Székely Nép, 1930 (48. évfolyam, 1-102. szám)

1930-01-02 / 1. szám

1. szám. Sft. Gheorghte— Sepsiszentgyörgy. XLVIII. évfolyam. Szerda, 1930. január 1. Liciftaelé* árak 1 Kőé­v évre 240 Lei Félévre------120 Lei Negyed évre 120 Lei FíiV kára — 20 Lei Egyes szám 3 Leu. Szerkes­ztőség: Fratei Averescu No. 4. Előfizetéseket és hirde­téseket a kiadóhivatal vesz fel. Kiadóhivatal Sepsiszentgyörgyön _ Plata Averescu No. 4. Szerkesztőségi telefon száma: 8. XX«iXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX^XXXXXXX Megjelenik hetenként kétszer. Csütörtökön és vasárnap. A Magyar Párt új esztendeje. Itt az év vége. Ilyenkor úgy szokás, hogy számot vet mindenki az eltelt esztendő eredményeivel, eredmény­telenségével , ezekből az adatokból próbál tanulságot szerezni az új esztendőre. Ha az egyes ember szá­mára is fontos ez a szám­vetés, mennyivel fontosabb ez egy nagy tábort magában­­foglaló szervezetnek a ré­szére. Már tiz esztendeje elmúlt, hogy a kisebbségi sorsot hordozó magyarság minden esztendőben uj reménysé­gekkel, uj munkakedvvel indult neki az uj esztendő­nek s ezekből a reménysé­gekből és az óriási munká­ból sokkal tsibb maradt, a „követel“ oldalon, mint amennyit a „tartozás“-rovat feltüntet. A mi tartozás-rovatunk teljes egészében kimerítte­­tet. Nem tartozunk mi az államnak sem erkölcsiekben, sem anyagiakban semmivel; mi kötelezettségeinket pon­tosan és példát adható lelki­­­ismeretességgel teljesítettük. Annál több van azonban a­­„követel“ oldalon, a meg­ígért egyenlőséget, teljes jogú állampolgári mivoltun­kat eddig egyik kormány sem váltotta be. Százszor és ezerszer hangoztatott ki­sebbségi jogaink még min­dig csak írott papírrongyon vannak meg. Hiányzik az az intézményes megvalósítás, amely szükséges ahhoz, hogy ebben az országban az ős­lakó magyarok is otthon érezzék magukat. Mennyi elpazarolt ener­gia, mennyi munka volt szük­séges ahhoz, hogy aránylag jelentéktelen közügyeket el­intézhessünk ! A nagy, fon­tos kérdések elintézéséhez még az a Maniu-kormány sem mert hozzányúlni, amely pedig joggal hivatkozhatik arra, hogy ő képviseli a ro­mán igazi közvéleményt. Ez azt is bizonyítja, hogy a félrevezetett román köz­vélemény még mindig nem látja tisztán a kisebbségi kérdés mai teljes jelentő­ségét és nagyon félreismeri Románia érdekét. Félreismeri Románia ér­dekét azért, mert ez ország legmunkásabb, legmegbízha­tóbb elemét képezik az er­délyi kisebbségek, melyek történelmi fejlődésüknél és államalkotó képességeikkel az egész állami épület olyan­­ fontos részét képezik, hogyha máról-holnapra kivonnák az állam struktúrájából, az egész épület összeomlana. Ha pe­dig ezt az értékes elemet megelégedetté és boldogá teszik, ennek csak maga az állam látja hasznát elsősor­ban. Hogy kívánhatják a kisebb­ségektől, — sőt a többségiek­től is — a helyzetbe való végleges belenyugvást, ha megelőzőleg nem adatik meg részükre ennek lehetősége: a nyugodt, megelégedett, jog­biztonságos élet. Ez emberi­leg és lélektanilag lehetet­len. Tehát a legnagyobb bi­zonyossággal lehet állítani, hogy mihelyt a kisebbségek teljes jogaik birtokában lé­tüket biztosítva látják, ab­ban a pillanatban megszűn­nek az elégedetlenségi szimp­­tómák. Persze ennek belátásá­hoz józan és elfogultságmen­tes emberekre van szükség, akiknek száma évről-évre növekedik, de a román sajtó is elfogultan önző emberek uszításai miatt szólni sem mernek. Hiszen bármily kis jogot is kapjon a magyarság, ezt az ellenpárt hazaárulás­nak bélyegzi. (Lásd a nyug­díjtörvényt). A Magyar Párt kezdettől fogva azért harcolt, hogy a többségi népet ezeknek igaz­ságáról meggyőzze. A tíz esztendős kisebb­ségi harcnak kétségtelenül megvan az eredménye. A fontosabb eredmény a belső : a magyarságot sikerült egészében a Magyar Pártba megszervezni és meggyőzni arról, hogy jogainkat csak egyenes és nyílt küzdelem­mel egyetlen párt kebelén belül érhetjük el. A külső eredmény is na- Tárca. Sepsiszentgyörgytől Chicagóig. Irta: Kásás Ernő. — 14-ik közlemény. — Hogy mennyire becsülik az országok ezt a típust, a követ­kező eset jut eszembe: Egy ma­gyar bevándorló, amerikai állam­polgárrá való fölvételét kérte és mikor elkészülve az állampolgári vizsgára, azt sikeresen letette, az eskütételre került a sor. Azonban a mi magyarunk szeme könnybe lábbadt és nem tudott szóhoz jutni... Elmaradt az eskü. Má­sodszor ugyanaz ismétlődött, a biró pedig újra haladékot adott. Harmadszor aztán nekifohászko­­dott az öreg, de mikor újra el­fogta a szivét valami, sírva je­lentette ki, hogy ne haragudjanak rá, lemond az amerikai állam­polgárságról, de az esküt nem képes letenni. És a bíró köny­­nyezve felelte : „Aki annyira sze­reti szülőhazáját, az csak büszke­ségére vállhat ennek az ország­nak is, szavai csak becsületes­ségre, nyíltszívűségre vallanak, eskü nélkül is megadom az állam­­polgári papírját.“ A templom-jubileum következő szónoka egy angol püspök volt, aki páratlan egyszerűséggel mon­dott angol nyelvű beszédet, hogy a nyelvben járatlanabbak is meg­értsék közvetlen szeretetének hangját. Utána egy ottszületett, Philadelphiában végzett fiatal magyar pap szónokolt, aki botrá­nyosan rosszul tudott magyarul, amellett a beszédének nívótlan­­sága is hasonló volt. Már befejeződtek a szónokla­tok, mikor hirtelen fölállt a pad­jában egy „okvetlen szerepelni akaró” hivő és mint borosasztal­nál szokás, toasztot rögtönzött ekképpen . Miután mindenki meg­feledkezett itt arról, hogy a vendégpüspök idejövetelét meg­köszönje, igy én vagyok kényte­len az Ő fáradságát és gyönyörű beszédjét megköszönjem. Majd néhány szót angolul is szólott a meglepett ,ünnepelt“-hez. Nagy­­nehezen sikerült visszarángatni helyére. Ilyen mozgalmas és szí­nes jubileum után a délutáni órákban összegyűltek egy magyar ember tánctermében (Szabó Hall), ahol a vendégszereplő színészek, műkedvelők, politikusok tartják előadásaikat, összejövetelüket. Hát bizony az minden volt, csak ünnepély nem. Olyan pokoli lárma volt a tágas teremben, hogy alig lehetett hallani a kezdődő műsort, ami csak az amerikai és utána a magyar Himnusz ének­lésénél csillapult. Ez alkalomra kijött a chikágói magyar konzul is, akinek beszédje előtt egyik — nyilván dühös honfitárs — torkaszkadtából a következőt ordította le a nagy­­érdemű nemhallgatóságra: „Értsék meg emberek ... nem vagyunk állatok, ne ordítsanak, viseljék úgy magukat, hogy lehessen hal­lani, stb.* Pedig nagyon szép beszédek hangzottak el, aminek alapján több mint 1000 dollár adományhoz jutott az egy ház. Hiába a fegyel­mezetlenség súlyos jelei szembe­tűnően mutatkoztak,mihelyt „min­denki* eljöhetett fizetés nélkül is. A gyerekek össze-vissza sza­ladgáltak a teremben, kiabálva tépték, rángatták, boxolták egy­mást, ami még fokozta aztán egy­néhány bolsevista ízléstelen közbe­kiabálásának zaját. Nálunk az ilyent botránynak nevezik, itt azonban a leghiggadtabban foly­tak a szónoklatok. Már sokan türelmetlenkedtek és levonultak a pincehelyiségbe, amit bizonyára köszenet elraktározni építettek, azonban jelen esetben javában folyt az ivás. Természetesen rög­tön közrefogtak és „megtrittol­­tak.“ Ez abból áll, hogy 4—5 ismerős egy csoportban megáll az itókát rejtő asztal mellett, a trittoló (traktálónak lehetne mon­dani) pedig fizet mindenkinek egy-egy pohárral vagy kupicával. A következő pohár fizetését a másik veszi át, aki előre fizeti az esedékes pohár bornak csúfolt savanyú­ valamit. így aztán nem tart soká, míg „becsudálkoznak“ a mi embereink, hogy aztán ke­serű nótára fakadjanak. így érnek véget az ünnepsé­gek utolsó akkordjai. * # * Gyorsan röpülnek a hetek, hónapok, lassan a művészi élettel is megismerkedem. Egy ajánló­levél alapján egy német orvos kalauzolásával különös egyesület összejövetelére megyünk. Neve: Schlarafia-Chicagoana. Minden világvárosban vannak fiókjai, ami­nek száma felül van a 150-en. A­ tagjai pedig a világ bármely pont­ján jöjjenek is össze, ott is ba­rátok ismeretlenül is, társadalmi, foglalkozásbeli különbség nélkül. Chicagóban mintegy 80 tagja van, akik valamennyien egyetemvég­zett német és németbarát férfiak. A cél pedig kellemesen, külső világ hétköznapjaitól mentesen, szellemesen elszórakozni, eltré­fálni. Soká kanyarog ismerősöm

Next