Szegedi Híradó, 1876. január-június (18. évfolyam, 1-78. szám)

1876-01-02 / 1. szám

terjesztette a szövetkezetek eszméjét, hogy min­den másról lemondott s csupán ez ügynek szen­telte és szenteli még most is — agy napjaira — életét. Hogy ez intézményt részleteiben ismertessük meg, első helyen kell említenünk a segélypénz­tárakat, vagy előlegezési egyleteket. Ezek ha­zánkban is el vannak terjedve és az egyetem­­leges jótálláson alapulnak. A hitelt élvezők egyi­ke szavatol a hitelszövetkezet minden tagjáért és viszont. Ezen pénzintézetek szabályozása a ke­reskedelmi törvénykönyv által azért volt különö­sen szükséges, mert — mint a válság évében sajnosan tapasztaltuk — hiányzott belőlük (tisz­telet a kivételeknek) a szoliditás és hiányzott ál­talában a törvény, mely ese­teges balesetek alkalmával a büntetést kiszabja, különben pedig a működésre normatív irányzatot kijelöljön. A nyersanyagbeszerzési társulatok az egyes iparnemekre szükséges nyers­anyagokat nagyban befizetett összegek és egyesektől fölvett pénzek­kel beszerezvén, az első kézből való vásárlás által eredményezett, az árnál és a minőségben nyert haszonban tagjaikat részesítik.­ A géptársulatok eddig leginkább a földmű­velőkre terjesztették ki hasznos működésüket, úgy hogy nagyobb gépeket megvásárolván, azok használatát az egyes tagoknak sor szerint enge­dik át. Idővel azonban ezen eszmét a kézmű­iparra is ki kell terjeszteni. A közös távozási, termelési és eladási egy­letek oly módon alakulnak, hogy az egyes ta­gok munkái vagy összműködésük folytán előál­lított gyártmányok az egylet helyiségeiben eladás­ra kiállíttatnak, előlegek adása mellett vagy anélkül; továbbá más szükséges cikkek a társu­lat tagjainak a beszerzési csekélyebb áron en­gedtetnek át, vagy azok másoknak bizonyos meghatározott áron eladatnak és a nyereség azután a tagok között fölosztatik. A szövetkezetek a részvénytársulatoktól ab­ban különböznek, hogy az alaptőke határozatlan, új tagok belépése által növeszthető és tagok ki­lépése által apasztható. A mi törvényünk sok tekintetben hasonló a német és osztrák törvényekhez, amely utóbbiak alapján alakult szövetkezetek a tűzpróbát már kiállották. A szövetkezeteknek három fő mozzanata vagy ismertető jele van, mi által a többi hasonló társulatoktól különböznek. És pedig : 1. Határozatlan száma a tagoknak, miáltal a részvénytársulatoktól különböznek. 2. A cél, t. i. tagjainak hitelét és kereseti foglalkozásait előmozdítani, miáltal a jótékony­­sági és humanisztikus célú társulatoktól külön­böznek. 3. Közös gazdálkodás, miáltal ezen társula­tok olyanoktól különböznek, melyek bizonyos eshetőségekre pénzt gyűjtenek a végből, hogy azt szükség esetén a tagok közt eloszszák vagy más célok elérésére fordítsák. Minden ily társulatnak kell hogy cége le­gyen, hogy ezt a törvényszéknél bejegyeztesse és hogy alapszabályokkal bírjon. Az alapszabá­lyok a törvény értelmében a társulat alap­­szerződését képezik. A törvény (223—257. §§.) természetesen részletesebben szabályozza ezen társulatokat és gondoskodik az egyeseknek a többek és többek­nek az egyes irányábani jogaik megvédelmezé­­séről. Igen kívánatos volna, ha ezen szövetkeze­tek hazánkban minél jobban elterjedhetnének s a törvény érintett szakaszai szerint működésüket az ipar és kereskedés emelése érdekében meg­kezdhetnék ! G­e­­­­­é­r­i Mór: TÁRCA: Hogy leszünk ?! Ez ám a hamleti kérdés. Keresztül csúsztunk tehát nagynehezen ezen a rettentő silány ó-esztendőn is ! Bizony csuda, hogy a 365 napig tartott evickélés alatt kezünk, lábunk ki nem ment a helyéből. — No­ha ez az­ 1876. numerás újév is hasonszőrű lesz megvénült testvéréhez, úgy legjobb lenne őkérmét mindjárt a végén kezdeni. De hát mit panaszkodom én, mikor én „ú­r“ vagyok. Ur­am, hanem a fölséges úristen elfe­ledett hozzá költséget adni. Azután meg hivatalom is van, hanem ebben meg az a hiba, hogy a salláriumból nem vagyok képes csak egyszer is becsületesen az orrom alá hányni. — Úgy kell nekem, mért nem születtem földesurnak; pedig testalkatom valóban mág­­nási: épen 45 kilogramm sulylyal bírok. — Tudom a szelet is tolni, értenék a „csöndesé­hez is, akár csak Mokány Berci, s tömérdek pénzemet a haza nagyobb dicsőségére el tudnám költeni én is Párisban, Londonban avagy — Filadelfiában. Vagy hát miért nem születhettem én ban­kárnak — persze a tönk előtt, — még azért sem csavarintanám­ az orrom félre, ha „szédel­gődnek neveznének. Az igaz, hogy a szédel­gés bankárság nélkül is megesik rajtam néha­­néha, már t. i. akkor, ha a teremdede Jákob bácsinál valamelyik jól táplált cimborám ember­ségéből egy kis „bumzer“-höz jutok. Ilyen úr vagyok én, a jó isten tudja már hányadik újév napján. Csikorgók, mint a száz­éves kenetlen ajtósarok. Pedig e napon mennyi elégedett s örömteli arcú emberrel lehet talál­kozni. A jókivonatokat gyapjaszsákszámra öntik egymásra. Boldog, boldogtalan kikapja a maga porcióját, cifrábbnál cifrábban. Pl. egy házas le­dér úriember a következőleg gratulál egy fiatal özvegynek: „Kedves kicsikém ! Itt küldök számodra egy gyémánt gyűrücs­­két. Vigyázz! A feleségem — az a vén csorosz­­lya — még semmit sem gyanít. Pá ! Boldog újévet !“ íme a másik: „Kedves Euláliám! Még mindig szeretlek; azt hiszem, hogy göthös nagybátyád ez évben már fölül a szt. Fővárosi levél. (Mire költekezünk? — Báli kilátások. — A „két árva“ — és a népszínház elefántja. — Szomorú hir. — Pod­­maniczky bárónak egy szerencsétlen terve. — Egy régi jóbarátunk. — Schmerling és Achatius. — Lesz-e ta­vaszra háborúnk ?­ „Gyakran nincs pénzünk a legszükségeseb­bek födözésére, de fényűzésre s egyéb szenve­délyeink kielégítésére mindig telik“ — mondja La Rochefoucauld, és igaza van. Mert saki a karácsonyi ünnepeket megelőző napokban a fő­város nevezetesebb utcáin végigsétált és csak futólagos pillantásokat is vetett a zsúfolásig telt luxusüzletekbe, ahol ember ember hátán állt , annak sem a „krach“, sem pedig az adóemelés vagy deficitünk ezer faja és baja nem juthatott eszébe. Mi is örvendenénk e jelenségnek, ha abban az ismét gyarapodó jólét jelét láthatnók, de összehasonlítva azt a „Budapesti Közlöny“ tömeges árverezési hirdetményeivel, azon szo­morú meggyőződésre kell jutnunk , hogy az ember a mások kárán bizony sohasem, de még a magáén is csak ritkán okul. És ezen axiómára vannak építve kétségkí­vül azon különféle bálbizottságok reményei is, amelyek fényes eredményeket várnak a küszö­bön álló táncévadtól. Tudják, hogy a leánykák mindig tánc-, a mamák pedig harcképesek, s ahol e két hatalom szövetkezik , ott a papának nem szabad fizetésképtelennek lennie. Kar­nevál hercegnek áldozni, hódolni kell, történjék bármi. S ha utána jönne is a vízözön, hiszen valami „jó partié“ szirtecskéjén kényelmesen lehet annak lezajlását bevárni. Mert jó partiét ebben a farsangban okvetetlenül kell csinálni! Ez minden bálozó mamának s leánykának első programmpontja; csak az a kár , hogy a leg­többen úgy járnak vele, mint a pénzügyminisz­terek az ő programmjaikkal, amelyeknél szin­tén, ha az üdvös szándék csak írott malaszt marad, egyéb vigasztalása nincs az embernek, mint a már nagyon is elcsépelt: „Homo propo­­nit, Deus disponit!“ Igenis, Karnevál herceg abszolút fejedelem és nem tűr vetélytársat. Ezt tudják a színházi igazgatók is Budapesten s azért igyekeztek ma­gukat megelőzni. — A német Thalia-templomba már hetek óta „A két árva“, egy siralmas dráma vonzza a közönséget és tölti a kaszszát. Hiába, a publikum szereti az erős „tubákot“, kivált ha botrányszagú, pedig a „wh­a, vauau" — leszámítva a csekélyebb skandalumokat — egy színházlátogató német jogász számítása sze­rint valami 33 valóságos bűneset, mint lopás, csalás , okmányhamisítás , sat.... fordul elő, melyeket mind egy forintért lehet élvezni, holott egyetlenegy kivágott báliruha néha bele­kerül 100 forintba is, pedig — csak egy skan­dalum. Mihály lovára, s te, a 20 ezer írtnak örököse, örökre az enyém leendesz. Úgy legyen. Legbol­dogabb újévet . . . !“ Még Sámfa Boldizsár is kitesz magáért, nagy szívdobogással mártván be kiérdem­elt s pen­náját a csorba gálicos-edénybe s Írja vala kö­szöntőjét, a­mint következik : „Kedves Trézsi! Ez boldog újévben küdök neked egy pár adalfüzős cipőt, 5 forintomba van, hanem hát isten neki, telik akinek van, igazé,­­ mondok valamit hé. Csuka Miskát az este elnásságoltam sütétbe, mé ólálkodik utánnad, ha még éccő téj is beszész vele, mind a kettőtöket kutyául megpuhitalak. Úgy lesz. . . . Maradok . . . .“ Lám, mire nem képes az igazi szerelem! Házigazdám szakácsnéja is nekifanyalodott, s gömbölyű kacsácskájával a következő levélkét írta cugfűrer ismerősének: „Szüvem Bagó! Csinyáljunk boldog újévet, házigazdámná sokan vótak szilveszterezni, miko­rán pezsgőz­­tek, én is résön vótam, oszt levezettem a pócra egy eltéveledött elsőláb sonkát, jut is, marad is, mondok, ki is küttem a jószágot a juhszélen lakó ángyombon, ma estére oda tarcs. Hüved Juci.“ Ki mondja, hogy ezeknek nincs boldog új­évük ? Fülig úsznak a boldogságban .... No hogy az létemre én is valami nagyon szerencsétlennek mondhatnám magamat, arról szó sem lehet, hisz havi fizetésem épen 17 frt 50 kr, tehát annyi, hogy belőle élni kevés, meghalni sok. . . . Azután van kedves jó feleségem és szép hét leányom. Boldogságom tehát teljes. Hogy is ne, hétszeres istenáldás! Ez is csak valami. — Hej, ha a mai nagy nap reggelén ki­kaptam volna a hivatalom után járó dukanciá­­mat, majd megmutattam volna, ki a legnagyobb ar ebben a nagy faluban. De így csak arra az árva forintra szorulok, amely párjavesztetten két­ségbe esve nyöszörög már négy nap óta ved­­lett bugyellárisomban, így virradtam én föl az újév napjára.... Jó reggelt, tata! köszöntenek a csimoták. Szervusztok, kedveseim: Lidi, Mini, Tini, Mari, Kati, stb.............— Én édes jó istenem, mire való volt már tőled ez a hétszeres szívesség. .. Üdvözöllek mindnyájatokat, kedves csemetéim. Erre az én kis madaraim neki egyenesöd­­nek s rákezdik egymásután hét különböző han­gon (ennyi van a kótában is, tehát ki van a skála) a verselést. A „népszinház“ is kihasználja az időt és egy híres vendéget szerepeltet: Kennedy kis­asszonyt, aki nem más, mint egy óriási elefánt. Az „Utazás a föld körül“ minden bizonynyal sok látványosságot nyújt, de hogy az a magyar költészet kifolyománya lenne és a nemzeti nép­­szinműirodalom előmozdítását célozná, senki sem fogja állítani. Pedig ilyesmi intenciónak köszön­heti a népszínház lételét. Göthe , aki szívén hordozta a drámai költészet méltóságát, lekö­szönt a weimari színház vezetéséről, mikor a herceg abban a tudós kutyák produkcióját meg­engedte, pedig hát az elefánt is csak négylábú állat és semmivel sem előkelőbb a kutyánál. Annál kevésbé találjuk mi fölléptetését igazolhatónak, minthogy a népszínmű igen jól jövedelmezett és a „Falu rosza“ szerzőjétől még két darab: „A kintornás családja“ és „A to­­lonc“ hevernek az igazgatóság tárcájában. Aki a falu roszát látta , nem fogja tagadni , hogy Tóth Ede valóságos tünemény, méltán szomo­rodott szívvel vettük tehát azon hírt , hogy ő is a fényes phänomenek rendes sorsára jut, és oly gyorsan eltűnik, mint föltűnt. A sok küzde­lem és sanyaruság — mint mondják — kime­rítette erejét ; a költő szenved , a költő beteg, s tán hosszú időre nélkülöznünk kell geniusának üde­s magvas termékeit. Kívánjuk, hogy mi­előbb nyerje vissza egészségét! Míg tehát a német és a népszínház fran­cia darabokkal vesződnek, mit csinál addig Podmaniczky Frigyes, a nemzeti színház inten­dánsa ? — Azon töri az eszét , hogyan lehetne a budai várszínházban a magyar előadásokat megszüntetni, és ő részben fölterjesztést is tett Tisza Kálmánhoz. Semmi kétség , hogy ez job­ban fogja a királyi székhely magyarosodásának érdekét méltányolni, mint az intendáns úr, akit javaslatában bizonyosan csak financiális szem­pontok vezethettek. Buda vára, ahol karácsony első napján németül prédikálnak Mátyás tem­plomában, még koránsem érte el a magyarság azon fokát, ahol jó és olcsó magyar színházat nélkülözni lehetne; pedig olcsó s egyúttal a műveit közönség igényeinek megfelelő előadások csak a mostanig fönnállott mód szerint remél­­hetők , ergo, ha a célt akarjuk, más eszköz nem­létében i­sragaszkodnunk kell a mostanihoz. Úgyis ki tudja, meddig lesz még időnk a magyarítás nagy munkájára , hiszen régi jóbará­tunk Bécsben, ama kedves Schmerling lovag, már nagyon mozgatja a fülét, és ahol Schmer­ling, ott a „verwirkolás“, s ahol a verwirkolás, ott a „németesítés.“ Jellemző mindenesetre, hogy e moraliter holtnak vélt státusférfiú egy toasz­­tot mond az irói egyesület lakomáján, a jó burgundi bor élvezete után, melynek soha sem volt ellensége, é­s erre fölriad az egész félhi­vatalos sajtó Bécsben is, Berlinben is, és a jaj­veszékelések és heves tiltakozások után ítélve csakugyan azt kellene hinnie az embernek, hogy a Honnibal ante portás!“ Mi ezt nem hiszszük. S habár állítólag már 150 Actatius-ágyu elkészült, még­sem hisz­szük, hogy a tavaszra ebből a hernyóból pille, Schmerlingből miniszterelnök lenne — Magyar­országban egy kis provizóriummal és egy kis D­ur kucli&korá­v­al. Egészen Königb­..­..u„„i nn],ta az p.,en helyzet , pedig hát vannak betegségek, melyek. Megáldjatok kicsinyeim — mondom — hadd csapom magamat gálába. Előveszem a 30-as évek végén remekben készült kabátomat, fölrántom hamarosan, de a szerencsétlenség­­ az ujja vége helyett a könyökön tolódott ki a kezem feje. — Visszakozz! mondom, s végre is rámerősza­koltam az egyetlen díszt , amiben aztán végig hallgattam a hét változatban ősz becsavarodó fe­jemre kívánt tömérdek boldogságot. — Hej, ha mindannak csak hetedrésze is beteljesednék ? ! A boldogság első kontrája nyomban meg is kezdődött. Alig végezte be Lidi leányom kedves pici ajkaival az ő szép mondókáját, azonnal betop­pan szobámba egy szurtos kölyök, s nagy han­gon „jó reggelt“ kívánt. — Edd meg, öcsém, ha jó, mondom neki. Nos, mi járatban vagy ? - fogom a kérdést igen kurtára. — Hát azért küldött a maiszter úr, hogy a „fejellés, meg a talpallás, meg a nyolcpár cipő­foltozás árát“ adják meg; még azt is mondta, hogy ha pénz nélkül megyek haza, hát megver. — Megállj, öcsém, no, hogy hamarabb ke­resztülessél a bajon , mindjárt elvégzem én a gazdád helyett. A gyerek, látván gyanús mozdu­latomat, gyorsan kereket oldott. — Egy bajjal tehát kevesebb mára. Hogy az ily fajta látogatásoktól megmene­küljek , arra a gondolatra vetemedtem aztán, hogy átmegyek az én kedves komámhoz és meg­gratulálom. De rögtön eszembe jutott: éppen ma egy éve, hogy 3 frtot kértem tőle kölcsön — négy napra.... Nem mehetek hát a komához sem, így tehát, kedveseim , nincs egyéb hátra, mint : ime, itt van ez a pajtányos forint, csi­náljatok belőle jó napot, oszszátok be úgy, hogy jusson is, maradjon is, mire való volna a mai napon szűkölködnötök. Ha azonban nem telnék ki a sok minden a forintból , akkor a többit­­ gondoljátok hozzá. Hogy szobánk melegebb legyen ma , mint máskor, vegyetek a szomszéd boltostól 10 kraj­cárért fát •a hitelbe; ha nem akar így adni, mondjátok neki , hogy az ajtófélfára írjon 10 kr helyett 20-at. Tudja meg legalább, hogy ar­ral van dolga. Ha kéményseprők jönnek hozzánk gratu­lálni, magyarázzátok meg nekik, hogy kémé­nyünk nem igen füstös, mivel az elmúlt szivár­­ványos esztendőben „ritkán vertük el a macskát a tűzhelyről.“ És most már útnak indulok, urias módom szerint elmegyek az „oroszlányba — — — melegedni. Ha 12 órára nem jövök haza, úgy az állam is csak egyszer képes kiheverni. Mert Essenben , Krupp ágyugyárában, sem szünetelnek ám, sőt a Ganz-féle gyárban Budán is öntenek porosz ágyúgolyókat. Már megizlettük, nem kívánunk többet belőlük! Budapest, december 28-án. Mayer Miksa: Falusi lárifák­. Szövegh, dec. végén. T. Szerkesztő uram! Már régen adósa va­gyok, nem ugyan pénzzel, hál’ Istennek, hanem egy kis lárifárival; lévén pedig ezen mulasztá­somnak ezer s egy oka, nem is sorolom elő azo­kat. Nehogy pedig azt gondolja, hogy talán el­pályáztam a másvilágra, vagy hogy talán mi itt mindnyájan — megsokalva a boldogságot­­— Bambergába vagy hova költöztünk, — kívánok még egyszer ez évben hangot adni s bebizonyí­tani, hogy sem én nem haltam meg, sem pedig mi nem költöztünk el, hanem itthon élünk — szép csendben. Nincs mostohább dolog, mint falusi levele­zőnek lenni, akinek föladata volna, minden em­lítésre méltó dolgot papírra tenni, s a r.­publikum elé tálalni, a jót dicsérni, a roszat ostorozni. Ná­lunk ugyan járhat tisztelt levelező barátom ele­get, mig valami említésre méltót talál. Életünk olyan egyhangú, mint a nagypénteki kereplő, mit nagyrészben előidéz s előmozdít a pénzhiány bősége, melyben édes mindnyájan úszunk. Ó, mily boldogok a nagyvárosiak, akiknél szórako­zás szórakozást vált föl! Hangverseny, dalestély, névnap, menyegző, fölolvasás, korcsolyázás, szín­ház, stb. egymás hegyén, hátán. Nálunk szél­csend van. Nálunk csak egy művész produkálja magát, a község dobosa, a­ki végig-végig járja az utcákat, folyton ezt az unalmas-keserves nótát hangoztatva : „vigyék be a porciót, mert máskülönben kapnak exekuciót!“ Tehát: por­ció — exekució! Átkozott rigmus! A múlt hónapban tartott búcsú­ünnepünk is nélkülözé a hajdani vigságot, jókedvet s a na­­gyob pompát. Ezen is meglátszott­­ a pénz­­krízis. S amint látszik, farsangunk is csöndes, unalmas lesz; ezen ugyan segíthetne egy kis összetartás, egyetértés, de hát .... Már szó ide, szó oda, de ki kell monda­nom, hogy a kedves deszkiek tavaly is túl­­tettek rajtunk, s úgy látszik, az idén is túl akarnak tenni. Már a múlt télen is rendeztek egy jótékonycélu bált iskolájuk javára, a­mely fényesen sikerült s igy jól is jövedelmezett ; mint hallom, az idén is fognak jótékonycélu táncmulatságokat rendezni. Igen helyesen. Szó a mi szó, minden hízelgés nélkül mon­dom, hogy a deszki intelligencia szép és követésre méltó társaséletet él; mindenkinek háza egy nyílt, igazi magyar vendégszerető ta­nya ; valódi patriarchális élet van ott s ez az, ami az ottani életet oly vonzóvá teszi; szám­űzve van körükből minden pöffeszkedő nagy­­hatnámság, a­mely, sajnos, a falusiak és kisvá­rosiak társaséletét megmételyezi, megkeseríti. Ezen szerencsésen s igen helyesen túltettek a desz­kiek, amit volt szerencsém tegnap is tapasztalni. E hó 26-án volt szt. István vértanú napja Tiegenapp F­­­rld é­s István deszki ma­sikerült magamat valakihez ebédre meghivatnom. Pá! Boldog újévet ! Peremizs. A l­itMSzésd­ lefolyása a civilizációra. Művelődés­történeti tanulmány. Xi­ tet: Íj é­­v a. y UV © x­ © xx p. IX. (Folytatás.) A merkantilizmus egy fonák elvet hivott életre, mely az európai politikát téves és jog­szerűtlen irányban terelte. Az államok Portugália és Spanyolország példájából megtanulták , hogy az anyagi jólét mily nagyszerű eszköz az államhatalom emelé­sére ; de e meggyőződés mellett általános elfo­gadásra leltek az anyagi jóléthez csatolt hely­telen nézetek is s midőn a kereskedelmi mérleg állása ismertetett el a vagyonosodás mérőeszkö­zéül Európa nemzeteinél megért azon hiedelem, hogy egyik nemzet nyeresége csak a másik veszteségéből származhatik; mivel a mérleg csak azon esetben mutat aktiv állást, ha az al­kukötés után több pénz s így több vagyon van az országban, mint azelőtt volt. E tan szerint tehát az államok érdekei homlokegyenest ellen­­keztek egymással. A téves gazdasági rendszer leplezetlenül kimutatá az európai állampolitikának a köve­tendő irányt, midőn a nemzetek előtt azon al­ternatíva állott, hogy ha saját anyagi érdekei­ket előmozdítani akarják, szükségképen ellen­ségeivé, részakaróivá kell lenniök más nemze­teknek , mert azok veszteségei nekiek előny, s ha egy ország tönkremegy , a többire nagyobb mennyiség jut a világ gazdagságából. A gazdagság forrásai a gyarmatok voltak, s minthogy a kereskedelmi összeköttetést velők az anyaállam monopolizálta, más államok mél­tán adózóknak tekinthetők magukat. Ennélfogva, hogy saját vagyoni erejük rongálásával ne kény­­teleníttessenek az egyedárulkodó állam érdekeit elősegíteni, természetesen összes törekvésük oda irányult, hogy kiforgassák azokat előnyös hely­zetükből. A gyarmatokkal rendelkező államok ellen keletkezett irigység a nemzetekben éles jellegű kereskedelmi versenyt ébresztett , mely az egymással ellentétbe helyezett érdekek miatt sok és nagymérvű háborúknak lön szülőoka. A kormányok politikája a hódítás felé irá­nyult s a törekvéseket azon cél vezérelte, hogy az államok gyarmatok alapítása­ vagy elfogla­lásával mások rovására kereskedelmi egyedáru­­ságot biztosítsanak maguknak.

Next