Szegedi Híradó, 1879. július-december (21. évfolyam, 79-225. szám)

1879-07-01 / 79. szám

keresztülvihetőségük akadályai jelenleg leküzd­­hetlenek. Azért megelégszünk az eddig kövezett rendszerrel, a­mely szerint a kövezeten össze­gyűlt iszap eltakaríttatik és a kövezet maga söprés és öntözgetés által tisztán tartatik ; a kövezetlen, víztől megszabadult utcák pedig fertőztelenittetnek. De épen ez utóbbiakra, t. i. a kövezetlen utcákra és terekre nézve kívánjuk megjegyezni azt, hogy azok annál tökéletlenebből és annál kevésbé lesznek fertőztelenithetők, minél nagyobb terjedelmet nyernek a vízapadás által; ez okból a talajnak és vele együtt a talajlégnek javítását más után is kellene tehát megkísérteni ; úgy hisszük, hogy ezt legkönnyebben s egyszersmint legsikeresebben is befüvesítés által lehetne elérni. A gyepesedés a közegészségnek ugyan­olyan előnyöket nyújtana ideiglenesen, a­milye­neket a befásítás állandóan eredményezni szokott. (Folytatjuk.) —dr. Kossuth Lajos Szeged rekonstruk­ciójáról. Szokásom írásban adni magamnak számot nézeteim felől, midőn oly kérdéssel foglalatos­kodom, a­mely részletekre terjedő átgondolást igényel, így könnyebbnek találom megtartani gondolkozásomban a logikai egymásutánt. Az eszmék egymást sem agyon nem kergetik, sem el nem mossák. Én az elpusztult Szegednek, hazám m­áso­dik, a magyar faj első nagy városának okszerű újjáalkotására, mind nemzeti, mind közgazdászai szempontból igen-igen nagy fontosságot helyezek. — Aztán Szeged szerencsétlensége példátlan mérvben rezgésbe hozta az emberiség szivének részvét-húrjait. Felénk fordította a művelt nem­zetek testvéries figyelmét. Reánk nézve hát becsület kérdésévé is vált, megmutatni, hogy művelt, értelmes, gyakorlatias nemzethez illően tudunk megfelelni a világ felénk fordult figyel­mének. Szeged rekonstrukciója a magyar nem­zet életrevalóságának fokmérője leszen azok előtt, kik az elpusztult nagy magyar város szeren­­csétlenségének enyhítésére segédkezet nyújtottak felénk. Én azt gondolom, a feladat sikeres megol­dása első­sorban a kiindulási pontok helyes meg­választásától függ. Hadd lássam hát, minő kiindulási pontok vannak az adott helyzet által indikálva ? A megoldandó feladat természete azon tény által van adva, hogy Szeged síkon fekvő folyam­parti város s annak is kell maradnia; különben elvesztené nemzetgazdászati fontosságát s re­­konstruktiója csak humanitárius érdekkel birna. Én hát azon nézetben vagyok, hogy Sze­gednek máshová áttelepítése szóba sem jöhet. Egy áttelepített Szeged csak névleg volna Sze­ged, — valóságban nem. Sem az nem volna, a mi a magyar nemzetnek a múltban volt; sem azzá nem lehetne, a mivé a jövendőben lenni hivatva van. Szegednek ott kell hullámsírjából fölemel­kednie, a­hol ezredéven át élt. Ez, nézetem szerint, az alaptény. Hanem ez adott helyzettel két nehézség is adva van, melylyel a rekonstrukciónál szá­­molni kell. Egyik az árvíz lehetsége, másik a víz­­fakadások bizonyossága. Az árvízveszélyt védgáti munkákkal s ok­szerűen kombinált folyamszabályozással mini­mumra lehet is, kell is lesz­állítani,­­ de az adott helyzetben egészen lehetetlenné tenni embererőnek nem adatott. „Mit des Geschickes Mächten ist kein ewiger Bund zu flechten.“ — Az olasz genius századok óta rajta van, hogy a Fó kicsapongásait féken tartsa. Csapokra ütötte a földmivelés kiszámithatlan hasznára, — még pedig oly mértékben, hogy másodpercenként 660, tehát 24 óra alatt 541/5 millió köbméter vizet lehet a Póból elvezetni . Cremonától kezdve pe­dig töltésekkel csinálnak tág lefolyási medret a Fó dagályának, s átalánosan el van ismerve, hogy e töltések — a hollandiaiakkal — a leg­tökéletesebb rendszert képezik az árvízveszély ellen egész Európában , de azért épen a­mint ezeket írom, siralmas jajkiáltások hangzanak Ferrara s Mantova tájáról a töltéseket áttört árvíz miatt. — A tapasztaláson okult emberész kétségtelenül még tökéletesítheti a védekezési rendszert, s hinni szeretem, hogy az újjáalko­tandó Szeged biztosítására a legtökéletesebb védrendszer fog alkalmazásba vétetni, melyet a természet törvényeivel számoló emberész csak kigondolhat; de mindez Szegedre nézve az ár­vízveszélyt csak az eshetőségek minimumára redukálhatja, — egészen lehetetlenné nem teheti. Mi következik ebből ? Következik az, hogy Szegednek akként kell rekonstruáltatni, miszerint ha rendkívüli meteor­ológiai zavarodások folytán (melyek nemcsak lehetségesek, de sőt időnként elkövetkezésük bi­zonyosnak tekinthető) az újjáalkotandó nagy magyar várost, minden védmunkák dacára, vitát találná meglátogatni, az csak kellemetlenséget, csak kisebb-nagyobb kárt okozhasson, de pusz­tulást nem. Ez tehát az egyik tekintet, amelynek Sze­ged rekonstrukciójánál irányadóul kell vétetni. Az adott helyzet másik nehézsége: a víz­­fakodás. Itt egy természeti törvénynyel állunk szemben , természeti törvényhez pedig alkalmaz­kodni kell, mert eltörlését nem lehet dekretálni. Az alsó Tiszavölgy Beudant szerint csak 77 méternyi magas a tenger fölött,­­ a­mi bor­zasztóan csekély magaslat, ha meggondoljuk, hogy a Duna-Tiszavölgy folyóit fölfogó Fekete­tenger egyenes vonalban még 600 kilométernyi távolban van a roppant kiterjedésű tiszai sík­ságtól, mely egykoron kétségtelenül egy nagy, még pedig nem édes, hanem sós tenger fenekét képezte, miként a külterületén található só le­rakodások, a beljebb is előforduló sósvíz-faka­­dások s az egész Tiszalapályt ellepő szikes föl­dek mutatják, melyek úgy az­által, hogy szik­són és glaubersón (Na 0, SO3-+-JO HO) kívül konyhasót (Na Cl) is tartalmaznak, mint a szik folytonos képződésének legtermészetesebb ma­gyarázata által is tengeri só­ülepedésre utalnak. A Tiszaiapály ezen csekély magasságának természetes következése a Tisza lustasága, en­nek pedig a Tisza medrének iszapolódása, tehát emelkedése. Ennek viszont kikerülhetlen követ­kezése, hogy a lejtőtlen tiszai lapály alluviális homokjából az esővíz nem folyhat be a Tiszá­ba, hanem leszivárog a homok alatti vízfelfogó geológiai képzetre (mit geológusok vörös homok­kőnek — Rothliegendes — és kőszenes homok­kőnek — grés houiller — mondanak ) ott össze­gyűl­t a magasabban fekvő Tisza medrébe le nem folyhatván, a szikes homoktalajban föl-föl­­fakad. Ez a vizfakadás még növekszik a Tisza vizének szivárgása (infiltracio) által, minthogy a tiszavölgyi talaj jelzett alkatánál fogva a Ti­sza nemcsak hogy el nem viheti a lapályra eső vizet, hanem még ahoz szivárgás útján a ma­gáéból is ad Ez a szivárgás pedig nagyhatalom. Egyptom némely részében a Nílus vizének szi­várgása a folyamtól 80 kilométernyi távolságban is észlelhető. Ez a vízfakadás tehát olyan dolog, melyre Szeged rekonstrukciójánál még rendes, normális viszonyok közt is okvetlenül reflektálni kellene. Hiszen a régiségb­úvárok kutatásainál ez a víz­fakadás még az Úthalmon is alkalmatlankodik: hát még mennyire otthon van az a szegedi bel­terület alantas talaján. De mindez még nem elég. Bakay Nándor „Emlékirat“-ában („Szeged város újjáalkotása érdemében“) azon megdöbbentő, de nagy figye­lemre méltó körülményről olvasok, hogy „amióta a Tisza medre Szegednek feje fölé kerittetett, a fakadó vizek által fölvert vadszikek az egész talajt annyira lazává tették s annyira megron­­tották, hogy Szegeden már a legszilárdabb tég­la­házakra sem akartak a pénzintézetek hitelt nyújtani.“ Én azt gondolom, hogy Bakaynak jórész­ben igaza van, midőn azt mondja, hogy a Tisza medre Szegednek feje fölé „kerittetett“ , de akár kerittetett, akár került, az a tényen nem vál­toztat. Az a talajlazaság s épületromlás, melyet Bakay fölemlít, — az­­Életvilág ama bizalmat­lansága, melylyel a szegedi épületek szilárdsága iránt viseltetik, — egy végtelenül fontos körül­mény, melyet Szeged rekonstrukciójánál ugyan­csak figyelembe kell ám venni ! — És ha ilyen volt a helyzet már a márciusi katasztrófa előtt, el lehet képzelni, mivé lett az a szikes, laza talaj a több mint harmadfél hónap óta rajta­fekvő árvíz mállasztó­ztatása alatt, habár az­szap-ü­lepedésnek még oly mérséklő befolyást tulajdonítunk is.­­Én megvallom, egy csöppet sem csodálkoznám, ha majd mikor az az elön­tött talaj szikkadni s összehúzódni kezd, azt hallanám, hogy még a fönnmaradt épületek közt is nem egy lesz, a­mely sülyedezni fog. Mi következik mindezekből? Következik az, hogy Szegednek oly terv szerint kell újraalkottatni, miszerint épületeinek szilárdságát a vízfakadás és talajlazaság ne komprommitálhassák. Nem ördöngösség ez , csak nem kell elmulasztani, a­mit a helyzet termé­szeti viszonyai igényelnek. • Elolvasván, a­mit eddig írtam , úgy látom, hogy „locus communis“-oknak nevezhető ele­mentáris dolgokat írtam. — Bizony igaz, de én arról vagyok meggyőződve, hogy ezek a locus communis­ok adják Szeged rekonstrukciójának feladatához a kiindulási pontokat. Ezekre kell az egész rekonstrukció tervének alapíttatni. Ez az újjáalkotás betűrendjének alpha-ja. Nincs az a kigondolható terv, mely a természet elutasít­­hatlan törvényeinek s az adott helyzet impera­tív követelményeinek megfelelhetne, ha nem ezen kiindulási pontokra lenne alapítva. Tehát Szegednek akként kell rekonstruál­tatni, hogy 1) árvíz esetén el ne pusztuljon, s hogy 2) a rekonstruálandó nagy magyar város minden vízfakadás, a talajnak minden lazasága mellett is szilárd fönállásra számíthasson. Ez a föladat. A kérdés hát az: mit kell tenni? Miként kell eljárni, hogy a kettős föladatnak a rekon­strukció megfeleljen ? Először is én határozottan helyeslem Bakay emlékiratának azon javaslatát, hogy Szeged bel­területét föl kell tölteni. Mindenü­tt-e vagy csak helyenkint, mily kiterjedésben s mily magassá­gig? — azt a fék- és lejtmérés fogja megmu­tatni , de a föltöltést „in thess“ az okszerű re­konstrukció egyik alapföltételének tartom. Erre nemcsak a város belterületének alan­tas fekvése utal, hanem a Tisza medrének emel­kedésére való tekintet is. Mert tévedésnek tar­tom azon nézetet, hogy ha a Tiszaszabályozás eddigi rész (roszabb mint rész, mert rendszer­telenül kapkodó) módja helyébe bármely okszerű rendszer fog is elfogadtatni : a Tisza medre többé épen nem fog emelkedni. Erről, az emlí­­tett 77 méternyi magasság mellett a 600 ezer méter távolban fekvő tenger fölött­­ álmodni sem lehet. A Maros nézetem szerint ekként áll : A Maros delta-képző természeténél fogva az úgynevezett „munkás-folyók“ (fleuves tra­­vailleurs) közé tartozik , s ez a munkás-folyó csaknem derékszögben löki oldalba a Tiszát Sze­gednél. S mert ez lassúbb folyású amannál, hát természetes, hogy a Maros a maga torkolati iszapját nem a saját medrébe, hanem a Tiszáéba rakja le, — a­minek­­kapcsolatban a szabad viz­­ lefolyásának hidak stb. általi megszorításával) , következése az, hogy a Tisza medre (mint Ba- ■ kay magát kifejezi) „Szegednek feje fölé kerüt-­­­tetik.“ Tehát a Maros levezetésére (melynek lehetőségére a Maros-ártéri erekkel maga a ter­mészet rámutat, s a vízlefolyás akadályainak elhárításával azt igenis el lehet érni, hogy a Tisza medre úgyszólván mesterségesen mind magasabbra ne keríttessék Szeged feje fölé. Ez lehetséges. Továbbá, kellő távolságban célszerűen eme­lendő töltések által (a Pó mentében Ponte Lagoscaro táján kettős töltéseket is láttam ; a Missisipi 4000 kilométer kiterjedésű s némely helyütt 13 méter magas, fent 13, alant 96 méter­­ széles töltései közt hármas töltések is vannak, fokozatos magassággal s normális viszonyok közt művelés alatt levő tág közökkel egymás háta mögött), mondom : töltések által az árvizek lefo­lyására mesterséges medret lehet készíteni , a­minek az lesz: következése, hogy az árvíz­­iszap legnagyobb részben nem a Tisza med­rébe nagykárosan, hanem a medren kívül rako­dik le a földmivelésre nagyhasznosan (colma­­tage.) Végre a Tisza torkolatának rendezésével kapcsolatban az esésnek logikai sorrendű (s nem, mint eddig, a hydraulika legelementárisabb tör­vényeivel ellentétes) növelésével és helybeli folytonos kotrásokkal Szegednél a folyam­ágy emelkedését mérsékelni szintúgy lehet­séges. Ezt és ennyit igenis el lehet érni,­­ de már odáig semmi mesterséggel nem lehet eljutni, hogy a Tisza medre Szegednél a török időkozi alacsony színvonalra vissza-leszállíttathassék. Sőt, minthogy bármit csináljunk is, a Tisza legalább Csapon, ne mondjam : Tisza Újlakon alul mindig lomha folyó leszen — azt is bizonyos ténynek veteljük, hogy a folyam-ügy, bár a kellő óvin­tézkedések folytán lassan, de mégis folyvást emelkedni fog; mert hiába, a folyók vizében úszó szilárd anyag lerakódása, ép úgy, mint a habcsapás általi erózió, földünk geológiai törvényei közé tartozik. . Ezek igy lévén, Szegedet belterületének feltöltése nélkül magas töltésekkel karmázott katlanba építeni bele — csakugyan képtelen gondolat volna. Hiszen igy építve még csak az utcakövezeten összegyűlő esővizet sem lehetne a város minden részéből levezetni, az alantabb fekvő városrészek csatornáin pedig a víz igen gyakran nem a városból ki, hanem a városba befolynék. Lehet, hogy a feltöltés egy vagy más fönn­maradott ház tulajdonosának egy kis kellemet­lenséget okolhat. Nem tudom, okozna e ? De meglehet. Ha nem, midőn csakugyan azt kell célul kitűzni, hogy a rekonstructió nem egy két­séges jövendőjű faluvárost tákoljon össze, hanem egy szilárd biztonsággal épült, szép jövendőjű nagy magyar várossal ajándékozza meg a nem­zetet: egy-két ember partikuláris érdekecskéje miatt nem szabad magát a czélt kockáztatni. Annál kevésbbé szabad, mert az ilynemű kelle­metlenségek csak múlékonyak, azokat az élet kis idő alatt ki szokta egyenlíteni, miként ezt még sokkal kevésbé fontos közérdek tekinteté­ből okozni szokott, sokkal nagyobb kellemetlen­ségek közül is tapasztaljuk , pé­dául, midőn pusz­tán utca­szabályozás miatt egy-egy ház kiszögellő része levágatik. Különben is egyesek esetleges kellemetlensége bőven kárpótoltatnék a telek- és házérték növekedésével, a­melynek lehetetlen ki­maradni, ha Szeged akként alkottatik újjá, a­mint azt a biztonság s jövendő fölvirágzás te­kintete javasolja. Az igy építendő Szegeden a telek s házérték bizonnyal egészen más lesz, mint ha arra kárhoztattatnék, hogy ott gub­­baszkodjék a körtöltés karimázta katlanban fel­­töltetlenül, é­s mert fel­töltetlenül, hát pocsolyák­ban lubickolva esőviz idején, mely a katlanból ki nem folyhat, áradás idején pedig remegve te­­kintgetve föl a feje fölött háborgó vizekre, me­lyek a várost nemcsak meglátogatással, hanem katlana fenekén elbontással is fenyegetnék. Én hát határozottan azon nézetben vagyok, hogy a feltöltés mind az adott helyzet, mind a józan ész, mind a tudomány által parancsoló szükségül van indikálva. A másik dolog, melyet szintúgy elkerü­lhet­­lenül szükségesnek tartok: a feltöltendő város alagcsövezése s csatorná­zása. Bakay „Emlékirat“ ában azt olvasom, hogy Szeged szikes, salétromos talaja a fakadó vizek miatt már már folyékonnyá vált. — No már a­hol ily talaj van az embernek a talpa alatt, ott alagcsövezés (drainage) nélkül okszerű építke­zésre csakugyan gondolni sem lehet. — Ez any­­nyira világos, hogy nem is gondolom szükséges­nek az indokolást. De a miként a vadvizes laza talaj az alag­csövezés szükségére, úgy az alagcsövezés a víz­­vezető csatornákra utal. Ez azonban nem valami új költségi rovat, mely csak az alagcsövezés folytán kerülne elő. Mert az alagcsövek által fölfogott fakadó vizek elvezetésére szolgáló csatornák egyszersmind a városi piszok­, mocsokfolyadék elvezetésére is szolgálandnak ; már­pedig ez olyan dolog, hogy e nélkül akarni egy 70—80 ezer ember lakta várost, Magyarország második, a magyarság első nagy városát rekonstruálni, csakugyan oly vadonat, barbár eszme volna, melynek Európá­ban a XIX. század utolsó negyedében nincsen helye. Ezt azon föltevésben írom, hogy ekkorig Szeged külvárosai mocsokvízlevezető csatornák­kal nem igen voltak ellátva. E föltevéssel azon­ban nem akarok gáncsot mondani Szeged múlt­jára, mert a csatornázás hygienikus eszméje régi városoknál — még ha egészen városiasan, eme­letes házakból állanak is — a nagy költség mi­att csak nehezen tör magának utat; nem csoda tehát, ha Szeged inkább jómódú falu, mint nagy város típusú külvárosaiban, hol az emeletes ház a ritkaságok közé tartozott, a csatornázás ek­korig elmaradt. De most, midőn nem átalakítá­séról, hanem legnagyobb részben egészen újra­alkotásról van szó, azt gondolom, már csak tisztasági s hygien­eus­ szempontból is menthetet­len mulasztás volna; az újból alkotandó város akármely részét is csatornázás nélkül hagyni. Itt azonban nemcsak ez a tekintet forog fönn, hanem a város biztonságának tekintete is, me­lyet a fakadó vizek elvezetése nélkül egy oly talajnál elérni lehetetlen, a­melynek lazasága mi­att még a szilárdabb téglaépületek sem tekin­tettek már a hitelnyújtásra biztos alapnak. Itt a helyzet, olyan, hogy a­mit hygienikus tekinte­tek javasolnak, azt a talaj vízfakadásos, laza természete imperatív szükséggé teszi. A feltöltés alá kerülő városrészek alagcsövezésével össze­kötött csatornázás által tehát kettős cél éretik el; és­pedig, épen mert a pusztulás folytán nem egy fönnálló város átalkítása, hanem új alko­tás a feladat, ez a kettős cél sokkal kevesebb költséggel érezhetik el, mint amennyibe egy már fönnálló nagy város csatornázása kerülne, mint­hogy a feltöltendő városrészeken az alagcsöve­­zés és csatornázás végett nem is igen kellene árkokat ásni, hanem a­mint az utcák ki lesz­nek jelölve, a természetesen vízhatlan mészszel készítendő konkrét (beton) csatornákat csak le kellene rakni; ez alagcsövezés végett pedig jobbra balra szintúgy nem árkokat ásni, hanem inkább annyi feltöltést csinálni, a mennyi a csövekbe szivárgandó viz lefolyása végett szük­séges; az igy előkészitendő lejtőre az alagcsö­­veket lerakni, aztán a többi kellő feltöltést a lerakott alagcsövek s csatornák fölébe illeszteni. (Folyt. köv.) A vidékről. N.­Kikinda, junius 27. Mindig a legnagyobb örömmel ragadok tol­lat, midőn innen valami szépet és jót irhatok. És vájjon lehet-e szebbet és nemesebbet kép­zelni annál, midőn valaki a szerencsétlenek ér­dekében tesz valamit, kivált ha azt csupa önzés nélkül, egyedül szive sugallatát követve teszi ? Ily nemes leh­et van most szándékom­­. szer­kesztő úr becses lapjának olvasó­közönségével tudatni, hogy a mit tudunk mi kikindaiak, tudja azt más is, s amint a mi keblünkben tisztelet honol az azt méltán megérdemlő irányában, éb­redjen az föl azok keblében is, akik eddig csendben, sőt mondhatni, titokban, de minden alkalommal gyakorolt jótékonyságáról nem tud­tak, nem hallottak semmit. Folyó hó 21-dikén ugyanis Kikinda oly ün­­nepélynek volt tanúja, minőt eddig alig látott, s rövid idő alatt minden bizonynyal nem fog újra látni, akár a célt, akár a kivitelt, akár az ered­ményt tekintjük. A jelzett nap estéjén báró M­al­kom­e­s­z Jeromos úr házánál ennek közszeretet- és köztiszteletben álló kedves neje, K. Malkomesz Gizella úrnő, házi hangversenyt rendezett a szegedi árvízkárosultak javára. Ez ugyan magában nem valami hallatlan esemény, de az már csakugyan ritkítja párját, hogy a legkényesebb inyenczek vágyát és várakozását nemcsak kielégítő, de sőt messze túlhaladó pro­gramra oly kivitelt nyert, a­minőt álmodni sem mertünk volna. A válogatott ének , hegedű és zongora­darabok, magán, kettős, négyes és nyol­cas énekek oly összevágólag és szép harmóniá­val adattak elő, hogy sokszorozva óhajtottuk volna eltölteni azt a pillanatként elröppent időt, a­meddig a zeneestély tartott. De az estély művészi sikerének megfelelő vét az eredmény is, mert ritka dolog az, ha Kikindán egy házi mulatság 351 frt 70 kr tiszta jövedelmet mutat föl. Esemény volt ez nálunk , de oly szépen, nemesen és nagyszerűen értő lélektől, mint b. Malkomesz Gizela ő mél­tósága, csakis ilyent várhatni. Adjon az isten szegény hazánknak sok ily honleányt s akkor a csapások nem leverni, hanem emelni fognak bennünket. Adjon az isten sok ily anyát a jövő nemzedéknek s akkor hiszszük, hogy Magyar­­országgal együtt Szeged is lesz. Minthogy azonban egyetlennek fáradozása még sem hozta volna létre ezt a szép eredményt, megérdemlik, hogy becses neveiket fölemlítsük, azok is, kik az estélyen közreműködni szívesek voltak. Itt elsőnek említem a hazafias szellemű családnak nagyreményű fiatal sarjadékát, We­­­­singer Ernőt, ki a Rózsa József káplán úr által ez alkalomra készített előszót mondotta el oly hévvel és érzéssel, a­minőt mindenki ámu­lattal hallott a 9 éves fiútól. Szép játékukkal elbájolták a díszes közönséget még Stutz Ottilie és Ilka kisasszonyok is, kiknek játéka fölött alig merek ítéletet mondani, nehogy a hí­zelgés gyanújába essem. D­­­e­n s 11 urhöly és Bichelbauer Anna kisasszony kifogástalan játékairól sem mondhatok mást, mint dicsérete­set. Hasonló kifogástalansággal kezelte Lemé­­nyi János járásbíró úr síró hegedűjét és dr. Szilágyi pénzügyőrségi tiszt, V e­s­z­e­l­y­­ gyógyszerész és a hazafias szellemű magyar da­árda énekeit, a­melyek mind hozzájárultak az estély fényes sikeréhez. De volt is okuk a műkedvelőknek kitüntetni magukat, mivel ott volt Kikindának és környékének szine, virága ; ott volt mégs Hertelendy József főispán, gr. Csekovics Endre, T­a 1 I­­­á­n Béla, K­a- 1o­n­a Antal, André Frigyes, Rónay István, Gyertyánfy Ferenc, Zikó György és mások, mind olyanok, kiknek jelenléte csak emelte az ünnepély díszét s a műkedvelők lelkesültségére is nem csekély befolyással volt.­­—8.

Next