Szegedi Napló, 1895. november (18. évfolyam, 261-286. szám)

1895-11-01 / 261. szám

Szeged, péntek Szegedi Napló, 1895. november 1. mért, nincs ok többé habozásra, mivel a magyar gabona néhány év alatt úgyis kiszorul az osztrák piaczról. Oroszország a statisztika szerint 10—15 ször több eladásra szánt fölösleg ga­bonát termel, mint Magyarország. Az osztrák piaczon folyó versenyben mi fogunk elbukni. Szép az a „nagy politika“, meg is adtuk elégszer az árát, de ha még to­vábbra is hódolunk ennek, keserűen fogunk egy napon a teljes pangásra ébredni. Felvirágoztatnunk az osztrák ipart saját kárunkra és hozzá az osztrák gabona­piaczot is elveszteni, az már nem nagylelkűségre, de gyáva­ságra mutatna. Hogy gabonánknak a külföldre való exportálására akadályok a keres­kedelmi szerződések, az bizonyos, ez is a mi élhetetlenségünket bizonyítja, de ezek nem örökéletűek és így se­gíthetünk magunkon, a­minthogy kell is, mert az osztrák piac­ot az orosz kereskedelmi szerződés megkötésével elveszítjük. Mozogjon tehát már a közvéle­mény is s ne engedje hazánkat újabb tíz évre kiszolgáltatni Ausztria érde­keinek. Nyomás nélkül kormányunk könnyen beadja a derekát Bécs irány­adó köreinek, de a közszellem felbuz­dulás talán még csodákat vihet vég­hez, miként ezt tapasztaltuk a véderő vitánál. Lajtán túl annyira biztosra veszik a jelen helyzet fönntartását, hogy csakis a kvótát feszegetik és eb­ből is szeretnének még valami előnyt. Nehogy hát a mi kormányunk is csak e kérdésre fektessen súlyt, hangosan követelni kell a vámsorompók föl­állítását. Kitüntetett lelkész, ő felsége P­­is­i­­m D­u­isne fogarasi lelkész és a Szent Istvánról nevezett Saaut Farancz-rend tar­tomány főnökének az egyház és tanügy te­rén szerzett érdemei elismeréséül a Ferencz József-rend lovagkeresztjét adományozta. De hát mit csináljon? Kömives­ dolgo­zik ugyan most is, de egész télen át nem: igen van munka. Régebben évek hosszú során át a színház diszitője volt. Épített fényes palotákat, termeket rendezett be és erdőket varázsolt elő — festett vásznakból Nem olyan közönséges foglalkozás ez Hiszen ott van az egész szomszédsága és hány ismerőse, a­ki csak reá hallgatott, csak az ő tanácsára mentek színházba. Apró szemeivel vigan pislogatva, ezt mondta a szomszédjának : — Holnap nagyszerű dekoráczió lesz! És vasárnap este ott volt a karzaton az egész szomszédsági A szép vászon paloták összegyűrődtek megfakultak az esztendők során és a diszn­ó megránczosodott, megvénült, felállításuk, el­bontásuk közepette. Már nincs elég ereje arra hogy biztos kézzel emeljen egy-egy vászon falat, aztán a bőrkötényéből elővett fúvókká jól oda erősítse a színpad deszkáihoz. Hanem azért hatalmas ember ő most is A­kit ő nem szivet, azt nem bocsátja be a színpadra. Kuruttyolhat odakünn. És aztán annak a sok színésznek, szí­nésznőnek, mind ő rendelkezik s künn­i nézőtéren a látcsövező uraságok, akik­­ színpadnak háttal állva ostromolták üveg szemeikkel a páholyok ragyogó leányszemeit az öreg Elek nehány szavára leülnek szépen s a zsibongó, zugó közönség elhallgat. Künn a piaczi toronyban hetet haran­goznak, a színpadon mindenki kész, a pri­madonna hosszú uszályát fogja és velős szavakban szidja a színpadot, hogy az milyen poros. A kifestett jelmezbe öltözött színészek sétálnak fel és alá, az ügyelő még egyszer megnézi rendben van-e minden ? Igen. A pisz­toly meg van töltve és a dörgést csináló gép­nél fenn vannak, a holdvilág-fény csináló ma­sina kézügyben van és a szalmazsák, a­melyre a hős »két emeletnyi« magasságból fog ug­rani és a­mely rohanó folyót »képez«, lenn van. A súgó háttal áll a függönynek, ásítozva hallgatja, hogy egyik színész mit beszél neki az ő tavalyi vendégszerepléseiről. Ekkor belép a színpadra az öreg Elek, s leemelvén kalapját és szelíden, hangosan mondja : — Jó estét adjon isten ! Ez a jelzés minden este az előadás meg­kezdésére, a súgó menekül a várába (a­mely­­ sokszor az egész előadás vára), díszítők siet­nek kifelé a színpadról, a művészek végsőt köhögnek, a színésznők oda állanak közel az ajtóhoz, a szereplők helyükhöz, az ügyelő megnyomja a villamos csengő gombját: — Fel a függönynyel. Az öreg Elek pedig lassan-lassan vissza­megy helyére, leül és bezárja belül a színpad ajtaját, — azon át a felvonás végéig semmi­féle élő­lény nem fog bejutni a színpadra. — 2. A pálya előtt. — Elmúltak a régi jó idők, mikor a színész színlapítással, görögtűzgyártással, és kopla­lással kezdte meg babértermő pályáját. Most már Tháliának »főtanodája« van, melyben a színészcsemetéket ösztöndíjak segélyével ala­kítják át művészekké. Hanem azért itt-ott akad egy- egy alak, a­ki a régi jó szokás szerint akar haladni, a­ki gyalogosan törekszik föl arra a magas hegyre, a­melyiken a babérlevelekhez vivő gyalogös­vény — és nem országút vezet. íme ott van a színpadon »Franczi«. E pillanatban éppen székeket hord a próbára — és ehhez már erős színpadi érzék kell. A ren­dező az első próbákon elmondja, hogy jobbról, balról, meg a középen ez vagy az a bútor jön, és e bútorokat jól kell elhelyezni tudni Franczinak! Mekkora szerencsétlenség volna az, ha egy megcsalt szerelmesnek hiányzanék a »pamlagja«, melyre rá kell rogynia és szék, e két darabból kell összeállítania fényes ter­mek fő berendezését. Fránczi fölegyenesedik és megtörli izzadt homlokát. Aztán széles mosolyra húzódik borotvált arcza. Eszébe jut, hogy ma neki szerep­próbája is van. Ah! az ő szerepei! Milyen ragyogó arc­cal, milyen szeretettel beszél róluk. Kezdetben, mikor néhány esztendővel ezelőtt a színházhoz jött, csak »népség-katonaság« volt. Felöltöztették előadás előtt az emeleti ru­határban valami vastag bugyogóba, czukorpa­­pírból készült aranyos tűzoltó sisakot nyomtak a feje búbjára (akkor még erősen borzas volt), aztán »1 drb feketére festett lándzsát és 1 drb bádog római pajzsot« adtak kezeibe, mondván neki: — No, most lódulj a színpadra! Az Agliardi ügyhez. Szeged, október 31. A napokban tarka különféleségben olyan hírek járták be a magyar és a bécsi sajtót, hogy Agliardi nuncziust nemcsak, hogy nem nevezik ki bibornoknak, de állását is el fogja hagyni. Az N. U. tudobitusi, Bécsben most megintervinálta a nuncziust, ki erősen tagadja azt a hírt, mintha a Vatikán és Bács között visszavonás volna. Az interviú a következő: Agliardi nuncaius az am Hofen palota első emeletén lakik. A tudósító először mégre Montagninit, a nunczius titkárát látogatta meg, kinek előadta jövetele czélját. A titkár így felelt: A lapok hiába próbálnak antagonizmust teremteni a császári és királyi külügymi­nisztérium és a Vatikán között. Erről szó sem lehet. Másodszor a konzisztórium meg­tartása összefüggésben sincs — legalább tudtommal nincsen — az ausztri­a-m­a­­gyarországi politika ügyei­vel. Különben ezt leghatározottabban , excellencziája fogja megmondhatni, mert ő közvetlen tudomással bír a Vatikán és a kö­vetség közötti levélváltásokról, én csak az ő révén vagyok értesülve.­­ Azt is állítja egyik lap, hogy érint­kezés a Baulplatz és a nunczius ő exczellen- Cotája között megszűnt. E szerint ez épp oly kevéssé megbízható, mint a többi ? A monsignore felkaczagott. — Megszűnt ? G­róf Goluchowsky igno­­rálja ő exczeilencziáját ? Nincs könnyebb mint megczáfolni, Agliardi nunczius szomba­ton a Baliplatzon volt és hosszasabban érteke­ltezet a külügyminiszterrel. Tegnap vasárna­pon pedig J­róf Weiserscru­b külügyminisz­teri osztálytanácsossal volt konferencziája. Azonkívül a hivatalos ügyek elintézése ép­pen úgy folyik mint annak előtte. Iratok mennek tőlünk, az én tollamból, a külügyi hivatalba és érkeznek onnan hozzánk. Ezután, írja a tudósító, lementünk az első emeletre. A szolga éppen akkor segí­tette fel a távozó úr kabátját. A kül­ügyminisztérium egyik hiva­talnoka volt. Bevezetett Agliardihoz. A nunczius, a­ki az eltávozott úrral szinte egy óra óta dolgozott, táviratok és ügydarabok olvasá­sába volt elmerülve. Németül nem, fran­­cziául, angolul, olaszul annál folyékonyabban beszél. Miután a kapott felvilágosításokkal tulajdonképpen már elértem jövetelem czél­­ját, rövidre fogtam kérdéseimet. — Csak megerősíthetem monsignore állítását — felelé, miután monsignore Mon­­tagnini előadta neki imént leírt beszélgeté­sünket. Egyet kell hozzátennem A hírek valóságára következtethet már abból a tényből, hogy a konzisztóriumot, amely no­vember hó 28-ikára volt kitűzve, azon a napon meg is fogják tartani. Ha elhalasz­tották volna, én bírnék róla tudomással, de kijelenthetem, hogy legutóbb kapott római értesülésem szerint a konzisztóriumot no­vember 29-én megtartják. Azt persze nem tudhatom, mit fognak azon határozni. Is­métlem, a konzisztórium az említett napon, nem pedig tavaszszal lesz. — És azok a hírek, amelyek a gróf Goluchowsky és a nuncziatura közötti fe­szültségről szólnak ? — Valótlanok. A külügyminisztérium­mal éppen olyan sűrű és szívélyes érintke­zésben vagyok, mint bármikor. A legvitágo­­sabb bizonyítékot hallotta monsignore szá­jából. A mese nem egyébb, mint ama hazugságok szövevényének egyik szála, a­melyek elpusztulnak nyom nélkül. Szívesen mondom ezt, mert nem nézem szívesen, hogy a közvéleményt így tévútra vezetik. Avval a meggyőződéssel távoztam a nuncziusi palotából, hogy e diplomaták el­len aknamunka folyik, de olyan férfiak vi­szik a pápai követség ügyeit, a­kik meg­birkóznak a nyílt támadással épp úgy, mint a vakandok munkával. A külügyminisztérium egyik magas­­rangú hivatalnoka, aki Budapesten is álta­lánosan ismeretes, úgy nyilatkozott, hogy a külügyminisztériumból eddig még nem ment jegyzék a Vatikánhoz az Agliardi­ 261. sz.

Next