Szegedi Híradó, 1892. január-március (34. évfolyam, 1-78. szám)

1892-01-01 / 1. szám

fentek, 1892. január 1. SZEGEDI híradó. Október 27-én Sz meghalt. ^ Okt. 28-án az állam uj főnökének megérkezése. November 3-án kerület parancsnokának, fi nak ünnepeltetése, alezreti*'^ kine­­veztetése alkalmából. ^ Nov. 8-án a Szegedre áttétele iránt a ” ^ körirattal megindul. Nov. is-én a tó a szegedi polgári életbel , , , Nov. 16-án öt fölekezlete a munkás-mozgalom ügyr^^®^^“' ~ Ugyanakkor a «DaiK* szerkesz­tője és Bill Jonathan^®" közgaz­dász Szegeden. Nov. 25-én a közgyülés dr. Lázár Györgyöt po],­*-helyettessé kiáltja ki. Nov. 28-án a s.orvos-egy­let megalakítása. Deczember 3° milliós örökség hire megjön örökösökhöz. D­e­c­z. 7-én munkások sztrájkja. — Ug’^*’^ fogyasz­tási adók kibérlé.^'^^*’®^^^ ^ kivüli közgyűlés. D­e c­z. 13-án “ “ c ^ * Géza fel­olvasása Szegeden. De­cz. ic-én-^^' huszártisztek fő-áj­kó János, a sze­.­­z. 15-én bravúrja. De­cz. gedi Somoskeöy­el’^' D­e­cz­e­m­b­i~20. az összes vas­utak képviselőine'^S’’®®^®^'^®^ geden. D­e­c­z. 22-éi^ kenderkiké­­s­z­i­t­ő gyárban. D­e­c­z­e­m H-én az újabb r­a­k­­part­ sülyed -revétele. D­e­c­z­e­m I ® m­i 11­e­niáris bizot(^^®° ülése. Decz. 29 árosi Ferencz ex­­bizottsági tag t­­­u­d­a­t­a a városi k­öz­gyű­l­és e rUgyanaznap a máso­d­i­k dorozsmai dülés» A legs^sabb sértés- Egy szilve.^j' társaságban, ahol egész sereg viruló széfo°y trécselt együtt, a bá­jos menyecskék*'* fülbemászó csicsergésével valaki fölvetette* kérdést, hogy vájjon egy müveit, lovagja;* egyáltalában megsérthet-e egy nőt ? Sokféle­­tény akadt pro és contra. Alaposan megkutatva, ha nem-e sértés már maga az az úja* népszerű szokás, hogy egyes fiatal urak csa^n állanak a bálterem közepén, a­helyett, hoggyásig tánczoltatnák a bájos hölgyeket. VaBP^n akadnak olyan álma­tag kedélyű fák is, akik képesek egészen komolyan e­l-i­n­d­k­l­­­n­i egy elegáns hölgy­társaság közütt. Mikor mindezen túl járt a vita, az egyik komozta, aki olyan, mint egy fekete szirmú, balo­s teljes rózsa s akinek bájosan hunyorgó új szemei szögletében egy kis me­­lanchólia, c­sok szellemdús gúny kedvelő­dik, szót kért: — Ha játok el asszonyok, mind­ez semmi. Én azt, am­i csak neheztelni szoktunk, duzzo­­gással bánjük a bűnöst, nem is veszem ko­moly sértózámba. Akttísos elképpedés. Egy pikáns, fitos orrú asszonka, aki gyakran szalmaözvegy, fél­hangosan egjegyzi: — Jegény barátnőm, azt mondják, veri a férje. A cindes baráti maliczia nem kelt va­lami különcebb hatást, mindenki a borzasztó leplezésre kváncsi, mit a bájos regélő ajkáról remélnek. — Nos halljuk, halljuk ! — Tani emlékezni fogtok arra a csinos, sugár barna fara, aki egy csomó esztendővel ez­előtt olyan kiirtóan, hiven és kétségbeesetten udvarolt nekem. Az uram csaknem provokáltatta egy egészen ábrándos diák-csinyért, mikor fél­­éjszaka nem lett elaludni az én imádóm szere­nádja miatt. — De hisz ez egyáltalában nem sértés! — Kérem, csak egy kevés türelemmel tessék lenni. Az én ábrándos szerelmes diákom, miután egy nyári vakácziót átepekedett, szépen visszament a fővárosba, bevégezte a tanulmá­nyait. Még egy pár lángoló és imádandóan buta levelet kaptam tőle s ezzel eltűnt a szemem elöl. Talán tavaly olvastam, hogy valahol Keszi-Kur­­tán megválasztották körorvosnak. — Nos, nos? — És most jön a java. Tegnapelőtt kapok egy levelet. Az írás merőben ismeretlen. (Őszin­tén bevallom, már egészen elfelejtettem, milyen az írása.) Felbontom, ő írta, az én egykori szere­­nádos lovagom, holdvilágfaló troubadourom, aki azzal fenyegetett, hogy beáll karthausi barátnak, mert az az egyetlen nő, akiért érdemes élni e világon (már hogy é­n) nem lehet, nem akar az övé lenni. És képzeljétek, mit ir a nyo­morult ? — ? ? — Értesít, hogy megnősült, most született meg az első fia, nagy zavarban van s hivatkozván praxisomra, fölkér­­szerezzek neki egy jó szoptatós dadát. Az egész társaság elszörnyedt s egyhan­gúlag konstatáltatott, hogy tényleg ez a leg­súlyosabb, halálos sértés, amit egy néhai imádó az ő néhai ideáljával szemben elkövethet. Szeged és a millénium- Szeged, január 1. Karácsonyi számunkban bőven per­­traktáltuk a millénium megünneplésének és az ünnep megörökítésének kérdését. A hozzánk érkezett vélemények mind­egyikét sem akkor nem közölhettük, sem most nem hozhatjuk. Két kiválóbb fejtege­tést azonban ime egész terjedelmükben közlünk : I. Ha csaknem csodálatos az idegen né­pek közé ékelt, számra csekély, ádáz ellen­ségektől mindig zaklatott magyar nemzet­nek ezeréves fennállása,­­ nem kevésbé csodálatos éppen Szegednek magyarul fen­­maradása; mert a közhazát ostromlott vi­harok dühének Szeged elsősorban és legvé­gül is s Így a legtartósabban volt kitéve. «N­em ronthatott el tégedet egykoron A vad tatár khán xer­­xesi t­á­b­o­r­a. S vi­l­á­g­o­t o­s­t­r­o­m­l­ó töröknek Napkeletet leverő há­zai ma. » A klasszikus költőnek e szavai éppen úgy ráillenek e városra, mint a sze­retett egész édes hazára. Itt gázolt át a pogány had, mikor a hazát megtámadni jött; itt töltötte ki boszuját akkor is, mi­dőn hátrálni kényszerült; itt kegyetlenke­­dett, haj ! nagyon is hosszú bitorlásának egész ideje alatt. És mégis áll Szeged s magyar él benne még! Mikor tehát édes hazánk áldott föld­jén ezeréves fennállását ünnepli a magyar nemzet, vele együtt szive szerint ünnepel­het az ezerév óta mindig magyar Szeged is. Vele együtt és szive szerint, mert Sze­ged minden polgára hű és igaz fia volt és marad mindig a szeretett édes hazának s ha szereti is szülővárosát a szegedi, talán jobban is, hogy sem föl ne tűnjék, azért localpatriotizmusa soha sem volt hibás any­­nyira, hogy bárki is szemére vethetné. Hi­szen ha voltak e hazának örömnapjai, Sze­ged polgárai akkor megfeledkeztek a ma­guk bajairól s a haza örömével vigasztalód­tak , és ha be-beborult a haza ege, Szeged népe akkor soha sem a saját baját fájlalta inkább, mint a közveszélyt. — így volt ez eddig ezer éven át, igy lesz ez ezután is mindig, mig csak mondhatjuk: «És ma­gyar, áll Buda mégl* És hogy ez igy volt, hogy ez igy van és hogy igy is lesz, — ezt, ha Szeged népe nemcsak szó­ben és írásban hirdeti, hanem ha múltjának összehordott emlékeivel az ország szine előtt meggyőzőleg kimutatja, — ha jelené­ről adandó hűséges beszámolással a jövőre is biztosítja, oly kötelességet teljesít önmaga és a közhaza érdeke szempontjából, amely kötelesség teljesítése bízvást ünneplés-számba mehet, mert nem is ünnepelhetnénk anél­kül: «Hogy mondhassuk csend s viharban, szent hazánk! Meg­fizettük mind, mivel csak tar­to­z­u­n­k !» A millénium alkalmából nemzetközi kiállítás rendezésének eszméje hogy elejte­­tett, ezt úgy vehetjük, mint bizonyost; de sajnálkozni rajta nincs okunk. Szeged ott elenyészett volna; az országos kiállításon azonban vegye ki részét s azt úgy töltse be, hogy amit ott a hazának bemutat, le­gyen az saját magunknak is és másoknak is okulására alkalmas, lelkiismeretes beszá­molás a rajtunk is eltelt ezredéves múltnak minden nevezetesebb p­ázisairól; legyen az a jelen állapotnak is hűséges olyan tüköre, amely még a jövőbe is bepillantást en­gedjen. Az országos kiállítás terve nem isme­retes ugyan még, de éppen abból, hogy a millenium ünneplésére rendeztetik, annyit biztosra lehet venni, hogy lesz ott terv és tér arra is, hogy az ország törvényhatóságai, megyéi és városai a saját multjukról s jele­nükről beszámolhassanak. Egy ilyen városnak, mint Szeged, ge­­netico-pragmaticus története pedig bizo­nyára érdekli e hazának minden fiát s egy ilyen múltú város teljes megnyugvással tár­hatja is föl élete fejlődésének egész mene­tét úgyis, mint beszámolást, úgyis mint tanulságot a múltból, úgyis mint biztató zálogot a jövőre. Ennek pedig soha sem volna alkalmasabb ideje, mint éppen a mil­­lenium országos ünnepe; erről az ünnepről ilyen bemutatásban Szeged el nem marad­hat ; ezenfelül pedig még külön ünneplés alighanem meghaladná anyagi erejét ennek a — valljuk be — még mindig a nagy bajból lábbadozó betegnek; fordítsa tehát Szeged figyelmét és erejét a milleniumi kiállításon való, méltó bemutatásra. Ilyen bemutatóul : megírni csak szó­ban és képekben Szeged monographiáját, ezt ha paradoxonnak tetszik is, mégis elég­telennek s az idő rövidsége miatt kivihetet­lennek is kell mondanunk ; ellenben : össze­állítani az egy ilyen monographia megírá­sához szükséges emlékeket a múltból, tanú­­jeleket a most folyó életből, összeállítani egy fejlődés­történeti gyűjteményt, ezt ki­vihetőnek is és elégségesnek is mond­hatjuk. Mindaz, ami egy város életében fon­tos tényező, ami, ha bármily csekély mér­tékben is, de befolyt a város fejlődésének menetére s hozzájárult a megkülönböztető jelleg kialakulásához, az mind fölhasználható, az mind megbecsülendő adatul szolgálhat e fejlődés­történeti gyűjteményben. Az ezred­éves múlthoz képest talán most is kevés már a még megszerezhető emlék, tanújel vagy adat; kétségtelen azonban, hogy mi­nél tovább késünk az összegyűjtéssel, annál kevesebb lesz. Ebből a tek­intetből véve a dolgot sincs tehát veszteni való időnk, de van mégis annyi, hogy a millenium ünne­pére a város fejlődés­történetének emlékei­ből számot­tevő s később is mindig becses gyűjteményt állíthassuk össze. Az össze­gyűjtés alatt nem érthetek rendszertelen és tervszerűtlen összehalmozást, hanem már csak az idő rövidségére való tekintetből is szükséges munkamegosztás mellett, kivihető rendezett, de partiális szakgyüjte­­mények létesítését, amelyekhez is megki­­vántatik, hogy a szakgyüjtemények emlék­tárgyainak, históriai tanujeleinek s a jelen állapotot is feltüntető kimutatásoknak, ge­netikus összefüggését értelmező leírások mintegy partialis monographiák is mellékeltessenek. Ezeket a gyűjtemé­nyekkel illusztrált partialis monographiákat egy tervszerű, szerves egészszé egyesíteni és így mutatni be az országos kiállításon, a millenium idejéig is megoldható feladatnak képzelem, föltéve, hogy minden szakház találkozik a gyűjtésre és rendezésre s a partialis monographiák megírására hivatott

Next