Szegedi Napló, 1895. november (18. évfolyam, 261-286. szám)

1895-11-01 / 261. szám

FM, noieimber 1. M Egyes szám ára 5 kr. XVIII. évforjai 261. Szál. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI fis IRODALMI NAPILAP. Előfizetési áR: Egész évre 14 frt — kr. I Negyedévre 3 frt 50 kr. Félévre 7 frt — kr. | Egy hóra , 1 frt 20 kr. SZERKESZTOSEG ÉS KIADÓHIVATAL: Iskola-utcza, Pfann-féle ház, 21. sz. Bérmentetlen levelek csak ismert ké­ztel fogadtatnak el. HIRDETÉSEKET á­ nyílttéri közleményeket a kiadóhivatal __________mérsékelt árjegyzé­k sz­erint számit. Fogások. Szeged, október 31. Meg van már az első fogás és fur­­fang abban, hogy a küszöbön álló ki­egyezési tárgyalásokban, mint látszik, a közös teherviselési arány fogja a fő vitát előidézni. Lajtán túl mind e kér­dést feszegetik, a többi kérdésről meg sem emlékeznek. Persze mert az rájuk kedvező, ha ez egyen kívül marad minden a régiben. Ők csak a tejfelt akarják leszedni. Nem rossz taktika, de lássuk mi­vel indokolják törekvéseiket. Talán érveket hoznak fel. Eszük ágában sincs, a helyett az általános frázis terén ma­radnak, mely abban kulminál: Ma­gyarország szépen virágzik, ami a jó­létnek jele és így­­méltánytalan“ az eddigi arányban járulni csak a közös teherviseléshez. Az is baj hát, hogy haladtunk, ami saját életrevalóságunkat bizonyítja, mert kedves szomszédaink mindent elkövet­tek, hogy ez be ne következzék. Ha azonban saját erőnkből mégis haladunk, mivel meghalni nem akarunk, ez nem ok a kapzsiságra, hogy már most Ma­gyarország többet fizessen a közös ügyekre, mint eddig. Jogos lenne még ez az álláspont akkor is, ha a közös vámterület elő­nyében egyformán osztoznánk. De ezt senki nem mondhatja komolyan. Ausztria ipara évenként átlag 350 millió forint értékű iparczikket impor­tál Magyarországba és miután ezek az iparczikkek a közös vámterület fönn­állása alatt vámmentesen szállíttatnak a magyar piaczokra és a külállam­ok­­kal kötött kereskedelmi szerződések akként alkottattak meg, hogy Ausztria ipara a külföldi iparczikkek beözönlé­­sétől megvédetik, látni való, hogy nemcsak hazai iparunk, de iparczikket fogyasztó hazai közönségünk is az osztrák iparnak van és lesz is mind­addig alárendelve, míg a vámegyez­mény mai alakjában fönnáll. Ebből folyólag iparfejlesztésről be­szélni és az e részben való törekvések­től eredményt várni nálunk mindaddig nem lehet, vagy alig lehet, míg ipa­runkat az osztrák iparczikkek beözön­­lése ellen vámvonallal és védvámok­­kal meg nem védjük, vagyis amíg Magyarország külön vámterületté át nem alakíttatik. Ezt persze a magas politika, ami­hez mi laikusok — úgy mondják — nem értünk, nem akarja megengedni, de aztán ne beszéljenek nagymérvű haladásról, ami a valónak arczul csa­pása. Avagy talán kedves szomszé­daink más téren adtak nekünk előnyt, név szerint például mezőgazdaságunk­nak ? Ámít, aki ilyesmit hirdet, miként ezt félhivatalos sajtónk is teszi, mond­ván, hogy ez ellensúlyozza az iparban való hátrányunkat. A való az, hogy Ausztria 350 millió behozatalával szemben hazánk évenként átlag 60 millió forint értékű mezőgazdasági nyersterményt szállít Ausztria fogyasztó piac­ára. Hol van itt az arány a 350 millió behozatallal szemben. Ezt semmi­féle bölcsességgel el­vitázni nem lehet. És mégis kvóta­emelésről beszélnek a lelkiismeretes osztrák testvérek és a velük egyformán lelkiismeretes magyar félhivatalosok. Az osztrák kormányférfiak azonban öntudatosan járnak el. Követelik — jelenben még csak szócsöveikkel — a kvóta-arány megváltoztatását a közös vámterületet továbbra is fenn kíván­ják tartani, hogy iparukkal kivigyék tőlünk a sok milliót, de azért van gondjuk arra is, hogy észrevétlenül a magyar gabona árai is leszálljon és potom áron jussanak hozzá. Ezek kötötték meg Oroszországgal a mi hátrányunkra a kereskedelmi szer­ződést, roppant mennyiségű orosz me­zőgazdasági terményeket bocsátva be. Kormányférfiaink rövidlátását ügye­sen felhasználta Ausztria, úgy hogy ha mezőgazdaságunk az osztrák pia­­c­okat a nyomott árak s orosz ver­seny miatt elveszti, teljesen gyönyör­ködhessünk majd a közös vámterü­letben. Évekkel ezelőtt még lehetett ér­velni a közös vámterület mellett az­zal az argumentummal, hogy mező­gazdaságunk főpiacra Ausztria és így, ha önálló vámterületet állítunk fel iparunk védelmére, represszáliákra kény­­szeritenék a másik államot s igy ga­bonánk onnét kiszorulna. De Ausztria sakkhuzása után, mit mezőgazdáinkra A „SZEGEDI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. A magyar zászló. Irta: Pósa Lajos. Hát meg kellett ezt is érnem! Nemzetem is meggyalázott ! Tele zúgta, tele búgta Szégyenemmel az országot! Mégse tudott megvédeni A szegény, az árva . . . Tépjetek le mindenünnen! Tapossatok sárba ! Nem emelt föl, nem lengetett Se királyom, se nemzetem! Eltiporva színeimmel: Remény, erkölcs, honszerelem. Foszladozol, omladozol. Lobogómnak szárnya . . . Tépjetek le mindenünnen! Tapossatok sárba! Hej, de más volt, nem is régen, Kossuth apánk idejében! A szabadság katonája Lobogtatott a kezében! Ha ellőtték védő karját, Fölkapott bajtársa . . . Tépjetek le mindenünnen! T?‘jr»r\ocjQfr\k­ aoTQ KQ ! Aludjatok, ti nagy hősök ! Szégyenemet ne lássátok! Kétfejű sas vijjogását Ha,Zám fölött ne halljátok ! Csak lobogj hát, te kedvesebb. Te fekete-sárga ! Tépjetek le mindenünnen! Tapossatok sárba! ' ' ! Színpadi képek. Irta: Gyalul Farkas. — 1. Az eleven ám. — A színpad bejáratánál, amely szellős volta miatt állandó rémét képezi az énekeseknek, minden este előadás elejétől a végéig öreg kis­emberke vigyáz. Évek óta rendes helye ez itt. A színészek »az öreg«-nek hívják, a dí­szítők, kellékesek és a többi színpadi személy­zet pedig »Elek bácsi«-nak. Egy órával az előadás megkezdése előtt lassan becsoszog a színházi épületbe és leül a színpad kettős ajtaja közé. Szigorú rendelet van kiadva, hogy a szín­padra »idegen «-nek tilos a bemenet és az öreg Elek van arra hivatva, hogy felügyeljen a tilalm­aró­­ak ! nagy feladat ez. »Idegen« , a­ki tel­jességgel nem tartozik a színházhoz. Íme a primadonnák és kóristánék ruhahordozó cse­lédjei idegenek ugyan, de olyanok, a­kiket be kell bocsátani. Az öreg minden ellenvetés nél­kül nézi őket, amint bagázsiájukkal keresztül csörtetnek a szűk bejáraton. Most egy kopott ruhájú ifjoncz nyitja meg félénken az ajtót. Az öreg felegyenesedik.­— Nem szabad a színpadra menni! — Kérem, én segédszínész vagyok! — Igen, statiszta! Jól van hát nő. S az új jövevényt is bebocsátja. Jönnek mások, nőrokonai egyik-másik színésznőnek. Az öreg elmondja, hogy szigorú a tilalom az idegenek ellen. De »sürgős« dolga van ezzel vagy azzal a kisasszonynyal. Sürgős? az öreg csendesen mosolyog és ki­tárja az ajtót Ám a színházi fodrász barátját, ki paj­tásával beszélni akar, kérlelhetlen szigorral utasítja vissza. Minden ajtó nyitogatásnál megcsapja testét a hideg. Olyankor felsóhajt. — Beh »czugos« egy hely et!

Next