Szegedi Napló, 1890. február (13. évfolyam, 31-58. szám)

1890-02-01 / 31. szám

Szombat, február 11890. Egyes szám ára 5 kr. XIII. évfolyaini. 31 sze POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI és IRODALMI KAPILAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: Epész évre 14 frt — kr. I Nepyndávre 3 frt 50 kr. IVlévre . 7 frt — kr. I Epy Inhr.-i . 1 frt 20 kr. SZERKESZTŐI IRODA ÉS KIADÓHIVATAL: Iskola-utcza, Dáni-ház 18. sz. Bérmintitlen levelek o.s.-k ismert köztöl fip.irtatnak el. HIRDETÉSEKET Cl nyüttéri közleményeket» kiadáshivatal melékelt árjegyzék szerint számit. Az ügyvédedéről. II. Az országnak majd mindenik üpyvédi kamarája, nem elégedett meg azzal, hogy a névjegyzékeket vezesse, a kamara tagjainak fegyelmi ügyeiben bíráskodjék, a kormány részére statiztikát készítsen , hanem magasabb feladatok után is nézett, s nemcsak az ügyvédi kar érdekeinek teljesebb védelmét vette czélba, hanem reformokat sürgetett a jogszolgáltatás minden vonalán. Mindezen a gyakorlati életből merített tapasztalati adatok és komoly érvekkel támogatott előterjeszté-sei a kamaráknak ma is ott hevernek valamelyik miniszteri fogalmazó úr asztalán, s lepi azokat a por és feledés köde. Nagy baj, hogy az igazságügyi kormány épen az ügyvédi kamaráktól beérkező indokolt előterjesztéseket kárhoztatja arra, hogy ott penészedjenek a minisztérium levéltárában. Ha valaki, úgy épen az ügyvédi kar az, mely az országban meglévő igazságügyi mizériákat legközvetlenebbül látja meg, a létező bajokról első forrásból vesz tudomást. Az ügyvédeknek e téren kétségkívül jobb és alaposabb tapasztalataik, helyesebb és megbízhatóbb véleményeik vannak, mint azoknak a doktrinereknek, azoknak a szobatudósoknak, akik a könyvekből és nem a gyakorlati életből merítik a bölcsességüket, s akik épen azért nem is képesek az élet számára termelni, hanem csak filozofálnak s csinálják a reform terveket gyakorlati ismeret, élettapasztalat nélkül. Rászabják a ruhát, a jogrendszereket olyan testekre és jogviszonyokra, amelyekről csak hírből ismernek, de amelyeket még csak nem is láttak. Ezért kell Magyarországon minden harmadik vagy ötödik évben reformálni az igazságügyet ,ezért kell állandó foldozásokkal javítani az élet által rosznak bizonyított törvényeken. És mert ez egy pár excellence jogállamban nem alkalmas a jogfejlődés egészséges irányzatait megteremteni, áll be a szüksége annak, hogy az igazságügyi kormány jobban megbecsülje az ügyvédi kamarák előterjesztéseiben foglalt tapasztalati adatokat, az életviszonyok gyakorlati vizsgálódásaira alapított jognézeteket, mert az ügyvédek a jogszolgáltatás minden vonalán a tűzhely mellett szerzik be a tapasztalataikat, s figyelik meg a bajok forrását. Ha az igazságügyi kormány az ügyvédi kamarák előterjesztéseit is legalább átolvasásra méltatja, meggyőződhetik arról, hogy törvénytervezetek készítésénél nem az elméleti tudósok elvont ismeretei és megbízhatlan jogbölcsészete használandók föl, hanem a gyakorlati jogászok élettapasztalataiból meríthető legjobb anyag I a törvénykészítéshez. Ha az ügyvédi kamarák e tekin I tetben az igazságügyi kormány, vagy I akár a törvényhozás részéről is nagyobb fölkarolásban látnak részesítve ama tapasztalatokat, melyeket ők a gyakorlati életből szereztek és ama jognézeteket, melyek ismét e gyakorlati tapasztalatokon épülnek föl, akkor az a tekintélyes testület a maga autonóm szervezetében — a kamarai intézményben — mindenesetre több elemét látná meg az életképességnek, mint most, midőn az egész intézmény csak arra alkalmas, hogy a tagokat elkedvtelenítse a magasabb feladatok kutatása iránti törekvéseikben. Ezért hatálytalan a kamarák működése és ezért nincs érdeklődés a tagokban nemcsak a kamarai rendszer, hanem a jogszolgáltatás általánosabb érdekei, s az állam igazságügyi feladatai iránt. De még ezektől is eltekintve az általános elkedvetlenedésre és az érdeklődés jelentékeny megapadására lénye A „SZEGEDI NAPLÓ“ TÁRCZAJA. ^ g- 3T re na. — Kepény. — 20. Folyt. Irta: Hugh Conway Forditoit.! : Sas Ede. Ma. odlk réaz. Elbes7Öli í'enton Kichard Feiicliayl),-ii. (Glonccsth re.) Béreltem hát egy lovat, kocsit, és 10 órakor útra kerekedtem. Kocsist vagy kalauzt nem vittem magammal, mert egyszer már voltam a tavon és bizonyos voltam benne, hogy el nem tévedek. Elmenetelem alkalmával az ég felleges volt és a szél fújni kezdett, majd erről, majd arról az oldalról, úgy hogy az inasom időváltozást jósolt. És igaza volt. Alig tettem meg a félmértföldnyi utat, alig értem el a tóparton fekvő nyomorult kis csárdát, mikor már sűrű hótakaró borította a földet. Az istállóban elhelyeztem hát a lovat, magam pedig vettem a korcsolyámat és indultam a tó felé. Eltévedtem-e, s nem az illető helyére jutottam a tónak, — vagy pedig a fenyegető időjárás visszariasztotta a kirándulókat — elég az hozzá, hogy a korcslyázókat nem találtam a tavon és az érintetlen fehér jégtükör meg is győzött engem arról, hogy itt még aznap senki sem siklott rajta végig. Nekiereszkedtem hát egyedül, — de mint hogy senki sem volt ott, aki ügyességemet megbámulhatta volna, hát csakhamar beleuntam. De azért várakoztam és reméltem, hogy majd jönnek, majd jönnek, míg azután a ilindinkább nekikeseredő hóesés ellenkező véleményre hirt. Visszatértem hát a kis vendéglőbe — természetesen oly kedélyhangulatban, hogy szerettem volna valakinek a koponyáját bezúzni. Okos ember persze rögtön befogatott és hazahajtatott volna, de én ez időtájt nem voltam okos ember (Brand bizonyára szívesen megerősíti ezt , ámbár a korcsma berendezése épen nem csábított e tartós ottmaradásra, azért mégis volt ott egy hatalmas tűz, aminél melegedhettünk. Letelepodtem hát mellé és ott maradtam, míg éhes nem kezdtem lenni, akkor sújtottem magamnak valamit, falatoztam és szörnyű gyönyörűséggel hallgattam a künn tomboló vihart. A vihar pedig másnap reggel sem szűnt meg. Én mindazonáltal elindultam hazafelé. Említettem, hogy abban a meggyőződésben voltam, hogy az utat eléggé ismerem. De hát most hó borított mindent, eltörülve minden ismertető jelt. Egyszer azután nagy kétségbe jutottam. Az előttem fekvő két út közül melyik volt a jobb, helyesebb ? Ez — vagy amaz ? S a közelben semmi emberlakta hely, ahol kérdést tehetnék és így tökéletesen a szabad elhatározásomra volt bízva minden, no erről az előjogról most szívesen lemondtam volna. Elindultam hát az egyik után és igy mentem egy darabig. Akkor visszafordultam, úgy néztem már ki, mint egy gipszfigura, kocsimat úgy elborította a hó, hogy az annak súlya tehetett egy fél tonnát Mert az út szétágazásához visszaérkeztem, besötétedett, és az égből sűrűbben hullott alá a hó. Közel voltam hozzá, hogy ostobaságomat átkozzam, hogy erre az útra indultam — de annyit mindenesetre elismertem, hogy rögtön vissza kellett volna fordulnom. Most hát nekivágtam a másik útnak, egy kanyarulathoz jutottam, melyről rémlott előttem, hogy emlékezem rá. Kétségem támadt e felül, mikor arra a megjegyzésre jutottam, hogy az út tele van mély kátyúkkal, úgy, hogy egyszer a kocsim is valami mély gödörbe zökkent. Akkor olyasmi történt velem, ami még soha életemben. Fáradt lovam elbukott s kocsim felbillent és én messzire pottyantam a hóba. Hanem azért nem sokára ismét talpon voltam. Nem minden nehézség nélkül szabadítottam ki a lovamat a hámból, azután utánna néztem a kocsinak. De jaj ! — a tengelye kettétörött és már most úgy álltam én ott, valószínűleg több órányi távolban minden emberi lénytől, egy eltörött kocsival és egy elcsigázott lóval. Vájjon mit csinált volna az én Brand barátom hasonló helyzetben. Pár pillanatig gondolkoztam a helyzeten. Elvégre is arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy azon az útón haladok tovább melyen elindultam, annak elvégre is valami emberi lakáshoz kell vezetni. Azért is zablán fogtam a kifáradt lovat, és elkezdtem dagasztani a hótengert. Nagy sokára öttlött a szemeimbe fénysugár, nagysokára koczogtathattam végre egy ajtón.