Szegedi Híradó, 1891. április-június (33. évfolyam, 90-177. szám)

1891-04-02 / 90. szám

A legkevesebbe került s mégis legtöbb hasznot nyújtott nagyságunkat, magunk között, igaz szeretetünkkel üdvözölhetni és hallhatni tőle az emlé­kezés szavait ama másik nagyságunk­ról, akinek oszlott porait sirva keres­sük és nem találjuk félszázad óta se­hol, — ez a lelki gyönyörbe borulásra olyan alkalom, amelyet elszalasztani esztelenség volna s amelynek emlékét örökségképpen fogjuk átszállítani gyer­mekeinkre. Pénzügyminiszteri kinevezések. A pénzügymi­nisztériumban, — mint értesülünk — legközelebb többrendbeli kinevezés történik. Még­pedig ki­nevezik : Miniszteri fogalmazókká: Keglevich Béla grófot, Mauks Endre, Brebetz Sándor, Kö­­csön Lajos, Wieland József és Marschalko József pénzügyi fogalmazókat, segédfogalmazóvá pedig dr. Baranyi Tivadar czimzetes segédfogalmazót. Tavaszi tárlat. Szeged, április 2. Nem a budapesti országos képkiállí­­tásról akarunk szólani. A 2000 esztendős arczképek nem ér­dekelnek most bennünket annyira, mint a mi saját külön helyi kiállításunk, melynek, a jövőre való tekintetből, némi büszkeséggel adjuk ezt a czímet: tava­szi tárlat. Nem azért, mintha volna őszi, vagy téli tárlatunk is, hanem mert a mostanában megnyíló szegedi képkiállítás a tavaszra esik, s mert remélhetőleg ez az első tárlat nem fog befejezetlen tavaszi kísérletezés maradni, hanem évről-évre való ismétlődéssel lassacskán úgy kinövi magát, hogy lesz majd belőle téli tárlat is. Biztosan nem állapítható meg, hogy a tárlat eszméje mikép érlelődött meg úgy, hogy pár nap múltán valóság lesz belőle. Csak lassacskán meglett. Az asszonyok ad­­dig gyüléseztek és Kacziány Ödön addig levelezett és futkosott, míg a képek és ok­mányok össze nem kerültek. Most már legnagyobbrészt együtt is vannak, és Szeged ezzel a képzőművészeti kiállítással is nyíltan dokumentálhatja, hogy a dunaparti országos központ után a tisza­­parti metropolis következik, ahol is a mű­­érzék immáron annyira kifejlett, hogy kép­­kiállítást is lehet benne rendezni. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy a mostani, még kicsiny, de a budapestit kivéve, az országban egyedül álló művészeti kiállításunk megnövekedését s vele a sze­gedi műérzék hatalmas fejlődését előre lássuk. Bizonyosnak tetszik előttünk, hogy a magyar képírók, ha a mostani kiállítás si­keréről tudomást vesznek, évről-évre sűrűb­ben fogják fölkeresni az ország második tárlati városát, ahol tehetségeiket és művészi egyéniségük fejlődé­sét bemutathatják s műter­mékeik számára vevőket találnak; mert hogy a kiállítás ismétlődésével a képvásárlási ér­zék is fejlődni fog, nem szenved kétséget. Ha pedig Szeged haladásának nyitja, természeti fekvésén, anyagi tőkéjén s tiszta magyar voltán kivül, kulturális köz­­pontiságában rejlik s emelkedését mi sem biztosítja jobban, mint a szellemi élet terén való zászló­vitel, aligha tagadható. Épp azért nem volna tengerbe dobott kincs, ha akár a műbarátok összesége, akár a város, mint erkölcsi testület, már a mostani kiállításra valamilyen díjat tűzne ki, a­mely az aránylag legjobb festmény művészének volna elküldendő. A Munkácsy®két képe, mint a­mely­­lyel versenyezni bajos dolog, természetesen kívül állana a versenyen. A díj egyelőre lehet kicsiny is. Most maguk a művészek sem azzal a hátsó gon­dolattal küldték le festményeiket, hogy egymás ellen pályadíjakért versenyezzenek. Ám azért a szegedi tárlatok jövőjét semmi se látszik inkább biztosítani, mintha már a mo­stani első kísérlet alkalmával, egyik-má­sik festő, az erkölcsi dicsőségen kívül, vala­melyes kézzel fogható eredményt is elér. Az e fajta kicsi kezdetek a kifejlődés magvát hordják magukban. Magára az ügyre nézve szerencse, hogy a városnál a közművelődési ügyek vezetése olyan férfiú kezére van bízva, a kinek művészeti dolgok iránt l­e­g n­a­­­gyobb érzéke van Szegeden s a ki leginkább tudja, hogy az intellektualitás fejlesztésnek igen-igen biztos tere a művé­szeti kiállítás meghonosítása. A mostani kiállítás eszméje asszony főben — a női iparegylet rendező osztálya elnökének fejében — fogamzott meg. Dicséret ezért neki. Az eszme jövőjének biztosítása azonban a városra hárul. Ezért őt fogja illetni dicséret. A „SZEGEDI HÍRADÓ“ TÁRCZAJA. „A szorgalom jutalmául.“ Mindig vetélkedj Nemzeti diszeden. Mint a dicsőült Elisi Bajnokok, Mindig kegyes légy a Hazádért Fáradozó Kegyes Oktatókhoz! Énekelte Katona M. Dénes. 1820. A hajdankori gymnopaediákon, midőn a magasztosért, szépért, nemesért és a haza nagyságáért minden hathatós esz­közökkel lelkesedésre és dicső tettekre ok­tatott ifjúság fölvonult, az oktató öregek így énekeltek: «Mi hajdanában bátor férfiak valánk ...» mire a férfiak kara rázendüte : «Mi bátrak most vagyunk ...» de az ifjak aztán mindezeket túlharsogva, nemes hévvel zengték közbe: «Mi meg lesnünk sokkal vitézebbek nálatoknál! . . .» A bölcs oktatók, hadvezérek, szóno­kok, költők nem is szűntek meg hangoz­tatni soha az ifjúsághoz : «Legyetek különbek apáitoknál ! . . . A dalt, a szót tett követte, az ifjú­ság minden másról lemondva tanult, képezte magát, törekedve iparkodott, hogy majdan az Olümpiádokon, avagy az Atheneakon csak egyszer is sikerüljön egy­­­ «babér­levélkét» nyernie, mert hisz tudva volt, hogy ezzel a győző megnyert mindent, mit a­andó nyerhetett. Őt dicsőítették a költők, szónokok, oszlopra vésték nevét a szobrászok, ő ez­után már a csatatéren, mint első állt az elsők között. A nyert dicsőség azonban nemcsak a győztes ifjúé, nemcsak családjáé, avagy szülővárosáé, hova visszatértekor az útjára hintett virágokon haladva — nem a rendes kapun —, hanem a város falain lebontott külön nyíláson léptetett be újra, — nem egy tartományé, hanem egész Görögor­szágé volt. Elis szent vidékéről gyorsan terjedt a dicsőség szárnyain a győző híre­s neve, ki az annyi kiváló tulajdonokban jeleskedő ezernyi­ ezerek között, az ország elismerő babérlevélkéjét — mint legkitűnőbb érdemelte ki. A mi gymnáziumainkban, főleg nálunk Szegeden, hol a hazafias és tudós kegyes­rendi atyák immár közel kétszázad óta lel­kes tudással és nem szűnő fáradozással törekszenek az ifjúsággal a szépet, a jót, a nemest, a hasznost, az igazat megismertetni, és az ismeret által megszerettetni,­­ mi­ként az őskori előintézményében, szintén szokásban volt az év végén gymnopédikus ünnepélyt tartani, hol aztán a tudományok és a virtus gyakorlásában jeleskedő ifjak kitüntetésekben részesültek , nevük felolvas­tatva, ünnepélyesen beíratott az «érdem­­k­ö­n­y­v­b­e». A gymnopedikus ünnepélyeket, telje­sen átváltozott alakban és jellegben a leg­utóbbi ötven év alatt a szegedi gymnázium­­ban — a most úgynevezett ö­n­k­é­p­z­ő-k­ö­r — a tanévet befejező ünnepségben tar­totta fönn. Ezen érdekes ünnepség hazafias ének­kel kezdődik s azután egyik-másik tanuló ékes rigmusokban bővelkedő költeményt szaval el s majd a különböző pályakérdé­sekre készült kiválóbb dolgozatokat néhány lelkes tanügy-barát által adományozott pár aranynyal, vagy gyakrabban csak pár ezüst forinttal jutalmaznak meg; végül a kör elnöke intéz rövid buzdító szavakat a tá­vozó ifjúsághoz s ezzel az ünnepség vé­get ér. A szorgalom és igyekvés jutalmául nyert pár arany és a bajló pengésü czifra ezüst forint azután csakhamar hitvány pa­pír forintokra cseréltetik föl és szépen el­párolog, a jutalmi könyveket pedig az an­­tiquáriusok polczán lepi be a por. E jelenségen az önképzőkör jelenlegi kiváló elnöke, Magyar Gábor igazgató úr és derék vezető tanára Cserép Sándor úr, miként Tinódi Sebestyén megénekelte «korosként bánkodnak vala»és végre is abban jutának igazán nemes és szép eredményű határozatra, hogy a főgym­­náziumi önképzőkör az ifjúság törekvésé­nek és szorgalmának buzdító jutalmául egy becsesebb és állandóbb jellegű emlékben adjon kifejezést. E becsesebb és állandóbb jellegű buz­dító, de egyszersmind nagyon is kitüntető emlék egy — emlék­érem, —­mely páratlanul áll, mint ilyen, a gymnasiumok történetében, s valójában csak örvendhe­tünk, hogy ez a szegedi gymnáziumi ön­­képzőköri emlék­érem az első fecske, mely azt hiszszük, a nemes tavasz derűjét lesz hivatva a törekvő és haladni vágyó ta­nuló ifjúság életében fölkelteni. Mielőtt e gyönyörű érmet e lapok ol­vasóinak leírólag itt bemutatnám, előzete­sen meg kell említenem, hogy létrejöttét a városunk humánus és kulturális érdekében mindig áldozatkészen közre ható Eisen­städter család egyik derék tagjának, bu­­ziási Eisenstädter Róbert úrnak köszönhetjük, ki a tetemes költséget igénylő, valójában SZEGEDI híradó. Csütörtök, 1891. április 2. Benderev elfogva. Mi sem természetesebb, minthogy a szófiai politikai gyilkosságnak megszokott hőseit minde­nütt keresik, merre csak a világjáró vonatok átfutnak. A szegedi rendőrség hűségesen, szemmel­­füllel lesi a futó gyilkosokat, akik valószínűleg Belgrádon, Orsován s Szegeden keresztül siet­nek világgá. A nagy lesésnek tegnap eredménye lett. Futótűzként terjedt el a rendőrségnél, hogy egyik rendőrbiztos, a­ki különben is­­jó fogáso­kat szokott tenni a Rókuson», Benderevet egy másik társával együtt elfogta s már be is kisérte a főkapitányhoz, a­ki a bol­gár gyilkosokat zárt ajtók mögött faggattja. Az elfogatás részleteiről a következő tudó­sítás áll rendelkezésünkre. Egyik rendőrbiztos, eltelve Benderev elfo­­gatásának eszméjével, tegnap déltájt belépett a «Hétválasztó»-hoz czímzett vendéglőbe.

Next