Szegedi Napló, 1911. szeptember (34. évfolyam, 208-233. szám)
1911-09-01 / 208. szám
Szeged, 1911. péntek, szeptember l. Egyes szem ára 10 fillér. min. évfolyam. 208. szem. SZEGEDI NAPLÓ POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS IRODALMI NAPILAP ELŐFIZETÉSI ARt •1 évre . . 28 kor. | Negyedévre 7 kor. — fül. félévre ... 14 kor. | Egy hón . 8 kor. 40 fül. SÁFÁR LÁSZLÓ J ENGEL LAJOS felelős serkentő, kiadótulíjdonos. Bierkentőség és kiadó eivital: TELEFON DOGONICS-TÉR 12. (Szegedi Napló háza). 94. Városi dolgok, Szeged, augusztus 31. Régi magyar szokásmondás, hogy nincs könnyebb a szónál, mert azt akár fekve is ki lehet mondani, így ősztásban, költségvetéses időben bizonyosan sokszor eszükbe jut ez a közmondás a város urainak. Nincs közigazgatási munka, amelyiknek annyi kritikát kellene kiállnia, mint a költségvetéstervezetnek. Hivatottat is, hivatlant is. És nincs közigazgatási munka, amelyiken olyan keveset fogna a kritika, mint a költségvetésen. Néha annál rosszabb lesz, mentül többen és mentül tovább javítják. Mi már végigéltünk olyan költségvetési vitát, amelyet szeptemberben kezdett a pénzügyi bizottság és decemberben végzett be a közgyűlés. Igazán olyan hosszú volt, hogy azt úgy kellett végigélni , s rosszabb gazdasági esztendeje kevés volt a városnak, mint az, amelyiknek a költségvetése körül enynyien bábáskodtak és doktorkodtak. Ez persze világért se jelenti azt, hogy a tervezeten csak úgy kutyafuttában kell átszaladni s akkor mindjárt jó költségvetés lesz belőle. Ez csak annyit jelent, hogy a kritikának józannak kell lenni és mindenekfölött reálisabbnak a megkritizált tervezetnél. Nem általános igazságok kellenek a jó közigazgatásról, mert azokat sokkal szebben megtalálni a közigazgatástan egye fémi professzorának a könyveiben. Nem elég a gúny ostorának a pat- I togtatása sem, mert az mulatságnak I megjárhatja, de a pótadó nem lesz I vele kevesebb Nem elég azt emle- I getni, hogy milyen gazdaggá lehetne tenni a várost okos refor- mokkal, hanem meg kell nevezni I azokat az okos reformokat. Tíz esztendő óta emlegetik őket, de az emlegetésnél tovább nem igen értünk Hja, az a tanács dolga! — azt szokás erre mondni. A tanács pedig erre csak egy gesztussal válaszol. Rámutat a pótadóra, mely évtizedek óta nem emelkedett sem- s mit s rámutat arra a hosszú útra, amit azalatt Szeged a városiasság terén megtett. Nincs igaza az okvetetlenkedő kritikának, amely a hibát meg tudja találni a kész munkában — de attól tartunk, nincs igaza a tanácsnak se. A város fejlődése tagadhatatlan, de azt inkább tulajdonítjuk a benne rejlő eleven erőnek, mint a külső irányításnak. Ugyanaz a természeti törvény az, amelyik nagy fát nevel a kis fából, ha emberi szorgalom és ügyesség nem segít is neki. Nem mondjuk, hogy a mi közigazgatásunk ezt is meg nem próbálta helylyel-közzel, de általában inkább negatív az érdeme: az, hogy nem gördített mesterséges akadályokat a természetes fejlődés útjába. Madártávlatból, nagy vonásaiban így fest a szegedi közigazgatás, s közelebbről meg kell látnunk azt az erős lendületet is, amit az utóbbi időkben vett városi politikánk. Szerencséje lenne a városnak, ha ez a lendület állandó maradna, azonban félünk tőle, hogy a költségvetési tervezetben megnyilatkozó konzervativizmus nagyon megrakja nehezékekkel a lendülő szárnyakat. A költségvetési tervezet bevett szokás szerint a három évi átlagok alapján van összeállítva. Ez az a konzervativizmus, amelylyel, bármily tiszteletreméltó, sőt szükséges legyen is a konzervativizmus a közéletben sokkal inkább, mint a magánéletben , a költségvetés némely ágazatában végre szakítani kell. A köztisztaság terén például, hogy csak a legaktuálisabbat említsük, nem lehet a régi sablonnal dolgozni. Az urbanitásnak ez az alfája s enélkül homokra épített minden fejlődésünk. A kolera, a pestis, az éktifusz, mindazok az istenostora jellegű nyavalyák, melyek évtizedekre visszavethetnek és megölhetnek egy várost, mind egyszerű higiénikus kérdések. Igaz, ezeknek a megoldására pénz kell, de ha megint a régi Constance. írta : GASTOX CHERAU. A legöregebbek legöregebbikei — azok, akik nem ’számolva a napokat és órákat, csak önmagukért és önmaguknak éltek, csacsogva, nem tudva, boldogok-e vagy boldogtalanok, falatozva, ha megéheztek , egyedül csak a nagy hőségtől félve, melynek védtelenül vannak kiszolgáltatva — kérték néha Constanceot, hogy kiísérje el őket a kertbe, ahol mindeniknek megvolt a maga «négyszöge». Némelyik virágot ültetett, a többiek zöldséget, a zöldséget a közös étkezőben használták el, a virágokata kápolnába vitték. Constance sem virágot,sem zöldséget nem ültetett, ő szabadon hagyta a maga négyszögét. Otthon, Longuaveneauban nem hagyta volna így, mi veletlenül a földjét, ott minden darabkának jövedelmet kellett hajtani. Mindenből pénzt tudott csinálni: ősszel a gombából, nyáron eperből, melyet az erdőszélen szedett, dióból ,melyet az útcáiról tépett le titokban, beteg tyúkokból és csonttá aszott kakasokból is. Nos, amióta itt volt a penzióban, nem voltsemmi dolga. Óraszámra ott ült a székében, bosszúgondolatokkal foglalkozva. Nem bánta, ha a többi ben lakó mulatságot talált abban, hogy megkapja, felássa, bevesse földjét, ha erőszakot tehetett volna önmagával s elfelejthette volna otthoni földjét, akkor talán ő is. Szórakozást talált volna e foglalkozásban, de most egyre csak otthonára gondolt. A nővérek hiába mondták neki, hogy ’szórakozzék, ő egyre azt felelte: — Nem azért vagyok itt, hogy mulassak. Vagy azt kérdezte felsóhajtva: — Ha legalább tudnám, hogy miért vagyok itt?! — Azért, hogy kipihenje magát, Constance — felelték. — Egyebet 'se teszek egész nap. Már maholnap beledöglöm. S .tovább gondolt ki's földjeie. Onnét 'senki se látogatta meg, mégis tudta nap-nap után, mi történik. — Ebben az órában a 'szénát hordják — mormogta. Minduntalan megnézte az órát 's ha hirtelen zápor támadt, izgatottá vált. Szinte meg nem ismerte magát, úgy eltorzult az arca a méregtől, mert az jutott eszébe, hogy bizonyára nem volt idejük beszállítani a szénát a saroglyákon. Ilyenkor azt kívánta volna, hogy Adelina, aki őt helyettesíti, meghaljon. Ő, aki a Constance házában, tűzhelye mellett, asztalánál a Constance helyét foglalta el! Az ujjaival vájta volna ki a tetemét vagy leharapta volna a Hűsét fogaival ennek az Adelinának! Mikor a zivatar, mely fejében dúlt, kissé elesezlott, arra próbált gondolni, hogyan történt, hogy ez a vén Adelina az ő helyére került é s mi módon vitte ki, hogy őt elkergessék a tanyáról. Ezt 'sehogy sem bírta megérteni. Az esetébe sem jutott, hogy az olyan lakások, amelyeket a termeszek építettek, épp akkorszoktak bedőlni, amikor legkevésbé várják. Visszaemlékezett arra a napra, mikor fia azt mondta volt neki: — Attól félek, hogy nem nátha te vagy te, hanem tüdőgyuladásban szenvedsz! Látta magát másnap a kórházban s hallotta a fia hangját, amint ismételte: — Semmi az egésez. Engedd, hogy ápoljanak. Ha meggyógyultál, visszajösz megint. Nyolc nappal később meggyógyult s most már három éve mégis, hogy itt hányódik a Sok öreg asszony között, akik veszekednek együtt vagy jidvakasekodnak s akik e mellett boldognak érzik magukat! Senki se látogatta, leveletsem kapott, nem haragudott sem a fiára miatta,sem a menyére, sem az unokáira. Csak Adelinára. Egy este, amikor éppen a napon sütkérezett az udvaron, a fiát látta, amint a napoló apácával beszél s aztán egyszerre a kapunak mindkét fézárnya felnyílt s egy kocsi lett láthatóvá. Egy kocsit... Az ő kocsija!... A longuarveneaui kocsei! Az ő lova, az ő kocsija!.. Arra nem ire gondolt, hogy innét el akarják vinni most már, felkelt helyéröl s merev lábaival előreszaladt s a fogat előtt megállva, fezó nélkül, fuladva bámult reá. Ah, az ő lova! Lapunk mai száma 12 oldal.