Szegedi Híradó, 1891. október-december (33. évfolyam, 258-335. szám)
1891-10-01 / 258. szám
fölöttébb nagyfontosságu tény, az előintézkedések már meg is tétettek, amennyiben Szilágyi Dezső magyar és Schönborn gróf osztrák igazságügyminiszterek a proklamáláshoz szükséges államjogi okmányokat elkészítették. Hogy mik foglaltatnak az államjogi okmányokban s mennyiben szükségesek ? e kérdésre tiszta feleletet ad Magyarország közjoga. A trónörökös Károly Lajos főherczeg jogosítva van a trónról leköszönni. Ezt törvény biztosítja számára. Azonban az ily leköszönésnek, hogy a magyar államban érvénynyel bírjon, Magyarországra és a kapcsolt tartományaira nézve, az országgyűlés mindkét házának tudtával és beleegyezésével, törvényalkotásával kell történnie. Ezt az elvet mondja ki az 1867. III. törvényczikk, amely ünnepélyesen protestált ama nem alkotmányos eljárás ellen, amelyet Vik Ferdinándnak a trónról és Ferencz Károly főherczegnek a trónöröklésről való lemondásánál volt alkalma a nemzetnek tapasztalnia. Egészen természetes, mert hisz királyunk alkotmányos érzületéhez más nem is férne, hogy a trónöröklés rendezése, helyesebben a trónörökös személyének proklamálása a közjogi törvények szabályainak szigorú betartásával fog végbemenni, valószínűleg még ebben az esztendőben. Ily módon egy országos nagy ünnepnek leszünk részesei. Végre ország-világ előtt meg fogjuk tudni, kit övezzünk körül azzal a mélységes szeretettel és tisztelettel, amelynek ez előtti tárgya Mayerlingben elhalt. Az új trónörököst úgy, amint az elhaltat ismertük, idáig nem volt módunkban megismerni. Más világban élt, semhogy bennünket a teljes megismerés nyomán megszeretett volna és hogy a szivünkben olyan helyet biztosított volna a maga számára, amelyet neki átengedni a proklamálás után legális kötelességünk lesz. Mindamellett, azt az egy tényt nagy örömmel konstatálhatjuk, hogy a trónutódlás ily módon való rendezésének első hírére, a trónörökös családja Magyarországon birtokot vásárolt, bizonyára azzal az üdvös szándékkal, hogy hosszabb időkön keresztül módja legyen Magyarország népével érintkezésben lenni s ezáltal fölszivni magába azt az alkotmányos érzületet s Magyarország népének, érzelmeinek, aspiráczióinak azt a szeretetét, amelyet királyunkban s az elhunytban annyira becsültünk. Nándor trónörökösnek ez a szándéka a mi hazafias örömünk és reménységünk. Ily érzelmekkel várjuk az ő trónörökössé való proklamálását, hármas rendezőség alakult, melynek egyike Molnár György lett. Ez volt az időpont, hol megszilárdíthatta volna hatalmát s befolyását. A nemzeti színháznál nem volt vetélytársa. A sajtóban is erős pártja volt és önfeláldozó barátai. A színpadon úgyis, mint színésznek, úgyis mint rendezőnek nagy sikerei voltak. Tragikai szerepei, Lear, Richard, Coriolan, valamint egyéb alakításai is általános elismerést vívtak ki; rendezései: «Brankovics György» (az Erkel operája), «Az életálom», «Krakói barátok» már egy-egy fényes diadal. De ez a szerencsés korszak nem tartott sokáig. Mert Molnár érezve s tudva, hogy mit tudna tenni s mit kellene tennie, mindig azon évődött, amit tennie nem lehetett. Hatáskörén belül nem a szabad tért, hanem mindig annak határait szemlélte s az akadályok elhárításán járt a figyelme. Ez felkelté ellenében a féltékenységet, mely áskálódásokra vezetett. Ezeknek Molnár nem akart adós maradni s kezdődött egy aknaharcz, mely minden irányban kiterjedt. Megtörtént azonban a pártok fúziója az országgyűlésen, s ez a színházi aknaharczoknak is véget vetett. De Molnárra nézve még akkora is megmaradt a visszavonulási vonal. Báró Podmaniczky Frigyes megkérte, hogy maradjon a rendezőségben. Molnár visszautasította. S még abban az évben, hogy az új népszínház művezetését átvegye, a nemzeti színpadtól is megvált, melynek kapui előtte többé ki sem nyíltak . . . Bennünket szegedieket különösen is mélyen érint ez a gyász, mert hisz Molnár György életének egy igen szép részét Szegeden töltötte el, rendes tagja lévén annak az írók és művészekből álló társaságnak, amely akkoron a «Hungária» hosszú fehér asztala mellett beszélte s kritizálta meg az időszaki művészi és irodalmi életet. Száma sincs annak, amennyi kellemes estét szerzett a szegedi színház publikumának, s annyi tanácscsal szolgált épp a «Szegedi Híradó» hasábjain az új szegedi színház építésénél. Amennyi munkája könyvalakban napvilágot látott, az először mind a «Szegedi Híradó»-ban jelent meg. Még amikor Rossit, a híres tragikust, volt tanulmányozni, e tanulmányáról is a mi lapunkban számolt be. Itt írta «Világos előtt, Világos után» czímű híres munkáját, valamint Moliere Tartuffe-jéről és Shakespeare Lear királyáról tanulmányát, nemkülönben a «Zsellér leány» népszínművét a nyomorban. E utóbbit az Endrényi testvérek czég adta ki. Legutóbb Pósa Lajossal a «János vitéz» dramatizálásán dolgozott. A halál félbeszakította munkáját és most pihen, nyugszik csendesen. Bár életében pihenhetett volna azokon a babérokon, melyeket szerzett és a melyek most a koporsójára kerülnek diszül az utolsó után. M. SZEGEDI híradó. Csütörtök, 1891. október 1. A városi lakrészadó. Szeged, okt. 1. A szeptemberi közgyűlés, mint köztudomású, újabb három évre meghosszabbította a városi lakrészadó-szabályzatot. Ez ellen, a város financziális s más specziális helyzetére való tekintettel hozott határozat ellen Putch Kálmán, k. t. b. tag, felebbezett. Felebbezése most megy a belügyminiszter elé, de oly elnöki kommentárral, amiből előre látható a sorsa a különben is indokolatlan felebbezésnek. Az elnöki fölterjesztést, mivel illetékes helyről világítja meg a város jelenlegi helyzetét, kivált pénzügyi oldaláról, alább egész terjedelmében közöljük : Mindenekelőtt kénytelen vagyok a felebbező által Szeged város pénzügyi viszonyainak túlságosan kedvező színben ecsetelt állapotát a maga valóságos értékére leszállítani s habár kétségtelen is, hogy a város pénzügyi helyzete az utóbbi években, különösen egyes közjövedelmi források bevételi előirányzatainak örvendetes módon történt megvalósulása által bizonyos mértékben előnyös lendületet vett is , de ez még koránt sem oly mértékben történt, hogy a város törvényhatósága ma már azon helyzetben lenne, hogy létező jövedelmi forrásokat megszüntethetne s azokról teljesen lemondhatna ; s pedig annál kevésbbé, mert a folytonos haladás és fejlődés fokozott követelményeitől eltekintve is, városunk pénzügyi helyzete még ma sem tekinthető olyannyira konsolidáltnak, hogy a jövő eshetőségei elé a város rekonstrukcionális időszakában létesített rendkívüli önmegadóztatási eszközök nélkül teljes megnyugvással tekinteni lehetne. Pedig városunk kulturális igényei napról-napra újabb és újabb áldozatokat kívánnak, ha csak a visszafelé fejlődés medrébe magunkat tereltetni nem akarjuk és hogy csak egyet említsek föl: közvetlenül előttünk áll, mint a közeljövőnek egyik megvalósítandó nagy feladata, az állandó vízvezeték létesítése, mely már magában véve a városi tárt is évenként bizonyára jelentékeny öszszeggel terhelni fogja. Azért is tartozom mély tisztelettel kijelenteni, hogy amint a városnak a házi pénztárt illető ily százezrei vagy egyáltalán pénzei, melyek pénzintézeteknél gyümölcsözőleg elhelyezve volnának, nincsenek s amint a fölebbezésnek e részbeni indokolása téves s merőben a légből kapott, épp oly téves és légből vett azon indokolás is, hogy a város közköltségvetése azon helyzetben lenne, hogy a lakrészadó jövedelmét egyáltalában nélkülözhetné. A lakrészadókból ugyanis, csak az utolsó három évet véve alapul, az 1889. évben e czimen 17,506 frt 25 kr., az 1890. évben 18,744 és az 1891. évben 19,201 frt 25 sír. lett tényleg számadásilag előírva, mely bevételi összegek évenkint csaknem teljesen meg is valósultak. Márpedig az 1892. évi közköltségelőirányzatnak a pénzügyi bizottság és a városi tanács előtt megtörtént tárgyalása minden elfogulatlan ítélet meggyőzhetett arról, hogy ezen mintegy 19.000 frt biztos jövedelmi forrásra föltétlenül szükség van, az ma még az egész előirányzat megbolygatása és az egyensúly kockáztatása nélkül egyébként nem pótolható. Főképp ezen indokok vezérelték a városi tanácsot akkor, midőn a kérdésben forgó szabályzat hatályának meghosszabitását javaslatba hozta s ezek a város törvényhatóságát is, mikor a javaslatot magáévá tette. De szólnak a mellett még egyéb, sajátos rendkívüli viszonyaink közepette igen figyelemreméltó tekintetek is. Szeged városában az 1879. évi árvíz után épült házakra vonatkozólag az 1880. évi XVIII. t.-cz. nyújtotta kivételes állami adómentességi kedvezmények hatálya ugyanis rövid néhány év múlva legnagyobb részt megszűnik, amennyiben majdnem 2000 épület fog csakhamar az eddigi terheken kívül még az igen jelentékeny állami házadóval is suttatni. Tekintetbe véve már most azt, hogy ezen háztulajdonosok, különösen a rekonstrukczió első időszakában köztudomásszerűleg mily rendkívüli körülmények között építkeztek és évek hosszú során át az ország és világszerte ismert rendkívüli lakásviszonyok miatt mily mostoha körülmények között voltak, melyek az építkezési államkölcsön tekintetében már törvényhozási intézkedéseket is szükségessé tettek, a városi hatóságnak elodázhatatlan kötelességét képezi még ma is az, hogy ezen a háztulajdonosok sorsának lehete lendítését különös gondoskodása tárgyává tegye.