Szegedi Híradó, 1891. október-december (33. évfolyam, 258-335. szám)

1891-10-01 / 258. szám

fölöttébb nagyfontosságu tény, az elő­­intézkedések már meg is tétettek, amennyiben Szilágyi Dezső magyar és Schönborn gróf osztrák igazságügymi­niszterek a proklamáláshoz szükséges államjogi okmányokat elké­­szítették. Hogy mik foglaltatnak az államjogi okmányokban s mennyiben szüksége­sek ? e kérdésre tiszta feleletet ad Magyarország közjoga. A trónörökös Károly Lajos főher­­czeg jogosítva van a trónról lekö­szönni. Ezt törvény biztosítja számára. Azonban az ily leköszönésnek, hogy a magyar államban érvénynyel bírjon, Magyarországra és a kapcsolt tarto­mányaira nézve, az országgyűlés mind­két házának tudtával és bele­egyezésével, törvényalko­tásával kell történnie. Ezt az elvet mondja ki az 1867. III. törvényczikk, amely ünnepélyesen protestált ama nem alkotmányos el­járás ellen, amelyet V­ik Ferdinándnak a trónról és Ferencz Károly főherczeg­­nek a trónöröklésről való lemondásá­nál volt alkalma a nemzetnek tapasz­talnia. Egészen természetes, mert hisz királyunk alkotmányos érzületéhez más nem is férne, hogy a trónöröklés ren­dezése, helyesebben a trónörökös sze­mélyének proklamálása a közjogi tör­vények szabályainak szigorú betartásá­val fog végbemenni, valószínűleg m­ég ebben az esztendőben. Ily módon egy országos nagy ünnepnek leszünk részesei. Végre ország-világ előtt meg fog­juk tudni, kit övezzünk körül azzal a mélységes szeretettel és tisztelettel, amelynek ez előtti tárgya Mayerling­­ben elhalt. Az új trónörököst úgy, amint az elhaltat ismertük, idáig nem volt mó­dunkban megismerni. Más világban élt, semhogy ben­nünket a teljes megismerés nyomán megszeretett volna és hogy a szivünk­ben olyan helyet biztosított volna a maga számára, amelyet neki átengedni a proklamálás után legális kötelessé­günk lesz. Mindamellett, azt az egy tényt nagy örömmel konstatálhatjuk, hogy a trónutódlás ily módon való rendezé­sének első hírére, a trónörökös csa­ládja Magyarországon birtokot vá­sárolt, bizonyára azzal az üdvös szán­dékkal, hogy hosszabb időkön keresztül módja legyen Magyarország népével érintkezésben lenni s ezáltal fölszivni magába azt az alkotmányos érzületet s Magyarország népének, érzelmeinek, aspiráczióinak azt a szeretetét, ame­lyet királyunkban s az elhunytban annyira becsültünk. Nándor trónörökösnek ez a szán­déka a mi hazafias örömünk és re­ménységünk. Ily érzelmekkel várjuk az ő trón­örökössé való proklamálását, hármas rendezőség alakult, melynek egyike Molnár György lett. Ez volt az időpont, hol megszilárdíthatta volna hatalmát s be­folyását. A nemzeti színháznál nem volt ve­­télytársa. A sajtóban is erős pártja volt és önfeláldozó barátai. A színpadon úgyis, mint színésznek, úgyis mint rendezőnek nagy si­kerei voltak. Tragikai szerepei, Lear, Ri­chard, Coriolan, valamint egyéb alakításai is általános elismerést vívtak ki; rendezései: «Brankovics György» (az Erkel operája),­­ «A­z életálo­m», «Kra­­kói barátok» már egy-egy fényes dia­dal. De ez a szerencsés korszak nem tar­tott sokáig. Mert Molnár érezve s tudva, hogy mit tudna tenni s mit kellene tennie, mindig azon évődött, amit tennie nem lehetett. Hatáskörén belül nem a szabad tért, hanem mindig annak határait szemlélte s az akadályok elhárításán járt a figyelme. Ez felkelté ellenében a féltékenységet, mely áskálódásokra vezetett. Ezeknek Mol­nár nem akart adós maradni s kezdődött egy aknahar­cz, mely minden irányban kiterjedt. Megtörtént azonban a pártok fú­ziója az országgyűlésen, s ez a színházi aknaharczoknak is véget vetett. De Mol­nárra nézve még akkora is megmaradt a visszavonulási vonal. Báró Podmaniczky Frigyes megkérte, hogy maradjon a rende­zőségben. Molnár visszautasította. S még abban az évben, hogy az új népszínház művezetését átvegye, a nemzeti színpadtól is megvált, melynek kapui előtte többé ki sem nyíltak . . . Bennünket szegedieket különösen is mélyen érint ez a gyász, mert hisz Molnár György életének egy igen szép részét Sze­geden töltötte el, rendes tagja lévén annak az írók és művészekből álló társaságnak, amely akkoron a «Hungária» hosszú fehér asztala mellett beszélte s kritizálta meg az időszaki művészi és irodalmi életet. Száma sincs annak, amennyi kellemes estét szer­zett a szegedi színház publikumának, s annyi tanácscsal szolgált épp a «Szegedi Híradó» hasábjain az új szegedi színház építésénél. Amennyi munkája könyvalakban nap­világot látott, az először mind a «Szegedi Híradó»-ban jelent meg. Még amikor Rossit, a híres tragikust, volt tanulmá­nyozni, e tanulmányáról is a mi lapunkban számolt be. Itt írta «Világos előtt, Világos után» czímű híres munkáját, valamint Moliere Tar­­tuffe-jéről és Shakespeare Lear királyáról tanulmányát, nem­különben a «Zsellér le­ány» népszínművét a nyomorban. E utóbbit az Endrényi testvérek czég adta ki. Legutóbb P­ó­s­a Lajossal a «János vitéz» dramatizálásán dolgozott. A halál félbeszakította munkáját és most pihen, nyugszik csendesen. Bár életé­ben pihenhetett volna azokon a babérokon, melyeket szerzett és a melyek most a ko­porsójára kerülnek diszül az utolsó után. M. SZEGEDI híradó. Csütörtök, 1891. október 1. A városi lakrészadó. Szeged, okt. 1. A szeptemberi közgyűlés, mint köz­tudomású, újabb három évre meghosszabbí­totta a városi lakrészadó-szabályzatot. Ez ellen, a város financziális s más specziális helyzetére való tekintettel hozott határozat ellen P­­­ut­­­c­h Kálmán, k. t. b. tag, feleb­­bezett. Felebbezése most megy a belügy­miniszter elé, de oly elnöki kommentárral, a­miből elő­re látható a sorsa a különben is indokolatlan felebbezésnek. Az elnöki fölterjesztést, mivel ille­tékes helyről világítja meg a város jelenlegi helyzetét, kivált pénzügyi oldalá­ról, alább egész terjedelmében közöljük : Mindenekelőtt kénytelen vagyok a feleb­­bező által Szeged város pénzügyi viszonyainak túlságosan kedvező színben ecsetelt állapotát a maga valóságos értékére leszállítani s ha­bár kétségtelen is, hogy a város pénzügyi helyzete az utóbbi években, különösen egyes közjövedelmi források bevételi előirányzatainak örvendetes módon történt megvalósulása által bizonyos mér­tékben előnyös lendületet vett is , de ez még ko­ránt sem oly mértékben történt, hogy a város törvényhatósága ma már azon helyzetben lenne, hogy létező jöv­edelmi forrásokat megszüntet­hetne s azokról teljesen lemondhatna ; s pedig an­nál kevésbbé, mert a folytonos haladás és fejlő­dés fokozott követelményeitől eltekintve is, vá­rosunk pénzügyi helyzete még ma sem tekinthető oly­annyira konsolidáltnak, hogy a jövő eshető­ségei elé a város rekonstrukc­ionális időszakában létesített rendkívüli önmegadóztatási eszközök nélkül teljes megnyugvással tekinteni lehetne. Pedig városunk kulturális igényei napról-napra újabb és újabb áldozatokat kívánnak, ha csak a visszafelé fejlődés medrébe magunkat tereltetni nem akarjuk és hogy csak egyet említsek föl: közvetlenül előttünk áll, mint a közel­jövőnek egyik megvalósítandó nagy feladata, az állandó vízvezeték létesítése, mely már magában véve a városi tárt is évenként bizonyára jelentékeny ösz­­szeggel terhelni fogja. Azért is tartozom mély tisztelettel kijelen­teni, hogy amint a városnak a házi pénztárt il­lető ily százezrei vagy egyáltalán pénzei, melyek pénzintézeteknél gyümölcsözőleg elhelyezve vol­nának, nincsenek s amint a fölebbezésnek e rész­beni indokolása téves s m­e­r­ő­b­e­n a l­é­g­b­ő­l kapott, épp oly téves és légből vett azon in­dokolás is, hogy a város közköltségvetése azon helyzetben lenne, hogy a lakrészadó jövedelmét egyáltalában nélkülözhetné. A lakrészadókból ugyanis, csak az utolsó három évet véve alapul, az 1889. évben e czimen 17,506 frt 25 kr., az 1890. évben 18,744 és az 1891. évben 19,201 frt 25 sír. lett tényleg számadásilag előírva, mely bevételi összegek évenkint csaknem teljesen meg is valósultak. Már­pedig az 1892. évi közkölt­­ségelőirányzatnak a pénzügyi bizottság és a vá­rosi tanács előtt megtörtént tárgyalása minden elfogulatlan ítélet meggyőzhetett arról, hogy ezen mintegy 19.000 frt biztos jövedelmi forrásra föltétlenül szükség van, az ma még az egész elő­irányzat megbolygatása és az egyensúly koc­­­káztatása nélkül egyébként nem pótolható. Főképp ezen indokok vezérelték a városi tanácsot akkor, midőn a kérdésben forgó sza­bályzat hatályának meghosszabitását javaslatba hozta s ezek a város törvényhatóságát is, mikor a javaslatot magáévá tette. De szólnak a mellett még egyéb, sajátos rendkívüli viszonyaink közepette igen figyelemre­méltó tekintetek is. Szeged városában az 1879. évi árvíz után épült házakra vonatkozólag az 1880. évi XVIII. t.-cz. nyújtotta kivételes állami adómentességi kedvezmények hatálya ugyanis rövid néhány év múlva legnagyobb részt megszűnik, amennyiben majdnem 2000 épület fog csakhamar az eddigi terheken kívül még az igen jelentékeny állami házadóval is suttatni. Tekintetbe véve már most azt, hogy ezen háztulajdonosok, különösen a rekonstrukczió első időszakában köztudomássze­­rűleg mily rendkívüli körülmények között épít­keztek és évek hosszú során át az ország és vi­lágszerte ismert rendkívüli lakásviszonyok miatt mily mostoha körülmények között voltak, melyek az építkezési államkölcsön tekintetében már tör­vényhozási intézkedéseket is szükségessé tettek, a városi hatóságnak elodázhatatlan kötelességét képezi még ma is az, hogy ezen a háztulajdonosok sorsának lehete lendítését különös gondoskodása tárgyává tegye.

Next