Szegedi Napló, 1890. március (13. évfolyam, 59-87. szám)

1890-03-01 / 59. szám

Sionbat, márczins 1. 1890. Egyes szám ára 5 kr. UH éifoljai. 59 szám POLITIKAI, KÖZGAZIIASÁGI És IRODALMI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: SZERKESZTŐI IRODA ES KIADÓHIVATAL; HIRDETÉSEKET Kgési érre 14 írt — kr. l-’elévre . 7 Irt — kr. Ne^yoiliVrn ." frt .'íO kr. j '«'-•'’.I'.-iiSnJr. 0 r T.; ií’. í;. E“y iKiííi . 1 l'rt 20 kr. | BériiK !í.. cii;ii levniik i's.ik l.srii ,rt králiil fo2:.a(ltatn.ik el. | n y i i 11 ‘ r i közleményeket .i ki.idóhíTital _ Iiii i<i-keit árje" , ,E. -z. Nyitott ajtó dönqetése. Szeged, febr. 28. Eo-y pár naj) nmlva minden úgy­nevezett parlamenti vihar elveszti az érdekét, de elveszti egyúttal azt a jel­legét is, mely annak megítélésében minden embert elfogulttá tesz. Ila vihar van a képviseldházban, az első benyomás mindig az, hogy a pártok közt fönnálló éles ellentétek oko/zák. És a második, a tisztább, el­fogulatlanabb megfontolá-! mindig arra vezet, hogy amint valaki súlyosan vétkezik a parlament tekintélye ellen, az egyszerűen annak a valakinek a rovására Írandó és nem a pártéra, melyhez tartozik. Világos és félre nem magyaráz­ható az, hogy mi a kötelessége és mi a joga egy pártnak az országgyűlésen. Az, hogy a maga programmjának alapján küzdjön a közügy ek terén erűvel és lelkesedéssel, odaadással és hűséggel. Hogy küzdjön a kormány tévedései és bűnei e len, és hogy igye­kezzék érvényt szerezni a saját jol)b meggyőz űdésének, jobb s a hazára nézve üdvösebb törekvéseinek. T'erinészetes, hogy e küzdelemben nem szabad sem habozni, sem bátor ságot veszíteni, avagy megalkudni helyzetekkel, érdekekkel, egyénekkel Ä „SZEGEDI NAPLÖ“ TÁRCZáJA t o 1TT az j.*) (Ellies' éb's.) Irtx : Jurkovics Aladár. Viharos őszi délután amikor az özöné­vel alá hulló esöcsöppek elöl a Ferenczvá- ros egy aprócska zugkorcsmájába menekül­tem, egy szuette, rozoga x lábú asztalnál, dohányfüsttől és párától csaknem áttetsző levegőben, félmeszely „budai“ bor és egy pislogó faggyú gyertya rezgő fénye mellett beszélte el nekem ezt a történetet egy vö­rös szakálla és hajú torzomborz ember, akinek rongyos ruhája, valóságos herkules- vállai és olyan öklei voltak, amelyekkel egy bikát képes lett volna egy csapásra leütni. Hogy miért mesélte el nekem ezt a ret­tentő történetet, — melyet borsódzó háttal, az iszonyattól halványan,vaczogó fogakkal hallgattam végig: csak később tudtam meg. A szerencsétlen emberen az az elbeszélt eset óta csendes őrület vett erőt. Elméje megháborodott s az egyensúlya vesztett lé­lek nyughatatlanul űzte, hajtotta, kergette öt folyton. Majd itt, majd ott bukkant föl, mindig csak rövid időre, nehány perezre s — kivel *) Mutatvány a szer'/ö közelebb megjelenő f,Kü- lönös Történetek•* czimü kötetéből Mert mihelyt az ellenzék alkuszik, ö sem jobb a mindent elalkuvó kormány­nál s csak a jelszavai maradnának tetszetősebbek. E tekintetben nincs mért vádolni a képviseló'luíz ellenzékét. A 1’ilg‘g'etlen- ség-i pártot legkevésbé, mert az követ­kezetesen megáll elveinek talapzatán és nem adott, nem ad föl azokból semmit, bármennyire kecsegtetné is az úgynevezett kormányképesség, mely .{j, nálunk, fájdalom, a Bécsije való za- ji rándokolással kezdődik és végződik a ri nemzet jogainak fokozatos elalkuvásán. Nemes és tiszteletreméltó utóbb a a mérsékelt ellenzék kis táborának harcza is. Anmíl nemesebb, mert eb­ből a táborból egy évtized alatt igen sokan dezertáltak és a leolvadt csapat majdnem csupa vezérből áll. akik kö­zött nehéz a fegyelmet fönntartani. Határozottan ez az oka annak a tü­relmetlenségnek is. melyet e párt egyes tagjai mut.-'tnak a parlamenti vitákban. A türelmetlenség, mely ép­pen oly rósz tanácsadója a majoritás­nak, mint a kisebbségnek és rendsze­rint szenjélyes térre játsza át a köz­ügyeket, melyeknek szolgálatában még a lejárt politikusok is igényt tarthat­nak arra, bogy csak a tényeiket tá­madjuk és ne a személyüket. Még Tisza Kálmán is megérdemli ezt, aki oly sokat vétett nemzete el­len és aki ma valóságosan egy düle- dező romja önmagának, ideig-óráig úgy nyújtva névleges kormányzatát, hogy szava többé nem dönthet a ko­rona tanácsában. Hallatlan, képtelen egy helyzet ez, annyi bizonyos. I^öljogosit ez a hely­zet mindenkit arra, hogy a legsujtóbb kritikát gyakorolja a miniszterelnök fölött, aki oly görcsösen kapaszkodik székébe, a kabinet fölött, mely fejé­nek ismeri el azt, aki szerepét leját­szotta és a párt fölött, mely még min­dig számának tekintélyével födözi a kidőlt vezért. De egyre nem adhat jogot semmiféle helyzet. Arra, hogy a parlament szine előtt bárki is a sze­mélyes invektiváknak mesr nem eníre- dett illetlenségéhez nyúljon, mert ennyire a parlamentnek nem szabad kiszolgáltatni legszerényebb tagját sem. Végre is, ezt ki lehet mondani nyíltan. Amint kimondatott az e na­pokban az ellenzéki pártok tagjainak bizalmas összejövetelein és mindenütt, ahol súlyt fektetnek arra, hogy Ma­gyarország legmagasabb testületében meglartassanak a kölcsi irányelvek. legmagasabb er­I )e még az ellenzék törekvéseinek forró és beláthatlan magas lánggal lobogó izzó szenvedély tölti be, amely nem az életre, de a megsemmisítésre tör, amely perzsel, öl és tönkre tesz, mert határt nem ismerőén féktelen, szilaj és vad ! Eh, uram ! Érti is ön ezt ? ! Tudja ön, mit tesz az, mikor az em­ber vérben forgó szemekkel, táj tékzó ajak* kai, ki dagadt erekkel, ittasan az agyba tó­duló vértől, megragadja kedvesét s izenként akarja széttépni, hogy fölihassa a pá­rolgó vérét, vadember módjára felfalja a még vonagló, meleg testrészeket, hogy tel­jesen, örökre és elválhatatlanul összeforralja az én-jével. Okozott önnek már kéjt, örömet, bol- dog.ságot kedvese rémülettől fuldokló jaj­kiáltása ? Vonszolta ön már hajánál fogva végig kedvesét a szoba padlóján, csupa szerelemből, csupán csak azért, mert fékez- hetlen, szörnyű szenvedélyét iránta nem tudta másként kimutatni ? Harapott már ön mámora tetőpontján kedvese arczába? Erezte, hogy minő édes annak a húsa ? s minő kéjes, észbontó a vére ? Ön csodálkozik ? Szegény ember ? Persze! Selyemruhás delnők, akik a legparányibb szellőtől is vastag prémes bun­dával óvják magukat, akik illatosak, akár ez idü alatt jó sorsa összehozta : annak el­mesélte bűnét, élete egyetlen és legnagyobb bűnét. Mivel bogy élénken emlékszem rá, s a történet, mely rémülettel töltötte el lelke- met, csaknem szóról-szóra elmémbe véső­dött, elmondom úgy, a bogy tőle hallottam : * — Volt ön már szerelmes ? Ezzel a kérdéssel kezde, miközben zöldes, átható, éles tekintetű szemeit mere­ven rám szegezte, hatalmas karjait végig fektette az asztalon, s torzoinborz fejét rá­hajtotta azokra a bikaölö karokra. | — Eb, értenek is önök a szerelemhez ! Önök, akik lakk-czipöben járnak, pepita nadrágot viselnek, s beérik azzal, hogy imádottjaik keztyüs kezét ajkaikkal érintsék! Önök, akik elragadtatásuk legfelsőbb hevében is illedelmesen homlokon csókolják kedveseiket, ahelyett, hogy karjaik közé fognák, s ész nélkül, vadul, szenvedélyesen szorítanák addig, a mig szive dobog, a mig él, a mig meleg. Tudják is önök, mi a szenvedély ! Önök, akik őrültnek, vadállatnak, szörnynek mondják azt, aki, mikor szeret nem ismer som istent, sem embert, aki orron I rúg minden illemet, arczul köp minden for­malitást, aki érzi, hogy ereiben nem vér, de izzó láva foly, s akinek szivét, lelkét, testé­nek minden porczikáját egy mérbetlenül

Next

/
Thumbnails
Contents