előzetes kérdések tisz­­tábahozatalától tette volna függővé Magyaror­szág regenerátiójának egyedüli föltételét s a­­. A remek beszéd által keltett kellemes benyomást a következő szónok, Irányi Dániel egy scandalosus nyilatkozattal zavarta meg, az­zal vádolván az igazságügyminisztert, hogy törvénytelen ítélettel Böszörményi László ha­lálát okozta. Az egész ház indignatiója föl­­­riadt a féket vesztett fanatismus ez önkivüli rohama ellen s az elnök rögtön erélyesen rendreutasította a magáról ekként megfelejt­kezett szónokot. A 26-iki ülésben az irományok bemuta­tása után elnök jelenti, hogy Horváth Boldizsár kíván szólani. (Horvát B. a terembe lép, és mi­niszteri széke előtt megállva, kezdi beszédét. Horváth B. igazságügyminiszter: A teg­napi ülés egy igen sajnos jelenettel végződött. (Igaz! ügy van!), melyre Irányi Dániel képv. urnák zárszavai nyújtottak alkalmat. E szavak a következők voltak: „És már most néhány szót intézek az igazságügyminisz­terhez. ő oly melegen, oly fényesen dicsérte az 1848 ki törvényhozást, az 1848-ki törvé­nyeket, hogy már köszönetét valók neki mon­dandó ezen elismerésért, midőn lezárta ajka­mat azon tudat, miszerint azon kormánynak tagja ő, mely ezen 1848. törvények legbecse­sebb részét feláldozó, és elhalt alkaimon a szó, midőn meggondoltam, hogy az 1848. tör­vények dicsőítője ugyanazon igazságügyminisz­ter, ki az 1848. törvények leghívebb, legjele­sebb, legtisztább jellemű bajnokát, elődömet, törvénytelen ítélet következtében halálra kínoz­ta. (Zajos felkiáltások: „Gyalázat!“) E szavak tegnap lázas felháborodást kel­tettek e házban (Élénk felkiáltások: Még ma is!),­melyből mindenesetre az oroszlánrész ne­kem jutott. Fel akartam akkor rögtön szólalni, de a ház igen tisztelt elnöke, elnöki jogánál fogva, amely előtt tisztelettel hajlok meg,, elvonta tőlem a szót, és a megtámadó képviselőt a ház szabályai értelmében rendreutasította. Én köszönettel tartozom ugyan az elnök úrnak azért, hogy a szót elvoná tőlem, mert az első felhevülés pillanatában talán túlléptem volna azon korlátokon, melyeket szeretek min­dig, minden körülmények között, szem előtt tartatni. Vérem azóta teljesen leeüllapult és biz­tosíthatom a t. házat, hogy az amit mondok, nem pillanatnyi izgalom, nem szenvedély ki­folyása, hanem komoly, férfias megfontolás és elhatározás szüleménye. (Halljuk , halljuk!) Ismétlem, köszönetet szavazok a­z. elnök úrnak azért, hogy tegnap szóhoz jutni nem engedett, de egyúttal kénytelen vagyok kije­lenteni, hogy az elnöki rendreutasításban azon megtámadás ellenében kellő elégtételt nem találhatok. (Zajos helyeslés.) E nyilatkozatban két vád, vagy gyanú­sítás, vagy sértés, nem tudom, mi néven ne­vezzem , foglaltatik. Egyik intéztetik egy bíróság ellen, mely nincs megnevezve, s a vád úgy szól, hogy ezen bíróság törvénytelen ítéletet hozott. A másik vád személyem ellen van emelve és oda megy ki, hogy én „törvénytelen után halálra kínoztam egy egyént“, ki szintén nincs megnevezve, vagyis a vád más szavakkal az, hogy én egy gyilkosságot, sőt, mi több, egy kínzással párosult gyilkosságot követtem el. (Általános méltatlankodás zajos nyilatkozatai.) Ami az elsőt illeti, én nagy szerencsét­lenségnek tartom , te­hát, azt, midőn a társa­dalomnak egyik főalapja, a bírói tekintély és hitel, épen azon teremben támadtatik meg, melyben a társadalmi rend felett őrködünk, melyben a társadalom sorsát intézzük. (Élénk felkiáltások: „Igaz.“) Nekem, mint az ország felelős igazság­ügyminiszterének, akinek egyik fő hivatása épen a bírói tekintély felett őrködni, mely nélkül a törvények iránti tisztelet e szeren­csétlen országban nem fog lábra kapni soha, nekem ily megtámadást elhallgatnom nem sza­bad ! (Zajos helyeslés.) A tisztelt ház bölcseségétől függ megítél­ni, vájjon competensnek érzi-e magát azon kérdés elemzésébe és megbírálásába bocsát­kozni , hogy alapos-e a vád, vagy alaptalan ? De nekem állásomnál fogva nem szabad tűr­nöm, hogy egy bírói testületnek becsülete akárhol védtelenül és büntetlenül megtámad­­tassék. (Zajos helyeslés.) Minden más téren találnék orvoslást, fel tudnám keresni a törvény utalmát, hanem a megtámadás itt oly helyen történt, hol a megtámadó a képviselői immunitás sáncai mögé vonul, hol én őt fel nem kereshetem. Kénytelen vagyok tehát a t. háznak segé­lyét kérni, igénybe venni, mert az, felfogá­som szerint, nem megy, hogy amidőn mind testületek, mind egyéneknek becsülete minden más téren a törvények uralma alatt áll, azt itt, a törvényhozás szentélyében, védtelenül és büntetlenül legázolni lehessen. (Szűnni nem akaró helyeslés.) A másik vád személyemet illeti. A minisz­teri padokra engem nem személyes ambitió hozott, hanem hozott a hazaszeretet (Zajos éljenzés), hozott a kötelesség érzete, a haza megmentésére e nehéz időkben vállalkozni oly becsült férfiakkal, kiknek rokonszenvére és barátságára büszke vagyok. (Zajos éljenzés.) Tudtam, hogy nagy áldozatot kell hoz­nom , munkában, életerőben, örömökben; el voltam készülve arra is, hogy azon egyetlenegy jutalomban sem készülök, ami a siker örömé­ben áll. De meghoztam készséggel minden áldozatot, mert azt hiszem, hogy a hazát ak­kor kétszeres kötelesség szolgálni, amidőn a siker kétséges. (Élénk éljenzés.) Egyre azonban nem voltam elkészülve: arra, hogy becsületem is martalékul essék. (Zajos felkiáltások minden oldalról: Minden megtámadás felett áll!), azt nem szabad fel­áldoznom! A haza mindent követelhet tőlem, mindenemet odaadom: életemet és véremet, de becsületemet nem! (Mozgás.) Ez az egyetlen vagyonom, amelyre eddig szert tudtam tenni, ez az egyetlenegy, mit örökül hagyhatok szegény gyermekeimnek, kik azóta, mióta miniszter vagyok, úgyis elvesz­tették már bennem a családapát. (Mély meg­indulás.) Én nem tudom, a ház bölcsesége mit fog határozni; de, t. hát, én érzem, hogy sem a miniszteri székét, sem képviselői állásomat, helyemet e teremben addig el nem foglalha­tom , mig igazolásomra itt nem nyittatván, nyilvános pályám becsülete azon forum előtt és által, hol a sértés történt, helyre nem ál­­líttatik. (Élénk helyeslés.) Az országnak és a háznak méltósága kö­veteli , hogy egy pillanatig se foglalhasson akár a vörös széken, akár ama padokon egy oly férfiú helyet, ki a közvélemény előtt gyilkos­nak van bélyegezve. (Élénk helyeslés.) Ne méltóztassanak t. hát, ezt túlságos érzékenykedésnek venni , mert ez komoly nyi­latkozat és komoly elhatározás. Én úgy vagyok meggyőződve, t. hát, hogy jaj annak az országnak, amelynek kormányán oly férfiak ülnek, kikben a becsület érzéke elhalt ! (Szóló elhagyja a termet. Hosszantartó viharos éljenzés.) Gajzágó Salamon indítványozza, hogy a ház mondja ki a következő határozatot : „A ház immunitási bizottsága oda utasít­­tatik, hogy a jelen esetben adandó elégtétel neme és módja iránt véleményt adjon, amely hasonló esetekben jövőre követendő eljárás szabályozására is kiterjedjen.“ Ez indítvány felett hosszas vita keletke­zett , míg végre Deák Ferenc indítványára, ki azt kívánta, hogy a ház egyszerűen rászó­­lását fejezze ki, Gajzágó Salamon visszavette indítványát. Mielőtt Deák indítványát megtette volna, Szilágyi Virgil szólt s a Böszörményi-ügyben oly leleplezést ten, mely a szélsőbal némely embereire a legsötétebb árnyékot veti s mely­ből kiviláglik, hogy ez emberek semmitől sem irtóznak vissza, hogy zavart idézhessenek elő. Én — úgymond Szilágyi — Böszörményi Lászlóval hosszú éveken át a legbensőbb ba­rátságban éltem, egészen annak haláláig. Mi­dőn a múlt év őszén a külföldről hazatértem, egész bizalommal szóltam vele, s egész bizo­­dalommal szólott ő is velem. Az első, amit mondok neki, az volt: „A tél elé ily állapot­ban lehetetlen menned egészséged, sőt életed veszélyeztetése nélkül; én azt gondolom, va­lamely hazai vagy külföldi fürdőt kellene hasz­nálnod!“ A felelet az volt, hogy két dolog áll ennek útjában. Első az, hogy ő semmi áron és semmi feltétel alatt kegyelemért vagy a kormány kegyéért nem folyamodik; a másik az anyagi kérdés. A másodikra nézve rögtön válaszoltam, hogy az nem nehézség, mert ba­rátai annak elintézéséről gondoskodandnak; az elsőre nézve azonban megkérdeztem, ad-e fel­hatalmazást nekem, hogy én érintkezésbe te­vén magamat azokkal, kikkel ez irányban érint­­kezhetem, tudjam meg, vájjon forognak e fenn oly akadályok, melyek kívánságának teljesülé­sét gátolnák. Ő erre felhatalmazott, és én e baráti felhatalmazás folytán az igazságügymi­­niszter úrhoz fordultam. (Halljuk !) Az igaz­ságügyminiszter úr a legelső szavamra oda nyilatkozott, hogy ő semmiféle folyamodványt Böszörményitől nem kíván, ő megelégszik az­zal, ha akár ő, akár részéről bármelyik barátja egyszerű magán­levélben értesíti őt Böszörmé­nyi azon óhajtásáról, hogy valamely bel- vagy külföldi fürdőbe akarna menni. (Általános moz­gás. Felkiáltások jobbról: ez az agyonkínzás.­­) Én megvallom, egész örömmel mentem vissza Böszörményihez, s ő első pillanatban azt mon­dái „Jól van, beleegyezem, itt tehát egy ily

Next