Szegedi Napló, 1922. augusztus (45. évfolyam, 172-199. szám)
1922-08-01 / 172. szám
Ara 6 korona. Pályaudvaron 6.50 korona. Kedd, 1922 augusztm 1. * ILY, évf. 172. nám. lllegiakink ragg*^ 8akkeut.és UadoU?. TIBM Ijijot-kOHit 71 TtUfon. sMik. és kladohiv. lOB ilOji bt£si AK. tgé,7. ém 1200 — W1 „ 600.Negyed „ 300,— EfkbAr* 100 - POLITIKAI, KOZGAZDASA^I ES IRODALMI NAPILAP 7 I Källay Albert. A gyászkeret, amely egy hatalmas úr nevét zárja be, aki e város legszerényebb polgárául halt meg, Szeged történetkönyvében a legfontosabb fejezet záróléce: a rekonstrukcióé Ha névtelen visszavonultságban él is még egy-két vezető munkája a városépítésnek, a rekonstrukció archon eponymusa, akinek nevét teszi a történelem e korszak fölé, vasárnap reggel elhagyta az élők városát és ma délután kiköltözött a holtak városába, hogy porait is Szegednek adja, miután neki áldozta élete munkáját. Negyven év telt el ab urbi condita s ennek a negyven évnek az első felében, amely a Tisza—Marosszögben megteremtett, nemcsak egy fővárost, hanem többet annál: egy európai várost, — ebben a heroikus időszakban Kállay Albert úgyszólván korlátlan ura volt Szegednek. Korlátlan ur: ez nála annyit jelentett, hogy ringató dajkája volt a csecsemőóriásnak, igazgatója első lépéseinek az aranyködös jövendő felé, tehetetlen kezet fogó vezetője és amikor kellet, virgácsos mestere is. Az országos közvéleményben ő reprezentálta Szegedet, amelynek rekonstrukciójával együtt épült az ő karrierje is. A belügyminiszteri fogalmazóból, aki Tisza Lajos íródeákja gyanánt került ide, alig négy év alatt a három legnagyobb alföldi város, Szeged, Vásárhely, Szabadka hatalmas főispánja lett Gyors haladásában kétségtelenül kedveztek neki azok a rendkívüli viszonyok, amelyek közt Szegedre került, de az is kétségtelen, hogy kvalitásaival ar tudott lenni a viszonyok felett és azon bonyolult kémiai keveredéséből ő hozta ki diadalmas eredmény gyanánt a mai, a modern Szegedet. Országos babona, amelynek szegedi hívei is vannak, hogy Szegednek szerencséje volt az árvíz, mert az ébresztette föl iránta a kormány és a nemzet részvétét s ez emelte ki szászorta szebben a hullámsírból, mint ahogy beletemetkezett. Mi régi szegediek azonban, anélkül, hogy hálátlanok akarnánk lenni, tudjuk, hogy a gyakorlatban mivé redukálódott az országos részvét, amikor a mentés után az építésre került a sor s tudjuk, hogy az állami dédelgetés nem volt akkora, mint a hite és hogy Szeged Mátyás király óta semmilyen kormánynak nem volt kedvence. A rekonstruáláshoz az anyagi erőket reálisan kiszámított hitelműveletek alapján szerezte a város, intézményeit előre biztosított ellenszolgáltatások fejében kapta s az eredmény, ha a fölülről és kívülről áradó napfény színesebbé tette is, a szegedi társadalom céltudatos munkájának becsületesen megérdemelt gyümölcse. S Kállay Albertnek történelmi érdeme épen abban áll, hogy a maga lelkét tudta bele lelkezni a lélegzeni kezdő társadalomba. Nagy munkatársa, Lázár György azt állapította meg róla feljegyzéseiben, hogy nem tartozott a nagy kezdeményező szellemek közé s ebben lehet valami igazság. Az ő legnagyobb értéke az a tiszta, erős, megvesztegethetetlen jellem s az a nem fellegek közt röpködő, de mélyen szántó ítélőképesség volt, amit közönségesen magyar parastésznek nevezünk, de legtisztultabb formájában, Deák Ferencben minden idők legtökéletesebb államférfiús lángelméjének tisztelünk. A nagy akarások, a nagy álmodások, a minden után való kapaszkodások idején gondviselésszerű adomány volt Szeged számára Kállay Albert nemes, okos, vérbeli magyar konzervativizmusa s a kialakulás zűrzavarában, az érdekek ezreinek összeütközése idején az ő abszolút becsületessége és megalkuvást nem ismerő kötelességérzete. Az élet sokszor igazságtalan, a közvélmény mindig ingatag, de aki a halálba is megtartja belejező hatalmát, az igazi nagyság volt- Kállay Albert élete a halál próbakövén is színaranynak találtatot, mert ime ravatalát egy nagy város őszinte gyásza veszi körül diszőrségül. Nem igaz, hogy hiú játék és üres parádé a végtisztesség. Nem, a halál árnyékában őszinteség lakik s a sóhaj, mely az élettelen arcot simogatá, a lélekfájdító tisztelet, amely a tehetetlen porembernek szól, akitől se várni, se félnivalója nincs többé senkinek. Ez a legtiszteletreméltóbb költészete az emberi szívnek s ebből gazdagon jutott a halott Rekonstruktornak, holott ő soha személye előtérbe állításával a mobile voigus képét nem kereste s a népszerűség kormányozhatatlan vad madarát soha nem hajhászta. Ravatalához ma délelőtt mégis százával zarándokolnak az emberek a kultúrpalotában, leginkább névtelen, kis polgárai a városnak s ez az utolsó látogatás az emzbernek szólt, akinek szive nemessége, állása minden külső díszénél jobban tündöklőit. Kállay Albertről, az emberről talán lesz alkalmunk még képet rajzolni, mint a szegedi társadalom legkimagaslóbb homo initger vitae scelerisque purusáról, most csak közéleti működése koszorúját óhajtja letenni sírjára ez a lap, amely évtizedeken át az ellenzéki kritika néha éles, de mindig tiszta és soha nem személyeskedő fegyverével volt munkatársa a nagy építőnek, főispánsága húsz éve alatt erős viták, bonyolult kérdések, kiegyenlíthetetlennek látszó ellentétek, szenvedélyes összeütközések ostromolták azt a kormányzói széket, amelyben Kállay Albert rendszerint rideg külső alá rejtette nemes szíve melegségét. És mindig úgy tudta összeegyeztetni az ellentéteket, elsimogatni az összeütközéseket, elparancsolni a szenvedélyeket, hogy intézkedése senkinek a szívébe fullánkot nem tört. A közigazgatásban a rend, sőt pedantéria elvét képviselte, anélkül, hogy copfot viselt volna s a város szervezeti szabályzata az ő szellemét tükrözi. A város autonómiáját példaadóan tiszteletben tartotta s noha maga rendíthetetlen hive volt a Tiszáknak, soha kísérletet se tett arra, hogy a törvényhatóság politikai elhatározásaira erőszakos befolyást gyakoroljon. Ellenben féltékenyen vigyázott a város pénzügyi egyensúlyára s az ezt kockáztató közgyűlési határozatoknak a kormányhatósággal is útját állotta. A tanyai központok megteremtése kizárólag az ő legsajátabb gondolata volt. Mint a középítési tanács elnöke, finom ízlésével itt is irányt mutatott s mindenki tudja, hogy az újszegedi népligetet, a Széchenyitér parkjait, a város főútvonalainak azóta elprédált fáit mind neki köszönhettük. Tisztában vagyunk vele, hogy távolról se fűztük koszorúba Kállay Albert minden közéleti érdemét, legalább közéleti működése alapelveit jegyeztük friss fejfájára a saját szavaival. Nyugalomba vonulása alkalmával a nem tettetett szerénység gesztusával hárította el magától az ünnepeltetést rövid beszédében, amelynek ez volt a lelke: — A közélet izzó munkája közben háttérbe szorul az egyén s Szeged városának nagy gyásza van. May Albert meghalt. Huszonöt éven keresztül főispánja volt Szeged törvényhatóságának, azután pedig, mikor nyugdíjba ment, itt maradt Szegeden, itt élte le harmonikus, szép életének alkonyát. Kállay Alberttel nagy idők tanúja távozott el közülünk. Egyike volt ő azoknak a jóknak, nemeseknek, becsületeseknek, akik a haragos Tisza mártírvárosát, a királyi szó igazolására szebbé tették, mint valaha volt. Ez az a kapocs, mely Kállay Albertet Szegedhez, Szegedet pedig Kállay Alberthez fűzte. A hála és szeretet kötelékei kapcsolták Szeged várost Kállay Alberthez, a lelkes ujjáépítőhöz, a nemeslelkű, humánus emberhez, a legjobb főispánhoz — és valami a szülői szeretethez hasonló meleg, simogató érzés élt és ragyogott Kállay Albert lelkében Szeged városa iránt. De Kállay Albert több volt, mint Szeged egyik újjáépítője, több volt, mint jó főispán, ember volt. Ember a javából: a megértés, a belátás, az okos mérséklet embere, konstruktív érzékkel, nagy céltudatossággal és erős szivósággal minden tervének, szándékának elérésében. Isten kegyelméből magas kort élt meg; életének alkonya szép volt tele harmóniával, derűvel, szeretettel. Csak ezek az utolsó esztendők: a háború, a forradalmak és az utánunk következő nyomorúság, — ezek bántották a lelkét. Nem azért, mert neki is meg kellett változtatnia évtizedeken át megszokott életrendjét, nem azért, mert egyre kurtább lett az a takaró, mely alatt nyújtózkodnia lehetett. Nyugodtan, valami csendes bon homiával restringálta egyre jobban az igényeit. De bántotta őt szeretett Szegedjének leromlása: a túlzások, azok az irányelvek lépnek életbe, amiket képviselt: hüsies ragaszkodás a városhoz, amellyel összeforrtunk ; nem hazafias, sszavakkal teletűzdelt tömegszónoklas áradata, hanem kitartó munkásság s végül a hivatalvesztésben való feddhetetlenség, mely megdönthetetlen erkölcsi alapon nyugalmas biztonsággal tör előre a haladás utjain. ... Komoly, kemény zárkózott ember volt s egy költő bujkált benne, mert úgy szeretni a világot, ahogy ő szerette, csak költőknek adatott. Az igazi, a szivbéli életét ujszegedi kertje krizantémjei közt élte s van benne valami megható, hogy a halálát is a kertje okozta: az a rozsdás drót, amivel megkarcolta a kezét. Ravatalát a kultúrpalotában állították föl — az is az ő alkotásai közül való — s onnan indult utolsó útjára, ahonnan utolsó évei örömét merítette, a könyvek élő kriptájából. Teljes, tökéletes, egész élet volt az élete. Emlékét nemcsak a Kállay Albert utca és a Kállay-liget, őrzi, az egész Szeged élő emléke a rekonstruktőr főispánnak, melyek a város társadalmának egy részét hatalmukba ejtették; a nyomorúság, mely Szegedre nehezedett a megszállás, a cemnirozás és az Újszegeden szenvedett szerb uralom következtében. Ez fájt Kállay Albertnek, mert szerette a várost és szerette annak társadalmát Az a kicsi kör, mely Kállay Albertet öregségében körülvette, melynek alkalma volt közvetlenül érzékeltetnie a szerény, kedves öreg urral azt a mérhetetlen szeretetet és tiszteletet, melyet irányában ez az egész város érzett és ápolt, — az a kicsi kör szinte megdöbbenve áll most az elköltözött Kállay Albert koporsójánál. Az ő magas korában nem jöhet a leggyorsabban érkezett halál sem meglepetésképpen. Némi tűnődés után nem lehet az sem meglepetés, hogy Kállay Albert meghalt. De az a körülmény, hogy nem akartunk arra gondolni sem, hogy az öreg úr meghalhat, hogy mi és velünk sokan nem is bírtuk ezt a várost egyébként elképzelni, mint hogy ott él kedvesen és szerényen Kállay Albert, — ez az oka annak, ha most a vigasztalanság erős kezét érezzük a vállunkon, mely gyötörve töri bele derekunkat a változhatatlan vállalásába. Ismét egy a régiek, a nagyok közül. Míg itt volt, nem is tudtuk, hogy ennyire fog hiányozni. Alig hogy elment, máris fáj, hogy nincs itt. Kevés szem maradt ma szárazon és az újszegedi rózsafák, a Széchenyi-tér s az újszeged! fasor platánjai szomorúan ingatják lombjukat, hogy az ő finom öreg barátjuknak el kellett tőlük szakadnia. A gyászoló város. Vasárnap reggel 9 órakor hunyta le örökre szemeit Kállay Albert és délelőtt 10 órakor már ott len •• Eltemettük. Kállay Albertet.