Szegedi Uj Nemzedék, 1921. július (3. évfolyam, 146-172. szám)
1921-07-01 / 146. szám
Szeged, 1921 Julius 1., péntek. Ára 2 korona. Illik évfolyam, 146. szám. Keresztény politikai napilap. Előfizetési ára: Egész évre . . 480, Fél évre . . . 240.— , Negyed évre , 120.— , Egy hónapra , 40.— , Egyes szám ára 2 kor. Nem! Nem! Soha! A szegedi szesz sorsa II. Pekár államtitkár urat személyesen volt szerencsém megkérdezni, mi lesz a szegedi színház sorsa és mi a terve vele? Az államtitkár úr válasza inkább zavartabbá tette előttem a helyzetet, mintsem tisztázta. Láttam, hogy nem akar egyenesen válaszolni, mosolyából, egész magatartásából az a meggyőződés szűrődött le bennem, hogy az államtitkár úr — diplomatikus választ akar adni. És ez a vágya a legteljesebb mértékben sikerült is. Érthetetlenebb és hézagosabb egy dodonai jóslat is alig lehetett volna. Körülbelül ezt mondta: — Ó, a szegedi színházzal nagyon szép terveink vannak. Minden jót és minden szépet meg akarunk szerezni Szegednek. Csak hagyják folyni a dolgokat, csak ne írjanak a dologról se pro, se kontra, mert mindez csak ártalmára lehet a kérdésnek. Várjuk be, míg a dolog elintéződik. Meglátják, meg lesznek elégedve. Arra a kérdésemre, hogy az államosítás és a nemzeti színház tényleg komoly dolog-e és várjon remélhetünk-e benne, arra az államtitkár úr kitérő választ adott. Tehát csak türelem — gondoltuk és vártunk. Közben jöttek a megbízottak. Jöttek, majd mentek, majd táviratoztak, majd leltároztak, szóval mindent megtettek, ami a szándék komolyságát bizonyítani alkalmas volt. Már az alkura került a sor és az előzékeny színházigazgató kijelentette, hogy engedékeny lesz a lehetőség végső határáig, csakhogy személye akadálya ne legyen Pekár államtitkár úr nagystílű kultúrprogramjának, mikor egy ártatlannak látszó távirat érkezik Pekár államtitkár úrtól, melyben a görög „ezzel vagy ezen“ jelszó rövidségével csak annyi áll: Palágyi játszási engedélyt a jövő évre nem kap, erre vonatkozó miniszteri leirat útban“. A történeti hűség és Pekár államtitkár úr szcenírozó képességének megvilágítására ki kell jelentenünk, hogy pont egy ilyen távirat már tavaly is érkezett tőle, mégpedig a városi tanácshoz, mielőtt a tanács a színház kérdésben döntött volna. Ugyanekkor szórni szóra hasonlóan beígérte a miniszteri leiratot, de amely — nyilván a postaközlekedés akkori nehézkessége miatt — mindmáig sem érkezett be a torony alá. Elég az hozzá, hogy a távirat megérkezik, amely nagyon is magán hordta azt a látszatot, mintha a Palágyi által követelt megváltási összeget akarták volna baisse-be szorítani, mondván: „ne ugrálj sokat, hanem fogadj el minden lehető összeget, mert engedélyt úgy sem kapsz és akkor elmehetsz a balfenéken.“ Palágyi megértette a távirat lelkét és mindjárt félmilliót engedett is a követeléséből. Szóval ha az államtitkár úr minden távirata ennyi eredményt tud elérni, akkor csak táviratozzon éjjelnappal, előbb ki fogja fizetni Magyarország adósságait, mint maga Hegedűs. A leltározásnál már kellemetlen „szaga“ kezdett lenni a dolognak. Lázár úr, az Unió embere jött le a becslést ellenőrizni. S mivel tudjuk, hogy az Unió Ben Blumenthal urnak, az amerikai milliomos zsidónak a tőkéjét kamatoztatja busásan , a látszata a dolognak az volt, hogy Ben Blumenthal polip karjai már Szegedig nyúlnak, hogy úgy fűzzenek fel az amerikai, zsidó érdekszálaira minden kultúrintézményünket, akárcsak a kis csigákat fürdőhelyeken az oláh meg a tót leányok fűzik a nyakuk köré. Közben megindult a várossal is a tanácskozás. Igények és feltételek oly sikeresen rohamozzák meg a máskor oly merev torony alját, akárcsak Mackensen az oláh mócokat. A konzorcium nem panaszkodhatott. „Jöttem, láttam, győzőztem“ — mondhatja ő is, mégpedig a legteljesebb jogosultsággal. Annál érthetlenebb volt tehát az a sürgöny, ami az egész „manőver“ fináléjaként múlt vasárnap érkezett Palágyihoz s amelynek tartalma röviden az, hogy nem folytatjuk a tárgyalást, a kért összeg nem biztosítja az üzlet jövedelmezőségét.“ Idáig eljutván, vegyünk egy pillanatnyi lélekzetet s összegezzünk. Az értékelés a leltár felvételnél együttesen történt. A kiküldöttek semmi esetre sem becsülték a Palágyi javára a díszlet és a ruhatárt s noha mindent a legméltányosabb árakon vettek fel, mégis másfél millióban állapították meg maguk a szinház felszerelését és ruhatárát. Palágyi ezzel szemben két milliót kér, azonban benne van az ötévi jogtól való lelépés költségei, deficitje stb. Tehát a különbség a leltári érték s a követelés között csak fél millió. Nagy összeg ugyan, de semmiesetre sem olyan, aminél egy ilyen üzletnek ha komoly és nemes szándékból indult — megfeneklenie lehessen. Mert ugye, minden józan ember szerint az lett volna a természetes, ha az ajánlattevők — sokalván a kért összegét — újabb ajánlatot kérnek vagy tesznek. De nem. Röviden lokanikusan elvágják a tárgyalást, akárcsak a három márka vedje az életfonalát. Ha ennél a mozzanatnál huzamosabban időzöm, annak megvan a maga oka.Mert mi következik ebből? Ebből az következik, hogy sem a nemzeti színház sem az államosítás gondolata nem volt komoly. Nem, egy pillanatig sem. Az egészből csakannyi az igaz, hogy nemzetiszínű szalaggal fonták körül a lasszót, amivel a gyűlölt színházigazgatót ,az útból elgáncsolni akarták. Hagyták, sőt mesterségesen eregették a levegőbe a nemzeti kultúra jegyében fogamzott állami és nemzeti színház gondolatának színes léggömbjeit, csak azért, hogy a bamba és álmos magyar ne vegye észre az igazi célt: egy nem kedvelt ember eltávolítását, mégpedig „kost was trost“. A football láz legszebb korszakában nem csoda, ha az államtitkár úrék is football labdának tekintették a szegedi színház ügyét,amihez kézzel nem szabad nyúlni, még kevésbbé szívvel és szeretettel, hanem lábbal, csakis lábbal és lehetőség szerint úgy belerúgni, hogy az ellenfél bekapja a goalt. A goal ezúttal nemcsak Palágyinak volt szánva. Szánva volt az Szeged város tanácsának, mely tavaly a maga belátása szerint merészelte megválasztani a maga igazgatóját s nem igen látszott honorálni személyes igényeit, — száll ez a goal Szeged egész keresztény egyesületének, amely meg mert elégedni és mert támogatni egy színházigazgatót, aki a kultusz államtitkár úrnak nem volt szerencsés a kegyeibe juthatni — szólt ez a goal végül magának a színháznak, amely egy szerencsétlen év minden hányattatás utáni év végeztével nem csüggedve, új reményekkel telien, az emberi alkotás imponáló s még az ellenség előtt is tiszteletet gerjesztő szárnyalásával mert egy újabb év küzdelmeinek neki indulni. Alapos a gyanúnk, hogy a sok színes és tetszetős terv, csak az államtitkár úr ama egyéni hiúságából sarjadt, amely presztízs kérdésnek tekintette, hogy valami módon Palágyinak igazat ne adjon a jövő s valami módon be ne igazolja az igazgató, hogy igenis tudja a magyar szinti kultúrát szolgálni, igenis tud magyar színházat vezetni s tud magyar szellemet és magyar lelket bele vinni a színházba. Ha Pekár államtitkár úr valóban a szivén viseli a magyar színészet és magyar irodalom sorsát, ha ez a sors csakugyan a szivéhez, a lelkéhez volna nőve, mint ahogy ezt az ő kultuszállamtitkári méltósága és írói mivolta egyenesen feltételezi, sőt megköveteli, akkor a Palágyi meghurcoltatásából a magyar kultúra számára olyan óriási erőt meríthetett volna, amiért maga iránt igazán lekötelezte volna nemcsak Szegedet, hanem az egész magyarságot is. Hiszen tudjuk, hogy mennyire megalázva, emberi méltóságában, színészi és művészi mivoltában megsebezve engedte Palágyit Szegedre. Az csak természetes, hogy ennyi fájdalom és elnyelt megalázás a legkisebb ambíciót is teljesítő erejének a maximumig való kifejtésére serkenti, hát még egy színészt és művészt, akinek pályájához és sikereihez tudvalevőleg nagy adag hiúsága az erjesztő erő. Ha Pekár államtitkár úr csakugyan hiszi és vallja a magyar kulturfölényről táplált nézetét, mennyire érthető lett volna, ha így szól Palágyihoz : — Hallod-e te komédiás. Te elkövetted azt a nagy csacsiságot, hogy az én akaratom ellenére lettél színházigazgató Szegedében. Jól van, legyen. De aztán mutasd meg, hogy legény vagy a talpadon, mutasd meg, hogy mit tudsz. Milyen sarkaló erő lett volna ez! Mennyi hitet, bizalmat és meggyőződést fakasztott volna ezzel a pár szóval az államtitkár úr. De nem, az államtitkár úr nem ezt tette. Haragjától és egyéni érzéseitől elvakítva, leste az alkalmat, hogy megmutassa, hogy ebben az ügyben csakis neki lehet igaza. Mikor tavaly a színház a „lenni vagy nem lenni“ halálos lehetőségei közt evezett, mikor nem volt szén, fa s a nyomorult párnák éhezve, fázva kínlódták sorsukat, amely magyarnak és színésznek teremtette őket, ekkor Pekár államtitkár urat nem igen látszott bántani a szomorú tény, hogy Szeged egy kultúrintézménye élet-halál harcát vívja. Akkor nem fájt neki a szegedi színház sorsában a magyar kultúra sorsa. Várta a véget, mert őt igazolta volna. De hogy ez nem következett be hogy a második év esetleg a színház fellendülése eredményezheti, azt nem bírta el Peter államtitkár úr Ezért és csak ezért vetődött felszínre a nemzeti színház, az államosítás, a szubvenció. S hogy most jön a hír, hogy Palágyi megalkudott az unióval, az nem változtat semmit , mesterkedésen. Sőt. Irtózatosabbá teszi a bűnt amit itt elkövettek. Elmondjuk azt is, hogy az miként. Zsirkay János. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Szeged, Kálvária utca 10. szám. Telefon 153. Felelős szerkesztő ZSIRKAY JÁNOS Kiadja: A Szegedi Uj Nemzedék Lapvállalat Részv.Tár?. Nemzetgyűlés A nemzetgyűlés mai ülését háromnegyed 1 órakor nyitotta meg Bottlik József alelnök. Bemutatja Drózdy Győző megbízó levelét. A büntető igazságszolgáltatás egyszerűsítéséről szóló javaslatot harmadszori olvasásban fogadták. Napirend szerint következett az iskolakötilezettségről szóló javaslat tárgyalása. Iklódi Szabó József előadó intenzív oktató általános jólétet és kiterjedt politikai befolyósíván. A javaslat első felszólalója Cserni József, közép és felsőiskolákkal szemben a népiskolák kívánja fejleszteni. Nem az a fontos, hogy az iteligencia nagyon művelt legyen, hanem az, ha a nép legyen műveit. Vass József: Ami a tanyai internátus kérését illeti, azt úgy óharjuk megoldani, hogy na közi otthonokat létesítünk. A maga részéről hasan köszöni az értékes hozzászólásokat, azon kéri, hogy az eszközöket is adják meg erre célra, hogy a magyar fajnak erős kultúráját tudja emelni, hogy ez csakugyan magyar légy A javaslatot általánosságban elfogadták. Ezután áttértek az interpellációkra. Cserni József a boradó kivetésénél ész visszaélésekre hívja fel a pénzügyminiszter figymét. Kéri a minisztert, hogy rendeletének szerzen érvényt és hogy azoknak, akiknél behajtói a 84 koronás adókülönbözetet azt térítsék kii. Az interpellációt kiadták a pénzügyminiternek. Hornyánszky Zoltán: A váci fegyintézet történt szabálytalanságra hívja fel az igazságü miniszter figyelmét. Mauthner a váci fegyház igen kellemesen érezte magát, a fegyház iga.