Szegedi Híradó, 1893. január-március (35. évfolyam, 1-77. szám)

1893-01-01 / 1. szám

meg a New­ York Recorders-féle céget egy­néhányat, de fájok sem hederítettem, mert éreztem, hogy nekem most a city-i lapok közül kell egyet felkeresni. A brooklyni híd fejénél egyszerre csak a szemembe ötlik egy 19 emeletes torony,­­ mert olyan kes­keny volt az alja ennek a nagy palotának, hogy toronynak nézett ki az aránytalan m­­agassága miatt. A fedél gúlában végződött, amelynek a csucsában egy rúdon egy üres kocka forgott. Ennek minden oldalára fel volt írva: «New-York Herald». A kapus, egy igen művelt, sok nyelvű angol ember, azt mondta, hogy a «riport» a 15-ik emeleten van. — Már hogy lehet ép ezt a forgalmas szakmát oly magasra tenni ? — Mindegy az kérem, négy felvonó­gép felváltva jár le-fel, valamelyiket csak trafálja az ember. Városi esetek ritkák. Egy nagy terembe lépve, felajánlot­tam a szolgálatomat egy úrnak, aki itt. A pennájával a háta mögé mutatott, ahol egy ajtó volt. Felnyitottam abban a szobában is itt egy úr. Ennek is felajánlot­tam a híremet. Ez is úgy tett, mint a má­sik. Négy szobán küldtek így át, a negye­dik teremben felütötte a fejét az az úr. — Tessék helyet foglalni, mondá né­metül. — Azt vártam volna, hogy ön is to­vább küldjön, — jegyzem meg bosszúsan. Nevetett, mikor mondá : — Pedig lássa, ez a legjobb berende­zés. A szolga mindenkit azon az ajtón küld be, amelyen ön jött, akár­milyen nyelvű is az az illető, valamelyik teremben megértik a nyelvét, ott aztán mindjárt ki is vallatják. — Tegyük fel, hogy valaki a magyar szóval kezdené meg a vándorlást ezekben a termekben. — Akkor annak le kellene menni a tolmácsi teremig, amely a legutolsó hely­en, a sarokban van. — Szabad tudnom, miért nem küldik a jámbor jövevényt legelőször is oda. — Mert nekünk így kényel­mesebb. A folyosó felöli ajtó kinyílt és belé­pett egy öreg úr. Mosolyogva köszönt, aztán kalapját, botját otthonosan akasztá egy szögre. — Kérem, tudja mit, mondá az új­ságíró, üljön le addig, oda a vendégasztal­hoz és írja le a hírét németül, én majd le­fordítom. — Nem bírom annyira a német nyel­vet, jegyzem meg. — Nem tesz semmit, úgyis csak ud­variasságból mondom, hogy lefordítom, mert amit így hoznak, az csak anyag, megírjuk mi magunk. — Helyes, viszonzom és írni akartam, de nem lehetett, mert egyszerre csak meg­szólalt az öreg úr. Érces hangjától vissz­hangzott a terem és egy nagy színésznek becsületére valló gestikuláció kíséretében beszélte el, hogy Minnesotából egy barát­jától levelet kapott, amelyben érdekes dol­gok vannak egy általa is ismert özvegy patikáriusnéról. Ezen asszonyság a község leggazda­gabb parthiéja volt és a múlt tavaszon je­gyet váltott a legfiatalabbik segédjével, mert az egy csapásra a kis city leghíresebb em­bere lett. A galamb lövészetnél «lövészmesteri» címet vívott ki magának, lelővén a posta­galambokból 20 közül húszat. Ámult rajta az egész Hudson-öböl vidéke és mikor még erre ráadásul a következő, alig egy hét múlva rendezett galamblövészetnél azt a «vor»-t adta lövész­mester elődeinek, hogy ő nem is galambra, hanem vad ger­gyai család sarja, tizenkét esztendő előtt eljött Szegedre, a víz után az adós­ságok árjába merült polgár városba és itt épp úgy belemerült a munkába, mint más emberfia, mintha nem is volná­nak tatárverő ősei és országkor­mányzó cousinja. Polgár lett a polgá­rok, munkás a munkások előtt, bárha a «M­i­k­á d­a» néven emlegetik is. És egy­szer csak, a múlt hét elején, jön a királyi elismeréss­nek napfényben megfürdetett sza­va, amely a p­o­l­g­á­r­ főispánnak azt adja tudtul, hogy ott van a helye a mágná­sok házában. Nem tudom Reizner János, aki­nél már csak Oblath Lipót lehet nagyobb történettudós, mit szól hozzá, de én azt hi­­zem, Kállay az első szegedi ember, akit a méltóságos főrendek közé kineveztek. Olyan már volt, akiről az hirlett, hogy rá fog tűzni a királyi kegy sugara és főrenddé lesz. Bérces hazánk fia, aki már a bölcsőben Mars szolgála­tába jegyzi el akadémikusan kopasz, pön­­työgő polgártársainkat, abban az időben, mélyebb jelentőségű titokzatos­ság­­g­a­l vonult el az utcákon. Kisült azon­ban, hogy a választott nép ékesszavú prédikátora vagyon a méltóságok közé kiválasztva — a lapok által. Hát persze, hogy a város komoly bölcsei sem irtóznak egy-egy csinos leány­liccre­lő a versenynél — és ez alkalommal is ő nyert magával Cooper Vadölejével hozták párhuzamba. Azonban múlt az idő és a városba költözött egy ember, akiről előbb semmit sem tudtak, de utóbb kisült, hogy aligha­nem New­ York city­be tanult. Ez alatt begyűltek a szomszéd szobá­ból is. Az újságírók cognacot raktak az öreg tr elibe. (Na, gondoltam magamban, ez nem lehet más, mint a city Bern­át Ga­zsija.) Ez a furfangos jövevény — folytatá az öreg — megleste a patikáriust, mikor a vad gerlicéket tan­itotta­ . — Mi a menyköre ? — Hat arra, hogy mikor elereszti őket, csak hat ölnyire repüljenek a ma­gasba és ott ,szárnyaikkal csapkodván, áll­janak meg egy pillanatra. — És leleplezte ? — Dehogy leplezte,­­sőt ő maga tett ilyen nyilatkozatokat: «Michiganban engem tartottak a centry legjobb jövőjének, de be kell ismernem, hogy ez a patikárius .... — Különben ezt majd meglátjuk, téve hozzá rejtélyesen. — Hát aztán, mi lett a vége, John bácsi ? — kérdé a furfangos, rendszeresen alkalmazott riporter. — Hát az, mondá az öreg úr, hogy a jövevény kel­ő időben kicsente a kalická­­ból a gerlicéket és csupa vad galam­bokat rakott a helyibe. A nagy na­pon a patikus egyetlen egyet se tudott meglőni, míg a michigani jövevény mindet lep­siffogtatta. Ha egy nappal később törté­nik ez a komédia, ne legyen a nevem John Bull, ha ebből egy jóízű amerikai válópör nem lett volna, mert ép esküvő előtt álltak. — És igy persze az esküvő elmarad. — Dehogy maradt, — az özvegy­ arctól. Ennek bizonyságául álljon itt a kö­vetkező, rövidke történet. A m­i­lt­e­n­i­u­m­i bizottság tárgyalt. -Az öreg urak előtt S­t­e­r­c­z­e­l Frigyes beszélt azokról a csinos, azokról a kecses formákról, (Ma­gyar János bácsi leteszi a szemüvegét.) a szépségnek ama poetikus, bájos alakjáról, (L­­ichtenberg Mór összedörzsöli a kezeit.) arról a z­s­u­z­s­a­szerű kincsről, (W­a­g­n­e­r Károly fel­sóhajt.) amelyet a kulturpalotánál kell kifejezni. (János bácsi fölteszi a szem­üvegét és Polezner Jenő odasug F­o­­d­o­r Istvánnak: most már itt van a tél.) A kultúrpalotából egyébként a zsu­­zsu-szerűség érdekelte leginkább a bi­zottságot. Zom­bori addig addig emle­gette a zsuzsut, míg végre az egész bizott­ság Zsuzsikáról, egy bájos, pajzán teremtésről kezdett beszélni. Természetes, hogy mindentudó O­b­­­á­­­h foglalkoztatta legtöbbet szó­val a bizottságot s mikor a h­ü W­e­i­­nerrel szemben kezdett magyarázni, ez méltatlankodva közbe szólt: — Ez az Obláth utovégre azt hiszi, hogy már medvét is tud lőni. A vén öreg lehorgasztotta havas fejét, egyet hördült és kiadá lelkét. Consummaum est. A derék öreg i­gz. meghalt. Elte-­­­mették. (A gáláns tisztikar rendezte A „SZEGEDI HÍRADÓ“ TÁRCÁJA. Vasárnap. — jan. 1. — «P—6» fészket bontott. Siomoru «vasárnap». Pol­­gár-­firend. Történet-tudósok. Félbemaradt főrendek. Zsuzsika a bizottságban. Mit nem tud Obláth ? Con­­summatum est. — A vasárnapi tárca szokott tréfálko­zásainak hangja fátyolos szomorúra vál­tozott. Az az ember, a ««P—á.», aki tolla hegyével szines figurákat, pajzán koboldo­­kat rajzolt ebbe a rovatba s az igazi hu­mor pajkos kedvtelésével boncolgatta a helyi társadalom nagyságainak és kicsi­nyeinek apróbb dolgait, s elköltözött Szegedről. E­miatt a rovatot most g­y­á­s­z­ke­re­t­b­e lehetne foglalni. Az ő örökké derűs kedélye, ki se fogyható elméssége, gazdagon buzgó hu­mora, átható, éles eszének látszó kedve tette ezer színben csillogó szellemi játékká a «Vasárna­p»-ot. Az olvasó bizonyára nem veszi ro­ssz néven, ha az első «Vasárnap» ban, ami már nem az ő tollából került ki, nem csillog egyébb, mint egy könnycsepp, a tá­vozó után. A gratuláció hetének lehetne ■elnevezni a haldokló esztendő végső napjait. K­á 1r­a­y Albert, a legősibb ma­ SZEGEDI híradó . Vasárnap, 1893. jan. 1.

Next