Szegedi Napló, 1896. november (19. évfolyam, 263-287. szám)

1896-11-01 / 263. szám

1. ...iL. Vasiraap, noyeikr 1. 1896. Egyes szäm ára ő Kr. UI. éiíoljaffi. 263, sain. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS IRODALMI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI AR: FELELŐS SZERKESZTŐ: HIRDETÉSEKET Kgész évre Félévre 14 frt — kr. I Negyedévre 3 frt 50 kr. 7 frt — kr. | Egy hóra . 1 frt 20 kr. KULINYI ZSIGiVIOND. és nyílttéri közleményeket a kiadóhivatal mérsékeBí árjegyzék szerint számit. Az újabb béke-kisérletrői. — A Kossuth-pártkör figyelmébe ajánlva. —' Szeged, október 31. Sajnálatra méltó dolog, hogy be­teljesedett a választásoknál, amit a függetlenségi párt Kossuth Ferencz ve­zetése alatt álló részének tagjai előre­láttak és amit ennek a pártcsoportnak sajtója a mutatkozó jelekből következ­tetve, megjósolt jóelőre. Beteljesedett az, hogy az Ugron-csoport csak a fosz­lányaiban tér vissza a parlamentbe s megtörtént, amit mégse hitt volna előre senki, hogy maga a vezér is érzékeny vereségeket szenvedett először a jelö­léseknél, végre pedig a szathmári bu­kásával. Elvetendök és megbotránkoztatók azok az eszközök, melyekkel legyőzték amint megbotránkoztatók voltak ezek, a gyalázatos eszközök majdnem az összes választókerületekben. Hanem épp abban rejlik a vezérek ereje, hogy velük szemben még az erőszak és a vesztegetés sem tud czélt érni, amint bebizonyult ez az ellenzék nem egy kiváló íérfiánál még a most lefolyt és a kormány részéről hallatlanul bru­tális módon intézett választások alatt is úgy, hogy minden hatalommal és kísérlettel szembe ment az ellenzék tömören és lelkesedve, mert tudta, hogy első s legfőbb kötelessége bizto­sítani a vezérek bejutását a képviselő házba. Tökéletesen állott ez az érv Ugrón Gáborra vonatkozólag, sőt fokozottan alkalmazták ezt reá mindenek, mert valóban elsőrendű erő volt a parla­mentben, jó szónok, erőteljes, bátor, sőt vakmerő, ahol kellett és kímélet­len azokkal szemben, kiket nincs miért kímélni, mert ők sem kímélik a köz­érdeket és fölibe helyezik annak a magukét, a hatalmi vágyat és az ural­kodási mániát. Sokat tapsolt az ország Ugronnak bátor, erélyes föllépéseiért és a villám erejével sújtó beszédeiért, de ez a taps, ez a tetszés és támogatás csak addig volt egyhangú, mig a függetlenségi párt tiszta és tiszteletreméltó elvi alapján állott. Amig kötelezőnek tekintette ma­gára e pártnak egyik vezérlő princí­piumát, a szabadelvüséget, de főleg amig nem idézte elő ő maga és nem engedte fölidézni társai által a meg­bontását annak a pártnak, melyben vagy helyesebben ; amelylyel erős volt, de amelyen kivül és amely nélkül gyönge és törékeny lett a társaival együtt, kik hozzá szegődtek, vagy a következmények után úgy is mond­hatjuk, akiknek csoportjához ő szegő­dött kikiáltott vezérnek. Most Íme, vezér nélkül marad a cso­port és csoport nélkül maradt a vezér. Az ellenzéknek legkisebb töredéke az, me­lyet még ma Ugron-pártnak neveznek, de amely ezt a nevet is jogosulatla­nul viseli egyelőre, mig remélhetőleg újra vissza nem adatik a parlament­nek az a kiváló számot tevő erő, mely rosszul volt fölhasználva, mert letért a következetességnek útjáról. A függetlenségi párt egészére sú­lyos és érzékeny veszteséget képez az egyik csoportjának a kerületek egész sorában tapasztalt veresége és most látszik csak meg igazán, mily lelkiis­meretien játék volt a párt megbon­tása hiúságból és egyes embereknek személyes torzsalkodása, czivódása s versengése miatt. De hiába, ezt már nem lehet ezúttal jóvátenni. Ezért csak vezekelni lehet és bűnhődni azoknak, akik elkövették a diadala felé haladó párt szétrobbantásának kegyetlen bűnét. Elég szomorú, hogy maga a párt is sinli a megtorlást, mely az egye­seket érte és hogy mindenesetre egy újabb általános választás alkalmának kell megjönni, hogy pártunk ismét visszanyerje a maga teljes erejét tag­jainak számában is, mert ezt most már el nem lehet érni az egyesülés által, aminek szükségét a választások előtt és kezdettől fogva mi is annyi­szor hangsúlyoztuk. Meglehetősen elkésett az egyesülés, amelyet Ugronék állítólag fölajánlot­tak Kossuth Ferencznek a szathmári bukás napján. Elkésett mindenesetre annyiban, hogy az elveszett kerülete­ket az egyszer semmiféle hatalom vissza nem adja és semmiféle békesség és testvériség, amelynek érzését sokkal „SZEGEDI NArtO" TARGZÄJA. Éjszaka. Irta; Tömörkény István. Éjfél után egy órakor a napos káplár, aki eddig virrasztóit, fölkelti az inspek- czióst, hogy most már az virraszszon tovább s vizsgálja az cbiakból a hideg őszi holdat amely hol erre, hol arra szaladgál a suhanó föllegek mögött. A keltés nem megy valami könnyen, mert az inspekcziós sem bolond, hogy fölkeljen addig, mig nem föltétlenül muszáj. Előbb rángatni kell egy darabig, de miután arra semmi kelési hajiandóságot nem mutat hátba veri. — No, — mondja erre. — Kelj föl, — parancsolja a káplár — Én ? — Hát. — Hát iáloU- e kend már karón vamyut ? — ásítja s elnyomja maga elől a szíjon az egyik töllénytáskát, hogy majd akkor jobban esik a fekvés. Még ütögeli egy darabig a káplár, amint az inspekcziós félálmosan felelget. Hogy ö most szolgálatban van a szolgálat szent. Ö is szent. Aki tovább meri boxolni a feje búbját, azt úgy elrúgja magától, hogy olyan messzire esik, hogy öt pengőért sem hozza vissza a vasút. A káplár ennélfogva megfogja a két lá­bát s lehúzza a földre. Nagyot zökken. A többi ágyakon nyugodtan alszik tovább a népség. De az inspekcziós fölébred. — Mi az ? — Kelj föl. Nem hallod, hogy egy óra van ? — Hallani nem hallom, de érzem. Föl is kel, tapogatva az oldalát, mert estében belevágódott a bajonét feje. Megtöröli a szemeit, helyre huzgálja magán az örömlaj- bit. A szíjat is rendbe szedi a derekán, a csákót a fejébe húzza s a maródi ágyat ele­gáns kézmozdulattal bocsájtja a káplár ren­delkezésére. A káplár fölmászik az ágyra annak a módja szerint. Az ágy ugyanis csak a vé­gén mászható. Ha másképp fekszik bele a barczos, meglátszik a kitömött szalmazsák oldalán a gyűrődés. Még aztán beledugja ma­gát a pokróczok közé, rendelkezéseit osztja. — Újság nincs semmi. A káplár Vetro a harmadik szakaszból ki van még maradva de azt Ígérte, hogy három órára bemászik a kerítésen. Hoz nyakolajat, annak felit megissza kend, felével reggel elébem stellungol és hap- tákban féllábon fütyülve fölkínál vele. — Eben. — Azután az őrmester előbb jött föl a kantinból, de nem bírta bedugni a kulcsot a kulcslukba, mert beitalozott. Lefeküdt a susz- terájban. Ott költse kend föl. — Értem. — Hát ajánlom is, hogy értse kend, mert kend még suba. Subának az ifjú katona neveztetik. Azon­ban az inspekcziós harmadik évét szolgálja, a káplár csak a másodikat s nem is hagyja ezt annyiban. — Én? — kérdezi a legény. — Hiszen én mikor hazamegyek innen aztán otthon le­szek, aztán gyercKem lesz, aztán egyszer beszalad a kiskapuból a kis fiam, hogy azt mondja: Gyék kend apám, katonák gyünnek, — hát mikor ki megyek, maga még akkor is ott marsol, de a bornyu akkora már a hátán mint az ökör. Nagyot sóhajt a káplár. Ilyen sóhajjal tele vannak a kaszárnyák. Ma minden sóhajtás annyi sulylyal bírna, mint egy szekerczeütés, már régen nem volnának kaszárnyák a vi­lágon. A sóhajok mind ledöntenék. Az inspekcziós most már kimegy a fo­lyosóra, a káplárnak meg szomorúan járnak az eszében azok a dolgok, miket mondott.

Next

/
Thumbnails
Contents