Szegedi Híradó, 1891. április-június (33. évfolyam, 90-177. szám)
1891-04-02 / 90. szám
A legkevesebbe került s mégis legtöbb hasznot nyújtott nagyságunkat, magunk között, igaz szeretetünkkel üdvözölhetni és hallhatni tőle az emlékezés szavait ama másik nagyságunkról, akinek oszlott porait sirva keressük és nem találjuk félszázad óta sehol, — ez a lelki gyönyörbe borulásra olyan alkalom, amelyet elszalasztani esztelenség volna s amelynek emlékét örökségképpen fogjuk átszállítani gyermekeinkre. Pénzügyminiszteri kinevezések. A pénzügyminisztériumban, — mint értesülünk — legközelebb többrendbeli kinevezés történik. Mégpedig kinevezik : Miniszteri fogalmazókká: Keglevich Béla grófot, Mauks Endre, Brebetz Sándor, Köcsön Lajos, Wieland József és Marschalko József pénzügyi fogalmazókat, segédfogalmazóvá pedig dr. Baranyi Tivadar czimzetes segédfogalmazót. Tavaszi tárlat. Szeged, április 2. Nem a budapesti országos képkiállításról akarunk szólani. A 2000 esztendős arczképek nem érdekelnek most bennünket annyira, mint a mi saját külön helyi kiállításunk, melynek, a jövőre való tekintetből, némi büszkeséggel adjuk ezt a czímet: tavaszi tárlat. Nem azért, mintha volna őszi, vagy téli tárlatunk is, hanem mert a mostanában megnyíló szegedi képkiállítás a tavaszra esik, s mert remélhetőleg ez az első tárlat nem fog befejezetlen tavaszi kísérletezés maradni, hanem évről-évre való ismétlődéssel lassacskán úgy kinövi magát, hogy lesz majd belőle téli tárlat is. Biztosan nem állapítható meg, hogy a tárlat eszméje mikép érlelődött meg úgy, hogy pár nap múltán valóság lesz belőle. Csak lassacskán meglett. Az asszonyok addig gyüléseztek és Kacziány Ödön addig levelezett és futkosott, míg a képek és okmányok össze nem kerültek. Most már legnagyobbrészt együtt is vannak, és Szeged ezzel a képzőművészeti kiállítással is nyíltan dokumentálhatja, hogy a dunaparti országos központ után a tiszaparti metropolis következik, ahol is a műérzék immáron annyira kifejlett, hogy képkiállítást is lehet benne rendezni. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy a mostani, még kicsiny, de a budapestit kivéve, az országban egyedül álló művészeti kiállításunk megnövekedését s vele a szegedi műérzék hatalmas fejlődését előre lássuk. Bizonyosnak tetszik előttünk, hogy a magyar képírók, ha a mostani kiállítás sikeréről tudomást vesznek, évről-évre sűrűbben fogják fölkeresni az ország második tárlati városát, ahol tehetségeiket és művészi egyéniségük fejlődését bemutathatják s műtermékeik számára vevőket találnak; mert hogy a kiállítás ismétlődésével a képvásárlási érzék is fejlődni fog, nem szenved kétséget. Ha pedig Szeged haladásának nyitja, természeti fekvésén, anyagi tőkéjén s tiszta magyar voltán kivül, kulturális központiságában rejlik s emelkedését mi sem biztosítja jobban, mint a szellemi élet terén való zászlóvitel, aligha tagadható. Épp azért nem volna tengerbe dobott kincs, ha akár a műbarátok összesége, akár a város, mint erkölcsi testület, már a mostani kiállításra valamilyen díjat tűzne ki, amely az aránylag legjobb festmény művészének volna elküldendő. A Munkácsy®két képe, mint amelylyel versenyezni bajos dolog, természetesen kívül állana a versenyen. A díj egyelőre lehet kicsiny is. Most maguk a művészek sem azzal a hátsó gondolattal küldték le festményeiket, hogy egymás ellen pályadíjakért versenyezzenek. Ám azért a szegedi tárlatok jövőjét semmi se látszik inkább biztosítani, mintha már a mostani első kísérlet alkalmával, egyik-másik festő, az erkölcsi dicsőségen kívül, valamelyes kézzel fogható eredményt is elér. Az e fajta kicsi kezdetek a kifejlődés magvát hordják magukban. Magára az ügyre nézve szerencse, hogy a városnál a közművelődési ügyek vezetése olyan férfiú kezére van bízva, a kinek művészeti dolgok iránt leg nagyobb érzéke van Szegeden s a ki leginkább tudja, hogy az intellektualitás fejlesztésnek igen-igen biztos tere a művészeti kiállítás meghonosítása. A mostani kiállítás eszméje asszony főben — a női iparegylet rendező osztálya elnökének fejében — fogamzott meg. Dicséret ezért neki. Az eszme jövőjének biztosítása azonban a városra hárul. Ezért őt fogja illetni dicséret. A „SZEGEDI HÍRADÓ“ TÁRCZAJA. „A szorgalom jutalmául.“ Mindig vetélkedj Nemzeti diszeden. Mint a dicsőült Elisi Bajnokok, Mindig kegyes légy a Hazádért Fáradozó Kegyes Oktatókhoz! Énekelte Katona M. Dénes. 1820. A hajdankori gymnopaediákon, midőn a magasztosért, szépért, nemesért és a haza nagyságáért minden hathatós eszközökkel lelkesedésre és dicső tettekre oktatott ifjúság fölvonult, az oktató öregek így énekeltek: «Mi hajdanában bátor férfiak valánk ...» mire a férfiak kara rázendüte : «Mi bátrak most vagyunk ...» de az ifjak aztán mindezeket túlharsogva, nemes hévvel zengték közbe: «Mi meg lesnünk sokkal vitézebbek nálatoknál! . . .» A bölcs oktatók, hadvezérek, szónokok, költők nem is szűntek meg hangoztatni soha az ifjúsághoz : «Legyetek különbek apáitoknál ! . . . A dalt, a szót tett követte, az ifjúság minden másról lemondva tanult, képezte magát, törekedve iparkodott, hogy majdan az Olümpiádokon, avagy az Atheneakon csak egyszer is sikerüljön egy «babérlevélkét» nyernie, mert hisz tudva volt, hogy ezzel a győző megnyert mindent, mit aandó nyerhetett. Őt dicsőítették a költők, szónokok, oszlopra vésték nevét a szobrászok, ő ezután már a csatatéren, mint első állt az elsők között. A nyert dicsőség azonban nemcsak a győztes ifjúé, nemcsak családjáé, avagy szülővárosáé, hova visszatértekor az útjára hintett virágokon haladva — nem a rendes kapun —, hanem a város falain lebontott külön nyíláson léptetett be újra, — nem egy tartományé, hanem egész Görögországé volt. Elis szent vidékéről gyorsan terjedt a dicsőség szárnyain a győző híres neve, ki az annyi kiváló tulajdonokban jeleskedő ezernyi ezerek között, az ország elismerő babérlevélkéjét — mint legkitűnőbb érdemelte ki. A mi gymnáziumainkban, főleg nálunk Szegeden, hol a hazafias és tudós kegyesrendi atyák immár közel kétszázad óta lelkes tudással és nem szűnő fáradozással törekszenek az ifjúsággal a szépet, a jót, a nemest, a hasznost, az igazat megismertetni, és az ismeret által megszerettetni, miként az őskori előintézményében, szintén szokásban volt az év végén gymnopédikus ünnepélyt tartani, hol aztán a tudományok és a virtus gyakorlásában jeleskedő ifjak kitüntetésekben részesültek , nevük felolvastatva, ünnepélyesen beíratott az «érdemkönyvbe». A gymnopedikus ünnepélyeket, teljesen átváltozott alakban és jellegben a legutóbbi ötven év alatt a szegedi gymnáziumban — a most úgynevezett önképző-kör — a tanévet befejező ünnepségben tartotta fönn. Ezen érdekes ünnepség hazafias énekkel kezdődik s azután egyik-másik tanuló ékes rigmusokban bővelkedő költeményt szaval el s majd a különböző pályakérdésekre készült kiválóbb dolgozatokat néhány lelkes tanügy-barát által adományozott pár aranynyal, vagy gyakrabban csak pár ezüst forinttal jutalmaznak meg; végül a kör elnöke intéz rövid buzdító szavakat a távozó ifjúsághoz s ezzel az ünnepség véget ér. A szorgalom és igyekvés jutalmául nyert pár arany és a bajló pengésü czifra ezüst forint azután csakhamar hitvány papír forintokra cseréltetik föl és szépen elpárolog, a jutalmi könyveket pedig az antiquáriusok polczán lepi be a por. E jelenségen az önképzőkör jelenlegi kiváló elnöke, Magyar Gábor igazgató úr és derék vezető tanára Cserép Sándor úr, miként Tinódi Sebestyén megénekelte «korosként bánkodnak vala»és végre is abban jutának igazán nemes és szép eredményű határozatra, hogy a főgymnáziumi önképzőkör az ifjúság törekvésének és szorgalmának buzdító jutalmául egy becsesebb és állandóbb jellegű emlékben adjon kifejezést. E becsesebb és állandóbb jellegű buzdító, de egyszersmind nagyon is kitüntető emlék egy — emlékérem, —mely páratlanul áll, mint ilyen, a gymnasiumok történetében, s valójában csak örvendhetünk, hogy ez a szegedi gymnáziumi önképzőköri emlékérem az első fecske, mely azt hiszszük, a nemes tavasz derűjét lesz hivatva a törekvő és haladni vágyó tanuló ifjúság életében fölkelteni. Mielőtt e gyönyörű érmet e lapok olvasóinak leírólag itt bemutatnám, előzetesen meg kell említenem, hogy létrejöttét a városunk humánus és kulturális érdekében mindig áldozatkészen közre ható Eisenstädter család egyik derék tagjának, buziási Eisenstädter Róbert úrnak köszönhetjük, ki a tetemes költséget igénylő, valójában SZEGEDI híradó. Csütörtök, 1891. április 2. Benderev elfogva. Mi sem természetesebb, minthogy a szófiai politikai gyilkosságnak megszokott hőseit mindenütt keresik, merre csak a világjáró vonatok átfutnak. A szegedi rendőrség hűségesen, szemmelfüllel lesi a futó gyilkosokat, akik valószínűleg Belgrádon, Orsován s Szegeden keresztül sietnek világgá. A nagy lesésnek tegnap eredménye lett. Futótűzként terjedt el a rendőrségnél, hogy egyik rendőrbiztos, aki különben isjó fogásokat szokott tenni a Rókuson», Benderevet egy másik társával együtt elfogta s már be is kisérte a főkapitányhoz, aki a bolgár gyilkosokat zárt ajtók mögött faggattja. Az elfogatás részleteiről a következő tudósítás áll rendelkezésünkre. Egyik rendőrbiztos, eltelve Benderev elfogatásának eszméjével, tegnap déltájt belépett a «Hétválasztó»-hoz czímzett vendéglőbe.