Szegedi Napló, 1890. március (13. évfolyam, 59-87. szám)
1890-03-01 / 59. szám
Sionbat, márczius 1. 1890. Egyes szám ára 5 kr. UH éjfolyai. 59 szám POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI És IRODALMI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: SZERKESZTŐI IRODA ÉS KIADÓHIVATAL; HIRDETÉSEKET Ne^yoiliVrn .' frt .'10 kr. j '«'-•'’.I'.-iiSnJr. 0 r T.; ii’. í;. Eg y iKiííi . 1 l'rt 20 kr. | BériiK !í.. cii;ii levniik i's.ik l.srii ,rt králiil fo2..altatn.ik el. | n y i i 11 ‘ r i közleményeket .i ki.idóhívital _ Iiii ii i kelt árje" , ,E. -z. Égési évre 14 írt — kr. l-’elévre . 7 Irt — kr. Nyitott ajtó döngetése. Szeged, febr. 28. Egy pár naj) nmlva minden úgynevezett parlamenti vihar elveszti az érdekét, de elveszti egyúttal azt a jellegét is, mely annak megítélésében minden embert elfogulttá tesz. Itt vihar van a képviselőházban, az első benyomás mindig az, hogy a pártok közt fönnálló éles ellentétek okozzák. És a második, a tisztább, elfogulatlanabb megfontolás mindig arra vezet, hogy amint valaki súlyosan vétkezik a parlament tekintélye ellen, az egyszerűen annak a valakinek a rovására írandó és nem a pártéra, melyhez tartozik. Világos és félre nem magyarázható az, hogy mi a kötelessége és mi a joga egy pártnak az országgyűlésen. Az, hogy a maga programmjának alapján küzdjön a közügyek terén erővel és lelkesedéssel, odaadással és hűséggel. Hogy küzdjön a kormány tévedései és bűnei elen, és hogy igyekezzék érvényt szerezni a saját jobb meggyőződésének, jobb s a hazára nézve üdvösebb törekvéseinek. Természetes, hogy e küzdelemben nem szabad sem habozni, sem bátorságot veszíteni, avagy megalkudni helyzetekkel, érdekekkel, egyénekkel Mert mihelyt az ellenzék alkuszik, ő sem jobb a mindent elalkuvó kormánynál s csak a jelszavai maradnának tetszetősebbek. E tekintetben nincs mért vádolni a képviselőiááz ellenzékét. A f’flggetlenségi pártot legkevésbé, mert az következetesen megáll elveinek talapzatán és nem adott, nem ad föl azokból semmit, bármennyire kecsegtetné is az úgynevezett kormányképesség, mely .j, nálunk, fájdalom, a Bécsire való zaji vándokolással kezdődik és végződik a ri nemzet jogainak fokozatos elalkuvásán. Nemes és tiszteletreméltó utóbb a a mérsékelt ellenzék kis táborának harcza is. Anmál nemesebb, mert ebből a táborból egy évtized alatt igen sokan dezertáltak és a leolvadt csapat majdnem csupa vezérből áll, akik között nehéz a fegyelmet fönntartani. Határozottan ez az oka annak a türelmetlenségnek is, melyet e párt egyes tagjai mutatnak a parlamenti vitákban. A türelmetlenség, mely éppen oly rész tanácsadója a majoritásnak, mint a kisebbségnek és rendszerint szentélyes térre játsza át a közügyeket, melyeknek szolgálatában még a lejárt politikusok is igényt tarthatnak arra, hogy csak a tényeiket támadják és ne a személyüket. A „SZEGEDI NAPLÓ“ TÁRCZáJA to 10 az 1.*) (Elbesél's.) Irta : Jurkovics Aladár: Viharos őszi délután amikor az özönével alá hulló esőcsöppek elöl a Ferenczváros egy aprócska zugkorcsmájába menekültem, egy szuette, rozoga lábú asztalnál, dohányfüsttől és párától csaknem áttetsző levegőben, félmeszely „budai“ bor és egy pislogó faggyú gyertya rezgő fénye mellett beszélte el nekem ezt a történetet egy vörös szakálla és hajú torzomborz ember, akinek rongyos ruhája, valóságos herkulesvállai és olyan öklei voltak, amelyekkel egy bikát képes lett volna egy csapásra leütni. Hogy miért mesélte el nekem ezt a rettentő történetet, amelyet borsódzó háttal, az iszonyattól halványan,vaczogó fogakkal hallgattam végig, csak később tudtam meg. A szerencsétlen emberen az az elbeszélt eset óta csendes őrület vett erőt. Elméje megháborodott s az egyensúlya vesztett lélek nyughatatlanul űzte, hajtotta, kergette őt folyton. Majd itt, majd ott bukkant föl, mindig csak rövid időre, néhány perczre s akivel ez idő alatt jó sorsa összehozta , annak elmesélte bűnét, élete egyetlen és legnagyobb bűnét. Mivel hogy élénken emlékszem rá, s a történet, mely rémülettel töltötte el lelkemet, csaknem szóról-szóra elmémbe vésődött, elmondom úgy, a hogy tőle hallottam : * — Volt ön már szerelmes ? Ezzel a kérdéssel kezdő, miközben zöldes, átható, éles tekintetű szemeit mereven rám szegezte, hatalmas karjait végig fektette az asztalon, s torzomborz fejét ráhajtotta azokra a bikaölő karokra. — Eh, értenek is önök a szerelemhez ! Önök, akik lakk-czipőben járnak, pepita nadrágot viselnek, s beérik azzal, hogy imádottjaik keztyüs kezét ajkaikkal érintsék! Önök, akik elragadtatásuk legfelsőbb hevében is illedelmesen homlokon csókolják kedveseiket, ahelyett, hogy karjaik közé fognak, s ész nélkül, vadul, szenvedélyesen szorítanák addig, amig szíve dobog, amig él, amig meleg. Tudják is önök, mi a szenvedély ! Önök, akik őrültnek, vadállatnak, szörnynek mondják azt, aki, mikor szeret nem ismer sem istent, sem embert, aki orron rúg minden illemet, arczul köp minden formalitást, aki érzi, hogy ereiben nem vér, de izzó láva foly, s akinek szivét, lelkét, testének minden porczikáját egy mérhetlenül Még Tisza Kálmán is megérdemli ezt, aki oly sokat vétett nemzete ellen és aki ma valóságosan egy düledező romja önmagának, ideig-óráig úgy nyújtva névleges kormányzatát, hogy szava többé nem dönthet a korona tanácsában. Hallatlan, képtelen egy helyzet ez, annyi bizonyos. följogosít ez a helyzet mindenkit arra, hogy a legsújtóbb kritikát gyakorolja a miniszterelnök fölött, aki oly görcsösen kapaszkodik székébe, a kabinet fölött, mely fejének ismeri el azt, aki szerepét lejátszotta és a párt fölött, mely még mindig számának tekintélyével födözi a kidőlt vezért. De egyre nem adhat jogot semmiféle helyzet. Arra, hogy a parlament színe előtt bárki is a személyes invektíváknak most nem eneredett illetlenségéhez nyúljon, mert ennyire a parlamentnek nem szabad kiszolgáltatni legszerényebb tagját sem. Végre is, ezt ki lehet mondani nyíltan. Amint kimondatott az e napokban az ellenzéki pártok tagjainak bizalmas összejövetelein és mindenütt, ahol súlyt fektetnek arra, hogy Magyarország legmagasabb testületében megtartassanak a bölcsi irányelvek, legmagasabb ereje még az ellenzék törekvéseinek forró és beláthatlan magas lánggal lobogó izzó szenvedély tölti be, amely nem az életre, de a megsemmisítésre tör, amely perzsel, öl és tönkre tesz, mert határt nem ismerően féktelen, szilaj és vad ! Eh, uram ! Érti is ön ezt ? ! Tudja ön, mit tesz az, mikor az ember vérben forgó szemekkel, tájékzó ajakkal, kidagadt erekkel, ittasan az agyba tóduló vértől, megragadja kedvesét s izenként akarja széttépni, hogy fölihassa a párolgó vérét, vadember módjára felfalja a még vonagló, meleg testrészeket, hogy teljesen, örökre és elválhatatlanul összeforralja az énjével. Okozott önnek már kést, örömet, boldogságot kedvese rémülettől fuldokló jajkiáltása ? Vonszolta ön már hajánál fogva végig kedvesét a szoba padlóján, csupa szerelemből, csupán csak azért, mert fékezhetlen, szörnyű szenvedélyét iránta nem tudta másként kimutatni ? Harapott már ön mámora tetőpontján kedvese arczába? Érezte, hogy minő édes annak a húsa ? s minő kéjes, észbontó a vére ? Ön csodálkozik ? Szegény ember ? Persze! Selyemruhás delnők, akik a legparányibb szellőtől is vastag prémes bundával óvják magukat, akik illatosak, akár *) Mutatvány a szer'/e közelebb megjelenő !,Különös Történetek•* című kötetéből