Szegedi Napló, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-02 / 2/1. szám

Tévészilveszter Miután pár napja Hankiss Elemér leplezetlen sze­­mérmetlenséggel bár, de annál nagyobb nyilvánosság előtt, főműsoridőben meg­zsarolta mindazokat, akiket lehetett, tulajdonképpen már sejtettem: ez már egé­szen utolsó. Azután ... nézem a tévét. Már szilveszter délutánján, és ahogy egyik kedves kol­léganőm mondogatni szokta volt: ledobja az agyam a szíjat. Rekontra címmel rendez­­tetett, úgymond, „a belpoli­tikai főszerkesztőség” mű­sora. Vendégek — mit ven­dégek? Csapatok! —, egy­felől politikusok (többek között Horn Gyula, Király Zoltán, Torgyán József, Csurka István, Kőszeg Fe­­renc), másfelől pedig szak­mánk reprezentánsai, vagy­is újságírók (például Győrf­­fy Miklós, Bodor Pál, Rózsa Péter, Kereszty András, Ar­kus József. Kezdetben még majdnem minden úgy tűnt, mintha normális szürkeál­lománnyal rendelkező, szel­lemes és kellemes egyének gyűltek volna össze. Kedé­lyes kis élcek hangzottak el például arról, ki is hát ak­kor az amatőr, és ki a pro­fi, ám midőn Kereszty And­rás arra kezdett hivatkozni (naná, hogy Csurka István­nak címezvén a dolgot), hogy ő bizony ama átkos­­ban nem kapott egy József Attila-díjat sem — kezdtem érezni azt a rosszféle, lassú, de biztos szorítást a halán­tékomon. Még néhány pil­lanat, és szétrobban az agyam. Még rosszabb történt. Csurka István nemes egy­szerűséggel, mint aki ké­szült ám, előkapta a zsebé­ből Ady Endre A muszáj- Herkules című versét. És fölolvasta. Akik ismernek, tisztában vannak a nemes irodalmi művek felolvasása és a köz­tem fönnálló, meghitt, benső­séges viszonnyal. Tényleg nem akármilyen élvezet az ilyesmi — nohe­m ez így, azért már enyhén szólva sok volt. A szóban forgó versben többek között olyan sorok szerepelnek, hogy „dőltöm­­re Tökmag Jankók lesnek”, „milyen hígfejűek a tör­pék”, s a befejező szakasz: „sok senki, gnóm, nyava­lyás, talmi / Jó lesz egy kis kódolás és csönd, / Így nem fogok sohasem meghalni.” Anélkül, hogy bővebb esz­tétikai és aktuál­politikai elemzésbe keverednénk: a dolog a maga célzásaival, sértettségekből, indulatok­ból táplálkozó mögöttesei­vel körülbelül annyira illett a szilveszter délutánhoz, meg általában az ilyesféle műsorok eredendően egé­szen másfajta jellegéhez, mint bélsár az esküvői asz­talra. Hát még, ami ezután kö­vetkezett, az sem volt ép­pen utolsó. (Vagy éppen hogy nagyon is.) Úgy három perc leforgása alatt a Re­kontra című jeles grémium tagjai oly lenyűgöző gu­sz­­tustalansággal estek egy­másnak, hogy egészen utol­só volt nézni. Arról nem is beszélve, hogy például Horn Gyula azért lelkese­dett leplezetlenül az utóbbi időben valóban igen jó szakmai színvonalra emel­kedett Népszabadságért, mert az, ugye, „szocialis­ta”. (Attól jó a legkevés­bé.) Így aztán, mire estére Az utolsó Híradó című Kern— Koltai Róbert produkció elkövetkezett, már a teljes tanácstalanság állapotában leledztem: tudva tudtam, hogy ez a tv-híradó sem lesz az utolsó, viszont fogal­mam sem lehetett, mi lehet akkor vajon tényleg az utol­só, mindezek után? A szel­lemességet, a poénokat meg csak ugyanígy lehetett ke­zelni, legutolsóként. Éjfél után, midőn a tv-ben már az obuigát zenés akármik mennek (feltétlenül kell legyen benne kánkán, meg réveteg tekintetű cigánynó­­ta-énekes) — szóval, ekkor­ra érkezhet a szellemesség, a humor, a szilveszteri ke­dély megannyi igazi csínja s kínja — már közvetlen társaságunkból. Mert a tv­­ben közben, az 500. női mellbimbó és a 300. operett­részlet között... ez az utol­só. Utolsót kaptunk. Minden­ből. Hiszen az az általános véghangulat-dömping, amit megint oly gyanús egyönte­tűséggel sulykol belénk a fő­városi sajtó tekintélyes ré­sze, mint pár hónapja az állítólagos antiszemitiz­must, meg még korábban, úgy június, július táján azt a bizonyos „ez a kormány eleve rossz”, mindenkibe (még a kormányban is) si­keresen belepumpált tézisét — szóval ez mostanra már olyan képet mutat, mintha 1991-ben Magyarországon csakis havonta 8 forint 50 filléreken rágódó, hajlékta­lan, a szó szoros értelmében koldusszegény milliók ten­getnék majd nyomorult éle­tüket a fenenagy demokrá­ciában. És például eme vég­hangulatkeltés ellen tényleg jogosan léphet föl akár Csurka I­stván is — akár­csak korábban más hasonló maffiaakciókkal szemben. Csakhogy... így, a szilvesz­­ker (újra) látott módon, ez fiúk, nagyon nem méh. Mondhatni, tökéletesen a másik fél malmára hajtja a vizet, ha úgy tetszik, új­fent stílusosan, a pezsgőt, így aztán tényleg nem is le­het vitás, hogy ki, vagy mi lehet az utolsó. Az, aki vagy ami­­ azt csinál magából. DOMONKOS LÁSZIÓ. Oly’­kort élünk a XX. század végén, mikor újfent kell a régi. A társadalmi életviteltől a tudományon át egészen a színházig. Na per­sze voltak emberek, kik eddig is mívelték a kimon­datlanul tiltott régimódisá­­got. Kávéházba jártak, mint a századelőn, s a kávé, tea vagy éppen rum mellett verseket, tárcákat, darabo­kat, netalán cikkeket írtak. Mint Nóti, Molnár, Karin­thy és Rejtő. Oly’ kort élünk, mikor szükségszerű jó ízléssel elő­­veségük a régit. Kabarékat,­­­íjprékat. Bizonyítva ezzel, hogy a múlt divatja nem feltétlenül lenézendő. Meg­nézendő. Ekképp gondolkoz­hatott Balázs Péter és Szombathy Gyula is, miko­ron 1990 utolsó éjszakáján színpadra állították a fent említett szerzők munkáiból összevágott Régi pesti ka­barét. Stílszerűen a Pesti Színházban. Oly’­kort élünk, mikor már a Szilveszter sem az a szilveszter, mikor csak az alkohol­szint pezseg ben­nünk. Így volt ezen ominó­zus éjjelen is, mert székes­fővárosunk álvidám jónépe a Váci utcán robbantgatta a petárdákat, durrogtatta a pezsgős üvegeket, míg oda­bent Tahi Tóthtól Kútvöl­gyiig izgult a Vígszínház művészgárdája. Oly’­kort élünk, mikor már a függöny sem úgy gördül fel, mint egykoron. Olyannyira nem, hogy fel sem gördült, csak a szerep­lők jöttek a nézők elé gör­dülékenyen. S kezdetét vet­te a játék. A kétfelvonásos összeállítás dramaturgiailag több helyen kifogásolható. A koncepció, miszerint jelene­tek és kuplék váltogatják egymást, eredendően jó öt­let. Ám mikor a második részben két próza közé négy szólisztikus dalbetét épült, kicsit egysíkúvá vált. A snittek rendezéséhez még egy apró észrevétel, misze­rint nem igazán szerencsés az utolsó jelenet­ kiválasztá­sa, hisz bár sok szereplőt mozgat, mégsem igazán lendületes. S gyanítható, hogy a tisztelt szerző a vé-’ ge felé közeledve többet gondolt az előlegre, mint a lehető legfrappánsabb befe­jezésre ... De halottakat miért kritizálunk, mikor a lényeg — a közönség vette az előadást. Oly’ kort éltünk már ak­kor is, hogy a darab sikere, főleg ha ily tréfás, egyedül a színészen múlott. Ezért ír a ma kritikusa inkább a játszókról, mint a­ múlt da­rabjairól. Kiemelni nem le­het senkit, egészen egysze­rűen azért, mert a kabaré sajátossága, hogy nem egyenrangúak a partnerek. Ezek a fránya zseni szerzők valakinek csak unterman szerepkört biztosítottak,­­ami annyit tesz, hogy e karak­ter adja a sztár alá a poént, ki ezt becsülettel le is üti. Ilyen segéd, de hasznos sze­replő Kor­ognai Károly, ki­nek játéka precíz és pontos volt, ám megszólalásai nem mindig ültek, valamint a Korognaival együtt erején alulbecsült, kiváló kabaré­érzékenységű Prókai Anna­mária. Az ellenpont, a sztár egyértelműen Tahi Tóth László, függöny előtti mo­nológját leszámítva, minde­ne sikerült. Nem volt nehéz dolga, hisz Lukács Sándor­tól Cserna Antalig Seress Zoltánnal bezárólag bizto­san és pontosan játszottak alá. Mindezzel bizonyítva, hogy irigységtől mentes kol­lektíva tud jó kabarét csi­nálni. A hölgyek közül a már említett Prókai Anna­márián kívül Igó Éva és Kútvölgyi Erzsébet nyújtott átlagon felülit. A jó érte­lemben vett átlagba megér­demelt sikerrel tartozik Venczel Vera és Pápai Eri­ka. Zsíros Áginak még pi­cit érnie kell ezen új sze­repkörben. A fenti felsoro­lás végére nem véletlenül került Harkányi Endre, ki­nek minden megmozdulása, a kuplétól a darabig él­ményszámba ment. Oly’­kort élünk, mikor az igazi kabarékra már csak a nagy öregek emlékezhetnek. Ezért is ment élményszám­ba Benkő Gyula és Farkas Antal őszinte játéka. ők még tudják, hogy is volt ez akkor. És végezetül­­a ren­dezőkről, kiknek legfonto­sabb tulajdonságuk, mi az előadáson is érződött, hogy színészek. A Balázs—Szom­bathy duó évek óta játssza e műfajt hatalmas sikerrel. Úgy, hogy a szakmából nem egy linkségnek tartotta az egészet. Most, és ezt a vas­­tapsözön is illendően bizo­nyította, igazolták, nekik volt igazuk. Csak melléke­sen, hogy az est legprozibb jelenetét is véletlenül pont ők játszották, bizonyos Ha­­csek és Sajó urakról... Na, alászolgálja! CSŰRI ÁKOS Kabaré a Pestiben Filmképek Planktonország Csapó kilenc. Tenger, vízlebegés. Kamera víz alatt. Ázik és csúszik minden. Planktonok. Tengerben. Planktontenger Planktonországban. Vágás. PlanktonParlament. Távoli képen vízparton (folyo­­­tó? Tenger?), mint másutt. Belső vágóképek alatt planktonszirénzene. A hat planktonpárt frakcióvezető közelije. Más-más. Sötét. Plankton kormánytagok. Férfi a férfiak között, ősz planktonhajszálakkal, planktonsminkkel, planktonfri­­zurával, planktongrimaszokkal,­­ a Mindenható plank­ton. Aztán a többi. Majd mindegyik planktonszakállal, de legalábbis planktonbajusszal. Kivétel egy ha akad — Plankton Ákos. A plankton plankton tárca nélküli planktonkormányhatalinok jó plankton„húsban” van­nak. Plankton felsőbbrendűséggel. Vágás. Planktonország népe. A Planktonok szorgosan dol­goznak. Gondosan építik a nyakukba szakadt plankton­­demokráciát. Tudják, még nem az igazi, épp’ ezért próbálgatják. A planktonforradalmak havában, plank­tonblokáddal. Planktonpalotást járunk. Hullottak planktonkönnycseppek, mosolyogtak planktonvigyorok. Planktonul. Vágá­s. Vannak persze planktonkétkedő reakciósok is. Vall­ják, hogy is­zedik plankton János idejében milyen planktonja volt. Ők Planktonországban kompon jár­nak. Erre írta a nagy Planktonköltő, hogy Kompország. Ma a planktonoknak csak Kompótországuk van. Vágás. Planktonnarrátor: — Ja, natürlich, aber niacht kompot... — paso — 86. Örülünk és aggódunk, fé­lünk és reménykedünk egy­szerre. Gyönyörű május es­te van, nem tudunk bent maradni a fülledt meleg ba­rakkban. Otthon ilyenkor távoli harangszó int imára és nyugovóra. Itt harangszó nincs, mert az vallási pro­paganda. Az pedig tilos. Mért hiányzik nekünk ép­pen a harangszó? ... A lé­lek hiányzik nekem, mert itt minden csak anyag, anyag, matéria, elprédálha­­tatlan mennyiségű anyag, nyersanyag. Még az ember is az. Kiülünk a barakk mellé, és halkan énekelünk. Van­­közünk egy kitűnő karmes­ter és kórus szervező, meg néhány igen szép hangú tanító. Énekelgettünk mi már itt közösen nem is egy­szer. Langyos szél simogat bennünket. Legtöbben fél­meztelen, legfeljebb ingben ülünk a barakk melletti gyér fűben. És szépen, las­san mondjuk az éneket a ránkboruló csöndes kauká­zusi estében. Az Iharos alján nincs más kívánságom. Áldjon meg az Isten, sok ezerszer áldjon! Áldjon meg ezerszer, mert reám vártál. De áldjon akkor is, ha sohse vártál. Ha sohase vártál. Csak nézünk magunk elé... ha sose se vártál .. és talán már csak a szívün­k mondja a szöveget, a szánk meg a dallamot. Rongyos a dolmányom, hej de mért ne lenne. Három ország porát megfeküdtem benne. Cserepes a szám is, őszi szél kifújta. Ha te megcsólkolnád, ■meggyógyulna újra. Piros lenne újra. Egy kis szünet, aztán fo­lyik az ének patakja to­vább, lassú csotogással, így köszönt az este rám. Száz forrás fakad a hegyekből. Csók fakad a szívemből. Aludj árva szívem, Virágom, virágom, havisi fehér gyopárom. Elmúlt évek halálfélme és állandó feszültsége oldó­dik, és össze is rándul egy­ben: meddig lehet szeretet nélkül élni? Mit tettek tönk­­re bennünk ezek az eszten­dők, és mit változtattak meg kitörölhetetlenül agyunk­ban, idegeinkben, sejtjeink­ben? ... Aludj, árva szívem, aludjál, / Fájó elmúlásról ne tudjál, / Virágom, virá­gom .. . A csillagok reszketnek fönn a mérhetetlen magas­ságokban, mi is reszketünk lenn, a lélek mérhetetlen mélységeiben ... Virágom, virágom... Lovamat kötöttem piros almafához, / Magamat kötöt­tem gyönge violához. / Lo­vamat eloldom, mikor a Hold fölkel, / De tőled, vio­lám, csak a halál old el... Davaj szpáty, joptvoju­­maty f­ordít az őr a torony­ból, és mi hirtelen vissza­térünk az anyag valóságába, és nehéz lélekkel elindulunk befelé, a priccsre, aludni... Molotovkától elbúcsúztunk. Állunk a főtábor kapuja előtt po pjaty. Az autó már elment, de egyelőre be sem engednek bennünket. Az őrök szokásuk szerint to­rokhangon kiabálnak, hogy mit akarok mi itt. Előkerül Marczi alezredes is, aztán az itteni őrnagy, is. Némi tanakodás után végre beengednek. Csak nem ma­radhatunk a lágeren kívül! Ki hallott már ilyet! Ha­marosan megérkeznek Rusz­­taviból is, örülünk egymás­nak, de itt senki nem tud semmit a hazaszállításról. Megint hazudtak volna? A holtakat elsirattuk, és lassan elfelejtjük őket. HORVÁTH ISTVÁN (Folytatjuk.) Egy zászlós följegyzései Hideg, elhagyott az eszterám, Deres, hideg őszről aludjál, ne tudjál. Hazafelé „Tényleg ilyen rohadt a helyzet?” — tette fel a kérdést Nagy Bandó And­rás a rádiókabaréban. Tényleg ilyen... Kivált, ha az első szabad Miku­lás, az első szabad Jé­zuska, és­­első. „Szabad György" időszakában kérdez ilyeneket az em­­­ber. Nagy frandió pedig­ tudhatná, hine­n az első­ Sza­bad polgármes­ter gazé -' les­z hazában. ' :■ De miért is fontos ez? Csupán, mert eszünkbe jutott. Szabad Ország, Szabad Újságírója, azt ír, amit Szabad. Hát most mindent szabad. Leírhatjuk például, hogy ideje volna „leírni” a rádiókabarét. Meglehet, pedig nincs igazunk, mint azt, ahogyan a köz­mondás tartja. Négy lá­­b­é van, a részegnek, mégis iazatalál, így az­tán botorkálunk. Hazafe­lé. Kívánjuk mindenki­­nek: tudja, hol a haza... * — te — E­mlékezetem szerint úgy a nyolcvanas évek vége felé kezd­tek a kabaréban heherész­­ni a néhai partizán szövet­ség növekvő taglétszámán. Akkor már lehetett halkan röhögni, ha szóba került az elképesztő tény, miszerint az egykori ellenállók száma nem csökkent az évek mú­lásával, de ütemesen emel­kedett. Elvetemült pofák eme örvendetes gyarapodást kapcsolatba hozták a jutta­tások számával. Persze ezek­ről nyilvánvaló volt, hogy ők nem fértek be a keret­be, különben nem kaján­­kodnának. A történelem azonban olykor csavaros fordulatokon keresztül tük­röződik, miként erre mife­lénk már megszokott. íme néhány példa. Hallgatom­ a budapesti szálloda vezetőjének ünne­pélyes fogadkozását, mely szerint az idei éjféli tom­bolán nem lesz a húzás kö­rül semmi bunda, nem úgy, mint egykor. Akkor ugyanis valami főember szilveszte­rezett a vendégek között, és az ő számát kellett kihúz­niuk a tombolán. Izzadtak is, ő meg a rendező,­ csak úgy csurgott a verítékük! Hogyisne, és ha elvétik? Na ezért kárpótolják most a Nagyérdeműt — nem csalnak. Egyébként ünnepé­lyesen elítélik így, utólag, azokat a vörös bárókat, akik ugye annak idején ... Köpeczi Béláról olvasok, aki évekig volt az Akadé­mia főtitkárhelyettese — milyen szép cím, ennél tán csak a főtitkáré a jobb csengésű —, majd utóbb művelődési miniszter. Szó­val egy ízben, még a hetve­nes évek végén, magához kérette egy alacsony beosz­tású segédmunkatársát, mert „az Útlevélhatóság megke­reste és információt kért tőle az illető kiutazóról”, ő egyébként igen tapintatosan, noha egyben alaposan tett eleget e fölkérésnek, s mondhatni az akkori idők szóhasználatával élve, le­­káderozta a segédmunkatár- káder­ ­at. Ezt a műveletet egyéb­­ként titkárnők és osztály­vezető hasznos és szintén tapintatos közreműködésé­vel végezte. Senki nem volt kiakadva, mindenki igyeke­zett lekerekíteni az ügyet, kerülni a botrányt. Egyedül a segédmunkatárs tekintett úgy erre a beszélgetésre, mint tán nem egészen nor­mális föltételére egy nyuga­ti utazásnak. Meg kell ad­ni, ilyen is volt, de erős ki­sebbségben. Jelzem, a főtitkárhelyet­test jeles tudósnak tartot­tuk, Szegedre évente jött a TIT nyári egyetemeire elő­adást tartani. Akkoriban szállongó pletyka szerint miniszterségét feleségének köszönheti, mert a neje szólt egy ízben Aczélnak, hogy azt mondja Gyuri, ez a szegény Béla már olyan régen szeretne miniszter lenni, segítsen már neki. Megtörtént, utóbb ő maga mesélte el a hivatalos föl­kérés történetét. Eszerint egy reggel a sofőrje minisz­ternek szólította, ebből gon­dolta, hogy most már ko­moly az ügy. És tényleg aznap délelőtt hivatta a párt főtitkára a fehér házba. Ki­csit megvárakoztatta, emiatt elnézését kért, majd a le­fegyverző egyszerűséggel megtudakolta, azaz közölte: itt úgy gondolják az elvtár­sak, hogy maga lenne a művelődési miniszter, vál­lalja? Köpeczi még ismerte a pártfegyelmet — igent re­­begett. A titkárnő varázs­ütésr­e két pohár bort ho­zott, koccintottak az ügyre, amely eznel el is volt intéz­ve. A szakma is elégedett volt, végre valaki a bár­sonyszékben, akit nem kell röstellni. Kinevezése jó hú­zásnak látszott.. . (tráser) SZERDA, 1991. JANUÁR 7.

Next