Székely Nép, 1912 (30. évfolyam, 1-144. szám)
1912-01-04 / 1. szám
L 1. szám. Sepsiszentgyörgy. XXX. évfolyam. Csütörtök, 1912. január előfizetési Árak : Egész évre ... Fél évre.......... Negyed évre.... Egy hóra 16 korona. 6 korona. 4 korona. I kor. 50 fii. Egyes szám 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Csíki utca 17. szám.SZÉKELY MEGJELENIK : kedden, csütörtökön és szombaton. Előfizetéseket és hirdetéseket :: a kiadóhivatal vesz fel. .. HIRDETMÉNYEK DÍJA: 4 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 30 fillér. Nyílt tér sora 60 fillér KIADÓHIVATAL : Sepsiszentgyörgyön, Csiki utca 8. sz. Szerkesztőségi telefonszám: 47. Főszerkesztő : BODOR TIVADAR dr. Kiadóhivatali telefonszám: 23. TOLLHEGYEN. Még a gyakorlott fülű miniszterelnökkel is megesett, hogy az egyik Justh-párti delegátus szavaiból azt hallotta ki, hogy Justhék Auffenberg lovagnál kerestek protektort a törekvéseiknek. Utóbb azután kiderült, hogy a beszédnek nem az volt az értelme. A szónokot félreértette a miniszterelnök. Félreértette az egész delegáció. Bizonyosan félreértenők mi is. Inkább bele se fogunk az interpretálásába. Azt azonban nem hallgatjuk el, hogy meggyőződésünk szerint a Justh-párt soha helytelenebb taktikát nem követelt, mint a jelen pillanatban. A mi nagy szó, ha taktikai hibáik hosszú láncolatára visszaemlékezünk. * Vegyes érzésekkel fogadta a Justh-párt a miniszterelnök delegációs beszédét, melyben a választójogról emlékezett meg. A miniszterelnök azt mondotta, hogy ha a magyar képviselőház elintézte a véderőjavaslatokat, a választójogi reform is hamar elébe kerül. A véderőreform obstrukciója tehát a választójogi reformot késlelteti. Nem új dolog ez, de szükséges újra és újra igen nyomatékosan leszögezni mert a Justh-párt azzal az ürügygyel obstruálja a véderőjavaslatot, hogy a választójogi reformot akarja siettetni és kierőszakolni. Holott valójában az ellenkezőjét csinálja. Késlelteti a reformot. * Jellemző, hogy a békés külpolitika ellen a magyar delegációban kizárólag a Justh-párt, az osztrák bizottságban pedig csupán a keresztény szocialisták foglaltak állást. Alig hihető, hogy a Justh-párti függetlenségi választóknak túlságosan tetszenék az a társaság, mellyel a képviselőik mostanáig összekerültek. Auffenberg hadügyminiszterrel szemben a nemzeti munkapárt delegátusai igen nyomatékosan kifejtették a magyar álláspontot. Csodálatosképpen azonban a magyar ellenzék részéről semmiféle támogatásra nem találtak, mert amíg kíméletlenül erős támadásban volt része a külügyminiszternek a Justh-pártiak részéről, addig a több követelések eshetőségét hangoztató hadügyminiszterrel szemben a hasonlóan éles beszédektől ugyancsak óvakodtak. Ismét nyilvánvalóvá lett az a gyanús taktikázás, amelyet Justhék ezidőszerint az egész magyar közvélemény osztatlan ellenszenvének közepette folytatnak. Két levél. Irta: Zászlós Géza. Kopogtattak. Vári hadnagy ijedten emelte tekintetét az ajtóra s alig hallhatóan ejtette ki: — Tessék ! A kadét jött be, Szilas. Csendesen köszönt s nem várva kinálást, leült szemben a hadnagygyal. — Te vagy? — kérdezte halkan Vári. — Én — volt a válasz. Aztán csönd lett. Nyomasztó csönd. A hadnagy a földet nézte, a kadét barátja arcát vizsgálta. Dúlt volt. Fájdalom s önvád tükröződött vissza rajta. A földre tapadt szemekből egy könycsepp csordult ki. A kadét megszólalt. — Annyira fáj neked a dolog ? — Olyan ijesztő hangon kérdezte, pedig kiérzett belőle a részvét barátja iránt. — Fáj, nagyon fáj. — Felelt a hadnagy s aztán újra csönd lett. Bejött a tisztiszolga. Az is csendesen. Szótlanul rakosgatta helyére a széthányt holmikát s fölcsavarta a villanyt. — Oltsd el! — förmedt rá a hadnagy. A szolga ijedten csavarta le a fényt s halkan, szinte nesztelenül kilopózott. A két jó barát egyedül maradt a szürkület homályában. Az óra lassú, egyhangú ketyegése kísértetiesen zavarta meg a szokatlan, ijesztő csöndességet. — A hadnagy a kadétra emelte szemeit, tekintetük találkozott. Az egyik mintha mondani akart volna valamit, a másiknak mintha kérdezni valója lett volna, de nem szólt egyik se semmit. Sokáig ültek igy. Majd fölállt a hadnagy s az asztalról két levelet nyújtott a kadétnak. Az egyik fehér borítékos, igénytelen levél volt, a másik gyászkeretes, finom parfümillatot árasztó. — Olvasd el — dörmögte. Fölcsavarta a villanyt. Lassan az ablakhoz ment s kibámult a zajos, gázfényben úszó fővárosi utcára. „Vári! — kezdődött a fehér borítékos igénytelen levél. Megöltél! A golyó okozta seb kisebb azonban, mint az, melyet feleségemmel viszonyod lelkemen ütött. Barátom voltál, szinleg a legjobb barátok egyike, de valóban ellenségeim legaljasabbika. Elloptad tőlem legdrágább kincsemet, imádott Ellám hűségét s beszennyezted a becsületét. Mondd, mivel véded magad, ha egyáltalán tudsz védekezni? Mi mossa le rólad a legaládabb bűnök egyikét: a házasságtörést ? A szerelmet hiába hozod fel mentségül, mert te Ellát nem szeretted soha. Csak tetszett neked és kihasználtad hirtelen lobbanékonyságát- ő szeretett téged, imádott. Megtestesült ideálját látta benned. Szeret most is, halálom után. Nem tudja senki, Ella se, hogy miért lettem öngyilkos. Csak te. De te tudod azt is, hogy te öltél meg. Halálomért felelni fogsz. De nem most az emberek előtt, hanem majd Isten előtt. Ha majd koporsóm mellett álltok Ellával s ő könnyei között is rád mosolyog, az a mosoly fölidézi arcom s te nem fogsz visszamosolyogni .... Ha hajfürtjeivel fogsz játszani, én jutok eszedbe ; ha kezét simogatod, az én hideg, élettelen kezemre fogsz gondolni .... S ha karjai átfonják nyakad s ajka ajkadat keresi, bűnös ajkaitokon megfagy a csók, mert vádló, kisértő árnyékként lopózom közétek .. . S minderről csak te fogsz tudni. Te egyedül. Ez a te büntetésed itt, ezen a földön. — Bodó István.“ „Édesem! — szólott a gyászkeretes, parfümös levélke. — Pista szivén lőtte magát, meghalt- Tettének nem ismeri senki az okát. Készülünk a temetésre. Nem is hiszi mennyi gonddal jár. Mamáék csak holnap érkeznek. — Estefelé jöjjön el, félek Pistától, nem tudnék egyedül maradni. Ugye eljön a maga Ellájához? — Csókolja, Kicsikéje.“ A kadét összehajtotta a két levelet s az asztalra tette. — Nem méssz el? — kérdezte halkan. — Nem! felelte a hadnagy határozottan s újra csönd lett, siri, nyomasztó csönd .... * TÁRCA. Csokorzságom. Én, az éj és az utca, Rokonok vagyunk, mi hárman, Egy az életünk útja . Bízunk a hajnalodásban. Néha gyűlölve, sírva, Lázongunk, mint a pogányok. Érzem, sohá nem birja Lelkem ezt a rokonságot. Viaszsárga az arcom, Az éj szívja ki a vérem És az utca : e fantom, Ölelve összetör, érzem. Én, az éj és az utca, Ha százszor elválunk, százszor Összefut velünk újra Az utált, vaksötét sikátor. És egyszer: tudom, tudom, Föl se tűnik tán — ki tudja — Ha a mikor fölbukom : Az éj megcsókol és sirat az utca. ^Peterdi Andor: Jegyzetek a delegáció tárgyalásaihoz. Khuen-Héderváry Károly gróf kétségkívül igen jelentékeny vezérlő talentum. Okos, higgadt és fegyelmezett. A szituációk megítélésében biztos a judiciuma. A fejét egykönnyen el nem veszíti. És végezetül valami szerencsés intuícióval mindig eltalálja, hogy mit kell mondania. A magyar politikában voltak egyéniségek, akiknek az volt a fátuma, hogy még ha békítés szándékával szóltak is, a szavukkal olajat öntöttek a tűzre. Ilyen volt például a szelíd lelkű és szédületes tudású Pulszky Ágoston. Héderváry gróf merő ellentéte az államférfiak e kategóriájának. Az ő szava mindig csillapít, mindig békít, mindig kiegyenlít. És ezt a hatást nem szónoki fegyverekkel éri el, hanem az előadása érdemi tartalmának van ez a jótékony hatása. Szerencsés adomány ez egy magyar kormányelnökre nézve, akinek vajmi gyakran kell lecsendesítenie fergetegszerű hirtelenséggel keletkező zivatarokat. Közvetlen szemlélői és hallgatói voltunk a bécsi magyar palota termében lejátszódott eseményeknek. Hallottuk az új hadügyminiszter előadását és figyeltük a nyomában keletkezett szituációt, a többségi bizottsági tagok mozgolódását, Justhék delegátusainak kétes viselkedését. Hallottuk a technikai obstrukció matadorainak éles állásfoglalását a béke politikáját hirdeti) külügyminiszter ellen. Bonyolulttá és nehezen áttekinthetővé fejlődött a helyzet és igazán nem látszott könnyűnek, éppen a magyar miniszterelnök számára a nyilatkozás. Másrészt azonban a felszólalás elől ki sem térhetett. Irányt kellett adnia a tanácskozásnak. Félreértéseket kellett eloszlatnia, nehogy a helyzet elmérgesedjék. Be kellett kissé viágítania a Justhék siralmas taktikájának szövevényeibe is. És itt ismét megnyilvánult Héderváry gróf politikai egyéniségének kimagasló erénye : a képesség arra, hogy a félreértéseket áthidalja, hogy a kontroverz problémákat közmegnyugvást keltő modorban megvilágítsa s a végén a vitát egy nyugodt és éppen az általa óhajtott mederbe átterelje ; röviden az a képesség, amit egy államférfiu vezérlő talentuma kell, hogy magában foglaljon. Auffenberg lovagnak az a vágyakozása, hogy bőségesebb eszközöket óhajtana fordítani a haderő tökéletesítésére, a kormányelnök interpretációjában minden élét elveszítette. Több miniszterviselt férfiú ült a kormányelnök hallgatóságában. Egy se volt, aki igazat ne adott volna neki, amikor bizonyos melankolikus derűvel kérdezte : láttak már az urak minisztert a ki nem akart volna bőségesebb dotációt a tárcája részére ? A ki ne maga tárcája szükségleteit tartotta volna legelsőknek és a legfontosabbaknak ? Talán nem is volna jó, ha nem így volna! Apponyi Albert gróf is ott ült a középpadsorban, ő is megjárta már a miniszterség hadiiskoláját. Tudja, menynyire igaza van Hédervárynak és hogy a pénzügyminiszter ceruzája milyen nagy pusztítást végez egy-egy reszortminiszter előirányzatában. Kérni könnyű, kapni nehéz. Még inkább megnyugtatott Khuen- Héderváry grófnak az a felvilágosítása, hogy a hadügyminiszter semmi esetre sem a véderőreformmal kapcsolatosan gondol újabb kiadásra. Ennek a reformnak preliminált költségeiben előreláthatólag nem lesz túllépés. Auffenberg lovag erődítések, felszerelések és hasonló tökéletesítések körében mozog a vágyakozásával, így azután a dolog egészen másképen fest. A különbség a parlamenti politikus és a katona előadásának különbségében rejlik. Ismét alkalmunk nyílt megállapítani azt is, hogy régen volt magyar miniszterelnök, aki annyira otthonosan és biztosan mozgott volna a külügyek birodalmában, mint a jelenlegi premier. Nem akarunk aláhúzni semmit abból, amit előadott, de a gyakorlott szem nem egy igen érdekes és jelentős fordulatot fog találni a Héderváry gróf fejtegetéseiben. A rövid delegációs ülésszaknak nem éppen jelentőség nélkül való bonyodalmai ismét megmutatták a magyar miniszterelnök politikai erejét és vezérlő talentumát. A miniszterelnök szereplése erővel teljes volt, ahol kellett, elevenre tapintó, és mégis általános rokonérzést keltett. Az állami tisztviselők segítése. Illetékes helyről nyert értesítés szerint az utóbbi napokban napvilágot látott mindama híresztelések, mintha a kormány az állami alkalmazottak helyzetének javítása érdekében a jelenleg uralkodó drágaságra való tekintettel tervezett intézkedésekre vonatkozó álláspontját megváltoztatta volna , hogy ennek folytán a kérdésnek más alapon való megoldására nézve számítási munkálatok lennének folyamatban, nem felelnek meg a valóságnak. A kormány, úgy, mint eddig, most is következetesen azon az állásponton van, hogy az állami alkalmazottak helyzetének javítására rendelkezésre bocsátható összeget nem használhatja fel igazságosabban és helyesebben, mintha eredeti tervéhez képest azt azoknak az alkalmazottaknak juttatja, akik illetményeikből nemcsak magukat és esetleg feleségeiket, hanem gyermekeiket vagy más családtagokat is kénytelenek eltartani, akik tehát a mai drágaságot a legjobban érzik. Az e kérdés tekintetében az utóbbi időben elhangzott sok felszólalás csak megerősítette a kormányt eredeti állásfoglalásában s abban a nézetében, hogy ha az e célra szánt évi huszonöt-harminc millió koronát kitevő jelentékeny összegnél nagyobb öszszeget fordíthatna is az állami alkalmazottak helyzetének javítására, — ami, sajnos, az államháztartás egyensúlyának megzavarása nélkül lehetetlen lenne — még akkor is helyesebb és igazságosabb lenne, ha a többlet a kormány által tervezett családi pótlék tételeinek felemelésére fordittatnék s nem amaz alkalmazottak illetményeinek javítására, akik a drágaságot sokkal kevésbbé érzik, mert nem hárul reájuk gyermekek vagy családtagok eltartásának kötelezettsége. Több oldalról kétségbe vonták, hogy a kormány által tervezett családi pótlék szükséglete nem fogja a kormány számításai szerint mutatkozó 25—30 millió koronát elérni. Az e tekintetben felmerülő eltéréseknek nyilvánvalóig az az eredete, hogy a kormány terveinek bírálói csak a gyermekkel bíró alkalmazottakat veszik számításba, holott a kormány kezdettől fogva azt az álláspontot foglalta el, hogy a családi pótlékban nemcsak a gyermekkel bíró alkalmazottak, hanem mindazok az alkalmazottak is részesitendők lesznek, akikre hasonló sulylyal nehezednek más hozzátartozóik eltartásának kötelezettségei. vén zászlós. Győzelmi zászlóját e honnak, Emeld magasra, — lobogtasd. Rongyokban csüngő foszlányait Nekem, óh csak ezt mutogasd. A szebb idők e nagy tanúja, Rongy lett . . . egészen elszakadt. De múltja, fénye és emléke Tisztán, fehéren megmaradt. A nagy csaták zajában hányszor Zndult rád a sok bősz ellen, A mikor már szinte elveszénk: Zászlónk megmented véreden. És mikor félve húzódtunk meg Drága . . . szakadt . . . zászlónk alatt: Eltűnni látszó reményeink Szivünkbe vissza te adtad. Lengesd tovább is hát e zászlót Ismét csak úgy, mint egykoron, Nagy, szép és dicső tetteidért Csodáljanak századokon. S ha nem lesz szív, mely lelkesülve Imába fogja nevedet: Kérj átkot, mely a földig sújtson Egyszerre sok százezreket! Kádár Fereit?