Székely Lapok, 1899. február (39. évfolyam, 10-17. szám)
1899-02-03 / 10. szám
XXIX. évfolyam. Megjelenik: csütörtökön és vasárnap. Szerkesztőség :E régibaromvásár-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. — Kéziratok nem adatnak vissza. — Telephon 58. szám. <■— Felelős szerkesztő: Segédszerkesztő: I>]! FENYVESI SOMA MÁTHÉ JÓZSEF Előfizetés : egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 korona. Előfizetést és hirdetéseket felvesz a „Székely Lapok“ kiadója: Adi Árpád. ^Telephon 101. szám.,5-10. szám Marosvásárhely, 1899. február hó 2. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI KAP. Cléhmagyarol^. Többször foglalkoztunk már a romániai magyarok ügyével, sanyarú helyzetük megvilágitására egy szemtanú kath. pap tollából, a „Közművelődésiből közöljük az alábbiakat minden kommentár nélkül. Élénk világot vet véreink helyzetére e közlemény és minket erős akczióra sarkal, hogy nemzetközi úton is segítsünk a szegény romániai magyarok helyzetén. E czimen — írja a plébános — két év letelte alatt a „Dunántúli Hírlap“ hasábjain több czikkem jelent meg, melyek különféle helyeken különféleképen fogadtattak. Két esztendei távollétem után, most vagyok ismét a hazában, most volt tehát alkalmam meghallhatnom a kritikát is. Örvendtem a nézeteltéréseken, mert abból győződtem meg arról, hogy nem közönyös publikum olvasta a távolból hazaküldött soraimat. Őszinte voltam, pedig némelyek szerint nem lett volna szabad. Nem tehetek róla. Azt tartom : vagy igazat mondok, vagy hallgatok, de tudva azt, hogy manap hallgatással semmiféle jó ügynek nem használunk, inkább beszélek. Aztán kérem szépen, hogyan tartja magát fölszínen az oláhság annyira elmérgesedett nemzetiségi kérdése ? úgy, hogy nem hallgatnak a rómaiaknak itt nálunk s határunkban megfeneklett, csakis kiabálni tudó ivadékai. S ha itt a hazában már nincs hogy miért lármázzanak, azért kiabálnak a testvérek abban az irányban, hol azt hiszik, hogy a nagy oláhbirodalom is csak lármájuk által alakul meg, vagy azáltal, hogy iskoláikban azzal a rögeszmével hizlalják a gens romana félig vad csemetéit, hogy ők fiai és reményei a nagy román birodalomnak, mely a Tiszától a Fekete tengerig, Galicziától pedig Turn-Szeverinen felülig terjed. Kiabálnak, ha nem is fáj semmijük, kiabálnak ott túl a Patriában a mi oláhainkért is, csak azért, hogy értesüljön a világ öt része arról, hogy a magyar barbár nemzet, vad nép. S a világ hiszi." Többször történt meg velem a legutóbbi utazásom alkalmával is, hogy külföldön, hol mint magyar, de Oláhországban működő pap mutatkoztam be, kérdezték, hogy igaz-e a magyarok kegyetlensége a hazabeli románokkal szemben. Mit szóljon ilyenkor az ember? Meséltem a kérdezőknek arról az ellenszenvről, lenézésről, megvetésről, melylyel az oláh a szegény kintragadt hazátlan magyart, öregjében úgy mint gyermekében, vallásában éppen úgy, mint nemzetiségében körülveszi, bántalmazza, megszégyeníti, s mivelhogy tehetetlen, mert idegen és elhagyatott, céljaira felhasználja, nem adva neki annyi jogot se, vagy szükség esetében védelmet, melyet bármely, korántsem emberszerető gazda is biztosít minden nála éjjeli szállást kunyeráló koldus vándornak. De azért mégis minden harmadik szavajárása az üres, ügyetlenül alkalmazott gőgjével hetvenkedő oláhnak „eu sint nobel si ruman“ — hogy ő nobel és román. No, aki éveken át kénytelen, akarva nem akarva, már hivatásánál fogva is megfigyelni a nemes rómait, az meggyőződhetik, keservesen és undorral meggyőződhetik arról, hogy amily keveset mond fenti jelszavával, és oly keveset jelez és éktelenül hazudik. Majdnem három esztendeig kínlódtam szegény magyar honfiaim érdekében Oláhországban. Láttam a nyomorúságot, anyagit, lelkit annyit, hogy egyszerűen leírhatatlan. Pap vagyok. Mondjuk, a Gondviselés rendelt ki Oláhországba Magyarországnak, a távolban hazátlanul küzködő legszegényebb fiai közé. Ismétlem, sokat kínlódtam, de sokat is tapasztaltam, sokat tanultam, viszonyokat ismertem meg, amelyeknek a magyarok százával, ezrével esnek áldozatul. Nem barátkoztam, de megbirkóztam, akárhány súlyos sebet kapva, egy oly élettel, amelyet csakis a legsötétebb Kelet zárhat fekélyes ölébe és takarhat el tarkabarka, szemkápráztató és eszkábító, nemzetieknek nevezett szokásával, magyarán: bűneivel. Olyan az oláh, mint a varjú. Szereti, fertelmesen szereti a fényest, amely nála csak a legritkább esetben arany. Filigrán nála minden, a műveltsége, a viselete, a becsülete, a tudománya, a vallása és erkölcse. De valami mégis van, a mi nála valódi és ez a magyarok elleni határtalan gyűlölete, s kicsinylése mindannak, a mi nem oláh. Ettem mindebből. Kezdetben mosolyogtam, nevettem rajta, de midőn észre kellett vennem és tapasztalnom, hogy ezen egyedüli originalitásával veszélyes is tud lenni, egyidőben még szinte megadással vettem, midőn nyir utczán utánam „a popa ungur, vagy popa ras“ után — sit venia verbo — köptek, vagy midőn a többek között egy ízben Giurgiu egyik főutczáján, engem és még két más paptársamat sárral, cserepekkel dobált meg az iskolából hazatérő reményteljes ifjúság, s ezen az oláh intelligenczia a nem Van szerencsém a nagyérdemű közönség szives tudomására hozni, hogy a hírneves s gyógyhatásánál fogva a legelső orvosi tekintélyek által elismert POLGÁRI PILLENI SÖR kizárólagos főraktárát átvettem, úgyszintén Dréher-féle kőbányai, valamint a helyi sörfőzde legkiválóbb gyártmánya is állandóan friss töltésű palackokban kapható SZALMÁSY GYULA fűszer és csemege kereskedésében