Szegedi Híradó, 1869. július-december (11. évfolyam, 52-104. szám)
1869-07-01 / 52. szám
nék eszerint ítélni a felségsértés és hűtlenség eseteiben olyformán, miként azt az 1842-ik évi criminalis deputatio szabadelvű kisebbségének külön véleménye ajánlja ; továbbá határozni a competentiáról, vagyis ítélni oly esetekben, midőn az országgyűlés, a parlamentáris kormány s az autonóm megyék és városok bármelyikének illetékessége s jogköre iránt kérdés merül fel. Javaslatba hozatott az is s az igazságügyminiszter által is helyeseltetett, hogy a felállítandó kir. törvényszékekhez bírákat a törvényhatóságok ajánlhassanak, szabadságában állván azonban mindenkinek, külön törvényhatósági ajánlat nélkül is folyamodni, minden folyamodvány és ajánlat azután az állambiróság elé lenne terjesztendő s ez minden bírói állásra ajánlana több egyént; igy a kinevezéseknél az igazságügyminiszter útját tetemesen megkönnyebbítené. Nem csekély vívmánya ez a jelen ülésszaknak, mert eleget tesz az elmélet ama méltó követelményének, hogy az országos három főhatalom: törvényhozás, igazságszolgáltatás és végrehajtás egymástól elkülönítessék, s így alkotmányunk visszavezettessék azon ősi alapokra, midőn a magyar nemzet vezéri korszakában az említett három főhatalom egymástól szintén elkülönítve volt, mert a törvényhozás a nemzet tanácsát, a végrehajtás a vezért, a bíráskodás pedig külön e célra választott főnököt illette „Summum rectorem ad componendes lites electum.“ Üdvözöljük a kormányt a szabadelvű reformok terén, s meg vagyunk győződve, hogy ily törekvéseit a nemzet nemcsak elismeréssel, hanem őszinte hálával is fogja mindenkor fogadni. .. Böngészdék az ellenzék tarlóján. *) Szegény Böszörményi! Most már tisztán áll, mint a napfény, hogy elvbarátaid sietteték úgyis kikerülhetlen halálodat, azon gálád célból, hogy belőle osztagot gyűjtsenek sovány politikai tarlójukra. — Sírodban sem hagynak pihenni, s immár csontjaidat szedik ki, hogy azokra dobálják , kiknek te becsületes ellenfele voltál. Mindenki tudja, hogy esküdtszék marasztalt el a vádakban, s a bíróság a büntetés lehető legkisebb mértékét szabta rád. És most találkozik képviselő, aki a törvényhozás szentélyében rákiált Horváth Boldizsárra, hogy „törvénytelen ítélet által halálra kínoztattad Böszörményit !“ Ha valaki tisztességes társaságban ilyen otromba rágalommal lépne föl, azt ott meg nem tűrnék tovább , de az országgyűlés ki nem dobhatja őt, mert védi az immunitás. És ki volt e hős? Irányi Dániel, a szélsőbal vezére, a világlátott Irányi Dániel, aki sokáig tartózkodott Párisban , a világműveltség focusában , s onnan jött haza minket boldogítani. Már ha Csernátony, kinek a marhák iránti előszeretete köztudomású, elvtársa helyett ellenfele volna ennek az Irányinak, bizonyára azt mondaná rá, miszerint azért jött haza, hogy ama népies közmondást igazolja : „Az ökröt ha Bécsbe hajtják is ökör marad ! “ No, hanem a baloldal is kitett magáért. Midőn a becsületében megsértett igazágügyminiszter elégtételt követelt a háztól , a névszerinti szavazás elöl megszökött. Hanem a futamodásban hátán vitt egy olyan foltot, melyet sem Györffy Gyula, sem az összes baloldal prókátori raffineriája nem lesz képes lekefélni. Ott marad az, másoknak rettentő példájára, s örökös emlékéül a jun. 25-iki dísztelen megfutamodásnak. Hanem ez a Györffy Gyula, ez a friss baloldali aquisitio, ugyancsak hamar fölkuporodott a baloldal uborkafájára. Bobeebe király sem beszélhetne hetykébben alattvalóihoz , mint ő aprósága Horváth Boldizsárhoz, akit „extrawurst“-tal traktál. Még nagyra nőhet , ha jó idő jár rá. Irányinak gyilkossági vádjára ugyanez az úr azt mondja : „Az álarc szellőztetésére Irányi D. „barátunk“ vállalkozott, de oly modorban, mely őszintén szólva, ízlésünknek nem felelt meg.“ No lám, milyen kegyes ! A haldokló balközép, pardon ! a balközép haldokló közlönye a „Hazánk“ pedig „nem helyeselheti“ Szilágyi Virgil fölszólalását, ki — úgymond — holmi baráti detratiókkal .... az úgyis csak egyesek által vádolt minisztert mentegette. Tudjuk pedig, hogy Sz. V. a „baráti detratiók“-kal semmi mást nem tett, mint a Böszörményiügyet s a vádaskodó Irányit az igazság fé l) E cím alatt állandó rovatot nyitunk. Szerké nyével világít meg, tehát csak azt tette, amit hasonló körülmények közt minden lovaglás ember becsületbeli kötelességnek tart, így fogjuk mi föl, a „Hazánk“ azonban „nem helyesli.“ De gustis ne dispis. A „Hazánk“ is megérett már a halálra. Requiescat in pace! Mi történik az országgyűlésen. A bírósági szervezésről szóló törvényjavaslat fölött a vitatkozások a június 23-diki ülésben kezdettek meg. Ez ülés előzményeit már múlt számunkban közöltük s egészen Horváth Boldizsár beszédéig jutottunk, melylyel az említett törvényjavaslatot indokolta. Sajnos, hogy remek beszédet helyszűke miatt egész terjedelmében nem közölhetjük s csak röviden említhetjük meg, hogy miután az igazságügyminiszter a 48 diki nagy törvényhozást kellőleg méltányolta s értelmezte volna, kimondá, hogy az egy merész, nagymérvű kezdeményezés volt, de a munka folytatását a jelen idő embereinek hagyta örökül. Áttért ezután igazságügyünk mai szomorú állapotára s azt okaival egyetemben a legnagyobb élethüséggel s igazsággal rajzolá, valamint azokból kiindulólag az elmaradhatlan javítások életképességét szakavatottan ismertető. Az ellenzék azon vádja ellenében, hogy az igazságügy önálló és külön szervezése által a kormánynak lappangó célja nem volna egyéb, mint a megyék szervezése kérdését bizonytalan időre elnapolni és tulajdonképen a megyék hatáskörét lassan kint megcsonkítani, a következőkben felelt a miniszter: Ezen aggodalom és tévhit ellenében volt szerencsém már a kormány nevében az osztályok előtt kijelenteni, és van szerencsém ma ismételni a ház előtt, hogy a kormány nemcsak nem akar kitérni a megyei szervezés kérdése elől, sőt erre vonatkozó törvényjavaslatát még a jelen év folyamában a ház asztalára leteendi. Valmint kijelentettem és kijelentem most újra, hogy míg egyrészről lehetlennek tartanók az igazságügy célszerű szervezését azon módon, hogy az igazgsószolgáltatás jövőre is a megyei hatóság keretében bennmaradjon , úgy viszont másrészt távol vagyunk minden centralizátiótól, mely a közszellemmel elfojtaná, vagy megzsibbasztaná, és célunk, melyet a megye szervezése által el akarunk érni, nem más, mint ezen intézményt öszhangzásba hozni a parlamentáris kormányrendszerrel és a jó és gyors adminisztratív igényeivel, és ezen reform által e nagybecsű intézményt a nemzet számára megmenteni. A megyék rendezése körül szigorún szem előtt fogjuk tartani azon vezérelvet, hogy a megye teljes önkormánynyal bírjon a maga benső ügyeiben; hogy tisztviselőit szabadon választhassa; hogy megtartsa költségvetési jogát, felsőbb felügyelet mellett és a törvényhozás által meghatározandó korlátok között; hogy az országos törvények és a központi kormány törvényes rendeleteinek végrehajtása felelősség mellett jövőre is a megyék hatásköréhez tartozzék; hogy szabad vitatkozási joggal bírjon, nemcsak megyei kérdésekben , hanem országos ügyek fölött is, és ezzel kapcsolatban, hogy megillesse a megyéket a körlevelezési jog egymás között és a kérvényezés joga az országgyűléshez, úgy hiszem tehát, hogy ezen nyílt, ünnepélyes kijelentés, ezen program után nincs feljogosítva senki arról vádolni a kormányt, hogy centralisatot akarna. Azzal gyanúsítani a kormányt, hogy célja nem volna egyéb, mint a megyei kérdést szándékosan elnapolni, és azáltal a megyét mintegy lassú sorvadás enyészetének adni át. A miniszter beszéde a jobboldal részéről zajos tetszésnyilvánításokkal s tapsokkal fogadtatott; számos jobboldali képviselő s a miniszterek üdvözlők a szónokot. A 24-dikén folytatott ülésben az első szónok Várady Gábor volt s támadásait a javaslat egyes hiányai ellen intézte. Utána Tóth Vilmos szólt a javaslat mellett, bátran kijelentvén, hogy ő még a közigazgatási tisztviselők választásának sem barátja. E nap dicsősége azonban K. Eötvös Józsefet illette. Beszéde, telve szépségekkel, bölcseséggel és igazsággal, a jobboldalt egészen elragadó. Bátran és határozottan kifejtette, hogy a megye legbensőbb természete szerint nem lehet egyéb közigazgatási közegnél, és hogy mint ilyen annál kevésbé felelhet meg a hozzácsatolt jogszerű igényeknek , minél több idegen tárgy marad meg jogkörén belül. Erélyesen jellemezte azon törekvéseket, melyek ez égető reformkérdést azzal akarják elodázni, hogy azt a megyeszervezéssel hozzák kapcsolatba. E törekvések nem egyebek, mint a 48 előtti reactionáriusok és conservativek rendes eljárásának fölmelegítése, és ha célt érnének, a hatás most is csak az volna, mint a régi küzdelmekben : minden szabadelvű reform lehetetlenítése. Nagy hatást gyakorolt a jelen helyzet és a 48-diki között vont párhuzam. Kiemelte, hogy minden bizonynyal nincs két kérdés, mely egymással szorosabb összeköttetésben állana, mint a parlamentáris kormány és a megyerendezés ügye, és a 40-diki törvényhozás mégis kimondta és törvénybe igtatta a parlamentáris kormányrendszer nagy és üdvös elvét, anélkül, hogy egyúttal a megyét is ahoz alkalmazta volna. Hol állanánk jelenleg, mi volna sorsunk, ha a nemzet akkori képviselete nem bírt volna fölemelkedni a nagyszerű perc színvonalára, és kicsinyes szempontokból mindenféle előzetes kérdések tisztábahozatalától tette volna függővé Magyarország regenerátiójának egyedüli föltételét s a. A remek beszéd által keltett kellemes benyomást a következő szónok, Irányi Dániel egy scandalosus nyilatkozattal zavarta meg, azzal vádolván az igazságügyminisztert, hogy törvénytelen ítélettel Böszörményi László halálát okozta. Az egész ház indignatiója fölriadt a féket vesztett fanatismus ez önkivüli rohama ellen s az elnök rögtön erélyesen rendreutasította a magáról ekként megfelejtkezett szónokot. A 26-iki ülésben az irományok bemutatása után elnök jelenti, hogy Horváth Boldizsár kíván szólani. (Horvát B. a terembe lép, és miniszteri széke előtt megállva, kezdi beszédét. Horváth B. igazságügyminiszter: A tegnapi ülés egy igen sajnos jelenettel végződött. (Igaz! ügy van!), melyre Irányi Dániel képv. urnák zárszavai nyújtottak alkalmat. E szavak a következők voltak: „És már most néhány szót intézek az igazságügyminiszterhez. ő oly melegen, oly fényesen dicsérte az 1848 ki törvényhozást, az 1848-ki törvényeket, hogy már köszönetét valók neki mondandó ezen elismerésért, midőn lezárta ajkamat azon tudat, miszerint azon kormánynak tagja ő, mely ezen 1848. törvények legbecsesebb részét feláldozó, és elhalt alkaimon a szó, midőn meggondoltam, hogy az 1848. törvények dicsőítője ugyanazon igazságügyminiszter, ki az 1848. törvények leghívebb, legjelesebb, legtisztább jellemű bajnokát, elődömet, törvénytelen ítélet következtében halálra kínozta. (Zajos felkiáltások: „Gyalázat!“) E szavak tegnap lázas felháborodást keltettek e házban (Élénk felkiáltások: Még ma is!),melyből mindenesetre az oroszlánrész nekem jutott. Fel akartam akkor rögtön szólalni, de a ház igen tisztelt elnöke, elnöki jogánál fogva, amely előtt tisztelettel hajlok meg,, elvonta tőlem a szót, és a megtámadó képviselőt a ház szabályai értelmében rendreutasította. Én köszönettel tartozom ugyan az elnök úrnak azért, hogy a szót elvoná tőlem, mert az első felhevülés pillanatában talán túlléptem volna azon korlátokon, melyeket szeretek mindig, minden körülmények között, szem előtt tartatni. Vérem azóta teljesen leeüllapult és biztosíthatom a t. házat, hogy az amit mondok, nem pillanatnyi izgalom, nem szenvedély kifolyása, hanem komoly, férfias megfontolás és elhatározás szüleménye. (Halljuk , halljuk!) Ismétlem, köszönetet szavazok az. elnök úrnak azért, hogy tegnap szóhoz jutni nem engedett, de egyúttal kénytelen vagyok kijelenteni, hogy az elnöki rendreutasításban azon megtámadás ellenében kellő elégtételt nem találhatok. (Zajos helyeslés.) E nyilatkozatban két vád, vagy gyanúsítás, vagy sértés, nem tudom, mi néven nevezzem , foglaltatik. Egyik intéztetik egy bíróság ellen, mely nincs megnevezve, s a vád úgy szól, hogy ezen bíróság törvénytelen ítéletet hozott. A másik vád személyem ellen van emelve és oda megy ki, hogy én „törvénytelen után halálra kínoztam egy egyént“, ki szintén nincs megnevezve, vagyis a vád más szavakkal az, hogy én egy gyilkosságot, sőt, mi több, egy kínzással párosult gyilkosságot követtem el. (Általános méltatlankodás zajos nyilatkozatai.) Ami az elsőt illeti, én nagy szerencsétlenségnek tartom , tehát, azt, midőn a társadalomnak egyik főalapja, a bírói tekintély és hitel, épen azon teremben támadtatik meg, melyben a társadalmi rend felett őrködünk, melyben a társadalom sorsát intézzük. (Élénk felkiáltások: „Igaz.“) Nekem, mint az ország felelős igazságügyminiszterének, akinek egyik fő hivatása épen a bírói tekintély felett őrködni, mely nélkül a törvények iránti tisztelet e szerencsétlen országban nem fog lábra kapni soha, nekem ily megtámadást elhallgatnom nem szabad ! (Zajos helyeslés.) A tisztelt ház bölcseségétől függ megítélni, vájjon competensnek érzi-e magát azon kérdés elemzésébe és megbírálásába bocsátkozni , hogy alapos-e a vád, vagy alaptalan ? De nekem állásomnál fogva nem szabad tűrnöm, hogy egy bírói testületnek becsülete akárhol védtelenül és büntetlenül megtámadtassék. (Zajos helyeslés.) Minden más téren találnék orvoslást, fel tudnám keresni a törvény utalmát, hanem a megtámadás itt oly helyen történt, hol a megtámadó a képviselői immunitás sáncai mögé vonul, hol én őt fel nem kereshetem. Kénytelen vagyok tehát a t. háznak segélyét kérni, igénybe venni, mert az, felfogásom szerint, nem megy, hogy amidőn mind testületek, mind egyéneknek becsülete minden más téren a törvények uralma alatt áll, azt itt, a törvényhozás szentélyében, védtelenül és büntetlenül legázolni lehessen. (Szűnni nem akaró helyeslés.) A másik vád személyemet illeti. A miniszteri padokra engem nem személyes ambitió hozott, hanem hozott a hazaszeretet (Zajos éljenzés), hozott a kötelesség érzete, a haza megmentésére e nehéz időkben vállalkozni oly becsült férfiakkal, kiknek rokonszenvére és barátságára büszke vagyok. (Zajos éljenzés.) Tudtam, hogy nagy áldozatot kell hoznom , munkában, életerőben, örömökben; el voltam készülve arra is, hogy azon egyetlenegy jutalomban sem készülök, ami a siker örömében áll. De meghoztam készséggel minden áldozatot, mert azt hiszem, hogy a hazát akkor kétszeres kötelesség szolgálni, amidőn a siker kétséges. (Élénk éljenzés.) Egyre azonban nem voltam elkészülve: arra, hogy becsületem is martalékul essék. (Zajos felkiáltások minden oldalról: Minden megtámadás felett áll!), azt nem szabad feláldoznom! A haza mindent követelhet tőlem, mindenemet odaadom: életemet és véremet, de becsületemet nem! (Mozgás.) Ez az egyetlen vagyonom, amelyre eddig szert tudtam tenni, ez az egyetlenegy, mit örökül hagyhatok szegény gyermekeimnek, kik azóta, mióta miniszter vagyok, úgyis elvesztették már bennem a családapát. (Mély megindulás.) Én nem tudom, a ház bölcsesége mit fog határozni; de, t. hát, én érzem, hogy sem a miniszteri székét, sem képviselői állásomat, helyemet e teremben addig el nem foglalhatom , mig igazolásomra itt nem nyittatván, nyilvános pályám becsülete azon forum előtt és által, hol a sértés történt, helyre nem állíttatik. (Élénk helyeslés.) Az országnak és a háznak méltósága követeli , hogy egy pillanatig se foglalhasson akár a vörös széken, akár ama padokon egy oly férfiú helyet, ki a közvélemény előtt gyilkosnak van bélyegezve. (Élénk helyeslés.) Ne méltóztassanak t. hát, ezt túlságos érzékenykedésnek venni , mert ez komoly nyilatkozat és komoly elhatározás. Én úgy vagyok meggyőződve, t. hát, hogy jaj annak az országnak, amelynek kormányán oly férfiak ülnek, kikben a becsület érzéke elhalt ! (Szóló elhagyja a termet. Hosszantartó viharos éljenzés.) Gajzágó Salamon indítványozza, hogy a ház mondja ki a következő határozatot : „A ház immunitási bizottsága oda utasíttatik, hogy a jelen esetben adandó elégtétel neme és módja iránt véleményt adjon, amely hasonló esetekben jövőre követendő eljárás szabályozására is kiterjedjen.“ Ez indítvány felett hosszas vita keletkezett , míg végre Deák Ferenc indítványára, ki azt kívánta, hogy a ház egyszerűen rászólását fejezze ki, Gajzágó Salamon visszavette indítványát. Mielőtt Deák indítványát megtette volna, Szilágyi Virgil szólt s a Böszörményi-ügyben oly leleplezést ten, mely a szélsőbal némely embereire a legsötétebb árnyékot veti s melyből kiviláglik, hogy ez emberek semmitől sem irtóznak vissza, hogy zavart idézhessenek elő. Én — úgymond Szilágyi — Böszörményi Lászlóval hosszú éveken át a legbensőbb barátságban éltem, egészen annak haláláig. Midőn a múlt év őszén a külföldről hazatértem, egész bizalommal szóltam vele, s egész bizodalommal szólott ő is velem. Az első, amit mondok neki, az volt: „A tél elé ily állapotban lehetetlen menned egészséged, sőt életed veszélyeztetése nélkül; én azt gondolom, valamely hazai vagy külföldi fürdőt kellene használnod!“ A felelet az volt, hogy két dolog áll ennek útjában. Első az, hogy ő semmi áron és semmi feltétel alatt kegyelemért vagy a kormány kegyéért nem folyamodik; a másik az anyagi kérdés. A másodikra nézve rögtön válaszoltam, hogy az nem nehézség, mert barátai annak elintézéséről gondoskodandnak; az elsőre nézve azonban megkérdeztem, ad-e felhatalmazást nekem, hogy én érintkezésbe tevén magamat azokkal, kikkel ez irányban érintkezhetem, tudjam meg, vájjon forognak e fenn oly akadályok, melyek kívánságának teljesülését gátolnák. Ő erre felhatalmazott, és én e baráti felhatalmazás folytán az igazságügyminiszter úrhoz fordultam. (Halljuk !) Az igazságügyminiszter úr a legelső szavamra oda nyilatkozott, hogy ő semmiféle folyamodványt Böszörményitől nem kíván, ő megelégszik azzal, ha akár ő, akár részéről bármelyik barátja egyszerű magánlevélben értesíti őt Böszörményi azon óhajtásáról, hogy valamely bel- vagy külföldi fürdőbe akarna menni. (Általános mozgás. Felkiáltások jobbról: ez az agyonkínzás.) Én megvallom, egész örömmel mentem vissza Böszörményihez, s ő első pillanatban azt mondái „Jól van, beleegyezem, itt tehát egy ily